Valóságosan megijedt a sok kincstől. Mit fog ő ezekkel csinálni?

Hamar megtalálta a választ a szívében. Hát mit csinálna velök, vesz egy kis faládát, abba rakja, aztán elküldi Inokay Mariskának Sulyomra. Hogy fog az azoknak örülni, hogy ugrál majd a tükör előtt, mint egy kis bárány. Fölpróbálja valamennyit s találgatni fogja, ki küldhette?

Az arany könyvestáblába imádságos könyvet köttet be a kompaktornál, aztán imádkozni fog belőle azért a derék emberért, aki a csecsebecséket küldte. - Őreá persze gondolni se fog, hogy is küldhetne egy rekruta ilyesmit? Milyen szép lesz aztán, ha hosszú évek múlva, mikor már öregek lesznek, a kandallónál ülve, lábukat melengetve téli estén, egyszer csak így szól hozzá: »Mesélj valamit, öregem« (már mint ő, Laci), mire aztán így szól: »Hát mit meséljek, édes szívem? Jó lesz, ha elmondom, kitől kaptad te kislányka korodban azt a sokféle aranyholmit?«

Úgy elábrándozott ezeken, hogy reggelizni is elfelejtett. Már delet is harangoztak, mikor végre lement az ebédlőbe, ahol a »sógorasszony« pompás töltött káposztát adott és rántott csirkét, és számított neki az egészért tizenöt krajcárt, mert akinek az Isten pénzt ád, annak szerencsét is ád.

Ebéd után azonban hozzálátott a dolgaihoz, megvette a faládát s feladta a postára a kincseket, úgyhogy harmadnapra furcsa jelenet fejlődött ki ebből a sulyomi kastélyban.

Éppen a kastélyban járt délelőtt az öreg Borly, és miután a Pestről hozott pénzt még tegnapelőtt átadta az uraságnak, most csak a letisztázott részletes kimutatást nyújtotta be arról, hogy milyen árakon adott túl az Inokay családi kincseken. Nyolc különböző ékszerész és régiségkereskedő vette meg a portékát. Ebből három bécsi cég (mert azt mondja, Bécsben is járt a vén gazember s fölszámította a költségeit).

Az egész lajstromot ott hagyta az uraságnál, az bele is nézett s szokott könnyedségével megelégelte, hogy vagy két-három tételt megfigyelt.

Egy arany serleg kétezer forint.

Egy régi emaillirozott lánc szebeni ötvösöktől háromszáz forint.

Keleti gyöngysor kétezer forint.

Egy gyémántos násfa ötszáz forint.

Hanyagul az íróasztalra dobta a lajstromot. Minek most mérget nyelni? Majd előveszi máskor. Már azért se szeretett ezzel a dologgal foglalkozni, mert bántotta a lelkiismeret, fájdalmat okozott neki az ereklyék elpocsékolása. Legjobb az ilyenre nem gondolni többé.

Volt, nincs... Pezsgőbe fojtani az egészet.

- Hej, Baptiste, hozz egy palack cliquot-t a pincéből, de itt legyen az egyik lábad.

Délután azonban éppen a verandán ült a beteg feleségével és a leányával, mikor a postás csomagot hozott haza a levelek közt, a csomagra ez volt írva: Báró Inokay Mária kisasszonynak Sulyom. U. P. - Bokrosd.

- Mit rendeltél, lányocskám? - kérdé a báró.

- Semmit.

- Valami csomagod van.

- Nyisd fel, apa. Neked van penicilusod.

A báró elmetszette a spárgát, fölfeszítette a fa-dobozt és ámulva kiáltott fel:

- A családi kincseink! Hát hogy lehet ez?

A beteg úrnő, ki egész fülig gyapjas nagykendőkbe volt beburkolva, gépiesen ismételte:

- A mi kincseink? Ne beszélj!

Aztán sóhajtott és köhécselt.

- Istenemre mondom, itt vannak - lihegte a báró. - Csodálatos egy eset. Mind itt vannak. Megfoghatatlan!

Elsápadt, mint akivel valami kísérteties történik, s egymás után kezdte behányni a beteg asszony ölébe a násfákat, gyűrűket, fülönfüggőket, kösöntyűket.

Az a reszkető sovány kezét kinyújtotta és babrált rajtok, simogatta őket és téveteg mosoly játszott az elsárgult ajkai körül. Örült nekik, mint egy gyerek.

Mariska is csodálkozott a jeleneten. Azon csodálkozott, hogy a szülei min csodálkoznak.

- Hát hol voltak az ékszerek? - kérdé.

Férj és feleség összenéztek, a grófnő aztán behunyta a szemeit és nem felelt, magának a bárónak kellett felvilágosítást adni.

- Elküldtük az ötvösnek Pestre.

- No, és az mostan visszaküldte. Hiszen ezt könnyű megérteni. Hát mit nem értesz még, papa?

- Nagy csacsi vagy, lányocskám; az ékszereket nem egy ötvöshöz küldtük, egyik részét elküldtük Bécsbe ehhez, ahhoz, tudod, igazítás kedvéért, mert más a serlegek mestere és más a gyöngyök befoglalója, és elküldtük anélkül, hogy egyik a másikról tudott volna, és most visszakapjuk az összes ékszereket egy helyről, egy dobozban a te nevedre címezve, anélkül, hogy az aranyműveseknek valaha megmondtuk volna, hogy egy ilyen nevű lányunk van.

No, már erre Mariska arcán is látszott a megütődés.

- Hisz ez képtelenség!

- No, látod!

- Nincs valami kísérő levél? - kérdé a beteg grófnő - amely világosságot áraszthatna?

- Nincs - szólt a báró, megvizsgálva a dobozt. - A csomag Budán adatott fel. Ez az egész.

- Talán Borly adhatna felvilágosítást?

- Alig hiszem. Éppen az ő jelentése teszi megfoghatatlanná a dolgot. De minek is koptassuk az eszünket. Hazakerültek, mint a Polycrates gyűrűje. Ez a fő.

- Mariska, kérlek, kelj föl és hozd ki szívem az orvosságot.

Mariska távozása arra kellett, hogy a grófnő egy kellemetlen gondolatját közölje az urával.

- Félek, Gottfried, hogy az ékszereket mégsem szabad a magunkénak tartani.

- Természetesen, Franciska. Arra egy percig sem gondoltam. Mi már fölvettük az árukat, tehát nem a mieink. Elég olcsón vesztegettük el, az igaz.

- Nem gondolnám, hogy Borly ezúttal is csalt.

- Sőt bizonyosnak tartom, hogy valami miskulanciát csinált. Vagy legalább nem járt egyenes úton, mert az egyenes úton nem teremnek csodák. Az egyenes utakon kavicsok vannak és kátyuk, de ez az esemény, hiszen majd megjön a nyitja, azt engedi hinnem, hogy valami rendkívüli disznóságról van szó. Rendkívüli komplikációk rendkívüli disznóságokból fejlődnek.

- Nem lehetséges-e - találgatta a grófnő -, hogy Borly valami ismerősünkkel közölte az ékszereladást, aki vele járt mindenütt, s mikor Borly hazakerült, ő visszavásárolta az ékszereket és elküldte ajándékba Micinek?

- No, persze - nevetett gúnyosan Inokay -, az anyáknak és a regényíróknak mindig van egy történetkéjük. Különösen az anyák esze termékeny. Egy herceg vagy egy álruhás királyfi, aki a kisasszonyra vetett szemet. Oh, Franciska, Franciska, nincsenek ma már ilyen ismerősök...

De bármiként magyarázták is, az eset folyton talány maradt. Várták, hogy az idő belevilágít, de az idő nem mutatott ehhez semmi kedvet. Ment, ment feltartóztatás nélkül és hozta magával, amit a sors a kerekei közé vetett. Előjöttek sorba régi húszéves adósságok, ellágyult pillanatoknak, apró ballépéseknek, nemes gavallér-stikliknek végzetes következményei, csak az ékszerek visszatérése maradt kifürkészhetlen titok. A jezsuita-atya, aki gyóntatni szokta az Inokayakat s minden évben két hetet töltött a kastélyban, maga is fejet csóvált az eset hallatára s végre is csodának minősíté a dolgot, hogy a családi kincsek, melyeknek alapját a Szentföldön harcoló I. Inokay Gottfried vetette meg, maguktól térnek vissza a családhoz. Istennek dicsősége és Urunk Jézus Krisztus ereje nyilatkozik ebben. Utoljára a ház barátja, Balassa is, aki pedig mindenféle furfangokat képzelt eleinte, beadta a derekát és a jezsuita-atya nézetét fogadta el, azzal a záradékkal, hogy talán meg kellene még egyszer próbálni.

Falun lassan, csöndesen múlik az idő - az emberek másképp élnek, a világrázó események másképp hatnak. Azaz, hogy nincsenek is események. Idáig el nem jönnek. Ha egy kolosszus törik is össze valahol, itt nem hallatszik semmi recsegés. Még a szöcskék ugrálása is nagyobb neszt okoz a füvek közt. A füvek pedig megnőnek minden évben, csak egyszer-másszor vagy nagyobbra vagy kisebbre, és ez itt a nagy esemény. Az összetört kolosszusból talán elvetődik nagysokára egy cserépdarab... de azt se lehet tudni, miből való. Ágyúk bömbölnek a messzeségben, mindegy, itt azért tisztán hallatszik a fülemilék hangja a bokrokból. Száguldó lovak dübörögnek a csatatereken villogó szablyájú huszárok alatt - eh, semmi, itt vígan ficánkolnak azért a kis csikók a pázsiton. S ha ide ér is egy-egy morzsája a nagy eseményeknek, drámáknak, az csak olyan, mint mikor a finom pernye leszáll a sárga kalászra, mint fekete cérna, és ringatja magát rajta, - hát ugyan ki gondolna arra, hogy az ötödik faluban egy templom égett el s abból való a kis fátyolszilánk?

Hanem iszen azért ide is eljut, ami ide való. Különösen, csodálatosan, de eljut. Csak az, ami ide való, nem úgy, mint a nagyvárosokba, ahová minden beér, még az is, ami sehová se való; Disznósy uram példának okáért beüzeni a kőszenet fuvarozó sulyomi emberektől, mondják meg Borly Lacinak vagy a nagyapjának, hogy mit lustálkodik otthon a gyerek, csak hadd jöjjön vissza a zöld posztókötényhez, elég herőcét ehetett már. A kőszenes emberek azt felelik Disznósy uramnak, hogy a fiú tán nincs is otthon, mert nem látták mostanában, hanem azért majd megmondják, ha otthon volna, őneki, ha otthon nem volna, az öregnek.

Így ér be a fiú elveszésének híre a kőszenes emberektől, mint ahogy minden beér, csak nem a rendes úton. Lám az özönvíz-katasztrófa is beért a kőszénben, - most már Sulyomban is látják, hogy a kőszéndarabok valaha fák voltak és hogy kívül voltak. Nagy dolog lehetett, mikor úgy befelé fordult a világ, ez a nagy bunda, a fürtös, szőrös oldalával.

Borly uram vállat vont a hírre és beüzente Disznósy uramnak, hogy a fiú nincs itthon, nem is volt; az ördög tudja, hol van.

Egy ideig nem is keresték. Rossz pénz nem vész el. De bizony a fiú csak nem jött. Az öreg pedig nem ért rá bemenni a városba, a sok mezei munka miatt, míg végre a legközelebbi vásárkor mégis belátogatott Disznósy uramhoz, hogy mi az hát azzal a gyerekkel.

- Elveszett, kasznár uram - mondá a lakatos ünnepélyes mosollyal -, pedig micsoda elme volt!

- De mégis, milyen körülmények közt tűnt el?

- Azt mondta pünkösd vasárnapján, hazamegy Sulyomba.

- Hm, hm. Ott ugyan nem volt. És egyebet nem mondott?

- Nem szólt egy kukkot se.

- Szomorú volt?

Disznósy uram vállat vont.

- Minden lakatos szomorú. Már t. i. délelőtt - tette hozzá.

Az öreg Borly homlokára ráncok ültek ki.

- Föl nem foghatom, hová lehetett. Nem hallott semmit?

- Nem.

- Mit kellene csinálni?

Disznósy uram gondolkodott, látszott, kínlódik bent a kis agyveleje, borsónyi izzadságcseppek gyűltek a halántékára.

- Talán ki kellene doboltatni - tanácsolta aztán bizonytalanul.

- Eh, bolondság - szólt a nagyapa. - Nem mopszli az én unokám, vagy aranygyűrű, hogy meg lehessen találni. Majd előkerül, ha akarja. Bízzuk a dolgot az időre.

De már erre kitört Disznósy uramból a fölháborodás.

- No hallja, kasznár úr, maga ugyancsak rossz ember; más egy bornyúért is jobban búsulna, mint maga azért a kitűnő unokáért. Ez már istentelenség, kasznár úr.

Az öreg kasznár egy bölcs gúnyoros nyugalmával mosolygott. Volt benne démoni és visszataszító, de egyszersmind a pátriárkákból valami fönséges, megható erő.

- Legyen nyugodt - felelte csendesen -, az én öreg nagyapai szívem megérezné, ha a fiú bajban volna.

Disznósy uram megvetőleg fordított neki hátat.

- A te szíved? - morogta magában. - Egye meg a kutya a szívedet!

De azért mégis imponált neki a kasznár, mikor még egyszer visszafordult a boltajtóból, ezeket mondva:

- Az ifjúság tele van megmagyarázhatlan bohóságokkal. A fiú nem közönséges lélek. Tehát nem is jár közönséges utakon. Tehát nem is lehet megtalálni. Tehát hiábavalóság is keresni. Punktum. Istennek ajánlom, Disznósy uram!

Lassanként az egész környéken híre ment, hogy Borly Laci eltűnt. Beszélték, hogy öngyilkos lett, - mert elkeseredett, hogy lakatosnak kényszerítette a nagyapja. Beszélték, színészek közé állott. Látta is valaki játszani Szegeden. Az egyik vasasnémetet adta a »Peleskei nótárius«-ban. Beszélték, hogy betyár lett és a herevcsényi erdőkben együtt garázdálkodik a gonosz Krúdy Kálmánnal. Pedig micsoda becsületes jó képe volt!

Maga a méltóságos báró is érdeklődött a dolog iránt.

- Igaz-e - kérdé egyszer a kasznárt -, hogy az unokája elszökött a lakatostól?

- Sajnos igaz.

- Lelketlenség volt őt arra a pályára adni.

- Én csak jót akartam, méltóságos uram. (Az öreg lehorgasztotta a fejét.)

- A fiú karakter volt. Nekem is tetszett - folytatá a báró. - Figyeltem őt. Sokszor összehasonlítottam a fiammal. Szerettem volna, ha olyan lenne a fiam.

- Oh, a fiatal báró sokkal több, finom, előkelő lélek - szólt Borly. - Más anyag, egészen más. Nem is lehet egy napon említeni.

- No igen, a Pali izé, csinos gyerek, de puhány. Ebben a Laciban volt valami keménység. Valami különös gentlemanlike. Egy kis izé, egy kis vadság, de nem nemesség nélküli. Mindig eszembe jutott, izé - szólt a felesége felé fordulva. - Sapristi! - mi is jutott csak az eszembe? Hát igen, hogy gyerekkorában ilyen lehetett a Széchenyi Stefi. Hja, bizony egy kis vadság. Ez a karakter virágja. Ha a nap süti, kibontja a szirmait, ha árnyék éri, befogja a penész. Egy rablóbetyárból könnyen válhatott volna kedvező viszonyok közt hadvezér s Napóleon talán a Bakonyban végzi életét, ha magyar parasztgyereknek születik, - ámbár iszen így se végezte valami fringiásan. Natürlich. A fiút nevelni kellett volna, hogy a vadságot levakarják róla az izék, a professzorok, nem odaadni mesterembernek, ahol csak izék, új durvaságok rakódhatnak le rá.

- Szegény az eklézsia, méltóságos uram - panaszkodott Borly a veranda oszlopához dőlve -, nem győztem kettőt taníttatni.

- Paperlapap! - nevetett fel a báró gúnyosan, ki ritkán volt olyan beszédes kedvében, mint éppen ma. - Maga engem szamárnak tart, Borly? Mi?

- Oh, uram, méltóságos uram!

- Csak vallja be. Maga minden nagy urat izének, szamárnak tart, mi? Azért, hogy tükörből fésülködünk, gondolja magában: »Nektek csak hajatok van, de agyvelőtök nincs.« Pedig lássa, nekünk is van eszünk (s mereven, megvetően fixírozta Borlyt). Azt hiszi, én nem tudom, hogy maga gazdag ember?

- Hogy én?

- Hogy pénzei vannak a losonci takarékpénztárban, a miskolciban, az egriben. Ön gyűjt, mint a méhecske. Ön szorgalmas, mint a méhecske. Hanem okosabb, mint a méh, mert az egy rakásra gyűjti a mézet, s jön ősszel a gazdasszony és kiszedi a kaptárból. Ön azonban három-négy kaptárba rakja a dolgait, és erre van is oka, mi? Én legalább méltánylom az okait, mert a méh a virágokról gyűjti a mézet s ezt nem szükséges neki eltitkolni, ön ellenben nem a virágokról gyűjti, de erről a témáról nem akarok beszélni, mert én tükörből fésülködöm. Hiszen ért engem? Hanem azért azt a gyereket taníttatni kellett volna, nagy vétek érte, ha valami ferde dologba bonyolódott.

Az öreg kasznár fülig vörösödött, mindamellett gúnyorosan, fölényesen mosolygott.

(Borzasztó szemtelen fráter - gondolta magában a báróné.)

- Majd megmutatkozik az én igaz lelkem egy napon, higgye meg, méltóságos uram. Majd lát engem még a méltóságos úr az én igazi ruhámban.

- Hiszen látnám én most is, ha nem tartanám a szemem behunyva - felelte Inokay csípősen. - De nem akarom tovább feltartóztatni - tette hozzá fáradtan, hidegen. - Tudom, hogy sok dolga van.

Ily jelenetek gyakran előfordultak a kastélyban, kivált az utolsó időkben. A főúr idegeit megviselték a ki- és bejáró végrehajtók. Ingerlékeny lett. A szegénység nemcsak az arcon szánt barázdákat, hanem a lelken is. A simaság eltűnik s még a modor is hepehupás lesz. Annyiszor figyelmeztették a kasznár üzelmeire, hogy végre is megszokta őt vagyoni megrontójának tekinteni. A saját könnyelműsége, mint ártatlan mellékszereplő, mind ritkábban jelent meg a színen, minél jobban közelgett végkifejléséhez a dráma. De mégse bírt volna szakítani Borlyval. A totum fac nélkül élni se akart volna. Végre mégis csak az öreg segítette ki minden bajból. Nagy szorultságban még a kőből is ki tudott pénzt préselni. Olyannak tűnt fel nem egyszer a báró előtt, mint a gondviselés, kivált mióta egyre szegényebb lett. Mikor utolsó forintját költötte, mikor az ínség beköszöntött (mert az is megérkezett csakhamar) és már nem volt semmi kigondolható forrás, az öreg rendesen előtoppant valamivel:

- Nini, majd el is felejtettem, itt járt nálam egy ványoki paraszt és lefizetett ötven forintot, hogy azt mondja, még a méltóságod apjának tartozott vele. Itt van, elhoztam a pénzt.

Máskor valami száz év előtt kötött üzletből jött vissza hetvenhárom forint húsz krajcár. És ez így ment mindig a tizenkettedik órában. Mintha a gondviselés hajigálna le a bárónak éppen a kellő pillanatokban némi kenyérmorzsákat. De a bárónak úgy tetszett, (mert a báró kombináló fej volt), hogy ebben Borly uram is segít egy kicsit a gondviselésnek. S voltak percei, amikor szinte jó szívvel gondolt a totum facra. A vén gazembernek mégis van szíve. A vén gazember mégse olyan kapzsi. Hiszen ezeket a pénzeket, amelyekről senki se tud, mind megtarthatná magának.

Ellenben az unokájával való elbánás mindig felháborította, pedig ez idő szerint ennek az eltűnése volt a környék legérdekesebb beszélgetési csemegéje. Mindennap bukkantak fel új és új hírek, de a valóságot senki se tudta, csak talán a baronesz sejtette, aki azonban anyja felgyógyulása után visszament a zárdába és talán nem is sokat törődött a szegény fiúval.

De hát akármilyen nagy a világ, mégse vész el abban egy gombostű sem, és végre mégis csak eljutott a valóság, mely a hazug híreknél lassabban jár, a nagy messzeségből a kicsiny faluba, mivelhogy Korporal Johann Bőrös huszár levelet írt a soktornyú Majlándból a szeretőjének, Kovács Juditnak, Sulyom helységébe, Nagy Magyarországon, - amelyben megírta, hogy hála istennek egészséges, csak éppen a lábán támadt egy bütyök, akkora, mint egy huszas, amiatt van most ispotályban, ahol minden órában ezerszer gondol az ő Jutkájára, és a huszasról jut eszébe, hogy véghetetlen keserves szerelmében és dologtalanságában, mert most a lovat is más pucoválja, (hiszen legalább az lenne mellette ágyánál a nagy bánatjában), azonfelül pedig jól esnék, ha egy kis dohányra valója lenne, de az sincs, pedig a dohányzás vigasztalná. Azért hát küldj, drágám, két forintot, de jól bepecsételd, hogy az olaszok útközben ki ne lopják, mert olyanok. Újság itt nincs egyéb, csak egyre beszélik, hogy háború lesz. A generálisunk magának a császárnak a testvére. Aztán még az az újság, hogy itt van a kasznár Laci is a regementben, aki a legfiatalabb huszár, beállott valahol Pesten önkéntesnek, bizonyosan a gonosz nagyapja adta el, és olyan szép legény, hogy valamennyi rozmaringos ablakból őt nézik a majlándi fehérnépek, de én ugyan rájok se nézek, mert ne félj rózsám, ha te nem látsz is engem, én mindég látlak. Az Isten áldjon meg erővel, egészséggel, de a két pengőrűl, meg az én epedő szívemről felejtésbe ne essél.

Mint a villám futott szét a híre Bőrös János levelének, a nótárius úr olvasta el, hát el is híresztelte.

- Ahol ni, katonának állt be a Borly-fiú. Otthagyja a foga fehérét szegényke. Mert van is a golyónak esze? Lám, mivé fejlődik egy gonosz ember cselekedete. Mert bizonyosan afölötti elkeseredésében állt be, hogy mesterembernek adták.

Nagy szenzáció lett ebből. A sulyomi lányok még nótát is csináltak rá. Nem emlékszem már szórul-szóra, csak azt tudom, hogy magát a Lacit szólaltatták meg, mintha ő panaszkodnék:

Tudod-e drága nagyapám,
Hová adtál?
Véres rózsák ahol teremnek
Rózsának szántál.

Tudod-e drága nagyapám,
Mi az ebédem?
Pecsenyém lóbul,
Italom hóbul,
Ez az ebédem.

Tudod-e drága nagyapám,
Milyen az ágyam?
Jéghideg kövön
Egy durva köpeny
Ez az én ágyam.

Hanem iszen nem így volt ez versbe rakva, ahogy én írom, hanem sokkal szebben, úgy, hogy összebongtak a szavak a sorok végén, mint a csöngettyűk a lovak nyakán, én csak úgy nagyjában emlékszem és tudom, hogy gyönyörű és megható dal volt. Az öreg Borly is hallotta nem egyszer, mert csak éppen azért is fújták a szénagyűjtő leányok, hogy ő arra ment, de nem haragudott érte, legalább nem mutatta, csak egyetlen egyszer tört ki nagy haragosan:

- Ostoba libák vagytok! Van is ilyenkor Majlandban hó!

Hó ugyan nem volt Milánóban, inkább a szokottnál is nagyobb melegük az olaszoknak, - mert a háború csakugyan kiütött Olaszországban is, bár ez csak olyan mellék-epizód volt; az igazi nagy hadjáratot a porosz király indította.

Nekünk egyébiránt meglehetősen közömbös volt. Egy háború, melynek nem lehet rossz kimenetele. Mert okvetetlenül megverik benne a németet. Vagy a mi saját németünket, vagy a másik németet. De mégis jobb volna, ha a mienket vernék meg.

Sulyomban mindez a legkisebb izgatottság nélkül esett meg. Balassa Antal báró hajtatott négyesén egy hétfőn éjfélkor Kékkőre a városból. Sulyomban a kastély előtt megállott, de már nem volt módja bemenni: kapu, ajtók becsukva; csak az Inokay ablakát zörgette meg, ahol világosságot látott.

Inokay, aki francia regényeket olvasgatott, kiugrott az ágyból, fölkapta a revolvert és az ablakhoz futott.

- Ki az? Mi az? Mit akar?

- Én vagyok, Balassa. Nagy hírt hoztam.

- Mi történt?

- Megvertek minket - kiáltá be lihegve. - Vége Ausztriának. Fut a seregünk Königgrätz alól.

- Áldassék érte az Úr szent neve! - felelte Inokay ájtatosan.

Szép világ volt ez. Az első föllélegzés. Mintha csak gonosz álom lett volna az eddigi élet. Új hír jött reggelre, hogy Klapka seregével az ország határain betört. Hol vette, hol nem vette a seregét, de jön vele, és most már megint mindnyájunknak el kell menni. Mozogni kezdenek már a rögök is. Nagy dolog az, mikor egy egész nemzet reménykedik, vár valamit. Nem is tudja, mit. Csodákat. A falusi legény mustrát tart apja istállójában a lovak közt: melyikre illenék legjobban a nyereg? A kis parasztgyerekek ellopkodják az üres pálinkás hordókat és dobolnak rajtuk. Az arató lányok abbahagyják a Szűts Marcsa románcát és azt kezdik dalolni:

Jön már Kossuth, Klapka. Itt van már Horpácon.
Hamar a nyergemet, ott van a padláson.

Itt a vesztett csatákról a részleteket várják, Bécsben már tudják ezeket, - ott meg azt figyelik, hogy miként dobolnak a kis gyerekek az üres hordókon a falvakban. Félelmes hangot adnak azok ilyenkor. Azt mondják azok a hangok, hogy a legélesebb kardot nem solingeni acélból kell verni, hanem a népek szeretetéből. A Burg termeiben komoran sétál a császár és nem azon gondolkozik, hogy a hódítókkal kellene beszélnie, hanem a meghódítottakkal. Egy udvari tisztviselő kel titkon útra Kehidára az öreg »tekintetes úr«-hoz, hogy a császár szeretne vele beszélni... és így szövődik a történelem olyan szálakból, amelyekre senki se gondol.

De azért Sulyomnak is megvannak a maga kis tragédiái.

Egy-egy öregasszony sírdogál a padkán, mely a napraforgós, muskátlis előkertben lapul meg a falnál. Ez annyit jelent, hogy valahol egy legény elesett. A kasznár úr, vagy maga a báró úr olvasta az újságból. Sokan megsebesültek, némelyek elvesztek a futásban. Ezekért is reszketnek itthon a családtagok. Katonalevelek jönnek, azokat az egész faluban széthordják az írástudók és felolvassák a kutaknál vagy a faluháza előtt, ahol nagyobb fajta gyülekezés vagyon. Ezek sokkal szebbek, sokkal érdekesebbek, mint az újságok. Hát bizony Tóth Pál is beleharapott a fűbe valahol Morvaországban. Sőt Bőrös Jancsit is derékon szakította egy kartács. Az se ír már többet levelet Juditjának. Hanem a kasznár Lacival meg mi történt? Azt írja Kazi István öreg szüleinek, hogy egy előörsi csetepatéban hat olaszt vágott le, olyan nagy virtus cselekedetet mutatván, hogy másnap maga Albrecht főherceg napiparancsban dicsérte meg az egész ármádia előtt s azon melegében kinevezte hadnagynak. Bizony, hallja kegyelmetek, öreg szülém, az úr a pokolban is úr, könyvekben hízott elméjével többre megy mindenütt, mint mi szegény legények, ha megszakadnánk is a vitézségben.

A hír valónak bizonyult a lapokból is, hol »Egy magyar huszár bravúrja« címen volt leírva a Borly László vitézi kalandja. A báró maga vitte át a lapot a kasznárházba a vén gazembernek.

A gazdasszony azt mondta, nincs otthon.

- Hát hol van?

- Elszaladok érte - vállalkozott a szakácsné.

- Majd magam megyek, hol van?

- Megkövetem alásan, a kutyái közt.

A pajtában volt az ebek gyógyterme, az öregúr felgyűrt ingujjakkal, derekára kötött köténnyel dolgozott köztük, kötözgette a sebeiket, pemecselt velök olyan fontoskodással, mint egy nagy operateur; egy öreg szánnak az alja tele volt orvosságos üvegekkel, zsírtégelyekkel és mindenféle furcsa szerszámokkal.

A báró vidáman nyújtotta eléje az öreg »Pesti Napló«-t.

- Olvassa el - szólt mohón -, hogy mit művel az unokája.

- Olvastam már - felelte közömbösen.

- És ezt maga csak így mondja.? Hisz ez nagy dolog! A fiú karrierje meg van állapítva. Ember lesz abból.

- Azért, mert hat embert összevagdalt? - kérdé a kasznár gúnyorosan.

- Meg van maga bolondulva?

Az öreg Borly vállat vont.

- Könnyű hat emberen akár száz sebet vágni egy félóra alatt, de nehéz, méltóságos uram, csak egy sebet is begyógyítani. Itt látszik ezeken a kutyákon. Ezt a bundást már két hónapja gyógykezelem, s még mindig fáj a lába. Fáj még, Bundáskám? (Lehajolt hozzá, szeretettel simogatta.) Nagyon fáj még, szegénykém?

A báró fejet csóvált s elújságolta mindjárt a bárónőnek, hogy az öreg egy csöppet se látszott örülni az unokája sikerének, mert az hat embert összevagdalt, és hogy milyen gyöngédséggel gyógyítja az ebeket.

- Talán mégis van szíve - vélte Inokayné.

- Van annak ördöge, nem szíve. Pietista lett, ez az egész. Ami gyakori jelenség éppen a nagyon bűnös öregembereknél és a parázna múltú asszonyoknál, hogy életük alkonyán elkezdik a bibliát olvasni, a templomot bújni, a szegényeket istápolni, az erényeket prédikálni. Szóval, fölveszik az apostoli allure-öket, hogy most meg az Istent bolondítsák, miután már az emberek ellen eleget vétkeztek.

Borly Laci tehát hadnagy lett, de még ezzel nem ért véget a szerencséje. További hírlaprészekből, részint saját leveleiből még a következőket kell róla elmondani.

A főherceg egy nap Mantuához közel a Mincio balpartján ütött tábort s egy parasztházat foglalt el lakásul. A vidék délről nyitott volt, éjszakról ellenben hegyes, erdőborított.

Második éjjel, midőn a tábor már nyugovóra tért, a főhercegnek eszébe jutott, jóval túl éjfél táján, miután úgyse tudott aludni főfájása miatt, hogy egy kis sétát tesz a táborban, egy kis friss levegőt szí a csillagos éjben s megnézi az előőrsöket.

Segédtisztjétől követve, végigment a roppant alvó táboron. Csak imitt-amott pislogtak még tábortüzek, mint macskaszemek a sötétben. Az egyik tűznél egy fához támaszkodva egy huszártisztet vett észre.

Lépteit szándékosan arra irányozta. Kíváncsi volt, hogy a tiszt mért nem alszik és mit figyel.

A tiszt is észrevette a főherceget és szalutált.

A tűz amint reávilágított az arcára, a fővezér ráismert Borly Lacira, aki nehány nap előtt lett hadnaggyá.

- Ön még nem alszik, hadnagy úr?

- Nem, fenség.

- Talán észrevett valamit? - kérdé a főherceg.

- Igen, fenség, s éppen azon gondolkoztam, hogy felköltöm ezredesemet és jelentést teszek neki.

- Ah - szólt a főherceg meglepetve. - És mit vett észre?

- Igen gyanús dolgokat, fenség.

- Sapperlot, hadnagy, beszéljen hát.

- Attól tartok, hogy az ellenség a hátunkba jön és meglep az éjszaka álmunkban.

- Az lehetetlen! - mondá a főherceg elgondolkozva. - Hiszen az előőrseink fel vannak állítva és még eddig semmit se jelentettek.

- Mert még ők nem vették észre az ellenséget és az későn is talál lenni.

- De hát akkor miből szopja ön ezeket?

- A madarak sokasága röpül ki az erdőségből órák óta, pedig ezek a madarak aludnának, fenség, ilyenkor, ha az erdőben csend volna. Az erdőben hadtestek nyomulnak előre felénk s ezek verik fel a szárnyasokat.

A fővezér lábai a földbe gyökereztek.

- Sapperlott, önnek igaza lehet! - kiáltotta s maga is figyelni kezdett. Csakugyan hallani lehetett az erdő felől s annak monoton zúgásától megkülönböztetni az elütő rebbenés neszét: zsr, zsr, amit csak madárszárnyak suhogása okozhat.

A fenséges fővezér rögtön kiadta a parancsot a tábor fölébresztésére, s hogy harcra készen álljon.

Alig egy óra múlva visszatért éjjeli pihenő helyére, de még le sem ereszté fejét a vánkosra, mikor már az előőrsök puskalövései az ellenség közeledését jelentették. A támadásra kész sereg most már pozdorjává verte őket, s Borly László ezért a megfigyeléseért megint fölvarrhatott a dolmányára egy csillagot.

- Ha így fog haladni ez a fiú - mondogatták a táborban -, hogy minden héten egyet lép előre, egy esztendő múlva isten lehet.

Ehhez az epizódhoz a kiegészítő magyarázatot egy katonalevél adta meg, mely egypár hónap múlva megérkezett Sulyomra a kasznár úrhoz.

»Kedves nagyapka! (így szólt a levél.) E soraimat Bécsből írom, ahol a Ringlottengasse 15. szám alatt lakom. Jó tágas udvari szobám van, tíz forint havonkint. Mindenekelőtt kezeit csókolom és bocsánatát kérem, kedves nagyapka, hogy híre-tudta nélkül otthagytam Disznósy uramat és a lakatosságot, de ez a pálya nem bírt kielégíteni, és a sors úgy akarta, hogy katona legyek. Ha megszomorítottam ezzel a lépésemmel, talán vétkes vagyok az Isten előtt, de másrészt csak az ő szent akarata olthatott belém oly vágyakat, melyeknek ellentállni nem tudtam, s melyek a katonaéletbe vittek. Eddig, hála istennek, nincs okom panaszkodni, a szerencse kísért új pályámon, a golyó megkímélt s kitüntetések értek. Közkatonából főhadnagy lettem rövidesen. Amiben az Istennek énhozzám való jóságát látom, és azt, hogy a nagyapa órája nekem szerencsét hozott. Mert mikor a Mincio mellett feküdtünk a táborban és egy éjjel egész tizenegyig inspekciós voltam, órámat a nagyapa meghagyása szerint, hogy azt pont fél tízkor minden este kitegyem a zsebemből, hogy nyugodt, vízszintes helyzetben legyen, s ne járjak vele, ösztönszerűleg gépiesen azon este is kitettem a mondott időben, mint ahogy általában mindazt teljesítettem és teljesítem most is az órával, amit akkor rám parancsolt nagyapka. Nem találgatom, miért mondta ezt vagy amazt, teljesítem, amit mondott. Ahogy aztán tizenegy óra után magam is le akartam hajtani a fejemet nyugalomra, egyszerre csak megtapogatom magam, hát nincs az óra a zsebemben (megijedek, hiszen az az egyetlen emlékem otthonról), halaványan emlékezni vélek, hogy kitettem valahol a zsebemből, de hol? Talán valamelyik tábortűznél, ahol megfordultam. Alkalmasint letettem szórakozottan a gyepre. Nosza, indulj Lackó, keresd meg az órádat. Keservesen esik, de meg kell keresni. Kerestem, kerestem, szinte egész hajnalpirkadásig, amikor végre megtaláltam, de épp e keresés közben lettem figyelmes a közeli erdőség felhessegetett szárnyasaira, amihez járult a fővezér váratlan megjelenése, akinek erről jelentést tettem (reménylem, már olvasta nagyapa az újságokból) s így léptem megint előre egy fokkal, amit, mert babonás vagyok, egyenesen az órának köszönök, vagyis annak, hogy a tanácsokat, melyek hozzá fűződnek, betartottam.

Csak azért nem írtam előbb, mert be akartam várni, míg a haragja kihűl irántam. Ha már kihűlt volna, írja meg, kedves nagyapa, mert már nagyon szeretném látni. Ha ki nem hűlt is, szeretném látni. Kezeit csókolja

szerető unokája

László.

U. i. Én most a Feldmarschall Kapronszki adjutánsa vagyok.

Az éjjel nagyapkáról álmodtam. Hát a kastélybeliek mit csinálnak? Pistát csókolom, ő is írjon.«