Payday Loans

Keresés

A legújabb

A VÉN GAZEMBER - VI. PDF Nyomtatás E-mail
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

MIKSZÁTH KÁLMÁN

 

A VÉN GAZEMBER - VI.

Képtalálat a következőre: „követválasztás”

 

Ez a levél csak fölfrissítette azokat a legendákat, melyek a gyermek főhadnagyról szálldolgáltak a mi vidékünkön. Na, ha abból nem lesz nagy ember, akkor megette a fekete herkenytyű az egész ármádiát. Íme, mit érhet egy kis megfigyelés! Ha az a fiú észre nem veszi a madarak röpülését, Olaszországban is könnyen Benedeket fog az ellenség. Mert mind Benedek az - az Isten akárhová tegye őket. Egy félmillió Benedek. Hanem ebből a fiúból, majd meglássák, valami Savoyai Eugén ugrik ki. Hiszen Napóleon se kezdte jobban.

Voltak, akik ezt se hitték. Végre is nem minden kaparás származik oroszlánkörömtől. És hát mit ért, hogy Olaszországban mi győztünk? Mit ártott volna, ha ott is elvesztjük a csatát - mikor a béke azért úgy lett megkötve, mintha elvesztettük volna? Velence, Lombardia az olaszé lett.

A professzor úr a gimnáziumban, ahol Inokay Pál báró és a nehézkes eszű Borly Pista tanult, ragyogó arccal jött be egy reggel az osztályba és a kék ceruzájával a mappán kijelezte, ami Olaszország figurájából visszaszármazott Olaszországnak.

- Mars ki a csizmából!*- mondá, mintha a szegény Ausztriához intézné szózatát, s aztán felénk fordult és elmagyarázta a világra szóló fordulatot, kiéreztetve a szavak háta mögül, hogy Ausztria most már meglehetősen mezítláb van. Azt is kisejtettük, hogy bár ő húzta ki a lábát a csizmából, mégis a mi lábunk (a magyaroké) szabadult meg a szorítástól.

Jókedvében lévén, az egész óra alatt a custozzai és a königgrätzi csatákról mesélgetett, el nem felejtkezve arról sem, hogy ott messze a csatatereken is a főiskola egyik kiváló növendéke, Borly Laci tüntette ki magát a legjobban (bizony használhatta volna az eszét másra is), kiemelte a megfigyelések hasznát minden téren, ez lévén a tudományok tudománya, s miután ezeket elvégezte, kiszólította az első eminenst, Inokay Pál bárót és a következő kérdést intézte hozzá:

- Mondd meg nekem ezek után Inokay, hol kel fel a nap?

Pali báró elgondolkozott a szokatlan kérdésen, minthogy növénytani óra volt, aztán így felelt meg hasonló ünnepélyes hangon:

- Sadovánál.

- Valde bene, fiacskám. Valde bene. Szeretnélek megölelni e helyes feleletért. Csak egyben hibáztál. Königgrätzet kellett volna mondanod.

- Én Sadovát olvastam az újságban.

- Igaz, vitás a dolog; a poroszok Sadovát mondanak, az osztrákok Königgrätzet, de én az osztrák pártján vagyok ebben.

Csendes, kedvetlen morgás futott végig az osztályon.

- Mert, hogy kit hol vertek meg - folytatá az ő professzoros humorával -, arra visszaemlékezni mindig a megvert az illetékes

Tényleg felkelt a nap Königgrätznél. Rásütött a rögökre, a hangyák kibújtak alóluk, rásütött a koporsókra, a halottak feltámadtak, bevilágított a kulcslyukakon, a nyirkos börtönök megnyíltak, öreg, fakó írások, amelyek már nem értek semmit, bástyákká váltak és felvonó hidakká; nyüzsögni, mozgolódni, élni kezdett a nemzet.

Képtalálat a következőre: „kortestanya”

De Sulyomra persze ennek is csak bágyadt visszfénye jut el. A falu csak falu. Mit lát az ebből az újjászületésből? A nagy halleluja-zengésből akkora lesz, amit a cserebogár szárnyverése is elnyom. Nincs itt se szózat, se fáklyafüst. Legfeljebb arról lehet egy kicsit sejteni az új érát, hogy a bíró uram bemeszelteti a sárga-fekete oszlopot, melyen ott áll a táblácska a maga primitiv rébuszával:

Sulyom Helység
pipázás tilos.

Hanem az már itt is valami, mikor egyszerre csak nemzetiszín zászlók jelennek meg a házakon, mintha a fakó, füstös zsúpfedelekből nyíltak volna ki. Vajon megérzik-e ezt a csodát a Kossuth-bankók, amiket a nagyapó tizenhat évvel azelőtt szintén oda dugott a zsúpok közé? Ma már rájok se tudnak akadni. Pedig hátha még eljön az idejük. Csak lobogj, lobogj öreg zászló, régen nem lobogtál; játsszál vele szellő, régen nem játszottál!

Hanem iszen, ha a szellő nem játszott volna is a zászlókkal, játszottak volna ők maguk eleget az emberi szívekkel. Két név volt rájok írva: »Éljen Inokay Gottfried képviselőjelöltünk« az egyiken, Peszerényi Gábor a másikon.

Hja, ezek a zászlók! Bizonyára a legszebb hely a fehér közepük, ahová egy emberi nevet felírni lehet. Fölfelé már csak a történelembe visz az út, - de lefelé is mehetni. Innen pedig rendesen a hivatalos lapba kerül a név, az »Árverés« rovatba. Mert a fülemile-nyelveknél is, melyek egykor a Lucullus-lakomán szerepeltek, költségesebb eledel a választói nyelvek, az éljenek és a szavazatok. Már hatvanegyben is Inokayt akarta fölléptetni a sulyomi kerület, de akkor Borly lebeszélte a méltóságos urat.

- Isten ments. Mit gondol a báró úr? Hisz az nagy költséggel jár. Nem bírjuk meg. A birtok nagyon meg van terhelve. Nincs pénzünk hozzá. De ha még volna is a választáshoz, nincs a Pesten való tartózkodáshoz. Ha csak egy évet töltene ott a báró úr rangjához illőn a családjával, összeroppanna minden. Csőd lenne ennek a vége. Gondoljon az apró gyerekeire méltóságod.

Inokay engedett akkor az érveknek, meghökkent a következményektől és nem lépett fel.

Most megint felszólították a kerületben, és most már Borly is azt javasolta, hogy föl kell lépni.

A báró csodálkozott.

- Maga nyilván meg van bolondulva, Borly. Hiszen tudja, hogy a tönk szélén állok, hogy a fiamért, a leányomért a kosztot nem tudom fizetni, hogy már a helybeli mészáros húst nem akar hitelbe adni, s ennek dacára azt javasolja nekem, hogy lépjek fel. Miből, honnan vegyem a költségeket? Talán valami aranybányát fedezett fel?

- Hát iszen éppen azért kell föllépni, mert nem fedeztem fel és mert a tönk szélén áll méltóságod. Ezt a helyzetet még csak úgy lehet ideig-óráig fenntartani, ha most megválasztják. A hitelezők lecsitulnak, sőt még a hitel zsilipjei is megnyílnak egy időre.

- De hát aztán?

Borly a vállát vonogatta.

- Ami »aztán« van, az már Isten dolga.

- És mi lesz szegény gyermekeimből? - sóhajtott a főúr, fejét gondterhelten lehorgasztva félkönyökére.

Ritkán voltak ilyen világos pillanatai. Menekült az effajta gondolatok elől, de ha megragadták, finom lelke összetört alattok.

- A gyermekei? Az szintén az Isten dolga, - mondta Borly szinte vallásos kenetességgel. - Ő fog azokról gondoskodni, a maga módja szerint. Sőt én azt tartom, hogy már gondoskodott is.

- Hogy érti azt?

A vén gazember zavarba jött, elvörösödött, mint a cékla.

- Úgy értem... hogy is érthetném másképp? Tudniillik, hogy szavamat ne felejtsem... Mit is mondtam, hogy is mondtam csak? Igen, úgy értem, hogy a baronesz igen szép, tehát férjhez megy.

- De kihez?

- Valami derék emberhez.

- Hozomány nélkül?

- A derék ember nem keres hozományt.

- De hol van ilyen derék ember?

- Bizony nem mindig a grófok és bárók között.

Ilyenkor rendesen sóhajtott Inokay, kinézett az ablakon, a felhőkből képződő alakzatokat bámulta hosszan, majd így szólt:

- Rosszul hajtanak a kopók!

Ez volt a rendes szavajárása. Eleinte csak a birtokra vonatkozott, mely rossz termést hoz, később pedig magára Borlyra, a kopókra semmi esetre sem, mert azokat és a fajlovakat egyenként adogatta el, már nem volt egy sem.

Az adósságok egyre fenyegetőbb jellegben kóvályogtak a feje fölött, a hurok mindig jobban összeszorult a nyaka körül, - de azért csak múltak a napok és valahogy majd csak mindig lesz. Apró örömei most is csak úgy voltak, mint azelőtt. Nagy örömei pedig egy nagy úrnak soha sincsenek.

Ilyen apró öröme volt, hogy fia első eminens. Írták a professzorok, hogy milyen derék fiú. Ha még megvolnának a dominiumok, föl se venné, - de így egy pompás napot szereztek neki. Igaz, hogy új bánatot is, mert fájt a szíve, hogy meg kellett szüntetnie a mentort, akit eddig mellette tartott, s aki egyszersmind angol nyelvre tanította.

De hát a Gondviselés is vigyáz egy Inokayra, s nemsokára levelet kapott a fiútól, hogy egy angol nyelvmester annyira megszerette, minden héten ingyen ad neki két órát az angolból, tovább gyakorolhatja magát, s ugyanekkor valami francia madame is megismerkedett a kis báróval, az meg sétákat tesz vele reggelenként s az öreg Dumas nyelvén csacsog vele. Csak aztán bele ne szeressen a lurkó! Ami azonban közelről nem festett olyan veszedelmesen, mert a madame a hetvenedik tavaszban járt.

Így izmosodott szellemiekben a fiatal Inokay és ily apró szerencsék érték. Az öreg is tudott ezeknek örülni. A szegénység talaján jobban és sűrűbben tenyésznek a virágok.

De hát a fiú meg is érdemelte a sors kedveskedéseit. Pompás, szeretetreméltó fickó lett. Nem a régi oligarchák folytatása, hanem teljesen új hajtás. Olyasvalaki, aki egyenlő erővel akar versenyre szállni a társaival, hogy melyik a különb legény, ki vág nagyobb rendet az élet küzdelmei közt? Szinte restelli, hogy ő báró Inokay. Jobban szeretne lenni Tóth János.

Képtalálat a következőre: „csőszkunyhó”

Mikor húsvétkor otthon volt, eljárt a parasztokhoz, bekukkantott a mezőn a csőszhöz, annak a kunyhójába, s engedelmet kért az apjától, hogy egy éjszaka ő is künn hálhasson, hogy milyen élet a csőszé, tudvágyó, igénytelen, szerény és mégis nagyratörő, mert amellett, hogy a paraszttal szóba áll, a múzsáknak is teszi a szépet. De már ez az ő legbensőbb titka. Erről csak Borly bácsi tud. Mert az utálatos vén gazembert csakis ez a gyerek szereti igazán. Csodálatos egy gusztus. Pedig azt mondják az emberek, hogy a gyerek ösztöne csalhatatlan, legjobban találja el, ki a jó barát, ki az ellenség. Ha tudná a szegény báró úrfi, hogy ez a vén ember tette tönkre a szüleit s földönfutóvá őt. Hanem annyi esze most még nincs. Egy nagy költői beszélyt kezdett komponálni a vizsgára, »Jurisics Miklós Kőszegen«, csupa gördülékeny hexameterben, s ha egy-két strófát kifaragott belőle, nyomban átszaladt a kasznárlakba, hogy az öregnek felolvassa, aki nagy barátja a versificatoroknak és a sánta kutyáknak (hanem a sánta hexametereket talán mégse szereti). Ilyenkor bezárkóznak, a szakácsné, aki a kulcslyukon nézeget be, azt beszéli, hogy az úrfi most is, mint kis gyerek korában, odaül az öreg ölébe s úgy olvassa fel neki egy papirosról a szavakat, melyek szépen pattognak, mintha bolhákat roppantana az ember.

Képtalálat a következőre: „Jurisics Miklós Kőszegen”

Perkál Zsuzsa pletykája terjed a vidéken, mert olyan itt, ami a kastélyból jön, mint ami Bécsben a Burgból kiszivárog, minden bolondság nagy esemény.

- No, hát jó is - mondják -, hogy a kis báró költő lesz, mégpedig emilyen; mert már amolyan nem lehet, aminő az apja volt.

E pletykából az öreg báró is megtudja, hogy a fiú verseket ír. Még el is mosolyodik. Ártatlan foglalkozás. Úrnak se derogáló. Gróf Zrínyi is írt, Balassa Bálint is, Koháry is. Aztán a hősöket énekli, Jurisics Miklóst. Hát jól van, csak a vers is jó legyen. Ámbár majd kitudódik, elmegy a vizsgára, meghallgatja.

De biz azt sohase hallotta meg az öreg Inokay, mert a Palinak vagy elment a kedve a témától, vagy nem bírta tovább szőni, jobb időre hagyta és a »Tavaszhoz« című poemát készíté a vizsgára, mely is rendes szokás szerint már a vizsga előtt egy héttel jelent meg a többi jelesnek ítélt vizsgai dolgozattal az önképzőkör lapjában, a »Korány«-ban.

Képtalálat a következőre: „önképzőkör XIX. század”

Mindamellett a vizsga napján az egybegyűlt szülők előtt egy csomagot mutatott fel az igazgatótanár úr, dr. Bogdán Lukács, a következő szavakkal.

- Ismeretlen kézből egy csomag érkezett azzal a kívánsággal, hogy azt közvetlen a magyar költészeti dolgozatok felolvasása után nyissam ki s az abban foglalt kérelemnek eleget tegyek. Íme felbontom a csomagot.

Fölszakítván méltóságteljes nyugalommal a pecséteket, miután a csomag kioldózott, félénken fogta meg a szélét a mutató és a nagyujjával, mely a diákok szerint lapos volt, mert az örményeké állítólag lapos a kecske-nyúzástól, és azért fogta meg félénken és messze tartotta magától, hogy hátha robbanóanyag van benne, nagy súlya miatt nagyon gyanús volt. Valahogy ügyetlenül lefelé fordítá a nyílását, mire aranyok, valóságos új veretű körmöci aranyok kezdtek belőle ömleni s legurulni vidám csengéssel a hepehupás, repedezett padlóra.

Nosza, lőn nagy bámulat és nagy ijedtség. Bogdán direktornak a cvikkerje is leesett az orráról. Nagy pocakja miatt képtelen volt lehajolni.

- Hamar nebulók, hamar, hamar! - kiálta. - Szedjétek fel!

A nebulók kiugráltak a padokból és hirtelen fölszedték az aranyakat. Bogdán úr egy csomóba rakta a katedrára. Gyönyörűséges sárga csikók, egy egész ménes! Mindjárt látszott, hogy száz darab.

Most ismét föltette szemüvegét és a kezei közt maradt papirosokból kihúzta az összehajtott levél formájút.

Néma csönd támadt, míg átfutotta, mindenki az ő arcát nézte.

- Igen különös - szólt most a tanár. - E levél azt tartalmazza, hogy e száz darab aranyat egy magát megnevezni nem akaró költészetbarát báró Inokay Pál »Jurisics Miklós Kőszegen« című imént felolvasott költeményének jutalmazására küldi.

A kis Inokay Pali elpirult, mint egy kisleány, aki bókot hall, száz és száz szem keresi, (ott ül az első padban elöl), az öreg báró is jelen van a szülők közt s felvillanyozva kiált közbe:

- Sapristi!

Tölcsért csinál a tenyeréből, a füléhez tartja, s úgy hallgatja előre hajolva a többit.

- Igen különösnek mondám az esetet - folytatá az igazgató, szokott magyarázó modorában -, de mondhattam volna rendkívülinek vagy furcsának; különös pedig először azért (s itt fölemelte a kecskenyúzó lapos hüvelykujját), mert a mecénások már ritkák, sőt nincsenek is, másodszor azért (a mutató ujját emelte fel), mert az aranyak szintén ritkák, sőt nincsenek is, harmadszor azért (kibökte a középső ujját), mert maga az Akadémia sem ád egy nyúlfarknyi versezetért száz aranyat, csak a hosszú színműveket szokta ekképpen jutalmazni, és különös főképpen azért (most már a gyűrűsujj következett), mert »Jurisics Miklós Kőszegen« című vers ma itt nem olvastatott sem Inokay, sem más tanítvány által, azért tehát...

A konklúziót akarta levonni, de megzavarodva pillantá meg, hogy még egy ötödik ujj is van a tenyere legvégén, minélfogva hirtelen visszarántá az elindított mondatot és kiigazítá magát.

- Vagyis ötödször azért különös, mert rendkívül különös, s ez okból felszólítlak, báró Inokay, nyilatkozz fiam, mit tudsz a rejtélyes dologról?

- Semmit - felelte a kis Inokay, illedelmesen fölemelkedve a padsor élén.

- Nem komponáltál ilyen című verset?

- Komponáltam, de nem fejeztem be.

- Nincs meg valahol a zsebedben a fragmentum? - kérdé a professzor.

- Nincs. Elszakítottam. Hanem a fejemben megvan.

- Az nem ér semmit. Meg tudnád-e mondani, ki küldte a száz aranyat?

- Fogalmam sincs róla.

- Hát mit gondolsz? Kié ezek után a pénz?

- Az enyém semmi esetre sem - felelte a diák önérzetesen.

Részint a helyeslés, részint a csodálkozás moraja hömpölygött végig a klasszison.

- Miért nem?

- Mert a jutalom egy itt felolvasott »Jurisics« versnek szól, holott egy felolvasott Jurisics vers nincs.

- Valde bene, kisfiam. Hát kié mármost a pénz, ha nem a tied? No, ne habozz, mondd ki bátran, hogy a gimná...

- Nem a gimnáziumé, tanár úr - felelte pillanatnyi habozás után -, visszaszáll az adakozóra a rendelkezési jog.

- Helyes! - kiáltott fel a tanár nagy pátosszal. - Roppant helyes! Nekem se higgy. A logikának higgy. A józan okosságnak. A józan okosság a tanárok fölött áll. Sőt az igazgatótanár fölött is. Leülhetsz. Megfeleltél. Ember vagy a talpadon.

Képtalálat a következőre: „100 arany 1860”

Inokay Gottfried diadalmasan dagadó mellel hagyta el az ódon iskola-épületet fiával, boldogabban, mint talán annak idején Első Inokay a Szentföldet, ahol a szaracénokon vett erőt.

- Úr vagy - mondá ottkünn, megszorítva a fiú kezét -, szépen feleltél. Hanem mondd meg nekem, ki küldhette azt a pénzt?

- Nem tudom, apa.

- Olyan valaki tehette csak - kombinálta idősb Inokay -, aki tudott a versről. Hát ki tudott róla?

- Nem tudott róla egy lélek se, az öreg Borlyt kivéve.

- No, ez ugyan nem küldte a száz aranyat. Gondolkozz csak, hátha mások is hallották?

- Nem hallhatta azt emberi fül, hacsak a kosztadó gazdám, a Neuschlosser nem, mert hangosan szoktam felolvasni éjjel, amint egy-egy sorral szaporítottam, s ő a mellettem levő szobában hált.

- Gazdag ember ez a Neuschlosser?

- Elég jómódú.

- Hátha ő küldte a pénzt?

- No, ez ugyan nem küldte - nevetett a diák.

- Miért ne küldhette volna?

- Mert egy szót se tud magyarul.

Hm. A báró hallgatagon lépkedett fia mellett, végig a nagy piacon, mialatt gondolataiba mélyedt. Különös föltevések nyargaltak agyán keresztül, néha egy-egy vállvonogatás, vagy hangosan kiejtett szószilánk jelezte, hogy két ellenkező gondolattal tusakodik. Ki tudja? Hátha! Ej, ej! Furcsa volna. De nem, nem. Ami lehetetlen, lehetetlen. Ah, haj!

- Mondtál valamit, apa?

A báró összerezzent.

- Nem, semmit se mondtam, fiam, csak egy kicsit hangosan gondolkozom erről az esetről. Ilyen is csak egy Inokayval történhetik.

Képtalálat a következőre: „kossuth bankó”

Ilyen beszélgetés és gondolatok közt tért be apa és fiú a »Zöld fá«-ba ebédelni, ahol, vizsgák idején, mikoron számos nagy úr gyűlt be a vidékről a fehér cipók városába, a híres Csutorásné szokott főzni, kinek ételei egy egész országrészben úgy emlegettettek, mint csodák. Csutorásné asszonynéni kastélyból-kastélyba vándorolt, ahol névnap vagy lakodalom esett, előre prenumerálva voltak rá a familiák, a messze Gömörből még Kismártonba is elvitte egyszer herceg Esterházy s egy ezrest adott neki naponként, mikor pedig állandóan akarta volna szerződtetni, a derék asszonyság, aki egy rimaszombati hentes özvegye volt, hidegen, gőgösen utasítá el:

- Az nem lehet, instálom. Csutorásné nem főzhet egy familiának, Csutorásné az egész nemzeté.

Úton is volt őkigyelme jóformán az egész évben, hanem a vizsgák idején pontosan beállított a »Zöld fá«-ba. A »Zöld fa« volt az ő kedvenc orgánuma. Innen árad szét híre, neve, dicsősége az országba, szétviszik a mindenünnen összegyűlt urak.

Fölösleges mondani, hogy pompásan ebédeltek meg, különösen a lúdgége-leves, meg a csirke volt remek, melyet Csutorásné a saját metódusa szerint »prézli« nélkül mártott be egyszer-kétszer forró zsírba és azután sütötte meg, külön a »rurá«-ban.

Ebéd után nagy ferbli kerekedett az urak közt, az extrában. Természetesen Inokay is leült játszani. Sőt ő indítványozta:

- Egy kis alkotmányos költséget szeretnék nyerni tőletek.

Eleinte nyert is, panaszkodtak a Szentmiklósyak, Ragályiak, Radvánszkyak, akik játszottak:

- Nagyon szomjasak lehetnek a választóid.

- Kicsi érdemeket borral kell megtoldani - tréfálkozott Inokay.

Délután vele volt a szerencse, este azonban elfordult tőle, s reggelre minden pénzét elvesztette, még a szép sárga négyesét is elnyerte egy Radvánszky. Az Isten is a tótokkal tart.

Hanem az azért mindegy volt, Inokay olyan egykedvű maradt, mintha babba menne a játék, nyugodtan felkelt az asztaltól reggel, egyet-kettőt nyújtózkodott a sok ülés után, aztán barátságosan megrázta a partnerek kezét.

- Mármost aztán még arra kérlek - szólt oda Radvánszkyhoz -, hogy tartsd meg a parádés kocsisomat is, mert nincs rá szükségem.

- Hogy-hogy? Hiszen a többi lovaknál is hasznát veszed.

Inokay keserűen mosolygott.

- De nincsenek ám más lovaim. Hacsak azt a száz sárga csikót nem veszed, amit a fiam majdnem megnyert.

- No, hát csak vidd el most még a lovakat. Hiszen nem ereszthetlek innen világ csúfjára fogadott kocsin. Majd ideadod őket ősszel vagy télen, ha újakat veszel, addig otthagyom használatra.

- Majd bolond vagyok, hogy az én drága takarmányomon hizlaljam a lovaidat - utasítá vissza az ajánlatot gavallérosan.

Képtalálat a következőre: „kortestanya”

De abba mégis belenyugodott, hogy a fogaton most előbb hazamegy. Azután küldi el otthonról. Pompás útjok volt, szép júniusi napon. Az apabáró valóságos akasztófa-humorban volt, az egész úton derülten beszélgetve a fiával, tele volt ötlettel, sziporkával, anekdotával. Amint azonban a kerületébe érkezett, a házakon lengő zászlók, melyeken az Inokay név kígyózott, mélabús hangulatba hozták. A kis Inokay szívét a lelkesedés dagasztotta ezektől, az idősb Inokayt az önvád mardosta. Pedig igen egyszerű pszihologikus tünet. Léha embereknél gyakran tapasztalni. Lefelé az örvénybe, a mélységbe bátran, elfásultan lépegetnek, sőt bizonyos nyegle virtussal, - de a mélységből fölfelé esik nehezökre egyet lépni s elszorul a szívük, hogy immár milyen nagyot csúsztak le.

Kalapot lengettek a parasztok, a szérűkről, az Inokay-ház régi jobbágyai, meg az apró bocskoros nemesek a falvakon, a gyerekek éljeneket visítottak. A kovácsműhelyben, Darócon egy lovat patkoltató palóc-nemes elrikkantotta magát:

- Inokay Pozsonyba, Peszerényi puttonyba!

(Pozsony alatt, régimódiasan, a diétát értette őkigyelme, puttony alatt a megbukást.)

- Szeretnek, apám - mondá villogó szemekkel a kis Inokay.

Amivel aztán egészen elszomorította az öregjét, egy szót se szólt, csak a fejét horgasztotta le, néha meg elfordítá, talán azért, hogy egy előszivárgó könnyet töröljön ki a szemeiből.

- Mit ér már az nekem? - felelte egy mérfölddel odább.

Talán mindig ezen gondolkozott azóta. Az elhibázott életén. A tizenkét elátkozott esztendőn, amikor a magyar a maga sírját is megásta. Ha már nincs haza, minek van ő is? Pedig benne kellett volna élnie a hitnek, hogy a haza halhatatlan. Íme itt van a haza és hívja a hatalmas Inokayak sarját, hogy lépjen előre építeni, áldozni. De kit talál? Egy tehetetlen koldust, egy tékozlót, akinek maholnap mindenét ellicitálják. Hát előlépjen? Nem szemtelenség-e az?

Igazán fájt neki ez a népszerűség. Hagynák őt az elzüllés útján, egyet se szisszenne, egyet se mukkanna, de így kitört belőle a keserűség.

Fia próbálta szétbeszélni, de csak rövidesen felelt.

- Mit csinál a mama?

- Megvan.

- Hát az öreg Borly?

Kedvetlenül vont vállat.

- Az ördög tudja.

- Hát a Mici otthon van-e már?

- Igen, őt már a múlt héten hazahozta mamád a zárdából.

- Megnőtt?

- Rá sem ösmersz. Igazi nagylány.

- Hosszú ruhát visel?

- Persze.

- Szép-e benne?

- Minden Inokay kisasszony szép fiatalon.

- Talán már kérője is van?

Megint egy fájdalmas helyre ért a beszéd. A hozomány, a hozomány, sikoltozott az Inokay lelke, mely tele volt ilyen sebekkel.

- Szamár beszéd - felelte mogorván.

Képtalálat a következőre: „dzsentri”

Két emberből volt összetéve. Egy finom lelkületű, érzékeny idealistából, akinek minden igazságtalanság fáj, amit másoknak okozott, és egy léha főúrból, akiről mindig mások gondoskodtak s aki minden akarat nélkül él egyik napról a másikra, a környezete mindent elszed tőle, mindent elfojt benne, csak a szenvedélyeit hagyja meg. Van ugyan véleménye mindenről, és okos véleménye, de lusta azt megformálni, mindig annak az akaratába öltözik, akivel legutoljára beszélt. A sulyomi Virgonc zsidó jellemezte legjobban »A méltóságos úr mindig vagy túlkorán jön a vasúthoz, vagy lekésik, mert másoktól kérdezi meg, hány óra, ahelyett, hogy a saját zsebébe nyúljon, ahol a legpontosabb kronométer óra ketyeg.«

Hogy ím hazafelé közelgett - az éjjeli kártyaveszteség is bosszantani kezdte, egyre levertebb lett, s mikor végre egy kanyarodónál előbukkant a kastély bádogtornya s mellette - mint egy meglapult cserebogár - a kasznár-lak barna zsindelyfedele, félénkség fogta el, hogy mit fog mondani Borlynak, mikor majd reggel útnak kell indítani a négyesfogatot az új tulajdonosának. A fogat olyan, mint a mindennapi kenyér, minden percben szükséges, és neki azt kell mondani: elkártyáztam, nem az enyém többé. Hiszen úri tempó - ha aztán egy ménes van otthon, de haj, mit mondjon ilyen esetben Borlynak?

Hiszen talán a báróné is megkérdezi, elhalványodik és sírni fog titkon, ahol senki sem látja, de ez mind nem olyan borzasztó, mint mikor a vén gazember rámereszti a szemeit, ahogy azt előre elképzelte, gúnyosan, mélabúsan: »Hát már most min parádézunk a kerületben?«

Keresztül-kasul, zagyván kergették egymást a keserű gondolatok, majd szétlökték a koponyáját, mely lüktetett a halántékoknál. Ej, mit, hadd törjön, ami törni való. Hiszen minden oldalról repedezik már az exisztencia. Az árverések az ingatlanokra is ki vannak tűzve, csak a vén gazember tudja még őket elodázni mindenféle furfangokkal - jele, hogy még mindent el nem lopott. A négyese miatt is bizony csak azért fog haragudni, mert ha ő adhatja vala el, egy kis polgári hasznot csinálhatott volna magának. És végre is mit alterálja őt a kasznár? Hát tartozik ő neki felelősséggel? Ejnye, de bohókás gyerek vagyok - biztatta magát a báró. Fölkacagott hangosan, vidáman. - »Félek a saját kasznáromtól.« Pali csodálkozva nézett körül.

- Min nevetsz, apa?

- Valami furcsa jutott eszembe.

Úgy volt, mint mikor az ijedt ember éjjel egyedül fütyülni kezd, el akarván magával hitetni a fütyüléssel, hogy nem fél. Tüzelte magát Borly ellen. A vén kutya az oka mindennek. Ő vitt be ezekbe a bajokba. Az ő lopásai, pusztításai. Versenyeztünk egymással. Siettem költeni, hogy neki ne maradjon. Ő pedig sietett lopni, hogy megelőzzön. De végre is én az enyémet költöttem.

Szinte vigasztalására szolgált, hogy egy nap minden össze fog roppanni, minden, minden, de legalább Borlytól is megmenekszik. Borlytól? Lehetséges-e, hogy Borly ne legyen? Nem bírta elképzelni azt az állapotot magára nézve. És végre is, mit ér az efféléken tűnődni? Az bizonyos, hogy még most megvan Borly, és hogy holnap reggel a fogatot el kell küldeni Radvánszkynak, és hogy Borly furcsa szemeket vet akkor őrá, és hogy ehhez képest a kerékbetörés is kisebb kín, talán sziszegés nélkül kiállaná, de ezekben a szemekben, babona vagy nem babona, de úgy érzi, mintha az ősök szemrehányó tekintete meredne rá, és az valami szörnyű... szörnyű...

Képtalálat a következőre: „dzsentri”

 

 

LAST_UPDATED2