MIKSZÁTH KÁLMÁN

 

A VÉN GAZEMBER - VI.

Szinte vigasztalására szolgált, hogy egy nap minden össze fog roppanni, minden, minden, de legalább Borlytól is megmenekszik. Borlytól? Lehetséges-e, hogy Borly ne legyen? Nem bírta elképzelni azt az állapotot magára nézve. És végre is, mit ér az efféléken tűnődni? Az bizonyos, hogy még most megvan Borly, és hogy holnap reggel a fogatot el kell küldeni Radvánszkynak, és hogy Borly furcsa szemeket vet akkor őrá, és hogy ehhez képest a kerékbetörés is kisebb kín, talán sziszegés nélkül kiállaná, de ezekben a szemekben, babona vagy nem babona, de úgy érzi, mintha az ősök szemrehányó tekintete meredne rá, és az valami szörnyű... szörnyű...

Hess! Megcsikordul sarkaiban a két kőoroszlános oszlop között az ónos kapu. Hess, gyötrő aggodalmak, szívet fojtogató gondok! A hintó begurul az udvarra, Mariska baronesz a mamájával már ott állnak a lépcsőháznál kipirult arcokkal, repeső örömmel. A vén komondor, az Ipoly, fel akar ugorni kis gazdájához a hintóba. A cselédség is előkullog, ki az istállók, ki a kertészlak mögül, az ifjú urat látni. Jaj, hogy megsoványodott szegényke!

Aztán jönnek az ölelések! Hát hogy vagy? Hogy megnőttél! Jézus, Mária.! Nagy melegetek volt. Éhes lehetsz, szívecském! Csupa por vagy, lelkem! Hamar adjatok egy kefét. De talán mégis ennél hamarább. Gyere, terítve van! Hamar az ételeket, kulcsárné!

És nézik, nézik, csókolják, nem tudnak a gyerekkel betelni. Hát így megy ez itt is. A nagy urak is csak emberek.

Ott benn azután megindul az ezer meg ezer kérdezni való. Először a fontos dolgok, a bizonyítvány, hogy milyen volt a koszt, hogy ment a vizsga, azután a Pali kérdezősködik az itthoni dolgokról, nagy-e már a »Vicke« (az agár), megvan-e még a kis farkas, akit tavaly fogtak az erdőben, s nem történt-e valami baja a papagájnak, és hogy mi újság a faluban?

- Bizony nincsen itten semmi újság. Micsoda újság is lehetne Sulyomban?

- Hát az öreg Borly hol lehet, hogy nem mutatja magát?

- Az öreg Borly? Az most beteg.

- De csak nem fekszik? - kérdezte a báró mohón.

- Ágyban fekszik, sőt orvos is jár hozzá - felelte a báróné.

- Ejnye - szólt megkönnyebbülten a báró. - Hát mi baja történt?

- Én bizony nem is tudom. A Johann tudja a részleteket, ővele volt, mikor feldőltek.

A Johann éppen a feketekávét hozta be egy tálcán, a báró tehát ő hozzá fordul:

- Mi baja a kasznárnak?

- Bort vittünk Lázonyba a választóknak, s átmenve a Berkenyés patakon, bedőltünk a vízbe, a kasznár úr valahogy a kocsi alá került, úgyhogy megnyomta egy kicsit az oldalát.

A komornyik elbeszélte aztán, hogy a kasznár úrnak nem annyira a feldőlés ártott, mint inkább az, hogy azonmódon vizesen, lucskosan megint a szekérre ült és elment a pincébe, - holott ilyen esetben az első regula hazamenni, éspedig nem lépésben, hanem szaladva a kiizzadásig, hogy otthon száraz ruhát váltson az ember; ő maga (a komornyik) így is tett, de a kasznár makacs vén ember, aki mindent jobban akar tudni; pedig a pince a maga nyirkosságával a legveszedelmesebb hely ilyenkor.

- Hát mi dolga volt a pincében?

A komornyik megszeppent, ötölt-hatolt, kereste a szavakat.

- Te valamit takargatsz.

- Nem merem jelenteni, kérem alásan.

- Mit félsz? Nem eszlek meg.

- A hordó, amit a választóknak kellett elvinni, a feldőlésnél összetört, és a bor, kezét-lábát csókolom, befolyt a patakba.

- A patak pedig kiitta - fejezte be a báró nagyúri közömbösséggel.

- A kasznár úr új hordóért ment a pincébe... Mindjárt mondtam neki akkor: Nagy baj lesz ebből, nemzetes uram, olyan tüdőgyulladást szed fel, majd meglássa, hogy fűbe harap tőle. És ehol van, ni.

- Tüdőgyulladást kapott?

A báróné, aki egy almát hámozott, letette a kést.

- Igen, Gottfried, az öreg rosszul van. Éppen az imént járt itt az orvos. Azt hiszem, meghal.

- Miből gondolod? Az orvos mondta?

- Nem éppen. Inkább a beteg magaviselete ébreszti bennem ezt a hitet.

- Elmehetsz - mondja a báró a komornyiknak. - Hozd el a csibukomat! (Majd a bárónéhoz fordult.) Önkívületben van?

- Nincs, észnél van; beszél, intézkedik és ír. Vagy legalább egész délelőtt írt a gyúródeszkán, amit a dunyhájára tettek.

- Nem is hal az akkor meg. Pedig nem bánnám, ha meghalna - jegyezte meg a báró mogorván -, legalább megszabadulnánk tőle.

- Gottfried, Gottfried! Hogy lehetsz olyan rossz szívű, olyan kereszténytelen!

- Tolvaj volt. Tönkretett bennünket.

- Megengedem, sőt magam is azt tartom, hogy gonosz, ártalmas ember volt, de a halál mindenért kiengesztel.

- Ne féltsd még. Sőt azt mondom, nincs is tüdőbaja. Vagy ha van, abba se hal meg. Mert ahogy én ismerem, míg az én tüdőm megvan, addig ő nem a magáéval lélegzik.

- Eredj, ki nem állhatom az ilyen rossz vicceket.

- Hát ugyan honnan veszed, hogy meghal?

- Onnan, hogy ő maga érzi a végét.

- Miből látod ezt, ha az orvos semmit se szólt?

- Abból látom, hogy délelőtt hazasürgönyözte az unokáit.

- A főhadnagyot is?

- Azt is.

A baronesz, aki egy divatlapot nézegetett, összerezzent s egyszerre arca elé emelte a sustorgó papírlepedőt; bizonyosan a pirulást akarta eltakarni.

- Hazahozhattuk volna szegény Pistát - szólt közbe Pál báró megdöbbentő komorsággal.

- Hát Pista nem jött veletek? - csodálkozott a báróné - azt hittem, leszállt a kasznárlaknál.

- Ő szupplikálni ment az idén.

- Mi az a szupplikálás? - kérdezte a báróné.

- A protestáns iskolákban van az, mama. A protestáns iskolák szegények, a diákjaik is szegények. A legszegényebb diákjaik a vakációban felosztják egymás közt az országot s kúriáról kúriára mennek pénzt kéregetni a kabátos emberekhez az iskolájukra. Víg élet jár ezzel, sok kaland, sok jó tapasztalat, és a gyűjtött pénzecskéből is egy kis percent. A diák, mint a tücsök, összegyűjti nyáron a télire valóját.

- Szegény teremtések! - sóhajtott föl a báróné, megcsókolva fia homlokát.

- Sajnálod őket, mama?

- Sajnálom.

- De miért?

- Mint ahogy sajnálom a kis csikót, mikor a paraszt idő előtt hámba fogja. Te talán nem sajnálod?

- A csikót igen, de a diákokat nem... Sőt magam is szegény diák szeretnék lenni.

 

A báróné ajka veszedelmesen kezdett mozogni, görbülni mindenféle szögletekre, ami nála a közeli sírást jelentette, s csakhamar elő is törtek a könnyek szemeiből; átfogta a fia nyakát, szívéhez szorította őt, s lehajtván a deresedő fejét, a fiú szőke hajában törülte le a könnyeit.

- Oh, fiam, fiam, ne kívánj ilyet - rebegte zokogva -, mert hamar beteljesedhetik.

A fiú fülébe súgta:

- Engedd meg, mamuskám, hogy meglátogassam Borly urat.

- Eredj, fiam. Jól teszed, ha elmégysz. Látom, jó szíved van.

Az öreg báró nem állhatta az asszonysírást. Kiment csibukjával a verandára, ahol belevetette magát a piros nádszékbe és nézte az úszó felhőket az égen, melyek nyugat felől gyülekeztek. Sajátságos lehangoló érzés vett rajta erőt. Valami rejtélyes, félemlítő csend honolt a természetben. Az ispánlak felől különös, hátborzongató kutyavonítás hallatszott. Az öreg Borly beteg kutyái. Talán tudják, hogy a patronusuk haldoklik. Ki nem ment az eszéből. Mégis csak furcsa lesz, ha már az öreg Borly nem lesz. Nem is hinné az ember, hogy mennyivel üresebb lesz a világ Borly nélkül. Próbált valami egyébre gondolni. Hiszen végre is nem nagy eset. Hetven éves ember odavaló. Aztán sok becsületesebb embert akasztottak már fel, akiket senki se sajnált. Ej, egy eltaposott hangyáért is nagyobb kár. Próbált valami egyébre gondolni. De a felhőfoszlányok olyan szeszélyesen gömörögtek, alakultak, hogy vagy egy csomó koporsó úszott az ég peremén, vagy maga az öreg kasznár lovagolt egy kecskén vagy sárkányon.

- Johann! - kiáltá az udvaron őgyelgő komornyikra - gyere csak ide.

- Parancsoljon a méltóságos úr.

- Eredj le a pincébe, van ott a balszögletben nehány palack tokaji eszencia, hozz fel egyet a kabátod alatt és vidd el a kasznárnak, de ne szólj semmit a bárónénak.

- Értem.

- Mert nagyon restellném előtte.

A kasznárra csakugyan ráfért az életet adó nektár, mert már csak hajszálon lógott benne az élet. Nagyon átfázott, nagy bolondot csinált, hogy a feldőlés után még mindig elvitte Lázonyba a hordó bort a választóknak. Pedig már akkor is beteg volt, mert a kocsiból kiugorván, régi begyógyult sérve fölszakadt, megújult és fájni kezdett, de ő csak tartotta magát és elvitte a bort, együtt ivott a választókkal, lelkesítő beszédeket tartott nekik, hanem estefelé hirtelen elzöldült, kitört rajta a borzongatós hideg, rögtön haza kellett szállítani.

A sulyomi doktor (mert okos asszony Perkálné, mindjárt elhívatta) tüdőgyulladást állapított meg, s nosza, lett hirtelen sürgés-forgás és szaladgálás. Eredj, Zsuzska, jeget kérni a méltóságos bárónétól! Szaladj, Gyurka fiam, (az ostoros gyerek volt Gyurka) piócákat fogni a nádas tóhoz. Éjjelre egy kis könnyebbséget érzett, a láz is engedett a harminckilencből, reggel felé elszunnyadt egy picinykét, de közben egyre beszélt álmában. Perkálné, aki jeges borogatásokat rakott rá, azt mondja, hogy a kis báróval beszélgetett folytonosan. Oda ne adja a száz aranyat az öregnek. Menjen rajta utazni! Aztán úgy tett, mintha lovakat hajtana, csettentett a szájával, kezével a gyeplőt látszott tartani, szóval összeálmodott prücsköt-bogarat.

Reggel nagyobbodott a láza, szemei homályosulni kezdtek. Perkálné megkérdezte gyöngéden, nem kíván-e valamit?

- De igen, sürgönyözök az unokáimnak, látni szeretném őket, hadd vigye be egy lovas ember a városba.

- Hát egyebet nem kíván-e?

- Ugyan, mit kívánnék még? - kérdezte csendesen.

- Talán papot?

- Papot nem. Hanem tudja mit, Perkálné, adja ide a pipámat még egyszer.

Az orvos pipázva találta, összecsapta csodálkozásában a kezeit, mire a beteg elmesélte, hogy egyik ősét, Borly Tamást karóba húzatta Heister a Rákóczi-időkben, s az így karóba húzva is a borzasztó kínok közt pipázott. Családi nyavalya ez a Borlyaknál.

Tiszta eszénél volt szinte egész nap; papirost kért és a gyúródeszkát a dunyhára téve, megfogalmazta a sürgönyöket unokáinak, jegyzeteket csinált, mindenféle számadásokat végzett, déltájban azonban nyugtalan lett s minden szekérzörgésre fölzavarta Perkálnét:

- Talán a kis báró jön. Nézzen csak ki, Perkálné!

Türelmetlenül várta Pál bárót, panaszkodott, zsörtölődött, hogy már itt kellene lenniök, hacsak valami bajok nem esett útközben. Váltig ezzel foglalkozott, úgyszólván velök utazott szellemileg, most körülbelül Pákonyán vannak, itt etetnek, most indultak el, Majornokon itatnak... nem lehetnek már nagyon messze.

Perkálné misékre járó ájtatos asszonyszemély lévén, titokban mégis elküldött a papért, ki tudja, mi történhetik, a nemzetes úr lelkére, úgy gondolta, bizony ráfér egy kis reparáció, de hogy csak úgy nyisson be a plébános úr, mintha látogatni jönne, a minisztráns-gyereket a szent szerekkel hagyja egyelőre kívül.

Főtisztelendő Malinka János úr megértette a dolgot és úgy jött, amint Perkálné mondta.

- No mi dolog az, kasznár úr? Mit látnak szemeim?

- Már engem visznek - mondá a kasznár egyszerűen.

- Ej, annyira talán mégse vagyunk.

- Paratus sum - felelte a beteg nyugodtan.

- No, ha paratus, annál jobb, akkor aztán tisztuljon meg a bűnöktől is. Jó vadász szárazon tartsa a puskaporát, jó keresztény tehertől mentesen tartsa a lelkét. Nem kívánja fölvenni a haldoklók szentségét?

- Nincsenek bűneim - felelte.

- Senki se tiszta ezektől - szólt a pap szigorúan.

- Én az vagyok - mondá a beteg önérzetesen.

Malinka úr meg nem állhatta, hogy hátra fordulva, oda ne szóljon halkan Perkálnénak:

- No hallja, ez már mégis nagy szemtelenség.

Nem használt semmi rábeszélés, a Perkálné rimánkodása, nem vette fel az utolsó kenetet. »Aludni akarok«, szólt, és mint egy pogány, a fal felé dőlt. Majd az a vágya támadt, hogy a Mici bárókisasszonyt szeretné látni (hogy ugyan mire való az?). Perkálné átment a kastélyba, megvinni a méltóságos bárónénak a beteg kívánságát, ki is beleegyezett, hogy a baronesz oda menjen (de a bárónak nem szabad róla tudni). Mariska tehát elindult Perkálnéval s útközben egy piros rózsát szakított a parkban s azt a kezében himbálva lépett be a beteg szobájába, hol a leeresztett zsaluk miatt félhomály volt.

A beteg felrezzent a szoknyasuhogásra és félkönyökére próbált emelkedni.

- Ki az? - kérdé gyenge hangon.

- Én vagyok itt, Borly úr.

- Ah, eljött a kisasszony. Köszönöm, hogy nem félt eljönni.

- Dehogyis féltem. Mért féltem volna? - szabadkozott Mariska. - Egy rózsát hoztam magának.

Az öreg elmosolyodott.

Mariska pedig egész bátran odalépett az ágyhoz és letette a rózsát a paplanjára.

- Milyen szép - mondá az öreg a rózsát nézegetve, majd reszketeg kezével utána nyúlt, megfogta, megszagolta, de már nehéz volt tartani, kiesett az ujjai közül a mellére. - Perkálné, Perkálné!

- Itt vagyok, nemzetes uram.

- Ezt velem fogja eltemetni. Így legyen a mellemen a halálom után is. Érti-e, Perkálné?

Perkálné zokogni kezdett. Mire a baronesz szemei is megteltek könnyel, mert a sírás is ragadós.

- Ne sírjon, kisasszonyka - szólt a beteg -, jól esik nekem, hogy sír, de minek az? Nincs énrajtam semmi megsiratni való, tessék elhinni. Ami pedig magát illeti, Perkálné, most már menjen ki!

Perkálné engedelmeskedett.

- Jöjjön kérem közelebb, lelkem kisasszonyka, mert az a vén béka bizonyosan hallgatózik a kulcslyuknál. Valami eszembe jutott, amit elfelejtettem felírni, s amit a kisasszonynak most már csak élőszóval mondhatok meg, mert már nem bírja kezem az írást, de figyelje meg pontosan, jól teszi, ha otthon följegyzi magának. No, jöjjön hát, még közelebb!

- Hiszen itt vagyok már, Borly bácsi.

Az öregnek láthatólag jól esett a »bácsi« szó, lázas, zavaros szemeiben zöldes fény csillant meg, majd behunyta azokat:

- Budán a Páva-utcában egy telkem van - susogta az öreg -, ezen a telken van egy nyitott félszer-féle, a félszer hossza tizenkét lépés, szélessége hat lépés. Éppen a közepén, ahol a hosszúság akármelyik széléről eléri a hatodik, és a szélesség a harmadik lépést, el van a földben ültetve valami. Érdekes kis fészek, majd meglássa. Ami benne van, magáé - az esküvőjére ajándék... a Borly bácsi ajándéka ezért a rózsáért... El ne felejtse, baroneszka.

- Nem, nem - ígérte mohón a bárókisasszony, csakhogy már szabaduljon. - Isten áldja meg, Borly bácsi! Ne ijesztgessen engem, úgyis tudom, nem lesz semmi baja.

S kifelé szaladva a szobából, amint nagy szelesen föllibbenté a fehér lepedőt, melyet a legyek inváziója ellen akasztanak az ajtókra a falusi kisurak, szemben találta a doktort.

- Nos, hogy van a beteg? - kérdé a nevezetes férfiú halkan.

- Azt hiszem, félrebeszél. Olyan csodálatosakat mondott valami budai telekről, ott egy félszerről a... Nem lehet azt érteni.

- Adott neki egy kis tokajit? - kérdé az orvos a pitvarban szomotyoló Perkálnétól.

- Nem adtam, kérem alásan.

Az orvos felhúzta szemöldjeit.

- És miért nem adott neki?

- Mert nincs tokaji borunk.

- Hát mért nem szólt? - mondá a bárókisasszony. - Hoztam volna én neki.

- Az Isten is megáldja, édes drágám - hálálkodott Perkálné.

Mariska hazafutott, hol a kis báró megérkezésének örömére éppen fel volt bontva egy palack tokaji eszencia. Jószerencse, nem volt az ebédlőben senki, nosza hamar keresni egy fölösleges poharat, de a pohárszék helyett nagy zavarában az ősi ezüst griffekkel kivert szekrényt nyitotta ki, történetesen benne van felejtve a kulcs, s ott a csodálatosan hazakerült arany billikomokat pillantja meg. No, ez éppen jó lesz, fedele van, tehát ki nem csordul belőle útközben a bor, elviheti a kötény alatt, senki se tudja meg. Legott utána nyúl a kisebbiknek, melyen a Mátyás és Beatrix arcképe van kivésve, megtölti a palackból, de most mit csináljon a palackkal, hogyan pótolja a hiányt? Ej, hát mire való a víz? A palackra rá van írva: »1850. termés.« Úgyis rossz esztendő, elfér még rajta ez a kis gáncs a többi mellett.

A baroneszka elvitte a bort, de a parkon keresztülszaladva, meg nem állhatta, hogy kíváncsiságból föl ne menjen a dombra, ahol egy veres fedelű gloriette állt, innen szétnézve megpillantotta a kígyózó országúton a malom fűzfái irányában a négylovas fogatot. »Jön már a Pali, jön már a Pali« - kiáltozta gyerekesen, s sietve berohant a kasznárlakba s átadta Perkálnénak a billikomot.

- Itt van ni, fogja, Perkálné, a pohárért majd eljövök én magam. Jön már a Pali!

- No, hála istennek, mert a nemzetes úr is nagyon várja.

Mariska visszaszaladt, hogy ott legyen a megérkezés első perceiben. Mert a legnagyobb öröm is csak olyan, mint egy köcsög aludttej, hogy csak a tetején van egy kis vékony réteg tejföl.

Perkálné pedig bevitte a bort a betegnek és mindjárt most az orvos jelenlétében elkezdte kínálni.

- Nem iszik egy kis tokaji borocskát, nemzetes uram?

Az öreg tagadólag rázta a fejét s oda se nézett.

- Nem kell. Hagyjon békét, Perkálné.

- Meg kell inni - parancsolta a doktor.

- No, ugyan. Csak egy picinykét, nemzetes uram. Jaj, be finom, jaj, be jó. (S csettentett a nyelvével Perkálné, mint ahogy a gyerekeket szokás ilyesfélékkel rávenni.) Az a kis angyalka hozta, a baronesz. Olyan ez, mint a manna. Meggyógyul ettől a halálos beteg is. Majd meglássa, milyen erős lesz mindjárt, még talán fel is kel mindjárt. Aztán micsoda gyönyörű kancsóban van, csak a király iszik ilyenből.

De már a kancsóra fölpislantott az öreg, nézte-nézte a meredt, zavaros szemeivel, fölemelte a fejét s izgatottan kalimpált remegő karjaival, s lassankint fölismervén azt, élettelenül rogyott vissza párnáira a rémület hörgő kiáltásával:

- Az aranypohár, az aranypohár!

Azontúl nem nyerte vissza öntudatát. Mikor délután eljött a kis Pál báró, már nem ösmerte fel.

- Pedig hogy várta, milyen nehezen várta a méltóságos úrfit. Tízszer is tudakozódott utána napközben. Bizonyára mondani akart valamit.

- Istenem, istenem! - sopánkodott Pál báró, a könnyes szemeit törülgetve. - Én reménylem, hogy még jobban lesz. Ugye elküld értem, Perkál néni, ha magához tér?

- Oh, dehogyis nem küldök, édes szívem.

Este maga az öreg báró is beosont a kasznárházba megnézni, de őt se ösmerte már fel a vén gazember. Ott volt az orvos és a plébános is, akiket ismételve elhívatott Perkálné. Az egyiket, aki visszatartsa ezen a világon, a másikat, aki ellássa útravalóval a másvilágra. De biz az nem reagált egyikre sem. Ott úszott ő már a bizonytalan vizeken és inkább volt már a túlsó parton. A melle szörcsögött, a szemei beestek és az arca is megváltozott.

- Félek - mondá a doktor -, hogy a gyulladás átment a tüdő balszárnyára is.

- Meg lehet-e még menteni? - kérdé a báró, aggódón lesve az orvos válaszát.

Az orvos vállat vont.

- Most már az Isten kezében van - felelte az orvos németül.

- Mit mondott? - kérdé halkan Perkálné a tisztelendő úrtól.

- Hogy nagyon rosszul áll a dolga - fordítá le az Isten szolgája az orvos szavait, meglehetős szabadon, de híven.

- Mentse meg kedves doktor, ha lehet - lágyult el a báró -, a legjobb két tehenemet küldöm el önnek ajándékba.

A doktor gyanúsan mosolygott; ő már tudta, hogy azoknak a tejéből nem köpül vajat a doktorné. Csak a »miért« lehetett még érdekes. Hogy ő miért gondolja? Azért nem köpül-e, mert a tehenek hatóságilag le vannak foglalva és elárvereztetnek, vagy azért nem köpül, mert a vén gazembert már nem lehet megmenteni?

- Ma éjjelre várható egyébiránt a krízis - dohogta dodonai arculattal.