Payday Loans

Keresés

A legújabb

A VÉN GAZEMBER - VII.
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. május 11. csütörtök, 07:52

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

 

MIKSZÁTH KÁLMÁN

 

A VÉN GAZEMBER - VII.


Képtalálat a következőre: „ravatal”

Az éj be is köszönt. Csak olyan volt, mint a többi éj. Csillagok ragyogtak fent az égen, pásztortüzek égtek az erdőszéleken, békák brekegtek a mocsarakban, vidám kurjongatások verték föl a csöndet a mezőkről, hol lovaikat legeltették csintalan parasztlegények, milliárd élőlény nyüzsgött-mozgott, cirpelt, sustorgott a park füvei közt - talán több élő féreg és parazita van csak egy fán is, mint ahány ember a világon -, a kakasok megszólaltak éjfélkor és hajnalban, éppen úgy, mint mindennap, csak a beteg kutyák üvöltöttek, vonítottak most hangosabban a kasznár betegápoldájában, s mikor kibukkant virradat után a nap, friss, édesen csiklandozó sugaraival bevilágítván mindenüvé, a kastélybeli lakók mindent abban a rendben találtak, ahogy tegnap vagy tegnapelőtt, kivévén, hogy Perkálné, aki máskor ezidőtájban a kávét pörkölte vagy főzte, úgyhogy annak illata átszűrődött a park fáin, és messze szállt, szállt a szűz reggeli levegőben, most a kasznárlak küszöbén sírdogált, mély keserűségét, ha valakit a kerítésnél megpillantott, hangos szavakba öntve:

- Oh jaj, oh jaj, kire fogok én ezentúl mosni?

- Csak talán nem halt meg a kasznár úr? - kérdé Gyuri, a gulyásbojtár.

Ma ő kelt fel elsőnek, s nem ok nélkül. A kasznár úr dohányát akarta egy kicsit megdézsmálni, mely az ablaka alatti belső kertecskében növekedett. Még ugyan zsenge dolog ilyenkor, de a krumplilevélnél mégis jobb. S íme, már ébren találja a vén áspiskígyót.

Perkálné csak a fejével intett, hogy meghalt.

- És mikor halt meg? - kérdé egykedvűen a bojtár.

- Most egy óra előtt - nyöszörögte Perkálné.

- Ejnye, a kirielejszomát - fakadt ki csodálkozva, mintha nem az volna a lényeges, hogy meghalt, hanem az, hogy egy óra előtt halt meg. - Furcsa ez a világ - tette hozzá elgondolkozva -, hogy egy ilyen nagy ember is elpusztulhat. Szinte hihetetlen. Mit szóljon aztán az ilyen magunkforma ember, ha éri is valami?

Gyurka rögtön beszaladgálta az urasági portát a szomorú esettel.

- Meghalt a kasznár - mondá a kocsisnak, aki a lovakat vakarta.

- A kasznár letette a kanalat - újságolta a kocsis, betekintvén a tehénistállóba is, ahol Borcsa szolgáló a teheneket fejte.

Borcsa szolgáló bevitte a hírt a belső szobákba, ahol a szakács a reggelit főzte.

- No, bezzeg a kasznár is elment már deszkát árulni Földvárra.

A komornyik a reggelivel, melyet rendszerint az ágyban költött el a báró, együtt tálalta fel az éj eseményét.

- A szegény nemzetes úr beadta a kulcsot.

S míg így ment a hír fülből-fülbe, szörnyűködést és megilletődést okozva, addig az öregúr megmeredve feküdt halottas ágyán, nem volt rajta semmi különös, hacsak az nem, hogy az egyik szeme nyitva maradt, sehogy se lehetett lecsukni. »Még les valamire« suttogták a béresnék, akik átöltöztették fekete ruhájába, szépen megfésülték a szürke haját, két gyertyát is gyújtottak melléje két oldalt, a piros rózsát meg (melyet a baroneszka hozott tegnap) a mellére tették, ahogy ő kívánta. A faragó béres ellenben, aki mindig haragudott az ápolás alatt levő kutyákra, kiereszté azokat kórházukból: »mars ki innét«, de azok, csodák csodája, nem futottak szét, bár sok faluból valók voltak, hanem összecsődültek a kasznár udvarán az ajtaja előtt, mintha a jobbágyai volnának és attól várnák a legfőbb szót, hogy mit csináljanak. Oly csodálatos volt mindez, hogy a népeket a babonás félelem lepte meg. »Íme az oktalan ebek eljöttek a temetésére.« Vagy hogy talán ő maga is köztük van, és csak a gyarló emberi hüvelye maradt ott a terítőn a Perkálné és a kisebb eszűek bolondítására, míg lelke voltaképpen egy kutyába költözködött. Legalább esküvel állította Hódi Mihályné, aki gyakran segédkezett az ápolásukban, hogy egy kutyával több van, mint tegnap este volt, minthogy pedig tegnap este óta nem volt az ápolda nyitva, nyilvánvaló, hogy hová céloz. Bolondság hiszen, bolondság, de a plébános úr, mikor meghallotta a kísérteties esetet, ahelyett, hogy összeszidta volna a terjesztőjét, az égre emelte a szemeit.

- Hja, sehogy se akart meggyónni, hogy a bűnös lelkét feloldhattam volna.

A babonás rémület gyorsan odacsődítette az egész falut, s okos, sőt tapasztalt emberek se restellették szembe vizsgálni (persze csak nagy messziről) a kutyákat, hogy melyik hasonlít a megboldogulthoz legjobban. »Ez lesz az«, fogták rá az egyikre, akinek az egyik szeme hiányzott, és vetették a kereszteket, mondván: »Ez a hiányzó szem az, amit a béresnék benyomtak a halotton.« A Gyuri gulyásbojtár is jobbik eszéhez nyúlt, lemondván a gondolatról, hogy a dohányt megdézsmálja, mert látja azt a nemzetes úr. S mikor úgy déltájban azzal bízta meg a báró, hogy kergesse szét az udvarról az odaszoktatott kósza ebeket, akik undorító látványt nyújtanak a sebeikkel és béna tagjaikkal, nekik rontott vitézül egy nagy husánggal, de a világért se merte volna megütni vagy csak fenyegetéssel megriasztani az egyiket, azt a bizonyosat, aki a nemzetes úr.

 

Képtalálat a következőre: „kóbor kutya”

Kevéssel dél után csengős, féderes fiáker hajtatott be a kasznárlak udvarára. Délceg fiatal huszártiszt ugrott ki belőle. Szájtátó népek, kik künn a kerítésnél álldogáltak, szinte felszisszentek az ámulattól, kivált az asszonyfélék. Jaj de szép! Piktor se festhet annál különbet.

Perkálné felsikított a pitvarban:

- Szent Isten! A Lacika!

- Én vagyok - szólt mohón a főhadnagy. - Hogy van a nagyapa?

Perkálné egy szót se felelt, csak a sírása indult meg, mint a befagyott patak, ha léket ütnek rajta, és a keze legyintésével mutatta, hogy mindennek vége.

- Meghalt?

- Ma hajnalban.

- Hol fekszik? - kérdé sötéten a főhadnagy.

Perkálné némán mutatott a balra eső szobára.

A gyermekfőhadnagy megfogta a kardját, hogy ne csörömpöljön, aztán bement és néhány percet töltött egyedül a halottnál.

- Nem sokat változott meg - szólt végtelen szomorúsággal, mikor kijött. - Mi baja volt?

- Tüdőgyulladás - tagolta Perkálné fuldokolva.

- Nem hagyott valami írást vagy üzenetet?

- Semmit sem tudok.

- Pista öcsém nincs itthon?

- Nincs, de neki is ment sürgöny.

- Ki intézkedik a temetés iránt?

- Senkije se maradt, senkije a világon - siránkozott Perkálné.

- Hát a földesúr?

- Az nem szerette.

No, azt bizony magától is gondolta Borly Laci. Már mint gyerek sokszor hallotta, hogy az öregúr keze magához hajlik, és hogy bolond a földesúr, bolond, ha tűri. Mikor új csizmát kaptak vagy új kalapot, a többi gyerekek rájok kiabálták, amit a szülőiktől hallottak: »Könnyű nektek, eleget lop a nagyapátok.«

- Ha a földesúr nem törődik a szegény nagyapával, akkor én veszem kezembe a tisztességes eltakarítását - szólt keserűen. - Mi történt már eddig?

- Semmi egyéb, csak hogy itt volt a hatóság és bepecsételt mindent, még az én ládámat is.

Laci átment a paphoz, megállapította a temetés határidejét másnap délutánra, beszólt a rektorhoz, aki már javában izzadt a búcsúzó versezet megkomponálásában, s fel is olvasott egy kész strófát belőle:

Az Isten megáldja, kedves uraságom,
Mit ellene véték, bizony szánom-bánom.
Vegye méltóságod végső számadásom,
Odaáltal lészen már az én lakásom.

- Ugye szép? - kérdezte a rektor hevült arccal.

- Csinos - szólt a főhadnagy szórakozottan, belenézvén a kéziratba -, de ön a bárókisasszonytól is búcsúztatja őt, amint látom, ez pedig talán nem szükséges.

- Enélkül se olcsóbb - mondá a rektor -, s a téma csábító, mert a bárókisasszony egy rózsát hozott a haldoklónak, amit vele fognak az ő kívánságára eltemetni. Így beszélte el nekem Perkálné.

A gyermekfőhadnagy elpirult.

- Talán éppen azért. Lássa, a kisasszonyra kellemetlen lehet ez a leleplezés. Hátha a szülei megdorgálják ezért a tettéért, mert szegény nagyatyámat nem nagyon szerették a kastélyban.

- Hát persze sok tarka macskája volt neki. Nem bánom különben, ahogy a főhadnagy úr parancsolja.

- Nem szeretném, hogy kellemetlenség történjék. Az öreg báró furcsa ember.

- Nem sokat törődik az a dolgokkal, tessék elhinni.

- Az igaz, ott se volt ma, úgy látszik.

- Elutazott.

- Elutazott? - ütődött meg a főhadnagy. - És itt se lenne holnap a temetésre?

- No, azt már mégse teszi. Csak úgy kirándult. A kerülete székhelyén van valami értekezlet délután. Oda kocsizott el.

Mind a pap, mind a rektor nagy szívességgel és becsülettel fogadták, könnyen észrevehette, hogy a nagy távolság nagyra növelte itthon a nimbuszát; a rektor pláne visszakísérte a gyászházhoz s ellátta tanácsokkal, hogy ha beszalad a városba, hol vegye meg a koporsót, hol a szemfedőt, mi jár a sírásóknak, mennyi a papnak fizetendő stóla stb.

Utcahosszat kijöttek a parasztok a kapu elé és köszöntötték, a muskátlis, napraforgós kertekben kibukkant egy-egy menyecskefej, a bokrok közül is rámosolygott, csak a hatalmas, kevély kastély meredezett rá mogorván, közömbösen, becsukott szemekkel, leeresztett zsalujú ablakokkal. Csak az nem vette őt észre. De ki tudja, nem leselkedett-e ott is egy édes szempár a fehér csipkefüggöny mögül? Hiszen az a rózsa, mely a halott mellén hervad, ki másnak szólhatna?

Hazaérve, azt parancsolta a főhadnagy a vele jött fiákeresnek, hogy fogjon be, beviszi a szomszéd városkába, aztán Perkálnéhoz fordult, ki megint sírni kezdett, hogy megpillantá.

- Az éléskamrát is bepecsételték? Mert ehetném valamit, Perkál néni, még ma nem ebédeltem.

- Nincs itt, lelkem, szentem, a világon semmi, kivált ilyen nagy úrnak, mint maga, hacsak egy kis rántottát nem csinálnék.

- Hát csináljon!

- De hagyja abba a sírást, Perkálné - szólt közbe a rektor -, mert a főhadnagy úr nem akarja a rántottával a könnyeit is megenni. Azok különben is a megboldogultat illetik.

- Hisz csak azt tudnám, hogy megemlékezett-e rólam, hűséges kutyájáról a végrendeletben? Mert oly hirtelen történt! Oh, istenem, ki hitte volna!

A rántotta csakhamar elkészült, s Laci a városkába hajtatott, ahol megvette a szemfedelet, megrendelte a koporsót, a keresztet, és minthogy a betűk csak reggelre készülhettek el, elhatározta, itt várja meg. Megszállt az »Arany bárány« vendéglőben, hová édes emlékek kapcsolták. Szobájából belátott a zárda kertjébe, hol most is ott gyomlálgatott Tumbus apó, míg a csacsi, kinek füle egykor levélszekrényül szolgált, most valami csurgató készüléket cipelt, öntözve az utakat és a gyepet.

Úgy tervezte Laci, hogy Disznósy uramhoz is ellátogat, de a hangulata nem volt most arra való. Az otthoni levegő, a fölfrissült emlékek, a haláleset és a vele kapcsolatos eszmekör úgyszólván bilincsbe verte a lelkét. Tudta, hogy az öregnek nagy vagyona van, látta gyerekkorában, amint pénzeket hord, küld Miskolcra, Losoncra, Vácra, különböző takarékpénztárakba, azt is sejtette, hogy a vagyon nem egészen tiszta eredetű. Bizonyára a földesúr is tudja ezt. Egy-egy elejtett szava cseng-bong a fülében, s ha összeállítja, biztosan meg lehet állapítani, hogy Inokay mindent tud.

No, mármost kész gyűlölet, ha ez a vagyon, mely az Inokay-gyerekektől van elszipolyozva, a Borly-gyerekekre esik. Hiszen a gazdagság jó, híd a baroneszhez, de ez a gazdagság válaszfal. Az is jobb, ha őneki (Lacinak) van valamije és Máriának nincs, mintha megfordítva, Máriának volna és neki nem. Hiszen mind jó volna, ha mástól jönne az örökség, de a nagyapó bizony még ezzel is csak megkeseríti unokáját, akivel egész életében szigorúan bánt. De hát talán jót akart, mert furcsa ember volt. Isten nyugosztalja.

Hánytorgatván elméjében a dolgokat, arra is gondolt, hogy hátha lemondana az örökségről, de ez nagy szamárság volna, aminő csak a regényekben van, s azonfelül nem vezetne célhoz; a regényekben is csak azért vezet, mert az író az egyik szamárhoz, aki lemond a vagyonról, egy füst alatt kikomponál egy másik szamarat is, akit ez a gyöngéd érzés meghat, s lábaihoz omlik az előbbi szamárnak. Mindenféle bántó gondolatok szorongatták. Hátha ott se lesz a baronesz a temetésen? Hátha látni se fogja? Hátha a báró se lesz a temetésen, s így nem nyílik alkalma a kastélyba menni és megköszönni a részvétét? De ha elmegy is a kastélyba, kérdés, Mariskát láthatja-e; vagy ha láthatja is, kérdés, beszélhet-e vele?

És így tologatja az egyik gondolat a másikat, mint a széttúrt zsombékból ezrével másznak ki a hangyák, hangya tetején másik hangya. Isten tudja, hogy fogadja majd a báró. Hiszen az utolsó elválásuk az volt, hogy egy pofonnal fenyegetőzött. Hátha lenézi, fumigative bánik vele, és éppen a baronesz előtt? Oh, de borzasztó lenne! Neki (a baronesznek) is fájna az. Azaz, ki tudja? Hiszen hol van az megírva, hogy a baronesz még mindig szereti? Hátha nem is szerette sohasem?

A föltúrt zsombék hangyái járnak-kelnek, mászkálnak, rágódnak a szívén, csiklandozzák, égetik, ingerlik, míg szeme, kihajolván a zárda kertjére nyíló ablakon, ott kalandoz, hol a füvek is beszédesek... Ott állt, arra ment, ott himbálózott egy fa ágára ülve... Minden, minden őróla beszél, jönnek, cikáznak az emlékek innen is, onnan is, szívét édes bánatba mártogatják, míg végre kigyúl az égen az első csillag, utána a második, harmadik, aztán egyszerre valamennyi, ezeknek mind közük van a szerető szívekhez, azok kedvéért is jönnek fel, valamelyik a végén megszánja és okvetlenül így szól hozzá:

»Oh, Borly főhadnagy, ne légy olyan ostoba, hiszen szeret az téged, mert odavitte azt a kis piros rózsát a nagyapádnak, temiattad. Oh, te ostoba Borly főhadnagy, gazdagabb vagy te Rotschildnál, mert ő szeret, s boldogabb vagy te a földnek minden lakójánál, mert ezzel a hittel mehetsz te most vacsorálni az étterembe.« Ezt mondja a csillag, s ha a csillag nem mondaná, egy felhő mondaná, s ha az se vállalkoznék rá, egy susogó falevél vagy egy virágnak az idetévedt illata is megsúgná.

Úgy elábrándozott, hogy szinte már tíz óra is elmúlt, mikor eszébe jutott, hogy vacsorálni kellene. Szerelem idején nem úr a gyomor.

Átment a rostélyos-illatoktól terhes folyosón az épület túlsó szárnyába s benyitott az ebédlőbe, mely egy nagy s egy kisebb teremből állt, a harmadik, vörös terítékes részt, hol Tumbus apó iddogált a levélhordóval, s hol Garibaldi vörösinges arcképe függött a falon, nem is említve. Laci különben az első nagy teremben foglalt helyet, hol a szokott kisvárosi alakok vacsoráltak a szétszórt kerek asztaloknál. Az egyiknél két fiskális ült s a »Galgavölgy« című hírlap szerkesztője, odább a megyei főorvos disputált Hlinkó árvaszéki elnökkel, egy helyütt fiatal kereskedők a kucséberrel bolondoztak. Odább egy katonatiszt ült egy hölggyel. Katona szeme a katonát veszi legelőbb észre. Borly Laci szalutált neki s leült egy magános asztalnál. A kardcsörömpölésre felpillantottak a vendégek, ahogy szokás kisvárosokban, mindenki az újon jöttet nézte.

- Tyű, a teremburáját, de gyönyörű gyerek!

- S milyen fiatal, hisz ennek még szopnia kellene!

- S már főhadnagy! Bizonyosan valami nagy úr. Meglehet, főherceg.

Az egész társaság tűkön ült, de kivált a »Galgavölgy« szerkesztője. Csak a katonatiszt nem mutatott különösebb érdeklődést, annak méltóságán alul van a csodálkozás, ámbátor csak gyalogtiszt, de a hölgyet nem kötelezte ilyenfajta kevélység, váltig odanézegetett a legyezője alól.

Laci addig is, míg a pincér a rendelt szeletjét meghozza, a helyrajzi viszonyok tanulmányozására adta magát. Ez alól nem ment senki. Nézte, ismergette a gyalogos főhadnagyot és egyszerre csak eszébe nyilallt, nini, hiszen ez Litmaneck, aki gróf Starwitz Katival levelezett. Az asszony is ismerősnek látszott előtte. Ezt már látta valahol, de hol, nem tudta volna megmondani.

A többi arcok is csupa ismerősök voltak, csak egy kicsit durvábbak, mint ahogy emlékében éltek. Az idő eljár, hiába. A szomszéd teremből (oda nem láthatott be) cigánymuzsika szólt, s ha néha kinyílott az ajtó s elállt a muzsika, nagy zsongás, zaj hallatszott ki, vagy pedig valamely hazafias mondat ütötte meg a füleit, nyilvánvaló, hogy egy-egy szónok dolgozik odabent.

Mikor a pincér elhozta az ételt, önkéntelenül megkérdezte:

- Talán lakodalom van odabent?

- Nem, a követjelölt vacsorál ott a híveivel.

- Idevaló jelölt?

- Nem a mi jelöltünk, de innen a megyéből. Idáig kísérték a falusi urak.

- Hát azt a főhadnagyot nem ismeri?

- De igenis. Ez Litmaneck főhadnagy úr.

- És a hölgy?

- Az a felesége.

- Nem tudja a születési nevét?

(Kíváncsi volt Laci, hogy csakugyan Starwitz Katit vette-e el? Ámbátor nem lehet, mert a hölgy nem olyan volt még az esteli világítás mellett sem, mint aki nem sok idő előtt került volna ki a nevelőből.)

- Nem tudom a nevét, de gazdag asszony lehet. Különben ő is azt kérdezte az imént tőlem, hogy nem tudom-e főhadnagy úr nevét.

- Az én nevemet kérdezte?

- Igenis, kérem alássan.

Fokozottabb érdeklődéssel fordítá figyelmét a csinos asszonyra, kinek tekintete némi kacérsággal vágott a gyermek főhadnagy felé. A főhadnagy se aludttej; tűnődött rajta, honnan ösmeri. Majd úgy találgatta, hogy az arcvonásait vizsgálta, majd úgy, hogy behunyta a szemeit és az emlékeiben keresgélte az élveteg arc mását.

Amint aztán megint kinyitotta a szemeit, látta, hogy a belső teremből, hol a muzsika szólt, egy nagy szakállú, robosztus alak csörtet ki, mint egy megvadult bölény, s megáll a Litmaneckék asztala előtt, valamit mond a főhadnagynak, mire az szó nélkül fölkel s egy fülkébe vonulnak, beszélgetnek és az egyedül maradt menyecske most már egész szemtelenül incselkedik vele a hamis szemeivel, azon a nemzetközi nyelven, mely a drót nélküli sürgönyzést fölöslegessé teszi, mintha csak azt mondaná: »Tetszel nekem, a többi a te dolgod.«

Borly Laci lesüti erre a szemeit, csak lopva néz oda. A szemlesütésről ráösmer az asszony és gúnyosan, sajátszerűen mosolyog. A gúnyos mosolyról ráösmer a gyermek főhadnagy. Ahá, ni! Hiszen ez a váci asszony, akivel együtt utazott a postakocsin, mikor katonának ment Pestre.

 

Képtalálat a következőre: „párbaj”

Elfordítá róla a tekintetét Litmaneckre, de későn, mert Litmaneck már visszalépegetett hölgyéhez, ami éppen nem lett volna különös, de annál jobban meglepte az, hogy a nagyszakállú Herkules-alak egyenesen az ő magánosan álló asztala felé tart, s odáig érvén, meghajlik s mogorva, zordon hangon mutatja be magát.

- Brivinszky.

- Borly - felelte a főhadnagy csendesen.

- Nyugalmazott császári kapitány és földbirtokos - tette hozzá az óriás.

- Igen örülök - mormogta Borly a szokott frázist -, parancsolsz valamit, kapitány úr?

- Egy kis lovagias szívességre kérlek. Engemet megsértettek.

Vérben forgó szemeivel szétnézett a teremben s nagyot fújt, ziháló melléből hörgésszerű hangok törtek ki.

- Engem! Egy Brivinszkyt! Litvánia ősi kormányzóinak ivadékát!

Újra áttekintett a vacsorálók feje fölött, mintha csodálkoznék, hogy a mennyezet össze nem roppant; hogy a petróleum-lámpák világítanak, s hogy az emberiség nyugodtan eszik és csámcsog.

- Ez vért kíván! - folytatá, miközben megcsikordultak a fogai, hogy a csikorgás szinte kihallatszott a hegedűhangok közül. - Nem maradt számomra más út, mint a legelső két kollégát felszólítani, hívják ki nevemben a dölyfös sértegetőt.

A kis főhadnagy érdeklődéssel vizsgálta az óriáskapitányt, ki inkább látszott volna széles, pirospozsgás arcával, tömpe orrával, szürke zekéjében mészárosnak, mint veterán kameradnak, csak a nadrágja szabása vallott katonatisztre. Mindent megváltoztathat a változó életmód, de a nadrágot soha. A katonát a lábszárairól lehet felismerni.

- És mikor lenne ez? - kérdé csendesen.

- Most mindjárt.

Borly meghajtotta magát.

- Szolgálatodra állok, kapitány úr.

- Köszönöm, kamerad. Akkor hát ide hívom Litmaneck főhadnagyot is.

 

Képtalálat a következőre: „párbaj”

 

Mire megfordult és a szemeivel intett a szöszke Litmanecknek, kit a kenderszínű haja miatt »Pleznyák«-nak híttak cseh nyelven a cseh származású ezredben.

Litmaneck kinyílott a szemintésre, mint egy bicska, felkelt s jött, mire Borly is felkelt és eleibe ment, úgyhogy a feleúton találkoztak, mint valami udvariaskodó fejedelmek.

- Litmaneck.

- Borly.

Kezet fogtak, s így szólt Litmaneck:

- Átjöttem az asztalodhoz, mert itt nincs asszony, akinek ez nem való.

Letelepedtek mind a hárman az asztalnál.

- Borzasztó akarok lenni - hörögte Brivinszky -, két egyenlő részre fogom a fejét hasítani. Olyan egyenlő lesz a két rész, hogy mérő serpenyőbe lehet tenni.

- Mindenekelőtt az a kérdés - szólt Borly -, hogy van-e rá elegendő ok?

- Litmanecknek elmondtam az okot.

Litmaneck a fejével intett.

- Igen, a sértés kétségtelen, bár tagadhatatlanul furcsa formában van.

- Mi és hogyan történt?

Brivinszky halántékán kidagadtak az erek, s ajka idegesen remegett, szemei zöldes fényben szikráztak, amíg beszélt.

- Hogy van-e elegendő ok? - szisszent fel. - Ítéld meg, kis főhadnagy. Két gentleman ül egymás mellett egy nagyobb társaságban, iszogatnak, koccintanak. Az egyik gentleman én vagyok, a másik ő. Egyszer csak megint nyújtja énfelém a poharat és az enyémhez üti barátságosan. »Igyék, kapitány úr, nem boldog a magyar«; fölemelem a poharamat és így szólok: »Ej, mit "kapitány úr", legyünk per tu, kedves öregem.« Ő erre rám néz, hátraszegi fejét kevélyen s így szól kifogástalan udvariassággal: »Igen sajnálom, kapitány úr, de nekem fogadásom van, hogy csak kétszáz emberrel leszek egyszerre per tu életemben és sajnos, most ez a létszám teljesen be van töltve. De mihelyt valaki meghal közülök és üresedés támad, el nem mulasztom rögtön értesíteni és igen szerencsésnek fogom érezni magamat, ha ilyen bizalmasabb barátjává lehetek.«

- Hallatlan szemtelenség! - hüledezett Litmaneck.

- Két egyenlő részre fogom hasítani a fejét. (Tenyerével az asztalra csapott, hogy minden tányér és pohár táncolt rajta.) Egy lattal se lesz több az egyik fele, mint a másik, ki fogad rá? Állom.

- Csodálom, hogy nem ütötted pofon - véleményezte Litmaneck.

- Mert türtőztettem magamat, mert így gondolkoztam magamban: te oroszlán vagy, Brivinszky, s az oroszlánhoz méltóság illik és flegma. Hát a flegmát erőszakoltam magamra. Pedig felforrt bennem a méreg, mert a társaság gúnyosan kacagott, mintha csak valami jóízű élcet mondott volna az illető. Ezer ördög, kiáltám bonhomiával, tréfára fogva a dolgot, hisz akkor nincs más mód, mint egyet kipécézni az ön per tu barátjai közül és üresedést csinálni, azaz két egyenlő részre hasítani egyiket. Azt gondoltam, elneveti magát és észre tér, de ő metsző gúnnyal nézett rám és hidegen elfordult. Erre én dühösen kirohantam és most azért fordulok hozzátok, kamerádok, hogy kérjetek nekem elégtételt ettől az embertől, és majd meglássátok, mi lesz vele.

- Jó, jó, tudjuk már, két egyenlő részre hasítod - türelmetlenkedett Litmaneck -, gyerünk már.

Borly fölkelt, elővette kardját a szögletből, s mialatt felkötni kezdte, így szólt:

- Hát kit is kell kihíni?

- Litmaneck ösmeri.

Litmaneck a fejével bólintott, Brivinszky pedig folytatá:

- Egy elszegényedett falusi bárót, egy bizonyos Inokay Gottfried nevűt.

A gyermek főhadnagy elsápadt erre a névre, kiejté a kardja kötőjét kezéből, s a kard csörömpölve hullott alá.

- Rossz omen - szólt Litmaneck nevetve, mialatt a kis főhadnagy lehajolt a kardért. - Úgy látszik, az anyád szokta felkötögetni otthon.

 

Képtalálat a következőre: „párbaj”

Felemelte eközben és csendesen visszatámasztotta a szögletbe.

- Nem vállalom el a megbízatást.

- Micsoda? Hogy nem vállalod? - fortyant fel Brivinszky és majd felöklelte a rettenetes szemeivel. - Nos és miért?

Reá szegezte szörnyű tekintetét, mint a rohanásra iramodó fenevad.

- Mert nekem más dolgom van.

- Miféle dolgod?

- A nagyapámat kell temetni, mivégből hajnalban hazamegyek. A koporsóért jöttem be a városba.

- Úgy, de azért hajnalban hazamehetnél - sziszegte Brivinszky.

- Mindegy, nem vállalom el a dolgodat. Bocsásd meg, kapitány úr.

- De hisz az imént már elvállaltad és most azt mondod, hogy haza kell menned. Nos, mit szólsz erre, kis hadnagy?

- Semmi egyebet, csak hogy nem vállalom.

- Hisz akkor te egy himpellér tacskó vagy, akit én felfricskázok!

Borly a kardja után kapott.

- Kapitány! - mondá és minden vére arcába szökött - ön meg fog ezért lakolni. Ön elégtételt ad nekem azonnal, föltéve, hogy ön valóban kapitány, aminek kiadja magát, s nem valami csavargó, élősdi lengyel.

- Elég - mennydörgé Brivinszky -, végezni fogunk!

- Szép, holdvilágos este van, kapitány.

- Igen, csillagok vannak az égen... Egyik lefut az éjjel.

- Csak a vénasszonyok fenyegetőznek, kapitány.

Borly ezt emeltebb hangon mondta. A társaságok ide kezdtek figyelni. Litmaneck közbeszólt:

- Ne csináljatok itt botrányt! Brivinszky, legyen eszed, vagy különben én is magadra hagylak.

- Jól van - szólt Brivinszky tompán, sziszegőn -, időt és helyet.

- Itt a vendégfogadó mögött egy kis akácos van - felelte Borly.

- Jó hely. És mikor?

- Most mindjárt.

- Jobb lesz, ha ön legalább egy órát vesz igénybe s ezalatt a szüleinek ír.

- Nincsenek szüleim.

- Mit tudom én kinek, a szeretőjének.

- A szeretőm a kardom.

- Jól van, tehát egy félóra múlva.

Borly a pincérnek csengetett, hogy fizet, mialatt a kapitány Litmaneckkel váltott szót.

- Szaladj át, kérlek, a kaszárnyába, küldj nekem két tisztet, akik kihívják Inokayt, a párbajt reggelre tegyék, te pedig egy harmadik tiszttel gyere el az akácosba.

- De hát a feleségemet hova tegyem? - hökkent meg Litmaneck.

- Vidd haza!

- De hátha nem akar menni.

- Parancsolj rá.

- Könnyű az ilyet mondani, Brivinszky - sóhajtott fel Litmaneck szomorúan.

Borly egyenest a fiskálisok asztalának tartott s csak úgy találomra a »Galgavölgy« szerkesztőjét szemelte ki magának.

- Egy szóra kérem, uram.

- Parancsoljon.

- Én Borly főhadnagy vagyok; egy kis afférom támadt, melynek azonnal vége lesz, úgyhogy egy óra múlva csendesen lefekhetünk (most tizenegy óra van), legyen ön segédem.

»Galgavölgy« rettenetes ura, ki nem hajlik meg a hatalmasok előtt, s rettentő ostora a hadseregnek, alázatosan meghajolt.

- Nagyon szívesen, főhadnagy úr.

Ünnepélyes, méltóságteljes arcot vágott és a sétabotját kereste. A fizetőpincér lihegve szaladt oda, de Galgavölgy csak a kezével intett fönségesen:

- Most nem érek rá. Írja fel!

- Bocsássa meg, ha alkalmatlanságot szereztem - szólt Borly -, de bizalmam volt önhöz.

- Ön valóban éles szemű férfiú, főhadnagy úr, nem csoda, hogy erről az oldalról olvastam és írtam önről a legközelebbi hadjáratok idejéből egy kedves és vitézi dolgot, de ön most se tévedt, megtalálta a célra alkalmas gentlemant. E városkában régideje az én vállamon nyugosznak az úgynevezett lovagiassági ügyek. Mielőtt ide jöttem volna, a becsületről alig voltak az itteni embereknek fogalmaik. Ah, mi volt itt azelőtt!

- Igen lekötelezne ön, ha még valakit megnyerhetne ügyünknek a jelenlévő urak közül.

- Nagyon helyesen. Barátom, Gyengő István ügyvéd éppen jó lesz. Gyere csak ide, Pista!

Pártfogói hangon szólította oda s olyan modorban tudatta vele a segédkezési szerepet, mintha egy dominiumba ültetné be. Hamar rendben voltak és elindulhattak az akácos felé. Az apácaasszonyok órája a zárda tornyán éppen tizenegyet ütött. Csendes, hűs szél fújdogált, szénaillatot hozva a frissen kaszált rétek felől. Különben csendes volt minden, s egy emberi lélek sem járt a közelben.

 

Képtalálat a következőre: „párbaj”

 

- Még egy kicsit sétálhatunk is, míg az ellenfél megjön.

- Ki lesz az ellenfél?

- Brivinszky kapitány. Ösmerik az urak?

- Oh, hogyne. Mint a rossz pénzt. Gazdag birtokos itt a közelben. Arról nevezetes, hogy egyszer a három feleségével whistezett együtt.

- Úgy látszik, szeret házasodni - jegyezte meg a gyermek főhadnagy.

- Különben nem rossz ember - folytatta a szerkesztő -, csak azt veszik neki rossz néven, hogy a mostani felesége vagyonából él.

- Még csúnyább volna - mosolygott a főhadnagy -, ha az előbbi felesége vagyonából élne a mostanival.

- Nem vennék azt rossz néven - szólt közbe Gyengő ügyvéd -, inkább azt kifogásolják, hogy a felesége nem szép módon szerezte pénzét, melyen a birtokot vette.

- És mivel szerezte?

- Virágokat árult Törökországban.

- No, azt nem lehet éppen rút foglalkozásnak tartani.

- Eleven virágokat, főhadnagy úr.

Telt az idő, kétszer is körüljárták a kis akácost, melyet balga gőg »városi park«-nak keresztelt, találtak is egy tisztást, ahol pompásan lehet verekedni, de csak nem jött az ellenfél, az óra a felet ütötte és mégse jött.

- Pedig nekem korán reggel mennem kell - türelmetlenkedett a főhadnagy.

- Tudom - szólt az ügyvéd -, ön temetésre siet, de az csak délután lesz.

- Úgy, de nekem ott funkcióm van.

- Nekem is - felelte az ügyvéd.

- Hogy-hogy?

- A megboldogult öregúr énreám bízta a végrendeletét.

- Régen?

- Vagy három év előtt hozta hozzám lepecsételve, holnap, fogjuk felbontani.

- Tehát nem tudja, mi van benne?

- Nem közölte velem.

E pillanatban léptek hallatszottak a vendéglő felől és beszélgetés nesze.

- Hop, hop! - jelezte »Galgavölgy« szerkesztője az irányt, amelyben vannak, miközben érdekes történetekkel mulattatta a helyi hírlap kalandos múltjából. Hogyan keletkezett első párbaja? Egy elit-bálon vett részt, ahonnan elküldte a hölgyek névsorát a segédjének, hogy késő este még a nyomdába adhassa. Sietve vetette papirosra a tudósítást, milyen volt a dekoráció, a büfé, a zene, a hangulat, s kik voltak a legszebbek, Szabó Ilonka, Brányi Vilma és Sipeky Mária, - tehetsz vele, amit akarsz. Ez a »tehetsz vele, amit akarsz« a segédjének szólt, hogy fésülje meg, cicomázza fel a szokásos frázisokkal a tudósítást, kurtítsa, tódítsa, ahogy tetszik, de a marha leadta a hevenyészve írt sorokat a magok nyerseségében, és most már egyenesen Sipeky kisasszonyra vonatkozott, hogy tehetsz vele, amit akarsz, amit zokon vettek az udvarlói és kihívták. Az egyik seladonnak aztán belelőtt a lábába, az még most is sántít, de még most se vette el.

Képtalálat a következőre: „párbaj”

 

Megzörrentek a gallyak, és előbukkantak az alakok: Litmaneck, Brivinszky, egy új tiszt, egy katonadoktor és tiszti szolga, aki műszereket és kardokat hozott.

Némán üdvözölték egymást, mire a segédek félrevonultak tanácskozni s aztán közölték a föltételeket, hogy tekintve a sértés csekélységét, a párbaj első vérre megy.

Litmaneck felállította a feleket, aztán így szólt:

- Béküljenek ki, uraim, hiszen sértés voltaképpen nem is történt.

Brivinszky a fejét rázta.

- En garde! - kiáltá most Litmaneck.

Egy vackából fölvert nyúl egyenesen nekik iramodott és a Brivinszky lába között futott el.

- No nézd, még ez is mit mer. Szemtelen egy állat!

- Rossz omen - dünnyögte Gyengő.

- Rajta! - vezényelt Litmaneck.

A két hajlékony penge összecsapott, mintha két sziszegő kígyó nyelve érne össze. Az óriás Brivinszky hevesen rohanta meg a kis főhadnagyot, olyan csapásokat mérve rá, hogy iszonyat, de Borly ügyes és nyugodt, nem támad, kíméli erejét és kiparírozza a vágásokat. Mintha egymás gondolatát tudná a két kard, s nem is az első vér a férfitesteken volna a fő cél, hanem az első hét-nyolc szikra, melyet egymásból csal ki a két összeütköző acél. Szikra már kihasadt kilenc is, a két kard szisszen, csattan, lesiklik egyik a másikról s »Halt«-ot kiált Litmaneck, keresi az első vért a holdvilágnál, de még mindig nincsen. Csóválja a fejét Litmaneck. Ez egyszer kemény gyerekre akadt Brivinszky.

Megint összecsapnak; szuszog, fúj Brivinszky, mint a duda, emelgeti a mellét a düh meg a szégyen. No nézd, a nyálas kölyköt, milyen nehéz elbánni vele! Rezegteti kardját arabs módra, hogy ha levág, ne a tompa lapjával találjon, előszedi a cselvágásait, a Villenois-féle tercet, a Colesseti suhogóst, melyet vérhozónak is neveznek az olasz mesterek. Mind nem ér semmit, a vágást mindenütt felfogta Borly könnyedén, játszva, minden fáradság nélkül, amit úgy lehetne csak szavakban kifejezni, hogy kardjába öltözik, azaz kardjából páncélruhát támaszt maga körül, néha szinte meginog, hátratántorodik a súlyos vágástól. Huh, csikorgatta a fogait Brivinszky - két egyenlő részre hasítom a fejedet. No most, no most, és villan, lecsap a fényes acél egyenesen a fejének. Fenntartja Borly, s abban a pillanatban alulról fölfelé vág az óriás jobb hónaljába; vérsugár szökik fel, aláhanyatlik a Brivinszky karja, fölordít, mint a megsebzett bika. Halt! kiáltják a segédek. De ha nem kiáltanák is, vége van; a kard kihull erőtlen kezeiből.

A katonaorvos odaugrik:

- Sapristi, ez veszedelmes vágás!

Borly sipkájához emeli a kezét:

- Igen sajnálom, kapitány úr.

- Psja krev (kutya vér) - morogja a lengyel elszontyolodva. - Mi lesz belőlem? Mi lesz a másik párbajomból?

- Az ördögbe is - vág közbe Litmaneck -, hadd menjen valaki vissza a vendéglőbe és mondja meg Inokay bárónak, hogy vis major jött közbe, hogy a reggeli párbaj elmarad; - milyen határidőt tegyünk doktor?

- Nem tudom - felelte a doktor sötéten -, mindenekelőtt egy hordágyra lenne szükség.

Így végződött a Brivinszky-Borly párbaj. Borly megköszönte segédei fáradságát s szobájába vonulhatott lefeküdni, de alig bogozódott első álma, ajtókopogtatásra ébredt fel. Ki az, mi az? Senki sem felelt, mert nem az ő ajtaján kopogtattak, hanem a szomszéd utasén. A szomszéd is felriadt, hallani lehetett, hogy ő is kérdezi, ki az? Litmaneck főhadnagy, hallatszott tisztán a folyosó felül. Aha! Tehát az én Litmaneckem van itt.

Kisvártatva fölkelt a szomszéd szoba lakója, bebocsátotta a kopogtatót, és a vékony falon át hallani lehetett némelyeket a beszélgetésből és látni a gyertyavilágosságot az oda szolgáló ajtó hasadékain át.

- Hogy nem lesz meg a párbaj, mondja ön? - kérdé egy álmos hang. - Hát mi történt?

- Egy másik párbaja volt az imént és az ön ellenfele megsebesült.

- Eszerint el lesz halasztva?

- Az Isten tudja - hangzott a Litmaneck szava -, nem lesz annak, ahogy én nézem, a kezében se pisztoly, se kard többé.

- Micsoda? Annyira megsebesült volna?

- A jobb hóna alatt kapott egy vágást fölfelé, mindjárt leesett a karja, az ér is át van vágva.

Laci szíve nyugtalanul kezdett dobogni, felült ágyában, fejét félkönyökére hajtva.

- És ki vágta meg? - kérdé a szomszéd szoba tulajdonosa, akinek hangjában lassan-lassan felösmerte az Inokay báróét.

- Egy gyerkőc. Valami Borly főhadnagy.

- Borly főhadnagy? Hát itt van? Igaz, persze. De hisz ez nagyon érdekes. És hogy keletkezett a párbaj?

- Az étteremben vacsorált, s Brivinszky őt szólította fel első ízben, hogy önt kihívja, báró úr, s ő megtagadta.

- Hiszen oka volt nem párbajozni. A nagyapja temetésére jött haza.

- Igaz, ez elég ok lett volna, de eleinte vállalta és csak mikor önt megnevezte, hátrált meg.

- Mit mondott?

- Nem adott magyarázatot. Egyszerűen nem vállalta. Különben mondhatom, helyes egy fiú.

Még sokáig diskuráltak, hallotta félálomban, aztán csak reggel ébredt fel, s miután a Nr. 8-ban fekvő kapitány hogyléte felől tudakozódott, (bár annak 39 fokos láza volt) gyorsan dolgai után látott, és már kilenc órára otthon volt Sulyomban a koporsóval, szemfedővel, viaszgyertyákkal.

Képtalálat a következőre: „ravatal”