Payday Loans

Keresés

A legújabb

A VÉN GAZEMBER - I.
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. április 25. kedd, 05:13

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

MIKSZÁTH KÁLMÁN

 

A VÉN GAZEMBER

 


 

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

A báró Inokay-családnak a gazdatisztje volt Borly Gáspár, ütött-kopott öregúr, ezer ránccal az arcán. Mikor én gyerek voltam, még élt, s minthogy az én édesatyám tartotta keresztvízre a gyerekeit, Jancsit meg Gézát, per »koma« szólították egymást szemtől-szembe, hanem a háta mögött sohase nevezte másképp apámuram, mint »az a vén tolvaj«, vagy »a vén gazember«.

Maga a földesúri familia, Inokayék, akik a nagy kastélyban laktak, hasonlóképpen vén gazembernek nevezték tisztjüket, mert ismeretes volt, a vak is láthatta, hogy legalább a fele jövedelmet ellopja. Nincs az a helyzet, amiből ő hasznot ne húzott volna, még talán a tehénből is kilopta a borjút. Az erdőből eladogatta a fát; a gabonát, gyapjút potom áron adta el a zsidónak, miután ezért illendő »rebachot« alkudott ki magának, együtt trafikált a bérlőkkel; a felesekkel. Szóval, olyan szemérmetlenül csinálta, hogy már az idegenek is észrevették s gyakorta figyelmeztették vagy a bárót, vagy a bárónét:

- Ugyan mért nem néznek jobban a körmére?

De a báróné, egy beteges, törékeny teremtés, aki mindig fejfájásról panaszkodott, csak a vállát vonogatta, fáradtan, unottan:

- Oly régen van már az uram családjánál, hogy sokat el kell neki nézni; az apja, öregapja, sőt a szépapja is már az Inokay báróknál szolgált, úgyszólván összeforrt a családdal, az uram nem jó néven venné, ha áskálódnám ellene.

A báró barátai (ámbár igazabban csak kártyázó cimborái voltak) szintén szóba hozták néhányszor:

- Te, Gottfried, vezet-e ez a te tiszted valami számadásokat, könyveket?

Inokayt ugyanis Gottfriednek hívták, emlékezetül arra az ősére, aki a keresztes hadjáratokban Bouillon Gottfried zászlaja alatt harcolt.

Inokay elgondolkozott.

- Lehet, hogy vezet.

- Sok furcsát beszélnek az emberek. Nem szoktál beléjük nézni?

- Az emberekbe?

- Nem. A könyvekbe.

- Tudom, hogy csal a vén gazember - felelte az oligarcha-ivadék -, ennélfogva undorodom beléjök nézni.

- Nagy könnyelműség, kedvesem. El kellene őt csapnod brevi manu!

- Minek már arra a rövid időre? - felelte a báró álmatagon.

Ebből aztán meg azt sem lehetett tudni, mire érti a rövid időt. Arra-e, hogy Borly már hetven éves aggastyán, tehát már nem lop sokáig, vagy arra, hogy már úgyis rövid az az időszak, amíg neki valamije lesz. Mit érne, ha megtoldhatná is egy csipetnyi idővel? Nem érdemes, hogy emiatt fárassza magát.

Valóban, ezt az utóbbit is lehetett érteni, mert Inokay Gottfried a tönk szélén állott, mindössze a sulyomi birtoka volt meg, az is megterhelve apadt a végromlás teljes bizonyosságával.

Képtalálat a következőre: „oligarcha régen”

Hej, hol vannak a régi nagy uradalmak? Drégely vára, Szanda vára, Végles, Korpona, mérföldnyi búzaföldek, hatalmas erdőségek tele vaddal, malmok, korcsmák, hidak, melyeken vámot szedtek, s a tömérdek jobbágy, mely nekik dolgozott, s kikkel, ha fegyverbe öltöztették, vígan lehetett elszedni a másét.

Lecsaptak a váraikból rablókalandokra, hogy a kis vagyonokat magukhoz szedjék a kúriákból, összetörve pályákat, szíveket és életeket. Az embernek szinte a háta borzong, ha az egykori oligarchákra gondol. Pedig talán nincs is értelme, hogy fázik az emlékükre. Meglehet, szükségesek voltak, a természet rendje szerint, mint ahogy megvannak a tengerben a cápák, akik az apróbb halakat felfalják. A nagy tengerparti városok, mióta a cápák ritkábbak lettek, már szinte arról tanácskoznak, miképpen lehetne a város közelében házi cápát tartani, mint tisztasági faktort, aki fölegye a beesett mindenféle emberi és állati testeket és hulladékokat, melyek a tengert elpiszkítják. Egy cápa olyan szükséges rossz a tengerben, mint egy kormányzó a szárazföldön.

Hasztalan a hosszú harc a Balassák-, Bacsók-, Bebekek- és Inokayakkal. Pedig hány emberöltő pusztult bele! Országgyűlések, bölcsek és tudósok századokig csinálták az instituciókat az oligarchák és rablók ellen. Kommasszálták az erőket és újra felosztották, hogy némi aequilibrum támadjon, a sokból elvettek és a kicsihez hozzáadták, körülbástyázták a tulajdon szentségét paragrafusokkal, úrrá tették a bírót a legkisebb és a legnagyobb fölé; lassan-lassan haladt a világ és távolodott az oligarcháktól és rablólovagoktól. Hogy az úton járó kereskedőktől el ne szedhessék útközben a készpénzt, kitalálták a váltót. A váltóból sarjadzott ki a hitel modern formáiban, s annak mindenféle szövevényei és finomságai fejlődtek fokozatosan, és mikor már azt hitte volna a társadalom, hogy az oligarchák letűntek, századok óta alusznak a várromok alatti kriptákban, egyszerre megint szembe találja őket, csakhogy nem páncélruhákban, sisakosan, de redingot-kabátban pénzintézetek élén, ahonnan lecsapnak a kis vagyonokra, mint elődeik. Csak a forma változott - maguk az oligarchák megvannak. A világ haladása mindössze egy kis optikai csalódás.

Képtalálat a következőre: „oligarcha régen”

Az örök változás elmélete érvényesült. Az emberek porából fű nő, a füvet megeszi a bárány, a bárányt megint megeszi az ember (a pápuák legfeljebb közvetlenebbül csinálják), a régi oligarchákat is az új oligarchák falták fel, csak a csontokat hagyták meg az olyanfajta embereknek, mint Borly kasznár.

Különben originális apró emberke volt a kasznár, tele bibircsókkal kerek képén, mely a vérbőségtől úgyszólván lilaszínbe játszott. Kegyetlen és savanyú, legalább látszólag, ami nem is csoda, mert nagy megpróbáltatások érték. A felesége korán meghalt, mind a két fiát eltemette embernyi korban, s csak az egyik, Géza után maradt két unokája: László és István. Ezeknek élt, nyilván ezeknek gyűjtött, de ezeket se szerette, el volt fásulva a világ iránt.

Vagy hogy bolond volt, mert arra is mutatkoztak jelek. Mikor új tornyot építettek a sulyomiak és gyűjtöttek rá, Borly nem adott rá egy árva garast sem, pedig a legszegényebb özvegyasszony is részt vett annak építésében a maga filléreivel. Hát azt mondaná az ember erre, hogy fösvény, azért nem adott, de viszont egy külön házikót építtetett a kertje végében beteg kutyák menhelyéül, ahol ő maga gyógyította a környék beteg, sánta kutyáit, drága orvosságokat hordogatva sebeikre, s ő ingyen foglalatoskodék azokkal.

Egyszer valaki szemére is vetette, hogy a toronyra nem adakozott, Istennek nem adott semmit, holott az ebeknek hajlékot épített.

- Istennek az ő háza - felelé az istentelen - az egész világ, neki nincs is szüksége házra, még kevésbé arra, hogy én adjak neki valamit, sőt én várok tőle, ő adjon nekem (no iszen, csak azt lesse a vén imposztor). A torony a papoké, s én a papoknak nem adok semmit, elég fundációjuk van s elég sok embert elbolondítanak úgyis, de a beteg kutyákra senki se vet gondot, pedig azok hű állatok, megérdemlik a gyámolítást.

Mesélik azonban hogy ennek rejtélyes oka volt. Hiszen nem lehet a babonában hinni, de az emberek száját se lehet befogni. Szörnyű dolgot mesélnek. Gyurcsányi Pál, Kiriáky Józsefné, Varga Istók élő emberek, s látták Luca napján éjfélkor, mikor egy csomó kutya csörtetett elő a temetőből s megmarta a Galandánét, s hogy az egyik lompos farkú kutya maga a kasznár volt. És ahogy ez a kísérteties hír bejárta a környékbeli fonókat, azóta többen megfigyelték, hogy valahányszor a kasznár elutazik Pestre (vagy hogy ez csak ürügy), akkor mindig megjelenik vagy itt Sulyomon, vagy a szomszéd községekben egy-egy idegen kutya, akinek a tekintetében (dicsértessék a Jézus Krisztus!) fölismerhető a gonosz kasznár. Semmi se bizonyosabb, suttogják, mint hogy a kasznár nem megy Pestre, de valahogy kutyává vedlik át (és ekkor van ő a maga helyén), máskor aztán hosszú ideig megint ember, de csak nézzék meg jól kegyelmetek, van valami az arcában, a homlokában, a szemeiben a kutyából.

Képtalálat a következőre: „rimaszombati diák”

A két Borly-árva velem diákoskodott Rimaszombatban. Egy osztályba jártak, mert ikrek voltak; csinos fiúcskák, valóságos két Adonisz; még most is élénken emlékszem csattanó piros orcáikra, sugár alakjukra.

Testben szinte a felösmerhetlenségig hasonlítottak, míg szellemi tulajdonokban nagyon is elütöttek egymástól. Laci első eminens volt, István hátul faragta a padot, vásott »durae capacitatis puer« volt, akinek tölcsérrel se lehetett volna a fejébe valami nagy okosságot önteni, egész nap pigézett, vagy gombozott, vagy verekedett, míg ellenben a gyors felfogású Lackó a múzsákkal és az auctorokkal társalgott s bámulat tárgya volt lelki ékességei miatt. Kevélyen mondogatták a professzorok:

- Borly Lászlóról vegyetek példát. Micsoda ember lesz abból! Egy kis Deák Ferenc a maga nemében már most is. De mennyire összeomlanak a legtudósabb emberek egész sokaságának megjegyzései és jóslatai egyetlenegy embernek egyetlenegy ostoba bogarával szemben, annak kiáltó jele volt Borly kasznár úr elhatározása, hogy t. i. Lackót kiveszi az iskolából és lakatosnak adja, míg ellenben Pistát tovább nevelteti papnak.

Képtalálat a következőre: „rimaszombati diák régen”

 

A professzor urak szörnyűködtek s valóságosan megrohanták az öreget.

- Hát van önnek lelke, kasznár úr, hogy ezt a jeles ifjút erőszakkal kitépi a tudományok kertjéből, és a másikat hagyja itt, akinek ahhoz semmi hivatása?

- Hm - felelt az öreg -, a lakatossághoz sok ész kell, tehát azért adom az okosabbat lakatosnak, versenyeznie kell egy városnak valamennyi lakatosával úgy az áruk készítésében, mint azoknak eladásában, míg ellenben a papnak csak eklézsiához kell jutnia, a többi mind magától megy. Isten az ügyetlen szolgáit se csapja el.

Bárhogy erőlködtek, nem sikerült eltéríteni tervétől, állhatatos maradt. Neki - úgymond - nem telik két fiút iskoláztatni, hát azt taníttatja tovább, amelyik nagyobb szamár. Punktum.

Persze szapulták emiatt is a környéken:

- A vén gazember tönkre teszi azt a geniális gyereket. Igazi démoni lélek. Örül a szíve, ha valami rosszat tehet. Még a saját unokáját se kíméli. Szégyen, gyalázat. Sőt hülyeség. Összelopkod az unokáinak egy nagy vagyont, s aztán lakatosnak adja az egyiket, a derekabbat. Megeheti aztán a hagyatékot. Minek egy lakatosnak a nagy vagyon?

Ami magát a Laci gyereket illeti, neki tetszett az új mesterség. Tanulni vágyó lelke nem kereste a megtanulni valókban a különbségeket; arra még nem volt elég érett. Sőt különb dolognak tartotta, ha valaki egy csutorát ki tudott esztergályozni, mintha valaki egy szép verset komponált meg, vagy egy szép kriát. A lakatosmesterség titkai érdekelték, izgatták fantáziáját.

Még ezt az utolsó vakációját otthon töltötte a nagyapai háznál, de már nem oly vidáman, mint tavaly vagy harmadéve, mikor még az urasági park, tavával, kuglizójával, bújócskáival nem volt eltiltott paradicsom, mikor még együtt játszottak ők ketten és a kis Pál báró, meg a Mária baronesz. Kergették a lepkéket, csónakáztak a tavon, horgásztak a Sulyom vizében, kiszedték a fészkeket a magas fákról.

Kapcsolódó kép

 

Egyszer harmadéve a kis Mari (mert nagy ördög volt a kis Mária) olyan magasra mászott föl gallyról-gallyra egy fészekért, hogy mikor a magasból letekintett, szédület fogta el és zsibbadás. Görcsösen kapaszkodott meg a felső ágban, olyan volt ott rózsaszín szoknyácskájában, hátára lecsúszott szalmakalapjával, mintha egy nagy virágja nyílt volna ki a fának. Csakhogy a virág reszketett és sírva fakadt.

- Jaj, nem tudok többé lemenni. Nem merek. Apa, mama, ne hagyjatok!

Pál báró (akkor tizenhárom éves volt) elképedve futott a kastély felé a szülékért. Borly Pista segítségért kiabált, Laci azonban egyenesen utána mászott, mint a mókus, s mire a kastélyból előszaladtak a szolgák és cselédbeliek dunyhákkal, lepedőkkel, létrákkal, már akkorra fenn volt a legtetején.

- Kapaszkodjék a nyakamba, baroneszka, én majd leviszem.

A kis lány átfogta a nyakát, odatapadt hozzá szorosan.

- Az egyik kezemmel fogom a lábacskáját; ne féljen semmit.

- No, már nem félek. Jó lesz így?

- Jó. - Már nevetett is hozzá; ilyen a leányszem; mosoly lakik benne a könnyek alatt is.

Denique lehozta a fáról szerencsésen, mire a báró megdicsérte a fiút és megveregette a vállát.

- Boszorkányos Varga János, ezt nem hagyhatjuk jutalom nélkül. Válassz, mit akarsz inkább? Egy barackot a fejed búbjára, vagy egy flóbertpuskát?

- Se az egyiket, se a másikat - felelte a fiú a verejtéket törülve a homlokáról.

- Hanem?

- Hanem adjon a bárókisasszony egy csókot! - követelte bátran.

Az oligarchák ivadékának tetszett a szó, elnevette magát, pedig ritka volt a mosoly penészszínű, bágyadt arcán.

- Ohó, te paniperda! Hát már te regényeket olvasol? A várkisasszony egy csókot ad az életét megmentő lovagnak, amit az térdenállva vesz át. Nos, ugorj oda, Mici, és csókold meg a leventét...

Mici fülig pirult, aztán elpityeredett.

- Hát nem akarod megcsókolni?

- Mert ha előre megcsókolnám, aztán nem venne feleségül - mentegetőzött a kis lány -, úgy járnék, mint Rozália tante az orosz ezredessel.

- Ostoba liba vagy! - förmedt rá haragosan a báró.

- Kitől hallottad ezt a sületlenséget?

- A madame beszélte.

- Takarodj a szobádba! - parancsolta szigorú hangon.

Képtalálat a következőre: „gróf kislány festmény”

A báró mérges volt és nagy patáliát csapott a bárónéval (született Münster grófnővel) és a francia gouvernante-tal, hogy a kis Mária elhanyagolt nevelésű, akinek lelkét holmi illetlen és pikáns pletykákkal már eleve közönségessé teszik. A madame visszafeleselt, amiből éles jelenet támadt. A báró menten el akarta csapni a madame-ot a háztól, a madame is rögtön el akarta hagyni a házat, de minthogy a fizetése több évről bent volt az uraságnál és hirtelen kifizetni nem tudta, minden a régiben maradt, bebizonyosodván újra és újra, hogy a hitvány anyagiság, a pénz, sokszor elnyomja a lelkek finomságának érvényesülését.

Annyi mégis történt, hogy a kis Máriának ezentúl nem lehetett olyan szabadon elkalandoznia fivérével és a kasznárfiúkkal; egyedül szedték a réteken a magvast, üldözték a kenderáztatókban a békákat, és molesztálták csúzlijukból a falubeli kutyákat. (Látná csak a kasznár, lenne, tudom, nemulass.)

A báró különben tökéletes nagyúr volt. Az ő szava okmányszámba ment, mint a királyé, s a legközelebbi napok egyikén, mikor Pestre ment (gyakran vonzotta oda a Nemzeti Kaszinó), egy flóbertpuskát hozott kasznár Lacinak, át is küldte az inasával, mihelyt megérkezett, de az inas visszahozta.

- No, mi az? Nem volt a fiú otthon?

- De otthon volt, hanem azt mondja, ő mást kért, a puska nem kell neki. Hogy amit mondott, megmondta.

- Itt van - nevetett a báró gúnyosan, egyenest a madame felé tekintve -, a kisasszony egy csókkal tartozik és a követelő fél nem enged. (Aztán az inashoz fordult.) Vidd vissza a puskát, a másik fiúnak.

A flóbert-puskát tehát Borly Pista kapta, amely esemény, ha a sulyomi verebek rendes történelmet vezetnének, véres betűkkel lenne felírva a verébannalesekben, így azonban nyomtalanul zajlott le, ha csak azt nem vesszük, hogy Pista azóta nagy háládatosságot érzett a bárói család iránt, szolgálatkész volt és elnéző, valóságos meghunyászkodással engedte birkózás közben, hogy a vézna Pál báró földhöz verje. Úgyszólván lefeküdt neki, a puskáért.

Az öreg kasznár, aki a kerítésen át látta a Pista szolgai önmegtagadását, körülbelül ilyenfélét dörmögött magában:

- Nem, ez nem való mesterségre. A mesterembernek vissza kell ütni az öklével, mert különben nem becsülik meg a társai. Ez a nagyurak közé való, enged nekik, ilyet szeretnek, püspök lesz.

Talán ez adta neki az első impulzust, hogy Pistát taníttassa és a Laciból faragjon lakatost, amely mesterséget azért szerette, mert a megboldogult apósa után, aki lakatos volt, mind megmaradtak a szerszámok, elrakta szépen ládákban a padlásra. Itt meg a szerszámok adtak impulzust. De mindegy is, akár a lakatos van meg előbb és csak azután szerez szerszámokat, vagy a szerszámok vannak meg előbb és csak azután neveltetik hozzájok a lakatos.

Az öreg kasznár ezt a tervét még csak érlelte az a kis epizód, hogy a piskóta-dongájú kis báró, vérszemet kapván a Pista feletti hatalmaskodás által (mert a hatalmaskodást csak egyszer kell megkóstolni, hogy rászokjék az ember: roppant jó íze van), a Laci gyerekkel is olyan fölényesen akart elbánni, mire az úgy elagyabugyálta rövidesen, hogy a kis báró vért köpött egypár napig.

Az öreg báró éktelen dühbe jött s első percben korbáccsal kereste a kasznár Lacit, úgyhogy az elszaladt az erdőbe és ott a csősznél húzta meg magát egypár napig. Azontúl is kerülnie kellett a kastélyt, mert a báró megmondta nyíltan Borlynak:

- Az unokájának pedig mondja meg, hogy ne mutatkozzék többé a szemem előtt, mert ki nem kerüli a pofont.

Az utolsó vakációban tehát már a tájékára se ment Lackó a kastélynak, - ahol egy csókkal tartoznak neki és egy pofonnal.

Pedig veszedelmes várandóság volt együtt a kettő. Nehéz a mérleget megcsinálni róla. A »követel« rovatba kell-e tenni, - vagy a »tartozik«-ba az egyiket? Majdnem elepedett a csókért (semmi sem makacsabb a gyerekszerelemnél) és minden vére felforrt a pofon gondolatára (semmi sem érzékenyebb, mint a kamasz-büszkeség). Pedig nem juthatott eszébe az egyik a másik nélkül. Mintha egy pajkos dzsin kivenné a szívét s folyton mártogatná felváltva mézbe, marólúgba.

Szerette volna, ha találkozik Marival, úgy, mint azelőtt, minden este kiszínezte ágyában azt a jelenetet, ha be találna állni másnapra, de a baroneszka is kurta kapicányra volt most fogva, gyorsan kezdett fölfelé nyúlni, a tavalyi szoknyácskán mind ki kellett ereszteni a hajtásokat, s megjött a lánygyerekek első halálos ellensége: a »Nem illik«; többé már nem lehetett künn kószálni a réteken és a faluban, az urasági parkban ellenben Lacinak volt kockáztatott vállalat mutatkozni.

Így múlt el az utolsó vakáció is anélkül, hogy valami történt volna. A végzet, úgy látszik, ad acta tette a csók és a pofon dolgot. Ő maga pedig óvatos volt. Hogy az egyiket kikerülhesse, lehetetlen volt behajtani a másikat.

(folyt. köv.)

Képtalálat a következőre: „kastély régen”