Elhízott? Beteg!

Nem tudom, ki hogy van vele, de ha ideális nő- és férfialakokat kíván az ember szemlélni, legjobb, ha klasszikus festőink műremekeire tekint. Mondjuk Barabás Miklós képeire.

„Az elhízottság, bár látszólag a fizikai testet sújtja, alapvetően a lélek betegsége. A globális szép új világban önmagát reménytelenül elveszni érző léleké. Az evés megnyugtat, a védettség, a biztonság illúzióját nyújtja, és ami a lényeg, „jutalmazza” az agy gyönyörérző központjait. Méghozzá könnyen, gyorsan és olcsón, relatíve sokkal olcsóbban, mint bármely más drog. És míg a két másik hajtóerő, a szex és hatalom, elemi ösztönei eleve társas viszonyt, interakciót feltételeznek, a táplálkozás egyedül is élvezetes lehet, így a magányos atomizált tömegegyén számára is mindig azonnal elérhető.

A globális tudatipari művek gigantikus reklámgépezete pedig mindent meg is tesz azért, hogy az legyen. A világ legelhízottabb nemzete most már hosszú idő óta az Egyesült Államok, Európában pedig Nagy-Britannia, ám Magyarország is többnyire „dobogós” helyen állt az elmúlt évek során földrészünkön. A veszélyt már szerencsére érzékeli a világ, de hogy cselekedni is képes lesz-e, azt még senki nem tudja megmondani. Pedig mindennél fontosabb lenne a pontos tudás erről a globális kihívásról.”

Bogár Lászlót idéztem (Globesity. Magyar Hírlap, 2017. március 16.). Nem véletlenül. Vészkongató publicisztikáját csak alátámasztani tudják a hivatalos statisztikák. 

„Az American Heart Association és az American Stroke Association által kiadott legfrissebb helyzetjelentés szerint Amerikában az elhízásban és a túlsúlyban szenvedők aránya egyre nagyobb méreteket ölt. Jelenleg a 20 évesnél idősebb amerikai populációban 154,7 millióan elhízottak, vagy túlsúlyosak, 79,9 millió férfi és 74,8 millió nő rendelkezik az egészségügyi határérték feletti BMI indexszel és ebből 74,8 millió már a diagnosztizáltan elhízott betegek körébe tartozik. Az 1973-1974-es adatokhoz mérten az 5 és 17 éves gyermekek között 35 év leforgása alatt ötször több elhízott gyermeket tartottak nyilván.

Magyarországra nézve tanulságos adat, hogy a WHO elhízást érintő statisztikája szerint az egész Európai Unióban hazánk vezeti toronymagasan a listát. A 18 évesnél idősebb, 30-as BMI indexnél magasabb, elhízott népesség aránya az EU 27 tagországának viszonylatában átlagosan 16,6 százalék. Magyarország ehhez képest 28,5 százalékos arányt mutat, azaz hazánkban minden 4. felnőtt a túlsúlyos állapotot is felülmúlva elhízott egészségügyi kategóriába tartozik. A 20 százalékos bűvös határon felül csupán Csehország, Luxemburg, Málta, Írország és Nagy-Britannia szerepel hazánk mellett, de még ez utóbbi is 2,4 százalékkal kevesebb túlsúlyos népességi arányt tudhat magáénak.” (Hank Kata: Mérlegen Magyarország: elhízásban Amerikát követjük. Mulhu)

Valaha Arthur Schopenhauer arról értekezett, hogy a kurta lábú, széle-hossza egy nőket csak egy igencsak kificamodott ízlésvilág tekinthette ideálisnak. Ha ez igaz, akkor ugyanez a helyzet persze a másik nem esetében is. Egyre inkább hiányzanak a klasszikus idomok, a megszokott formák, az arányos ívelések. Mintha az abnormalitás lenne az úr – és nemcsak a „testépítő” fitneszes reklámokban. (Ráadásul akkor még a festett műkörmökről s a megannyi hasonló encsembencsemekről nem is beszéltünk.)

Nyisztor Zoltán atya arról írt, valaha a világhírű magyar konyha mégsem tette tönkre élvezőit. Azok, akik a reneszánsz és barokk konyhaművészet titkait élvezték, nem feltétlenül váltak elhízottakká. Miért? Mert tudták, hogy nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. 

Ugyanez volt igaz az ivásra is. Persze tudjuk amúgy, hogy nemcsak a magyar gasztronómiai kultúra része a bor. Például a régi rómaiaknál a villásreggelit (prandium) sem szolgálták fel nélküle. De nemcsak tisztán itták, hanem mézzel vegyítve is (ez volt a mulsum, egyfajta méhsör), vagy pedig fűszerezték és meleg vízzel elkeverve itták (ennek neve pedig calda volt). Bor nélkül a rangos ebédet (cena recta) egyszerűen csak prandium caninum-nak csúfolták (kutyának való ebédnek). A bort azonban nem ebéd alatt, hanem után itták meg. Ezt iddogálásnak nevezték (commissatio). Nem is akárhogyan zajlott: 

„Ekkor kezdtek „Graeco more bibere”, azaz kockával (talis) választottak egy rex (arbiter vagy magister) bibendit, aki megállapította a bor és víz vegyítésének mértékét. Mert tiszta bort (merum) nem szoktak inni, hanem 2/3 vagy 3/4 rész vízhez 1/3 vagy 1/4 rész bort kevertek össze a colum nivariumban (vagyis a hóval hűtött ezüst szűrőedényben). Ebből azután arany cyathusszal (tojás alakú és nyélre alkalmazott merítővel) öntögetett a pincemester a serlegekbe, miközben gyakran felhangzott a ráköszöntő: „Bene tibi vagy te!” (Egészségedre!) Sőt megkezdődött az ad numerum bibere is, mikor a felköszöntött jóvoltára (salutem propinare) annyi poharat ürítettek, ahány szótagból állott a neve. (V. ö. bácskai trojanica=hármas pohár). A vidám lakomának nem egyszer csak a hajnal vetett véget (cena antelucana), különösen az elharapózott játékszenvedély miatt.” 

(Fejér Adorján cisztercita főgimnáziumi tanár: Római régiségek. Budapest, 1926.Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. In Szent István Könyvek 33. 172-173. old.)

No de bárhogyan is csűrjük-csavarjuk, száz szónak is egy a vége: minden jó, ha a vége jó. Ha van mérték a jóban is. Elhízott? Beteg! Tartalom és forma, lélek és test egysége. Ez az, ami mindenkor megkívántatik.