Payday Loans

Keresés

A legújabb

ELŐSZOBA, a miniszteré...
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. április 18. kedd, 17:38

Koszolányi Dezső

ELŐSZOBA

Egy nénike ül a miniszter előszobájában, fekete kalapban, sárga arccal, és vár.

Még nincs ott a miniszter. Órák múlnak el, csak akkor érkezik. Ez tüstént megérzik mindenen. Valami villamosság reszket a levegőben. A lámpák egy fokkal fényesebben égnek, s a szemek is kigyulladnak. Éles csöngetések hallatszanak a rengeteg épületben, röpül a titkár, eltűnik egy párnás ajtón, visszaröpül. Már fogad a miniszter? Nem, még mindig nem fogadhat, halaszthatatlan tárgyalása van. Ez körülbelül másfél óráig tart.

Csak azután fogad. A jelentkezők érkezésük sorrendje szerint jutnak eléje. Természetesen szükség törvényt bont. Néha a miniszter maga kéret valakit, igen fontos ügyben, egy lila szalagos ősz papot, arany kereszttel a nyakán, vagy egy egészen jelentéktelennek látszó, kopott urat, aki - mint a példa mutatja - dehogyis jelentéktelen. Irattáskával nyit be egy magas rangú hivatalnok, azonnal bebocsátják, csak órák múlva jön ki a rejtélyes szobából. Vidéki küldöttségek tódulnak be szalonkabátban, mint komor dalegyletek, vagy csizmás kisgazdák, akiknek még az esti vonattal vissza kell utazniok. Ilyesmit számba kell venni.

A nénike számba is veszi. Reménye minden ajtónyílásra, minden csöngetésre föllobban, aztán kialszik. Azok, akik a minisztertől jönnek, szórakozottságukban elfelejtik levenni arcukról a mosolyukat, melyet ott benn biggyesztettek rá, egy darabig rajta is hagyják, mint az udvariasság álarcát, álldogálnak az előszobában, nem tudnak eltávozni, élvezik még friss dicsőségüket, melegszenek attól a tudattól, hogy közelükben van a miniszter, aki az imént kegyesen bocsátotta el őket, nézegetik kezüket, s majdnem csodálkoznak azon, hogy nem lett aranyfüstös ujjainak érintésétől. Végül a titkár sajnálattal jelenti ki, hogy a fogadásnak vége, a kegyelmes urat sürgősen elhívták.

Így múlik el egy nap a másik után, az ősz télbe fordul, a hó elolvad, kitavaszodik. A nénike, aki minden fogadónapon az előszobában kuksol, egy diadalmasan ragyogó nyári napon a miniszter magas színe elé kerül. Maga se hisz szemének. Mégsem álom ez, hanem valóság. Becsukódik mögötte az ajtó, egyedül van vele, oly közel hozzá, hogy akár az orrát is megérinthetné, ha ettől nem tartaná vissza az a végtelen tisztelet, melyet iránta érez. Már elő is akar hozakodni mondókájával, de akkor a zárt szobában közé és kérése közé tolakszik valaki, egy telefonhívás alakjában. A miniszter asztalán valóságos telefonüteg áll, városi és házi telefonok, fehér, sárga, piros gombokkal. Beszél a miniszter, egy negyedóráig beszél, egy félóráig beszél, s alig teszi le a hallgatót, csörömpöl a másik telefonja. Ezen öt-hat percig beszél. Közben a titkár berobban, valamit odasúg, s a miniszter a kihallgatást kénytelen elhalasztani.

A nénike törhetetlen. Ősszel, a nyári szünet után ismét az előszobában ül, és vár. Egy novemberi, ködös napon fogadja a miniszter. Akkor szerencséje van, a telefonok veszteg maradnak, a titkár se jelentkezik ügyiratokkal és üzenetekkel. A miniszter fölemeli hatalmas fejét, hogy figyeljen rá. De a sors kifürkészhetetlen szeszélye úgy akarja, hogy az a sejthalmaz, mely a maga összességében a miniszter jellegzetes politikai egyéniségét rakta össze, a finom rugóival és kerekeivel épp ebben a pillanatban járjon le. A miniszter feje lehanyatlik, arca elsápad, s holtan borul íróasztalára.

Erről a megrázó eseményről a világsajtó hosszan emlékezett meg. A cikkek kiemelték, hogy a jeles államférfiút dolgozószobájában, ernyedetlen munkája közben érte a halál. Beszéltek tetterejéről, szorgalmáról, önzetlenségéről, nemességéről, emberszeretetéről is, csak a nénikéről feledkeztek meg. Ezt a mulasztást igyekszik most pótolni e sorok írója.

1932

 

Képtalálat a következőre: „nénike”