Tartalom

Bevezetés

UDVARIASSÁG! A szó ott él minden félig-meddig iskolázott magyar ember ajkán, a szó kifejezte fogalom is tulajdona mindnyájunknak. Gyakorolja is ki-ki tettel, szóval, szimbólikus mozdulatokkal kisebb vagy nagyobb mértékben a szerint, amint neveltsége, társas érintkezésének színvonala és lelki hajlandósága parancsolja neki. De nem szállhatunk a magyar társadalomnak tanultság szempontjából olyan mélyen fekvő rétegébe, hogy az udvariasságnak változatosnál változatosabb megnyilatkozásaival ne találkoznánk; ám magát a szót a nép ajkán hiába keressük. Az 'udvariasság' szónak és családjának a nép nyelvében való hiánya is már arra figyelmeztet bennünket, amit számos nyomósabb bizonyítékkal, könyvünknek szinte egész anyagával fogunk igazolni, hogy nagy társadalmi magasságban eredő jelenségekkel van dolgunk, amelyek fokozatosan lejjebb szállva szintjük arányában hódítják meg a különböző társadalmi rétegeket. Hogy honnan indul az udvariasság hódító útjára, azt maga a szó is világosan megmondja; hiszen nem kell nagy találékonyság annak a megállapításához, hogy az az 'udvar', amely az 'udvarol', 'udvarias', 'udvariasság' szavaink gyökere, nem lehet más, mint a fejedelmi, a királyi udvar. Négyszáz esztendővel ezelőtt magyarul még csak a fejedelemnek 'udvaroltak', vagy az égi királynak, amint az Érdy-kódexben is olvashatjuk, hogy az angyalok "koronkéd az áldott szent három Úristennek szép tikörös szent szinét látják és ő felségének szënetlen udvarolnak". A földi hatalom birtokosainak életéből van ez a kép az egek magasságába vetítve: az angyalok mint udvari emberek, akik "koronkéd" a mennyei király körül mindenféle személyes szolgálatot teljesítenek. Mert ennyit és semmi többet nem mond az 'udvarol' szó hosszú ideig attól fogva, hogy a magyar ajkon első ízben megjelenik. De üssük fel bármelyik nyugateurópai nyelv kincsestárát, az 'udvarol' megfelelőjéről ugyanezt fogjuk megállapítani. Például a német hofieren felől azt olvassuk, hogy a XIII. századtól fogva olyan szolgálatot jelent, aminőt az udvarnál szoktak teljesíteni. Az ófrancia cortoier értelmezéséül pedig a francia nyelv multjának tudósa csak ennyit mond: "az úr, a fejedelem udvarában lenni". Aki tehát a királyi udvarban tartózkodik, az 'udvarol' már puszta ottlétével, a fejedelem személyével való állandó érintkezés folytán.

De amit az 'udvariasság' szónak és családjának multja beszél, azt még kézzelfoghatóbb módon igazolják az etnológia búvárai, akik a társas érintkezésnek nem egy kötelező formaságáról mutatták ki, hogy évezredes multjuk van, és hogy hajdani társadalmakban az alattvalónak uralkodójához, a harcban legyőzöttnek a győzteshez való viszonyából sarjadtak.

...

Ezek előrebocsátása után már most könyvem anyagának elrendezéséről kell néhány szót szólnom. Nem fejtettem ugyan ki, de az eddig elmondottakból könnyen levonható, hogy mire szolgál minden olyan szó, amelyet az udvariasság mondat velünk. Egy részük oly módon való tiszteletadásra, hogy a beszélő és a megszólított között bizonyos távolságot állapítson meg, más részük meg éppen arra, hogy a távolság tiszteletbentartása mellett is a beszélőnek a megszólítotthoz való érzelmi kapcsolatait: szeretetét, ragaszkodását tolmácsolja. Az udvariasság e két mozzanatát jól szemlélteti az ilyen manapság szokásos levélbeli megszólítás: Méltóságos Uram! Kedves Barátom! De a távolságtartásnak nemcsak azt a módját ismeri világszerte az udvariasság, hogy a beszélő a megszólítottat maga fölé emeli, hanem azt is, hogy nagyobbakhoz szólván a magunk megalázásával növeljük a kettőnk között levő távolságot. Arra gondolok, mikor mások alázatos szolgájának valljuk magunkat, vagy szerény véleményünket emlegetjük. Ezt szem előtt tartva szólni fogunk először a rangnevekről (úr, asszony, atyám uram stb.), majd a rangjelzőkről vagy címekről (tekintetes, nagyságos, méltóságos, tiszteletes stb.); a címekkel való kapcsolatuknál fogva ez után ejtjük sorát az érzelmi kapcsolatot kifejező jelzőknek (édes, szerelmes, jó, kegyes, kedves stb.). Részletesen fejtegetjük az ú. n. magázást, vagyis a távolságtartásnak azt a módját, hogy a megszólítás második személyét harmadikkal cseréljük fel. Lelki gyökereik szerint ide kapcsolódnak a méltóztassék, tessék-féle felszólítások. A látogatásról és udvarlásról szóló fejezet átvezet bennünket azokhoz a kifejezésekhez, amelyekben a beszélő kicsisége, szerénysége ölt testet (van szerencsém, alázatos szolgája stb.).

A társas érintkezés nyelve sokkal szövevényesebb jelenség, semhogy az anyagnak ilyen merev fejezetekbe való kényszerítésével híven lehetne megrajzolni évszázados történetét. Bár többet adunk, mint amennyit a fejezetek címeivel igérünk, mégis tudjuk, hogy feladatunknak csak a nagyját végeztük el; sok mindennek a kifejtését kellett mellőznünk és azoknak az eljövendőknek a munkakörébe utalnunk, akik majd a magyar stílus történetének kérdéseit fogják bogozni.

Olvasható: