Payday Loans

Keresés

A legújabb

Osvát Ernő és a nők
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. április 12. szerda, 06:40

Osvát Ernő és a nők

„Mindig jobb, ha az igazságban kételkednek,

mintha a hazugságban hisznek.”

(Osvát Ernő aforizmája)

A magyar irodalomtörténet legnagyobb jelentőségű szerkesztője közel 80 éve halott. Már életében legendává növő alakját számtalan emlékezés, tanulmány örökítette meg és teremtette újra. A személyesség nélküli személyiség ideálját megvalósító, a nyilvánosság elől elzárkózó magánember képe csak növelte a szerkesztő enigmatikusságát. Ezért történhetett, hogy „volt idő, amikor talányos alakja az irodalom szűkebb, belső közvéleményét jobban izgatta, mint maga az irodalom.”[1] Mégis évtizedek óta tartja magát a vélekedés, mely szerint „személyisége, egyéni portréja zárt és befejezett. Az újabb kutatások, újabb hagyatékok feltárása is legfeljebb csak tovább árnyalhatják és színezhetik a teljesnek tekinthető képet. A kérdések, amelyek újra-föltevésre és átgondolásra várnak, az ő kultúrtörténeti helyével és szerepével kapcsolatosak.”[2] Csakhogy az Osvátról szóló szövegek többsége – a magyar irodalomtörténeti közbeszéd sajátosságával összhangban – kultikus hangnemben, vagy legalább is a nagytekintélyű szerkesztő előtti feltétlen tisztelet szellemében fogant: csak az így kibontakozó személyiségképből következtethettünk a betöltött helyre és szerepre. Ez pedig csak az egy irányban történő olvasást engedte meg: Osvát a szerkesztő mindenben megelőzte Osvátot, az embert.

Mindeközben pedig makacsul tartja magát a szóbeszéd, mondhatnánk: irodalomtörténeti pletyka, miszerint az ember, a férfi szempontjai erősen befolyásolták, sokszor elhomályosították a „legtisztább szerkesztő” éleslátását; erősen szubjektív mozzanatok zavarták meg az egyébként gondosan és következetesen épített szigorú objektivitását.[3]

Osvát Ernőnek a nőkhöz való viszonyát tárgyalni, a fenti szöveget publikálni – többféle kérdést is felvet. Szabad-e, ízléses-e magántermészetű, feledésre ítélt ügyeket napfénynél megvizsgálni és van-e hozadéka az efféle szembenézéseknek? Az irodalomtörténeti tisztánlátás okán hisszük, hogyigen, hogy nem csupán Osvát Ernő személyiségének jobb megismeréséhez, de a Nyugat történetéhez is fontos adalékkal szolgálhatunk: így isszerkesztődött a mindmáig legjelentősebb irodalmi folyóiratunk, személyes motivációk is befolyásolták történetét.

Az Osvát Ernőről szóló, körültekintően szerkesztett, szerteágazó szövegválogatásban[4] senkitől, semmilyen utalást nem találunk erre a témára. Fráter Zoltán monográfiája[5] azonban már megpendíti a kényes kérdést: „a szerkesztő kivételes eljárását a női alkotókkal szemben.”

Osvát életében, tehát a folyóirat huszonkét évfolyama alatt, 1908 és 1929 között csaknem ötven nőírót ,fedezett fel’ a Nyugat. A szerkesztő gyanús bőkezűségét mutatja, hogy ennek egyharmada csupán egyszeri, alkalmi közlés volt.[6] Szembetűnően megsokasodnak a női nevek a húszas években, kivált 1927-től, az utolsó szakasz idején. A már-már csalárd vonások ekkor a legerősebbek. Nőügyekben Osvát a szenvedély megszállottja volt, s ezért engedékenyebbnek bizonyult a szerkesztő is. A legtöbbször szóhoz jutó női munkatársak mégsem egészen érdemtelenül kaptak teret. 1916-ig Kaffka Margit és Tóth Wanda működése figyelemre méltó. A húszas évektől öt név bukkan fel gyakrabban: Kovács Mária, Marschalkó Lia, Szenes Piroska, Szenes Erzsi és Babits felesége: Tanner Ilonka Török Sophie. Gyulai Márta, Osvát egyik legbizalmasabb barátnője 1917-től egy évtizeden keresztül teszi közzé írásait a Nyugatban. A ,legfuttatottabb’ nőírók, akik kezdettől és Osvát távozása után is a folyóirat köréhez számítottak: Lesznai Anna és Reichard Piroska. A tízes évek elejétől szinte Osvát haláláig dolgozott a lapnak Lányi Sarolta és F. Kernách Ilona.[7]

Osvátot leginkább örökös „felfedező mániája”, „zsenigyártása” miatt támadták.[8] De ha sokallnánk az említett ötven „felfedezett” nőírót, akkor vegyük figyelembe azt is, hogy a Nyugat összes számának több mint 3000 szerzője között 60-nál alig több női nevet találunk! És ezzel az aránnyal aNyugat (és Osvát) a nők irodalmi emancipációja előmozdítójának számított. Reichard Piroska szerint „ez a harminc év volt az, amely alatt nálunk nők komoly írókká fejlődtek. És nagyrészt éppen a Nyugatban. És éppen Osvát Ernőnek lenyűgöző és egyben felszabadító érdeklődésének és biztatásának segítségével. Őt egyformán vonzotta a tehetség, akár férfiben, akár nőben nyilatkozott is meg. Abban a küzdelemben – joggal nevezhetném szabadságharcnak – amely a nők (és írónők) élete volt ezekben az évtizedekben melléjük állt Osvát Ernő és a Nyugat.”[9]

A nőknek a korszak irodalmi életében, vagy akárcsak a Nyugatban betöltött/kiharcolt szerepét részletesen itt nem tárgyaljuk, csupán Osvátnak a kérdésben elfoglalt álláspontját vázoljuk. „Milyen kellemetlen szó ez: nőíró és milyen, ismeretlenül is bájos valaki egy írónő!” – hirdette Herman Ottóné elbeszélései ürügyén már 1899-ben.[10] Majd így folytatja: „csak az kiállhatatlan, ha írónők férfimodort affektálnak.” Az írónők feladatául a nőiség ábrázolását szabta, a tárgyalt kötet legfőbb varázsának pedig azt tartja, „hogy az író nem tagadja benne meg a nőt.” Czóbel Minka Donna Juanna-ja tárgyalásakor[11] is a nőiség megmutatkozását tekinti legfontosabb erénynek: „A női kézből került könyvekben […] a legérdekesebb a nőalakjuk. Mindig feltesszük, hogy a nőnek egyszerűbb felfogását találjuk benne.” A nő művészi nevelése[12] című írásában egyetértően idézi a tárgyalt francia tanulmány tételét, mely szerint „a természetes szépérzéke” miatt könnyű a nő művészi nevelése. A nőknek igazi tehetségük van az öltözködésben, a lakberendezésben: „e tehetségeiket kell alapul venni a művészi nevelésükben”, s azt „a szöveteken, a csipkéken, a bútorokon, az ékszereken” kell kezdeni.

Az idézett szövegek jóval a Nyugat indulása előtt keletkeztek, s ha figyelembe vesszük, hogy például a Kisfaludy Társaság ekkoriban hoz határozatot arról, hogy nők nem lehetnek tagjai, akkor már nem is tűnnek olyan maradinak a fiatal Osvát gondolatai. A későbbi évek nagyhatalmú szerkesztője jelentősen eltávolodott ettől az állásponttól: szerzőitől – férfiaktól, nőktől – a tiszta művészet kifejezését várta. Minderről azonban már nincsenek primér dokumentumok, hiszen egyrészt Osvát többé szinte semmit nem publikált, másrészt öngyilkossága előtt kéziratait, jegyzeteit elégette. De Reichard Piroska jegyzeteiben rögzíti Osvátnak a korszak néhány írónőjéről alkotott véleményét. „Legtehetségesebbnek Kosárynét tartotta”, „Beczássy Judit mint írónő nem érdekelte”, de „Sziráky Juditot nagyon tehetségesnek tartotta”. „Ego okos asszony, kedves asszony”; „Tamás Sári eleinte szép dolgokat írt, mostanában semmi sem sikerül neki.” „Mollináryról: züllik a viselkedésében és az írásaiban is.”[13]

Az egyébként is rejtőzködő, zárkózott Osváttól magántermészetű feljegyzések egyáltalán nem maradtak; közismerten szűkszavú levelezésében is hiába keresgélünk személyes közlések után. Meglepőbb ennél, hogy a kortársaknak Osvátra vonatkozó emlékezéseit, naplóit, levelezését átforgatva milyen kevés a személyes reflexió.[14] Ezekben a „szerkesztők szerkesztője” mint ítéleteiben néha ugyan hibázó, de félve szeretett vagy rettegve tisztelt hatalom és a lányáért minden áldozatot meghozó, súlyosan beteg magánember szerepel. Félelem, tisztelet és együttérzés szólamai uralják a róla való beszédet.

A kevés kivétel egyike (legfontosabbika) Füst Milán, aki naplójában sokszor és sok szempontból foglalkozott „halálos barátja” alakjával.[15] Az induló Füst számára Osvát a feltétlen ítélet, az egyetlen mérce volt, évtizedeken át csak neki akart megfelelni. Benne volt a legerősebb a Nyugat szinte minden tagjában felébredő, Osvátra vetített apa-komplexus. A túlzott rajongás és függés átcsap: elszakadási törekvése, leválási módszere lett, hogy a szerkesztő minden hibáját, tévedését leltárszerűen rögzítette, azokat gonoszkodva újra és újra felemlegette. Így dokumentálódott Füstnél Osvátnak a női nem iránti fokozott érdeklődése, szerelmi ügyekben mutatott gyengesége.[16] „Hány nő sír O. után és O-ért!”[17] – jegyzi fel még némi irigységgel 1914-ben. Füst szerint Osvát a nőkkel egyszerre zavart, szemérmes és „dúrván érzéki”. Pletykákat is rögzít: „O. nagyon jó viszonyban volt Bán Ferenccel. Ez a viszony aztán hirtelen kihűlt. – Most hallom, hogy miért? O. megkörnyékezte a barátja feleségét és ajánlatot tett neki. – – (De Laczkóval is hamar vége lett a barátságnak, – gyanúsan!)”[18] Egy Osvátot elemző hosszabb bejegyzés végén sommás ítélet hoz: „S szerelmi élete! – no, csúnya volt!”[19] Mégis, elismerve-kiteregetve hibáit, nem tud szabadulni a jelenség bonyolult nagyságától: „S aki őt utánozni próbálná, vagy tanúlni akarna tőle, hogy ő is íly kiváló lehessen, rosszúl járna.... Mert nem a tulajdonságok teszik.... S lehet valaki hallgatag, vagy bőbeszédű... ízléses, vagy ízléstelen..... a tulajdonságain kívűl még valami kell, hogy alakja elégedetlenségük s az ő tulajdonságainak tökéletlenségei ellenére nagysággá kristályosodjék ki.”

A feleség: Steiner Cornél

Osvát Ernő 1903 tavaszán veszi feleségül a szűkebb pátriájáról, a Nagyvárad közeli, Széplakról származó Steiner Cornélt. „Elek Artúr azt mondja, őt szinte megdöbbentette, mikor mondta neki, hogy nősül. […] Megdöbbentette, mert valami félelmes volt az egész lényében, viselkedésében, életmódjában. Valami romboló erő volt benne.” – jegyzi fel a barát jóslatnak beillő félelmét Reichard Piroska.[20]

Az asszonyról keveset tudni; apja: Steiner Sámuel gazdálkodó; anyja: Davidovits Johanna volt.[21] A szülők rendszeresen támogatják az állandó pénzügyi problémákkal küzdő fiatal párt. 1905 nyarától Osvát apósa havi 200 koronát küld az immár gyermekes családnak, de azt kívánja, hogy Cornél férje valami „látható” foglalkozásba kezdjen. De a polgári életforma, a takarékos, beosztó mértékletesség soha nem jellemezte Osvátot. Ellenkezőleg: „Élhetetlen volt és könnyelmű.” Ha pénzhez jutott, fölösleges luxusra szórta szét; költekezett, de adakozott is mindig, ha szegényebb kért tőle.

Osvát házasságát, egész magánéletét nagyban meghatározták az örökös anyagi gondok, melyekhez (részben azok következményeként) súlyos betegségek jöttek: gyermekük tbc-vel fertőződött, Osvát 1920 őszén előbb a spanyolnáthát kapta meg, majd nemsokára veseroham tört rá, kétszer is megoperálták. Gyógyulása nem tökéletes, gyakran jelentkeztek szövődményes tünetek. A betegek ápolását, mint arról Füst Milán is tanúskodik, a feleség kemény önfegyelemmel végezte: „O. rettenetesen beteg.... A lányuk menthetetlennek látszik... Maga az asszony is szenved: epeköve van... s most hogy a férje kórházba kerűlt, visszérgyulladást kapott megint.... S amellett ez az asszony nem melanchólikus, nem panaszkodik, – áll a talpán.... Bámulatos, hogy mit kibír... Mosolyog.” Mondogatta, hogy minden élőlénynek kijár ugyanez a szörnyűség, s várta, „szinte passzióval” az újabb csapásokat. Vele nem lehet „kikezdenie” Istennek – hangoztatta mindvégig – „versenyzett” vele, „kiröhögte” mindenestül.

Osvátné – férjével igencsak rokon – kemény következetessége, szigorú jósága, metsző okossága és józan bölcsessége (nem utolsó sorban nehéz sorsa) erősen foglalkoztatta a kortársakat. Füst Milán ugyanolyan mániásan figyeli-rögzíti az asszony alakját, mint Osvátét; naplójában több tucat bejegyzés őrzi Cornél gondolatait, véleményét.[22] Ezek között gyakran ismétlődik a Füstnek oly vonzó attitűd: a dolgoknak a mindent-tudás bölcsességével kívülről-felülről való szemlélése. „A teljes céltalanság érzésével végzek mindent... Nem vagyok elkeseredve, nem vagyok indulatos, mert kívüle állok, – nem élek benne az életben.” Az élet megvetése, anyagias racionalitás elutasítása, az áldozatvállalás szükségszerű természetessége, bár Osvát világszemléletének is alapjai, mégis sokkal karakteresebben, kizárólagosabban jellemzik az asszonyt.[23] Hiányzik belőle a meggondolatlanság öröme, az élet apró szépségeinek szerette, az a könnyedség, amely Osvátot, minden szigorú következetessége mellett is jellemezte.[24] Füst dokumentálja, hogy férje és leánya szinte „megőrjítették”. „Mikor a nagy állatszelidítő hazajött este s nyájasan így szólt: – ,Jó estét. Volt kérem ott?’ – ,Voltam.’ – ,Hozott kérem?’ – ,Hoztam.’ – ,Köszönöm. Jó estét!’ – És bement birodalmába, poros újságjai közé. A hangja kimért volt és várakozásteljes, s a belső feszültség vibrált nyugalmában, akár az állatszelidítőé. Az ember borzongott. – Vagy mikor a kisebbik állatszelidítő így szólt: – ,Cigarettát hozzon, nekem kell és nem bánom akármiből!” Groteszk módon felháborítónak tartotta, hogy nem nagy és nehéz dolgokban kell tönkremennie, hanem „ily kicsinyes butaságok miatt.” Állapota magában hordozta régtől a tragédiát. Nem a betegség, hanem az élet – nem kis részben Osvát életmódja – őrölte fel erejét.[25] Füst megjegyzésére, hogy Osváttal nehéz lehet élni, ezért is adhatott végleges választ: „Nem nehéz, feleli, lehetetlen.” Egyre inkább úgy élt, mint akinek „egy meredek hegyen kell felfelé mennie s a hegy minden lépésnél leomlik lábai alatt, – de ő azért csak ment tovább, holtfáradtan.” Idegei ezt nem bírták tovább s 1927 májusában egy este a Farkasréti temető mögött veronállal megmérgezze magát. „Egy híd alá ment szegény a németvölgyi árokban. Egy híd alatt bújt meg, meghalni! (Végső magáramaradottság, szerénység, szegénység, elhagyottság.) A nagy állatszelidítő pedig azt mondja, hogy joga volt megtennie, amit tett’. ,Ő erre már régen készült, s azok a körülmények, amelyek elháríthatták volna, nem következtek be.’ Mit jelent az, hogy joga volt megtenni? Hogy nem szerették őt, azt jelenti, mert csak annak van igazán joga ezt megtenni!” – írja együttérzően, szemrehányóan Füst.

Osvátné sorsának szükségszerűségét, jellemének ellentmondásait hasonlóan láttatja Kosztolányi Dezsőné is: „Kegyetlen. Kegyetlen férje, kegyetlen leánya mellett ő maga is mondhatatlan kegyetlenné formálta a sorsát. Vigasztalan, ótestamentumi keménység, megkeseredett érzelmesség, elfelejtett érzékiség, fagyos gyűlölet és égető – jóság nélküli – jótékonyság élt benne. Úgy volt valakihez jó, hogy annál gonoszabb másokhoz, akik gyűlölték, akiket gyűlölt: férjéhez, leányához. Öngyilkosok és gyilkosok közt maga is gyilkos és öngyilkos. Az volt a becsvágya, hogy boldogítsa az emberiséget s ezt oly rosszul csinálta, hogy mindenkit elpusztított, aki közelében volt s végül önmagát is.”[26] Osvátnét a közeli barátnő, Reichard Piroska verssel búcsúztatja a Nyugatban,[27] majd később ugyanitt Kosáryné Réz Lola Vázlat címmel (a tárgyalt személy megnevezése nélkül) ír róla szabálytalan nekrológot:[28] „Gőgösen és büszkén ment el és egyúttal végtelenül gyöngéd gondoskodással. Jó háziasszony létére bevásárolt. Aztán legrégibb ruháját vette fel és elindult, kilépett a lakása ajtaján.”

Felesége halála konok vádként nehezedett Osvátra; rádöbbenti, hogy nem jól élt. „Ó, ki ne emlékezne a jelenvoltak közül arra a délutáni órára, mikor ott állt halott felesége koporsójánál a temetőkertben? Fekete ruhájában, emésztő lázakban csak állt mozdulatlanul, mint egy kőoszlop. [...] Valami nagy mulasztásnak a tudatára ébresztette rá felesége öngyilkossága.” – véli a szemtanú Kassák.[29] Reichard Piroska jegyzi fel, hogy hetekkel később is még Osvátra gyakran fájdalmas zokogás tör, s hogy mindig újrakezdi értelmezni, vizsgálni az okokat. Kosztolányi is megerősíti ezt: „Feléségének öngyilkossága után hetekig tusakodott bezárt szobájában. De úrrá lett fájdalmán, mert szüksége volt még rá egy halálos betegnek.”[30]

A leány: Osvát Ágnes

Osvát Ernőt lányához fűzte a legmélyebb kötődés, feltétlen odaadással, már-már rajongással szerette egyetlen gyermekét. Ágnest Elek Artúr „embertelenül szerencsétlen gyermeknek” nevezte,[31] mert gyermekkor nélkül érett nővé a betegségben, kórházi és szanatóriumi kezeléseket szenvedett végig a menthetetlenség biztos tudatával.

Füst Milán naplójából tudjuk, hogy Osvátné Kosáryékat vádolta a tbc-fertőzéssel, mert a férfi ugyan ingyen tanította Ágnest zongorázni, de tuberkulotikus volt, „piszkos kézzel fogdosta” a kislány kezét, s még étellel is kínálták. De Füst borzadva emlékezett Osvátné engedékenységére is, aki hagyta, hogy a súlyosan beteg Ágnes üdvözlő csókokat követeljen barátnőitől, mert „az ő tuberkulózisuk nem olyan tuberkulózis, mint a többi.” Ágnes jellemét – párhuzamba állítva az apáéval – egyébként is erőszakosnak, követelőzőnek festi le: „Egy kislány panaszkodott nékem, hogy Ágnes, akivel forró barátságban voltak, olyannyira elnyomja, tyrannizálja erős, szuggesztiv akaratával, hogy ő nem bírja tovább.” Ugyanakkor Reichard Piroska szerint Ágnes intelligens és többnyire kedves lány volt, bár betegsége és fokozott érzékenysége miatt többször voltak ideges rohamai, dühkitörései.

Apa és lánya között szoros kapcsolat épült ki; az anya szinte idegen volt mellettük: „A gyereke érdekli, – a felesége nem. S telefonál: a gyerek iránt érdeklődik, s őtőle meg sem kérdi, hogy van. A lány az enyém, – te nem vagy az enyém, – fejezi ki hangsúlya.” Osvát sajátosan szabad elvek szerint irányította lánya lelki-szellemi fejlődését: az anya azt panaszolta Elek Artúrnak, hogy férje nem engedte leányát „nevelni”, rá kellett hagyni mindent. Azt akarta, hogy „önmagából kisarjadjon.”

Ágnes ápolása fokozott anyagi terheket ró az egyébként sem gazdag Osvátékra; a kezeléseket, kúrákat sokszor kölcsönökből fedezik. 1922 májusától hosszú időn át az Erzsébet Királyné Szanatórium Weiss Manfréd pavilonjának fekvő betege a lány. 1923-ban Osvát 25 éves jubileumára az írótársak nevében Füst Milán aktív levelezésbe kezd: megpróbálják a beteg apa és leánya kedvezményes gyógykezelését megszervezni.[32] Végül Ágnes ingyenes tátrai szanatóriumi ellátását sikerül elintézni, s ezáltal átmeneti javulást elérni.

Az anya halála után Osvátra maradt Ágnes gondozása; az egyre reménytelenebbé váló küzdelem a tüdőbajjal. Az apa teljes odaadással végzi feladatát: éjjelente többször felkel ellenőrizni a beteg állapotát, vizespalackot cserél, injekciót ad be. De az egymásrautaltság növeli a feszültségeket is: Ágnes Reichard Piroskának panaszolja, hogy nem bírja ki az apja idegességeit, kitöréseit, kétségbeesett bocsánatkéréseit. „Míg anya élt ő kapta a dührohamokat és én a kedvességét. Most mindkettőt én kapom, és nem bírom.”[33] Füst Milán tanúja volt, amikor Ágnes kifakadt, hogy az apja tette őket tönkre „pazarló esztelenségével, kicsapongásaival, – őmiatta kellett anyjának meghalnia... szeretőket tartott, elherdálta mindenüket…”

Mindez már az Osvát körül összeomló világ utolsó jele. A modern magyar irodalom vezető szerepéből fokozatosan kiszoruló szerkesztőről egyre biztosabban tudta környezete, hogy lánya halálát nem éli túl. „De az élettel való leszámolást itt nem az utolsó szeretett lény halála idézi fel, hanem ellenkezőleg, ennek a drága lénynek az élete az, amely a leszámolás végső tényét felfüggeszti mindaddig, míg halálával fel nem szabadul a kéz.”[34]Így, ezért lesz öngyilkos Osvát Ernő lánya halálos ágyánál 1929. október 28-án.

Az „irodalmi” szerelem: Kaffka Margit

Füst szerint Osvát Ernőt legtöbbször „konkrét napi cselekedetében is az elért legmagasabb gondolat hatotta át.” Így a szerelem, hűség, csalás nagyon is praktikus ügyei mögött is megfontolások, gondolati tisztázások álltak nála. Több, e témában folytatott beszélgetésüket rögzíti Füst. „Bűnt követ-e el az, akinek szeretői vannak, de vigyáz rá, hogy a felesége soha meg ne tudja? Ami nékem jó, az nem bűn – csak ha a másiknak rossz! S miután rossz nem érhet olyan, amiről nem tudok... – Osvát felelt meg rá, nagyon szépen, – sajnos azonban nem emlékszem reá pontosan. A lényege ez: az erkölcsi törvény bennünk van s már nem is a másik ember követelményeitől függő, hanem attól, hogy mi magunk mit követelünk magunktól.” Vagy máshol: „Konvenció-e, vagy valóság az egyéni szerelem? – Tehát azok a híres úgynevezett nő-csábítók vagy azt teszik, hogy e konvenció alól magukat felszabadítják s lendületükkel a másikat is elragadják, vagy: azt tudják minden esetben szuggerálni, hogy ők azok, »az egyetlen férfi«.... Mert mind a két érzés megvan bennünk.... az általános érzékiség és az egyetlenre és evvel a kizárólagosságra való vágyakozás....”

Osvát Ernő szerelmei közül a legismertebb és legfontosabb Kaffka Margit volt, nem csupán az érintett személyek irodalmi jelentősége, de a viszony irodalomtörténeti szerepe, következménye okán is. „Úgy indult, mint egy szép, nagy, megtalált, egész szerelem; közönséges egynyári viszonnyá romlott.” – írja majd Kaffka a kapcsolattal végleg leszámoló regényében, az Állomások-ban.[35]

Az 1910-es szerelem idején Kaffka Margit már elvált asszony és többkötetes, (el)ismert író. Osvátnak, a korszak legnagyobb irodalmi, szellemi tekintélyének érdeklődése nyilván egyaránt hízelgett írói és női hiúságának is. A Nyugat főszerkesztőjével folytatott viszony mindössze egy-két hónapig tartott,[36] de évek gyötrődését jelentette a nőnek. A Szúnyog-szigeti szerelmes séták, a rövid románc után gyorsan következtek (folytatódtak) a férfi apró kis flörtjei, jött a szakítás, ráadásul egy közelben lakó, ismerős asszony miatt. A szenvedély előbb szenvedésbe, később gyűlöletbe fordult. Kaffka hónapokig nem tudott a városnak olyan részére menni, ahol Osváttal sétáltak, s a szakítás után még két évvel is zokogva meséli akkori bizalmasának, Szabó Dezsőnek érzelmi viszontagságait, majd dühöngve „bosszútáncot jár az elhantolt szerelem sírja fölött.”[37]Az asszony szenvedélyesen, mindent adva, sokat kérve szeretett; többek szerint épp ez a követelőző teljes odaadás-igény riasztotta el tőle a férfiakat.

Kaffkát nemcsak érzelmeiben, de írónőként is érték Osvát részéről megaláztatások. Dénes Zsófia szemtanúként beszéli el például, hogy a Nyugat-vacsorákon, melyeket minden héten egy-egy kiskocsmában tartottak, „Osvát a nőket, a női munkatársakat külön asztalhoz ültette a feleségekkel, a férfi írók pedig a szerkesztőkkel külön asztalnál ültek. És Kaffka ez ellen is lázadt: azt mondta, ő nem feleség, és ő nem nő, hanem író. És igaza volt. De mégsem ültették a megbecsült férfi írók közé.”[38]

A szerelmi csalódás a Hatvany–Osvát vita elmérgesedése során motiváló tényezővé változott. Kaffka ekkor már gyűlölettel beszélt Osvátról, akit nemrég „mint szerkesztőjét és felfedezőjét szerelemmel szeretett.” Balázs Béla így emlékszik a forrongó időszakra: „Nagy tárgyalások és intrikák, melyek Kaffka Margit kopott kis budai lakásában folytak. Érdekes az intrikákban az, hogy Kaffka Margit vezette, aki még mindig nagyon szerelmes Osvátba. Szinte banális, romantikus motívum. Szívós dühvel dolgozott ellene.”[39] Kaffka hosszú levelekben szítja Hatvanyt a szerkesztő ellen; forgatókönyveket dolgoz ki a Nyugat megtisztítására: „Osvát menne, bizonyos anyagi kielégítéssel, a szerződésre tekintettel. […] Maga jönne a helyére felelős szerkesztőnek. […] Az írók, felszabadulva a kétesség és bizonytalanság nyomásától, egész készséggel lennének mellette. […] Mindenki boldog lenne, hogy végre harmónia van, és három hét alatt felednék Osvátot.”[40] Hatvany viszont pontosan átlátott a helyzeten: „Fölöttébb elkomolyult – hogy úgy mondjam elmérgesedett – viszony lehetett, mert Margit sohasem szűnt meg szemrehányó keserűséggel azt a délutánt emlegetni, amikor Osvát még néhány virágszálat vetett ablakába s e végbúcsú után, sosem mutatkozott nála többé. Margit azért volt asszony s éppenséggel íróasszony, hogy kedvesének hűtlensége olyan bosszúra szítsa, amelynek eszközéül, történetesen épp e sorok íróját szemelte ki. Mert addig adta nekem elő, hogy Osvát körében mi minden rosszat beszéltek rólam, míg föl nem bontotta a nyugatosak belbékéjét. Ennek a heves sajtóvitával s Osvát és köztem lezajlott párbajjal járó tragikogroteszk hercehurcának folytatása azonban, melyre a magyar irodalom központi folyóirata, csekély híja, ráment, Margit asszony négy falán kívül játszódott le.”[41]

A szakítás évekig tartó szenvedést, belső kínlódást, majd futó kalandokat, érzelmi hányódásokat okozott Kaffkának. „Asszonyi sorsom csupa megaláztatás.”– mondja erről az időszakáról a Leona néven szerepeltetett Kaffka Margit Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című regényében.

Kaffka Margit életében ennek a hosszú, lelkileg fájdalmasan rendezetlen időszaknak a lezárása-feldolgozása az Utolszor a lyrán (1912) című kötetével kezdődik. A kötet verseinek legtöbbje e szerelmi csalódás lenyomata; így pl. a Hajnali ritmusok című is: „Így magam-őriztem, várva és váltva – azt hittem, koronául adódom!/– De jött – és letaposta virágos ágyaim, hogy megrövidítse hozzámig útját,/Végigszaladt szőnyegemen, – még ki se bonthattam előtte egészen,/Nem úgy jött, mint a király. Sietett kósza kalózként;/Habzsolva itta a vérbort és összetörte a kelyhet,/Úton-útfélen kínált csókot olcsón habzsolni szaladt.” Néhány elbeszélésében is próbálkozik a rosszemlékű szerelem irodalommá szublimálásával (Májusi zápor; Külön úton), de „majd csak az Állomások-ban (1914–1917) jut el Kaffka abba a lelkiállapotba, amelyben íróként visszaszerzett fölénnyel tudja megítélni önmagát és méltatlan szerelmesét.”[42] Vajda Róbert és Rosztoky Éva kapcsolatát úgy ábrázolja, „ahogyan szerette volna, ha a történet lejátszódik: önmagát irányítóbbnak, morális fölényben levőnek mutatva.”[43]

A múltnak ez a feldolgozása, meghaladása már egy új, beteljesedést hozó kapcsolat perspektívájából történt meg: Kaffka Margit megismerkedett és házasságot kötött Bauer Ervinnel. E végső szerelem söpri el korábbi fájdalmait, s 1914 augusztusában már így ír naplójában: „Én egykor szerelmes voltam O.-ba: s ma sem Isten, sem ember nem tudná megtenni, hogy másképp gondoljak rá, mint vadidegenre.”[44]

Egy dokumentált kaland: Dénes Zsófia

Dénes Zsófia a Nyugatban mindössze háromszor szerepelt. Hogy miért csak ennyiszer, hogy hogyan akadályozta ezt meg (szerinte) Osvát – erről viszont többször nyilatkozott.

1912-ben, az első házasságából megözvegyült fiatal (27 éves) Dénes Zsófia bő két évre Párizsba ment és a Pesti Napló, majd a Világ tudósítója lett. De a magyar irodalomtörténetbe az 1913-ban rövid ideig tartó Ady-jegyességgel vonult be. A Nyugattal és Osváttal való kapcsolata éppen ez idő tájt indult el, s gyorsan véget is ért.

Dénes „Zsuka” már gimnazistaként érdeklődéssel figyelte a Nyugatot, sőt „17 éves koromtól, irodalmi tanácsokat kértem levélben Ignotustól.” A főszerkesztővel éveken át levelezik, később közvetlenebb személyes ismeretségük is kialakul, így magától értetődően Ignotusnak küldi első jelentkezését a Nyugathoz: egy fordítást. Ez 1913 tavaszán meg is jelenik, majd két év múlva egy novellája (Halál) és egy Figyelője (Galimbertiék) jön. Ekkor, 1915 nyarán üzen érte Osvát. Találkozásuk történetét csak bő 50 évvel később, 87 évesen írja meg, amikor összeállítja Úgy, ahogy voltcímű, kortársainak rövid, szubjektív portréit felvázoló könyvét. A kötetet először a Magvető Kiadónak ajánlja fel, de Kardos György 1972. július 28-án kelt levelében visszautasítja azt. „Visszaemlékezései érzelmesen-nosztalgikusan idézik fel a 20. századi magyar szellemi élet jelentős alakjait. Méghozzá nem elsősorban a műveket, hanem a figurát, a személyes élet kulisszái között. Kérdés persze, hogy a személyes emlék, az intim apróság alkalmas-e arra, hogy az olvasó valós képet kapjon a modell tevékenységéről és művéről? Különösen, ha olyan kegyeletsértő – és természetesen ellenőrizhetetlen – esetről számol be, mint például Osvátról szóló emlékezésében. A kézirat ismeretében azt kell állítanunk, hogy nem. […] Egy-egy pillanat, amelynek tanúja volt, nem alkalmas arra, hogy teljességében jellemezze a figurát. […] Ennek következtében, noha bizonyosak vagyunk emlékezőtehetsége páratlan megbízhatóságában, nem egy írása őszintétlennek hat. Ezt a hatást fokozza az előadásmód, mely néha társasági csevellyé egyszerűsíti az írást.”[45] Mások számára a szövegek megítélése nem volt ilyen egyértelműen negatív, nagyrészük folyóiratokban korábban már megjelent, igaz néhány – köztük az Osvátról szóló is – frissen, a kötet számára íródott. Dénes Zsófia nem hagyja ennyiben a kioktató levelet, s pár nap múlva sértődött választ küld a Magvetőbe: „Engem a magyar irodalomtörténet számon tart és ezért nem vállalhatom, hogy ilyen minőségű levelet válasz nélkül zsebrevágjak. […] Tudtára kell adnom, hogy ezt az új könyvemet legelőször maga Király István olvasta el, ő a legnagyobb dicsérettel nyilatkozott könyvemről, de bizonyos kihagyásokat ajánlott, amit én hiány nélkül teljesítettem. Ezért is nincs képmássorozatomban az Osvát-fejezet.” Valóban, a hagyatékban található sok tartalomjegyzék-tervezet bizonyítja, hogy az egyre szűkülő válogatásból az Osvát-szöveg kiesett. A könyv kiadástörténetének újabb fordulójában Dénes Zsófia a Szépirodalmi Könyvkiadó vezetőségéhez fordul: „Úgy, ahogy volt című kéziratomat kiadásra fölajánlom. Szeretném, ha ez a könyvem minél hamarabb megjelenne, mert 87 éves vagyok. Megjegyzem, hogy nincsen kifogásom az ellen, ha a Kiadó néhány fejezetet vagy egyes sorokat elhagy.” A hosszas huzavona után 1974-ben végül a Gondolat Kiadónál jelent meg a könyv – az Osvát-fejezet nélkül.

A történet mégsem maradt teljesen rejtve, mert később több interjúban is újra elmesélte – igaz, a szerkesztői szigor mindannyiszor megakadályozta nyilvánosságra kerülését.[46] Maga Dénes Zsófia is tisztában volt azzal, hogy a túl sok intimitást tartalmazó visszaemlékezései nem jelenhetnek meg: „halálom utánra hagyom őket” – mondta. Az 1983-as rádióinterjú felvételekor a 98 éves írónő mellett ott van férje, Szalatnyay József festőművész is, aki közbeszól: „A Nyugattal kapcsolatban ő azért nem [akar beszélni], mert Aczél maga jött ide annakidején, mikor megírta az Osvát-históriát. Az a história megvan a titkos levéltárban, az Irodalmi Múzeumban, halála után felbontandó.” Ez most megtörtént.

Megjegyzések a szövegről

Dénes Zsófia kedvelt műfaja volt az apró életrajzi tényekből kibontakozó portrérajz. Több kötetnyi visszaemlékezéseire jellemző, hogy az alkotót mint magánembert ábrázolja, sokszor annak esendőségeit, intim viszonyrendszereit tárgyalja. Mint több kritikusa megállapította: e szubjektív reflexióknak nem mindig sikerül elkerülni a műfaj buktatóit és személyessége sokszor személyeskedésbe fordul. Gyakran bírálták elfogult indulatai, a tényeket saját érdeke szerint „árnyaló” eljárása miatt is. Hatvany Lajos írta róla: „Dénes Zsukának is vannak izgalmas levelei. De ezek a női hölgyek pózolnak, ha írnak. Az interjúvoló dolga, hogy szerény és alázatos igazat csaljon ki belőlük.”[47] Schöpflin Aladár az Ady-könyvről írott kritikájában a hitelesség kárára alkalmazott írói hatásokat említi: „mert Dénes Zsófia többet akar, mint a megtörtént dolgok hű elmondását, túlságosan irodalmiasítja a dolgokat. […] Mindez azonban súlytalannak, csaknem pletyka-anyagnak tűnik fel.”[48]

Dénes Zsófia nagy története az Ady-szerelem, de másokról (pl. Ignotus, Balázs Béla) is megírja, hogyan próbáltak közeledni hozzá. Valószinűleg az Osvát-ügy kapcsán is keveredtek benne a polgári erkölcsöt sértő, de a női hiúságának hízelgő, ambivalens érzések.[49] Dénes Zsófia interpretálásában a korszak írónői számára a választási lehetőség túlzottan leegyszerűsített: tisztesség vagy Nyugat. E két dolog összeférhetetlenségét („Vannak lehetetlenségek.”), döntésének időtlen igazát („ha még egyszer adódnék, ugyanígy cselekednék”), sőt a szakrális megerősítéssel („Ámen.”) örökérvényűségét hangsúlyozza. Jellemzően csúsztat, sőt: valótlant állít, amikor Kaffka Margitról azt írja, hogy „csak úgy léphetett át ő is a Nyugat kapuján, hogy lefizette a vámot Osvátnak.” (A két esemény között évek teltek el!) Dénes Zsófia szövegéből – dokumentumértéke mellett – indirekte az olvasható ki, hogy minden, a Nyugatban publikáló nő tisztességtelen volt.

A történet hitelességétől függetlenül le kell szögezni, hogy Osvát számára –tévedéseivel és eltévelyedéseivel együtt – az írói teljesítmény minősége volt mindenkor a legfontosabb. Személyes véleményét háttérbe szorítva számára ellenszenves alkotók műveit is közölte.

A „szelíd jóság”: Reichard Piroska

Reichard Piroska a magyar irodalomnak soha nem volt közismert alakja, mára pedig szinte teljesen elfeledett alkotó. A halkszavú, szerény költőnő 1916-os megismerkedésük után Osvát Ernőnek, majd feleségének és leányának is egyik legközelebbi, legmeghittebb barátja lett. Emléküket több versében megörökíti.

Reichard Piroska Beregszászon született 1884-ben, de az egyetemet már Budapesten végezte, majd leánygimnáziumi tanár lett. Első versei – Kaffka Margittal – a Heten vagyunk című antológiában szerepeltek. (Miskolc, 1909) A Nyugatnak a kezdetektől mindvégig munkatársa volt; előbb csak versekkel, később tanulmányokkal, elbeszélésekkel és műfordításokkal is szerepelt; összesen 80 írása jelent meg a lapban. Komlós Aladár megfogalmazásában: „a magányos nő érzéseinek finom megszólaltatója” volt. Közeli barátja, Elek Artúr szerint pedig „alaphangja az érzelmesség, de a képzelettől megszínesített és reflexiókkal elmélyített érzelmesség.”[50] 1932-ben Baumgarten díjat kapott. A fasizmus előretörésekor nem sokáig bírta a megaláztatásokat és szenvedéseket: 1943. január 1-én öngyilkos lett.[51]

Reichard Piroska talán legfontosabb irodalomtörténeti tette, hogy Osvát Ernő közeli barátjaként, annak utolsó fél évéről – mindennapos találkozásaik után, „mikor még szavai világosan és teljesen” emlékezetében éltek – jegyzeteket készített. A keveset publikáló, magánügyeiről soha nem nyilatkozó Osvátról e jegyzetekből tudhatunk meg legtöbbet, leghitelesebben. Amit Füst Milán verseiről állapított meg, az Reichard Piroska egész lényére igaz lehetett: „Néki elhisszük, amit mond: érzéseinek mély komolysága teszi szavahihetővé.”[52] Feljegyzéseiből nemcsak a tekintélyes irodalomszervező, az éles logikájú gondolkodó portréja lesz élesebb, de – mint azt fentebb már láttuk – a feleségét gyászoló, önmarcangoló férj és a lányáért mindenekfölött rajongó, őt önfeláldozóan ápoló apa figurája is plasztikusan rajzolódik ki.

1929 májusában az irodalmi önfelszámolás, a kéziratégetés szemtanújaként Reichard Piroska rögzíti az írói testamentumot is: „Nem mondtam semmit. Már mondtam önnek, hogy ez a végrendeletem.” Osvát az utolsó időszak legnehezebb terheit is csak vele, meghitt barátjával tudja megosztani. „C[ornél] eltűnésekor hozzám küldet – én aztán bementem hozzá és elmondtam egyetmást az utolsó hónapokból. Sokáig ültünk ott szótlanul.”[53] Neki mondja el – többször is: „Voltak, akik szerettek engem. Nem volt igazuk. De én soha nem szerettem senkit.”

Az utolsó szerelem: Gyulai Márta

Osvát Ernőt csaknem egy évtizedes szerelem fűzte a nála 22 évvel fiatalabb költőnőhöz, Gyulai Mártához.

Gyulai Márta Franciaországban a grenoble-i egyetemen szerzett tanári diplomát. Hazatérése után nyelvtanításból élt. Első novellái és kritikái 1917-től jelentek meg a Nyugatban. A harmincas években kapcsolatban állt a Vági-párttal; lakása sokáig illegális propagandaanyagok raktára volt. 1942-től több baloldali kiadvány munkatársa. 1945 után lektor volt, majd a párizsi Magyar Követség sajtóosztályát vezette. Soha nem ment férjhez.

Az érzékeny (ideggyengeségre hajlamos), szép fiatal lány és Osvát kapcsolatát, mely a húszas évektől egészen a szerkesztő haláláig tartott, levelezésük dokumentálja. Az Osvát-levelekben, melyek teljesen magántermészetűek – sajnos csak mintegy 30 maradt fönn belőlük[54] – a gyógyíthatatlanul beteg, tragikus életekkel körülvett Osvát kínjairól, az ifjúság, egészség, életöröm újraélése iránti vágyáról olvashatunk megrendítő vallomásokat. Máskor az írással kapcsolatos leküzdhetetlen gátlásainak adott hangot. Levelezésük azért is érdekes, mert – mint azt Lackó Miklós megfigyelte – tele vannak lírai aforizma-csírákkal: „Ne haragudjék a kérdéseimre: a várakozásom remegései.” – írta pl. 1924-ben. Amikor Gyulai Márta egy levelét félreértve, sértődötten írta, hogy úgy látszik, az ő gondolatjelekkel tűzdelt levelei nem tetszenek Osvátnak, ezt a kis prózai költeményeket rejtő választ kapta: „Hogy képzelheti, hogy én, aki annak az üdvözlésére, hogy: valahol messze a láthatár alján – mintha gondolatok villóznának! – de annak a jeléül is, hogy: távol vannak tőlem a gondolataim! – olyan buzgón vetettem a gondolatjeleket, mint más a keresztet, – éppen én kikelhessek éppen a Magáéi ellen, amelyek mindig igaziak.”[55]

Felesége öngyilkosságával, leánya állapotának súlyosbodásával és nem utolsó sorban az irodalmi életben betöltött pozícióinak gyengülésével Osvátban egyre fokozódik az önpusztító elhatározás. Közeli barátai előtt nyíltan beszélt öngyilkossági tervéről. Gyulai Márta ikertestvérének, Idának,[56]akivel ugyancsak bizalmas barátságba került, 1929 elejétől már kendőzetlenül emlegette szándékát. Gyulai Ida egy alkalommal levélben igyekezett kijózanítani Osvátot „képzelődéseiből és babonáiból”. „Az ily baljóslatokat és fenyegetéseket – írta – az ember végül igyekszik beváltani, ha csak azért is, hogy igaza legyen... a legnagyobb harcot föladni valakinek, akire itt szükség van, akire jutott jó is – gyávaság.” A józan hang már semmit sem ért; Osvát elhatározása végleges. Gyulai Mártának írott búcsúlevele végső szerelmi vallomása is: „Utolsóelőtti percemben: egyedül Téged sajnállak a földön. Még egyszer halld: Te tetszettél nekem legjobban itt. Utolsó pillantásom neked hálás, Szépség. S mégegyszer, utólszor csókolja lehelletem a Te kicsi ámbrás királynő-kezedet. Bocsáss el Malke! Bocsáss meg, Márta. A (rossz) Ernő.”

Elek Artúrt – szerelmesének irodalmi értékét némileg túlbecsülve – pedig végrendeletileg arra kéri, hogy „mondja meg azoknak, akik a Nyugatot szerkeszteni fogják, hogy én a legtehetségesebb fiataloknak Illyés Gy. mellett Imecs Bélát és Gyulai Mártát tartom. Szeretném, ha ezt tekintetbe tudnák venni s kérnék a kézirataikat. (Artúr, ezt egyedül Önre bízhatom: őrködjék helyettem a Gyulai Márta írói megbecsültetése, kéziratai sorsa, de főleg író-kedve fölött. Nagy hajlama van az elhallgatásra. Keresse néha fel s biztassa akkor is, ha nem ért vele egyet. Evvel a síron túl is tesz értem valamit!)”[57]

Gyulai Márta 1937-ig publikált a Nyugatban. Utolsó megjelent versében, a Baráti szóval címűben mintha éppen Osvátot idézné meg: „Vagy menjünk már innét?/– Így kérdezne, ha élne.”

*

Osvát Ernő, a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású alakja életében, sorsában és némiképp szerkesztői magatartásában is meghatározó szerep jutott néhány nőnek/a nőknek. Ez a szexuális kapcsolataiban csapongó, de mély, évtizedes barátságra és szerelemre is képes, lelki alkatában alapvetően rejtőzködő ember igazán csak egy-egy nő előtt tudott valamennyire megnyílni, ritka feltárulkozásai csak nők társaságában történtek meg. S hogy erről lehet, sőt érdemes beszélni, arról Kassák Lajos szavai biztosítanak bennünket: „Valószínűleg lesznek olyanok, akik ezeket a gondolataimat profánoknak és tolakodóknak fogják tartani – mennyivel ízlésesebb a halottról semmit, vagy csak válogatottan szépet mondani. […] De legőszintébb megnyilatkozásunk kötelesség vele és önmagunkkal szemben. Mert az ő sorsa részben a mi sorsunk is.”[58]

[1] Laczkó Miklós: Osvát Ernő. In: uő.: Szerep és mű Gondolat, 1976. 7.

[2]i. m., 10.

[3] Nyíltabban: „Igaz, hogy Osvát egy disznó és minden Nyugat-nővel viszonya volt?” – kérdez rá a keringő pletykára Reichard Piroskánál Babitsné. (Reichard Piroska jegyzetei PIM Kézirattár V. 4138/34/1. 41.)

[4]Osvát Ernő a kortársak között. (Szerk.: Kőszeg Ferenc és Márványi Judit) Gondolat Kiadó, 1985.

[5] Fráter Zoltán: Osvát Ernő élete és halála. Magvető Könyviadó, Budapest, 1987. 132–133.

[6] Adataim szerint Osvát szerkesztése alatt a Nyugatban 53 nő publikált, közülük 15-en csak egyetlen alkalommal.

[7] Az említett nők közül mélyebb, családi barátság fűzte Osvátot Reichard Piroskához, Kernách Ilonához, de intimebb érzelmi közelségbe – mint az a kortársak előtt is ismert volt – csak Kaffka Margithoz és Gyulai Mártához került.

[8] A legradikálisabban Kolozsvári Grandpierre Emil fogalmazott: „Osvát a Nyugatot idióták légiója előtt nyitotta meg.” (In: K. G. E.: Legendák nyomában. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1959. 33. )

Szabó Lőrinc Babitsnak 1920. február 22-én kelt levelében egy női felfedezett ellen dühöng: „A Nyugat-ban engem utolsónak tett be Osvát. Ezt nem mint kifogást említem. Ellenben kifogásolnám, ha jogom volna hozzá, azt, hogy Osvát Kovács Mária úrhölgy hallatlan hülye versei közül egyszerre 7-et leközöl. Borzalmasan rossz prózaversek, a Ma söpredékéből valók, értelmetlen zagyvalékok. Sárközi is mélyen megbotránkozott rajta.” (In: Sz. L.:Naplók, levelek, cikkek. Bp. 1974. 104.) – Megjegyzendő, hogy Kovács Mária Füst Milán felfedezettje és támogatottja volt.

[9] OSZK Kézirattár, FOND 253/489/17. Reichard Piroska Elek Artúrnak a Hogyan indult el egy irodalmi folyóirat címmel az Újság 1934. szeptemberi számában megjelent írására reagál.

[10] Osvát Ernő: Herman Ottóné: Ember volt. Megjelent: A Hét 1899. febr. 5.; In: uő.: Az elégedetlenség könyvéből. Kiss József Könyvkiadó, 1995. 146–148.

[11] Megjelent: Budapesti Napló 1900. júl. 9.; Osvát: Az elégedetlenség könyvéből. 208–21

[12] Megjelent: Magyar Géniusz 1903. febr. 15.; Osvát: Az elégedetlenség könyvéből. 88–90.

[13] Reichard Piroska jegyzetei PIM Kézirattár V. 4138/34/1. 18-19.

[14] Bohuniczky Szefi számol be róla, hogy Osvát hogyan bókolt, s hogy Schöpflinnel többször üzen neki: várja. Amikor találkozásukkor ránéz „a levegő egyszerre csillogóbb lett, betöltötték Osvát Ernő gyönyörű szemei. Egymást nézegetve kis kacérság rezgett közöttünk, de csak pillanatokig.” (B. Sz.: Otthonok és vendégek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1989. 414.)

[15] Füst már-már mániákusan, kb. 500 naplójegyzetben próbálta értelmezni Osvát alakját, kettejük kapcsolatát. (Füst Milán: Teljes Napló. Fekete Sas Kiadó, Bp. 1999.)

[16] „Ha ellenben egy szép lány űl ott.... az illető ifjúnak húga, – akkor két óráig is ott tarja – s kikérdezi. Közben arra kéri, vetné le sipkáját – s mikor megteszi, megsímogatja a haját.... aztán: hogy a keztyűjét vetné le – s erre megsímogatja kezecskéit.... S legalább tízszer felcitálja a szerkesztőségbe hogy a fivér verseiről tárgyaljon, – annak a fivérnek verseiről, akivel szóba is alig áll…” i. m., II. kötet, 27.

[17]i. m., I. kötet, 13.

[18]i. m.,II. kötet, 203.

[19]i. m., I. kötet, 862.

[20] Reichard Piroska jegyzetei. PIM Kézirattár V. 4138/34/1. 34.

[21] uo., 29.

[22] Például: „O-né: Bennem – épp úgy, mint Tagoreban: – belűl süt a nap.” „Érdekes, hogy akik közel állanak egymáshoz, nem jól ismerik egymást. Úgy látszik, a nagy közelség árt a látásnak. Bizonyos távolság kell, mint az olvasáshoz. (O-né megjegyzése.)”; „Olyan vagyok, mint a folyóba dobott kő.... Részvétlen és hideg, – közönyös s az áradat elrohan mellettem.”

Az már inkább Füstre – és az Osvátékkal szemben érzett alávetett helyzetére jellemző –, hogy az asszony egyik dicséretét – „Szép ember!” – háromszor is beírja naplójába.

[23] „O-né! Roppantúl érdekes dolgokat mondott! – Beteg, összeesik a fáradtságtól s megerőltetéstől, amellett cselédjének a kislányát felneveli... Nagy anyagi küzdelmei vannak, s vendéglátó, túlzott mértékben. Mikor panaszkodott, szemére hánytam, hogy ez nincsen rendjén, ez túlzás, szertelenség... – Egy óra múlva újból felhívott, hogy mennyire nem tetszik néki, amit mondtam, – ő, megvallja, undorodik az effélétől. Hogy én egészen úgy beszélek néha, mint egy gazdag ember... S hogy, ha az ember szegény, akkor ezek szerint, már nem engedhet meg magának semmit? Igenis, őnéki csupa olyan dologra van kedve, ami bolondság és semmi olyanra, ami okosság.... Legyenek mások okosak, akiknek az a kedvük, ő eléggé undorodik a világ nagy okosságától... Ő rendelkezésére akar állani azoknak, ahol szükségét látja ennek s ha kedve tartja, indoklás, szabály nélkül, a szabályok és meggondolások ellenére... És elvárnám, hogy Maga megértsen, – mert maga nem oly korlátolt.” (Füst, i. m., I. kötet, 678.)

[24] Az egyre ziláltabb házasságot Osvátné a család anyagi stabilizálásával is mentené: 1922 áprilisától munkát vállal az Angol-Magyar Bank Részvénytársaságnál, később rövid életű vállalkozásba fog: kis könyvkereskedést nyit az Andrássy út elején. Ugyanakkor Osvát a növekvő bizonytalanságban minimális biztonságot próbál elérni családjának, ezért 1926. júliusában megállapodást köt Gellért Oszkárral arról, hogy haláluk esetén támogatják egymás családját. (PIM Kézirattár V. 3169.) Valószínűleg személyes motivációk is közrejátszottak abban, hogy 1926 májusában Osvát áll elő azzal az újszerű ötlettel, hogy rendezzen a Nyugat ankétot a házasság válságáról.

[25] Fráter, i. m., 231.

[26] Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban születtem. Noran Kiadó, Bp., 2003. 437.

[27]Nyugat, 1927. 10. Sz. Reichard Piroska: Cornél. („A Sors játszott vele:/kíváncsi volt, mi hűthetné le ezt a lávát,/ez a márvány mitől hasadna meg;/s vállára rakta az elbirhatatlant,/csapást csapásra mért/és összezúzta,/de pillanatra sem/hajlíthatta meg felemelt fejét.”)

Reichard Piroska másik, Osvátnénak szóló, Évfordulón (május 2.) című verse hagyatékában maradt fenn. (OSZK Fond 253/489/14-16.)

[28] Kosáryné Réz Lola: Vázlat. „Nem félt a magasabb hatalmaktól és nem mutatta érzékenységét sem könnyekben, sem szívreható szavakban, csak cselekedetekben, […] az alázatosságig menő szerénységben jutott kifejezésre, aminek természetes velejárója a büszkeség és a gőg váratlan megnyilatkozása néha, – a pátosz pedig teljesen hiányzott belőle, […] ahol segítségre volt szükség: ott volt és segített. […] okos és kissé a keserűségre hajló asszony, de a szavai és tettei között olyan a különbség, […] soha életében nem volt jókedvű […] talán nem is szeretet volt benne, de az orvos szánalma. […] Szüksége volt a folytonos másokról való gondoskodásra, hogy önmagára ne gondoljon? […] Azt szerette volna, ha olyan egyszerűen mehet el, […] ha azonnal elfelejtik és minden megy tovább, mintha itt sem lett volna. Nem akart gyászt és bánatot.” (Nyugat, 1927. 14. sz. július 16.)

[29] Kassák: Csavargók, alkotók. Bp., 1975. 295–296.

[30] Kosztolányi Dezső: Osvát ErnőNyugat, 1930. 21. sz.

[31] Elek Artúr feljegyzései. OSZK Kézirattár, Fol. Hung. 2996.

[32] Füst Milánnak az Osvát Ágnes betegségével kapcsolatos levelezését l. PIM Kézirattár V. 4140/721 sz. alatt és Fráter, i. m., 186–187.

[33] Reichard Piroska jegyzetei. PIM Kézirattár V. 4138/34/1. 21.

[34] Kuncz Aladár: Osvát Ernő. Erdélyi Helikon, 1929. 800–805.; In: K. A.: Tanulmányok, kritikák. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1973. 271–279.

[35] Amit az afférról tudni lehet már sokan megírták, elsősorban Kaffka Margit életrajzírói (Rolla Margit, Földes Anna, Fülöp László, Bodnár György), és a Kaffka szerelmeit bemutató A te színed előtt című kötet. (Szerk.: Borgos Anna, Holnap Kiadó, 2006.)

[36] Dénes Zsófia szerint két évig. „Közben Osvát egyszeri kalandjait folytatta, és ezt is el kellett tűrnie Kaffkának, mert ő volt a kirakatba tett szerető.” (Dénes Zsófia: Éjféli vallomás. PIM Kézirattár 2003/58. 8.)

[37] Szabó Dezső: Életeim. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1965. 534–535.

[38] Dénes, i. m., 9.

[39] Balázs Béla: Napló. Magvető Kiadó, Bp., 1982. (1912. június 2.)

[40] Kaffka Margit Hatvany Lajosnak 1912 tavaszán. In: Osvát Ernő a kortársak között. 208–210.

[41] Hatvany Lajos: Beszélő házak. 1957. 116.; In: Osvát Ernő a kortársak között. 218.

[42] Bodnár György: Kaffka Margit. In: A  te színed előtt. 63.

[43] Borgos Anna: A te színed előtt. 8.

[44] Kaffka Margit: Az élet útján. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1972. 420.; In: Osvát Ernő a kortársak között. 217.

[45] Dénes Zsófia hagyatéka. PIM Kézirattár V. 2003/58.

[46] Ilyen, Dénes Zsófia hagyatékában található az Éjféli vallomás című, 1981-es beszélgetés (kérdez: Roska Kati); és egy rádióinterjú rövidítetlen szövege 1983-ból. (Riporterek Kaposy Márton és Gelléri Ágnes) Az adás időpontja: 1983. december 29. Kossuth Rádió; 11 óra.

Hogy az Osvát-sztori közismert lehetett, jól jelzi a riporter, Kaposy Miklós nyitó kérdése: „Na, miért tetszett összeveszni az Osváttal?”

[47] Hatvany Lajos Földessy Gyulának; Bécs, 1924. április 27. In: H. L. levelei. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1985. 139.

[48] Schöpflin Aladár: Asszonyok költőkre emlékeznek. (Az Élet helyett órák-ról) Nyugat, 1940. 7. sz.

[49] Jól jelzi ezt, hogy bár tudta-félte a találkozás várható célját, mégis „kiöltözik” a találkozóra. 96 évesen is pontosan fel tudja idézi ruházatát: „nyári ruhában voltam, Florentin kalappal, orgonavirág volt a Florentin kalapomon, és egy hosszú fekete szalag lelógott a hátamba, fekete bársonyszalag.”

[50] Elek Artúr: A változó napokkal. Reichard Piroska újabb versei. Nyugat, 1936. 1. sz.

[51]Magyar Csillagban Elek Artúr búcsúzott Reichard Piroskától, hogy aztán egy évvel később, a német bevonuláskor, ő is az önkéntes halált válassza.

[52] Füst Milán: Reichard Piroska: Őszi üdvözlet. Nyugat, 1922. 3. sz.

[53] „Ha olyan volt C-lal szemben, mint tegnap, ha C. ismerte ezt az oldalát, s talán évekig csak ezt, akkor az maga a pokol lehetett a számára.” – írta angolul Reichard Piroska, mint valami titkot.

[54] Osvát Ernő levelei Gyulai Mártának PIM Kézirattár V. 4138/23. Megjelent: Osvát Ernő a kortársak között. 417–457.

[55] Osvát Ernő gyulai Mártának 1926. október 27.

[56] Gyulai Ida (1898–1971) diplomata, munkásmozgalmi aktivista. 1925-ben szakszervezeti tagként kapcsolódott be a munkásmozgalomba. 1945-ig idegennyelvi levelezőként dolgozott, később diplomáciai szolgálatot teljesített Washingtonban, Rómában és Párizsban. 1961-től a Kossuth Könyvkiadó politikai munkatársa volt. (Több kitüntetéssel jutalmazták.)

Osvát Ernő levelei Gyulai Idának PIM Kézirattár V. 4138/25.

[57] Közli: Nemeskéri Erika: Osvát Ernő testamentuma. In: Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. (Szerk.: Kenyeres Zoltán, Gintli Tibor), Anonymus Kiadó, 2002.

[58] Kassák Lajos: Osvát Ernő. Századunk, 1930. In: Osvát Ernő a kortársak között. 476.