AZ ÍRÁSOKAT ÖSSZEGYŰJTÖTTE
RÉZ PÁL
*
CHAVEZ ÁLMA
Ó, gyönyörű és rettenetes álom.
Egy pillanatra úgy tetszett, vége szakadt. Csak annyi történt pedig, hogy az aeroplán kalimpálni kezdett a levegőben, és az aviatikus szétterpesztett kezekkel bukott a földre, és megcsókolta, szelíden és engedelmesen, ahogy egy megtérő fiúhoz illik. Azután egyszerre megint látta a hideg szeptemberi eget - egészen közel - vágtató gépkocsiból. Keserű és kisstílű volt ez a kudarc, mintha csak az orrát törték volna be. Néhány ember hajlott föléje. Egy konyakosüveget ráztak a szeme előtt. Sebészek kabátjai libbentek suhogva, fehéren, és ezek ebben a percben már szárnyak voltak, roppant vitorlák, gigászi vásznak, amelyek viharosan új egekbe söpörték.
Ekkor kezdődött az igazi repülés. Eddig még vissza-vissza fájt neki a tétova bizonytalanság, amivel a nyeregbe ült. Hiszen péntek volt, babonás nap, s az Alpokon veszett szelek sivalkodtak. Vissza is torpant a veszély elől. Egy szempillanat ezredrészében született meg kacér elhatározása. Fenn már maga se tudta, bátor-e vagy gyáva, nem volt biztos, álmodik-e vagy ébren van, és igazi merés-e a szeszélye? Talán csak egyik barátjának kétkedő tekintete döntötte el a sorsát. Most azonban kezét az ágyra feszítve érezte, hogy megint emelkedik. Könnyen, ijesztően vágtatott, elhagyva mindent, a poklok völgye fölött.
Feje sápadtan feküdt a kórházi párnán.
Mégis egyre csak szállt. Surranva nyilallt föl a levegőbe. Nem úgy, mint azelőtt. Nem a szelepek és a hadarok erőlködésével, zajban és gőzben, de mesekönnyűen, esett, zuhant fölfelé a magasba, a vágya végtelen hatalmával.
Az ájulatos hajsza sokáig tartott. Szédülő ormokon csillogott a fagy és a napfény. Szinte a szájában érezte a hideg hegyek ízét. Már nem is volt a légkörben. Csak messziről rémlett a föld, a gyűlöletes föld, mindnyájunk ősi ellensége, a roppant hegytömegével, ezzel a megfagyott, merev titánszívvel, amely kéken didergett föl hozzá. Trillió és trillió jégsíp fütyült a fülébe. Ez a hideg ország, ez a kék sivatag, ez az azúr Szahara őt várta. A bosszuló kövek fenyegették, a hegyek manói, a gonosz törpék vigyorogtak reá, de neki menni, menni kellett előre.
Egy ápoló vizes pezsgővel locsolta a száját.
Most már nem habozott többet. Megeresztette a csavarokat, és berregve fúródott a végtelenbe. Fölborult géppel, hanyatt-homlok, fantasztikus álomröpülésben mérföldeket rohant egy pillanat alatt, versenyt futva magával az idővel. Egyszerre azonban remegni kezdett. Olyan magasan volt, hogy megijedt a bátorságától. Az álom kárpitja kiszakadt, s egy szűk résen látta, világosan látta önmagát. Egy szepegő gyerek a világűrben. Egy semmi a haragvó levegőben. Egy porszem az orkánban. Szeretett volna már esni, hullani lefelé, s érezte a sebét, és érezte, hogy nem hős, hanem ember, aki élni akar, és nyöszörgött, fájdalmasan és alázatosan.
A félelem görcsösen szorította a torkát. Egy hideg kéz csikarta meggémberedett ujjait. Nem akart meghalni. Csak ezt szerette volna még kikiabálni az egész világnak utoljára, de oly harsogó erővel, hogy mindenki meghallja. A borzalom azonban kéjjé változott. Hideglelős kedvvel, borsódzó háttal feszült meg a nekivadult gépén, és titkokat látott, mesetájakat, aminők tilosak az emberi szemnek, meghághatatlan ormokat és lángoló egeket, amelyek biztatva intettek eléje a győzelem igézetével.
Ekkor összeszedte minden erejét. Egy utolsó lendülettel túlhaladta a földi poklokat, a kőbörtönt és a ködtengert. Pirosan és lázasan ragyogott előtte a nap, porban és lármában, a diadal őrületes delíriumában. Hozzá röpült. Összeharapott fogakkal rohant feléje. A barométerre pillantott, és nem hitt a szemének. Százezer méterre volt vagy még tovább. Lángkorbácsok verték a fejét, és a fényviharban, a szikraorkánban süstörgött előre. A jégsípok dalát pedig átvették a trombiták. Öblösen és hahotázva ordították föl az égbe az öröm és a bátorság himnuszát. Meggyulladtak a szárnyai. Lobogott a haja, lángolt a gépe, recsegett a mindenség, a pulzusai trilláztak, és szíve - az utolsó derék motor - még vert, erősen kalapálva, hogy a feje belekábult, és ez a zaj betöltötte az egész univerzumot. Szédülten nyúlt ki a nap felé. Nem tudta, mi történik vele. Érezte a győzelmet és mosolygott. Hallotta a rugók zenéjét. Láng volt a lángban, szél a szélben, csillag a csillagok között. A napot pedig elkapta, és föltűzte a mellére, mint egy aranyérmet. Mintha egy korláton vétette volna át magát, túlszárnyalt mindent és mindenkit, a feketeséget is, ami alatta tátongott. Csak a jobb kezét tette még a szívére, hogy megnézze, jól működik-e a kitűnő gép. A keze azonban sárgán és mereven maradt ott. A célt elérte, és megállt a szíve.
A többiek, akik az ágya körül álltak, semmit se tudtak erről, és csodálkoztak, hogy a szelek zúgásáról és túlvilági, érthetetlen szörnyűségekről dadog.
Később is csak azt vették észre, hogy meghalt.
Élet, 1910. október 2.
