TARTALOM

BÁBA
KATONA
BORBÉLY
CUKRÁSZ
KARDALOSNŐ
PINCÉR
ZSOKÉ
PRIMADONNA
PAP
ÚSZÓMESTER
KALAUZ
MODEL
ASZTALOS
SZEMETES
TÁNCMESTER

TELEFONOS KISASSZONY
SZAKÁCS
GRÓFNŐ
RIKKANCS
DIPLOMATA
MÉRNÖK
REPÜLŐ
CSELÉD
FÉNYKÉPÉSZ
KOLDUS
SÚGÓ

URIASSZONY
RENDŐR
GYÓGYSZERÉSZ
DETEKTIV
CIGÁNY
BOHÓC
ÉKSZERÉSZ
ÍRÓ
SÍRÁSÓ

BÁBA

- Dehogy. (Eloszlatok egy félreértést s tovább tiltakozom.) Dehogy, dehogy.

- Mert azt hittem. (Kistáskáját, melyet már kezébe kapott, leteszi.)

- Csak érdeklődöm.

- Vagy úgy. Hát érdekes ez? (Mosolyog és tünődík a látogatás furcsaságán.) Huszonöt éve működöm. Tizennégyéves koromban a szüleim elhaltak, a nagynéném - az is szülésznő volt, Isten nyugosztalja - magához vett, vidékre, ott szerettem meg a mesterségemet. Nagybátyám fizetőpincér volt. Mind a ketten éjjel dolgoztak. Előbb az tetszett, hogy sokáig fenn lehet maradni, virrasztani, éjszakázni. A boldogult tanár mindig mondta: "meglátják, ebből jó bába lesz".

- Hány iskolát járt?

- Egyet se.

- De írni-olvasni tud?

- A cégtáblákról, föliratokról tanultam meg.

- Sok dolga van?

- Azelőtt naponta négy-öt eset. Most - elvétve - egy, kettő. Az utcán szülnek. (Rosszalólag.) Ez a legújabb divat. Utcán, kávéházban. Ma is négyet szállítottak be a mentők, a csecsemőkkel együtt. Aztán legtöbben, még a szegények is, ha csak tehetik, a klinikára mennek.

- És babonásak?

- De mennyire.

- Például. Érdekel. (Az emberiség az Élet két titkos kapuját, a Születést és a Halált mindig rejtelmes mesékkel veszi körül, mert nem talál rá észszerű magyarázatot.)

- Sok mindenféle ördöngösségben, bűbájban hisznek. Hiába beszélek, nem lehet kiverni fejükből. (Unszolom, hogy mondjon néhányat, de eleinte mentegetőzik.) Ezek csak olyan babonaságok.

- Mégis.

- Hogy naplemente után nem szabad a kötélen ruhának lenni.

- Nem is oly ostobaság. Legalább a szoba levegője nem lesz nyirkos. (Modern egészségtan.)

- Meg hogy este hét után senkinek se szabad bemenni a gyermekágyashoz, mert elveszi a gyermek álmát.

- Minek is zavarják. (Nem kényelmesebb és praktikusabb egy túlvilági hiedelemre hivatkozni, mint mindenki számára külön udvarias hazugságokat kieszelni?)

- De engem se engednek be hét után. Aztán a szoptatós nő ágyára tilos leülni. Aki odaül, az elszívja a tejét, annak egyszerre megdagad a melle, akár nő az illető, akár férfi.

- Ezzel is csak a tisztaságra vigyáznak. (Semmelweis igazsága, ősi alakban.)

- Burokban születni még mindig szerencse. Bevarrják a burkot a gyermek kabátkájába, akkor egész életében semmi szerencsétlenség se éri. Amihez hozzáfog, sikerül.

- Ha hisz benne, sikerül is.

- (Vállat von.) Vannak még cifrábbak is. Az asszonyok "keresetlen" szalaggal kötik át combjukat, hogy könnyebb legyen a szülésük. De a szalag csak úgy jó, ha véletlenül találják, ha az útszélről szedik föl. A boltban vásárolt, az otthoni nem ér semmit. Kulccsal nyomkodják ágyékukat. Törkölypálinkát állítanak ágyuk alá, hogy meginduljon a tejük. Az újszülöttek körmeit világért se vágnák le ollóval.

- Miért?

- Mert akkor tolvaj lesz a gyerekből. Körülrágják, leharapdossák a körmeit. Persze a kicsike körömgyulladást kap.

- És a boszorkány?

- Az kicseréli a gyermekeket. Néhányszor torzszülöttet "fogtam". (Ez a szakkifejezés.) Farkastorkú, nyúlszájú, hatujjú csecsemőket. Megfürösztöttem, tisztába raktam őket, betettem a bölcsőbe. De akkor éktelen sivalkodással rám támadtak az öreganyók, hogy én vagyok mindennek az oka. Elfelejtettem tudniillik a sarokba állítani a fölfordított seprőt s közben a boszorkány besurrant, ellopta az ép gyermeket és a torzat csempészte helyébe.

- A gólyamese?

- Na, az az egyetlen mese, amiben ma már senki se hisz.

- És kit várnak a szülők?

- A férfiak mindig fiút. Ha azt mondják, hogy lányt, akkor is. A nők nem bánják, ha fiú, ha lány, nekik szegényeknek mindegy. De a férfiak. Multkor is egy házamnál. A férj ott strázsált az ajtónál és hogy a baba meglett, elkiáltotta magát: "fiú, hallom a sírásáról." Aztán kijöttem a fürdőszobából, kezébe adtam. Az pedig elmondott mindennek, hogy kicseréltem, hogy nem lehet lány, hiszen egészen úgy sírt, mint a fiú.(Nevet.) Mintha a lány nem volna ember.

- Nincs kormányozható gólya?

- Egy páciensem két évvel ezelőtt elutazott Franciaországba, megvizsgáltatta magát a párizsi doktorokkal, meg is állapították, a szívhangokról, hogy biztosan fiú. Olyan gyönyörű kislánya született, hogy a csodájára jártak.

- A rokonok milyenek?

- Az asszonyokkal van a legtöbb baj. A szomszédasszonyokkal, a komaasszonyokkal. Úgy körülveszik a gyermekágyasokat, mint Éva anyánkat. (Ő mondta így.) Mindig segíteni akarnak. Én bizony kizavarom őket. Meg a nagymamák. Azok ma se engednek a negyvennyolcból, agyonetetik az újszülöttet, teába áztatott kiflivel traktálják, mert az ő idejükbe az volt szokás, aztán csodálkoznak, hogy a kisbaba hány, köpköd. Mert a mai gyermekek gyomra már nincs vasból, azok is olyan idegesek, mint a szüleik.

- Örülnek nekik?

- Megesett az is, hogy odajött hozzám az asszony anyja s megkért, - de nem tréfaságból, hanem komolyan - hogy fojtsam meg, én értek hozzá. Gyűlölte a vejét, mert szegény volt. Multkor egy asszonynak a tizenharmadik gyermeke született. Egy rongy nem sok, annyija se volt. Én vittem neki pár ingecskét, pelenkát. Nagy a nyomorúság.

- És a bábák?

- Mi is küszködünk, kérem. Nem is igen mennek már erre a pályára. Pedig. (Elgondolkozik.) Ha újra a világra születnék, megint csak bába lennék. Nincs ennél szebb pálya.

(A nénike elégedetten, önérzetesen összekulcsolja két erős kezét az ölében. Olyan, mint valami régi kép egy régi meséskönyvben. Nézem őt s arcomon föltetszik az a nyájas, boldog, testvéri mosoly, melyet künn láttam az emberek arcán. Mennyi paszita emléke tekint le róla, mennyi öröm, tapasztalat, emberismeret. Biztos, ősi, megnyugtató. Ő az élet titokzatos sáfárja.)

- Milyen mély?

- Ez? Mint mindegyik. 189 centi.

- Miért épp annyi?

- Így szabja meg a törvény. Ez a hivatalos. (Kis szünet. Kapirgálja ásójával a földet, én meg nézem a "hivatalos" sírt, mely csak 189 centi.)

- És hány óra alatt ás meg ilyent?

- Az ám, hány óra alatt. (Mulat tájékozatlanságomon.) Némelyikhez egy nap is kell. Földje válogatja. Ez a domb például nyers, zsíros agyagföld. Téglának, edénynek való. Csak vegyíteni kellene homokkal. De van arébb sziklás talaj is. Az komisz. Belecsempül az ásó.

- Melyik esztendő volt legnehezebb?

- Az 1918-ik. A spanyolos.

- Hallottam, hogy akkor nem győzték a munkát?

- Már akik. (Önérzetesen.) Mi mindig győztük. Igaz reggeltől-estig dolgoztunk, segítséget is kaptunk. Különben akkor abba a hátsó szögletbe temettünk, mert ott porhanyós a föld, ott könnyű ásni.

- Hány temetés esik egy napra?

- Hol hogy. Hat-hét. Néha tizenkettő-tizenhárom is.

- Előfordul, hogy egy sincs?

- Minden évben. Egyszer. Kétszer. Nagyon ritkán. (A földre pillant.)

- Mért süppedt be ez a sír?

- Mert beledobták a koszorúkat is. A nedvesség elpárolgott, a talaj megereszkedett, lezuhant.

- Kit temettek ide?

- "Rátemetés" volt.

- Mi az?

- Meghalt egy fiatalasszony, az ura két nap mulva agyonlőtte magát, aztán azt kívánta, hogy egy sírba temessék a feleségével. Hát föltártuk a sírt. Most együtt vannak.

- Melyik a legjobb koporsó?

- A fenyőfa. (Szakértelemmel.) Különb az, mint akár a bükk, akár a tölgy. Közép-talajban huszonöt évig is eláll.

- És az érc?

- Azt csak úgy nevezik. Cinkplé az. Ha ráhányjuk a földet, azonnal behorpad, összeroskad a súly alatt. És megeszi a salétrom. Szemnek való. Hanem a fenyő... (Dícséri a fenyőt.)

- Mennyi idő alatt hantolnak be egy sírt?

- Nálunk hamar megy. Öt perc se kell és kész.

- És a kiföldelés, az exhumálás?

- Akkor kesztyűvel illetem a tetemet.

- Mióta sírásó?

- Harminc esztendeje.

- Maga a legöregebb?

- Van itt egy, aki két évvel idősebb. De vannak még tízen, kezdők. Afféle napszámosok, zsellérgyerekek, falusiak. A legfiatalabb huszonnégy éves.

- Mindig ezzel foglalkozott?

- Azelőtt cserepes voltam. Edényeket készítettem.

- És miért...? (Nem mondom ki.)

- Mert nem fizették meg a munkámat. (Haragosan.) Hát azt gondoltam... (Dühös mozdulat és nyomban elnémul.)

- És az apja mi volt?

- Csizmadia. Fehérmegyében.

- Sokan látogatják a sírokat?

- Ismerek olyanokat, kik már harminc esztendeje kijárnak, minden áldott nap, jó időben, rossz időben. A legnagyobb viharban is. És mindig ugyanabban az órában. Nyilván fogadalmat tettek.

- Kit siratnak leginkább?

- Talán a gyerekeket. A kisgyerekeket. Meg a nagylányokat, a tizenhét-tizennyolcéves eladó lányokat. A menyasszonyokat.

- Ismerőst temetett?

- Sokat.

- És rokont?

- Egyet se. (Gyorsan.) Soha.

- Emlékszik valamire, olyan temetésre, mikor maga is meghatódott, sírt?

- Sok mindent meséltem én azelőtt. (Gondolkozik.) De mióta orosz fogságba jutottam, mindent elfelejtettem. (Rám tekint.) Azóta semmire se emlékszem.

- De azért egészséges, jól alszik. Nem babonás? Sohase fél?

- Mitől? (Vállat von.) Ha künn a harctéren a golyók közt nem féltem, mitől féljek itt?

- Nincsenek szellemek? Kísértetek?

- (Határozottan.) Nincsenek.

- Mondja, mikor halunk meg?

- (Nem felel.)

- (Segíteni próbálok.) Télen, a ködben, mikor fúj a szél és zuhog a zápor... mikor annyi a beteg...

- Nem. Ilyenkor. Tavasszal meg ősszel. Amikor a fák rügyeznek és hullanak a levelek. Velük pusztulnak az emberek.

- Miért?

- Mert így rendelték. Áprilisban meg novemberben van mindig a legtöbb temetés. A természet parancsa.