A tudományos konferencia célja, hogy párbeszédet kezdeményezzen azon képzőművészeti gyűjtemények történetéről, amelyek gyűjtőkörébe beletartozik a szocializmus kori ellenkultúra és a kulturális ellenzékiség. Különös figyelmet érdemel azoknak a gyűjteményeknek az 1989 utáni átalakulása, amelyek az ötvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig nem feleltek meg az államilag támogatott esztétikai ideológia kívánalmainak: a szocializmus korának periférikus gyűjteményei 1989 után gyakran a művészeti gyűjtés főáramába kerültek. E gyűjtemények tipologizálása fontos feladat. Állami vagy magán kezdeményezés volt-e a gyűjtés eredete? 1989 előtt vagy után születtek a gyűjtemények? Milyen típusú művészetet gyűjtöttek? — megannyi felteendő kérdés. A konferencia így szükségképpen az ellenzéki művészet kulturális emlékezetét is érinti, és a „kulturális ellenállás” fogalmáról is közös gondolkodásra invitál.
A kulturális ellenállás fogalma egy olyan diskurzus eleme, amely magában foglalja az avantgárd, a neoavantgárd, a non-konform, a nem-hivatalos, az alternatív és az underground művészet kifejezéseket is. Csakhogy ezek jelentése sokat változott a Rákosi-kortól napjainkig. Míg az ötvenes években a szürrealizmus és az absztrakció számított non-konformnak, addig a hatvanas évektől az akcionizmus és az új figurativitás vette át ezt a szerepet. A hetvenes évektől kezdve pedig a hivatalos kultúrpolitika esztétikai szempontból egyre engedékenyebbé vált, ami a nyolcvanas évekre ismét átírta az „ellenkultúra” jelentését.
A konferencia előadásai többnyire egy-egy konkrét gyűjtemény vagy gyűjtő „ellenkulturális” tevékenységére összpontosítanak. Az előadók műalkotásokon keresztül adnak képet arról, hogy mit is jelentett az adott gyűjtő szempontjából, illetve az elemzett gyűjtemény kontextusában a kulturális ellenállás, az alternatív művészet vagy az ellenkultúra fogalma. A hivatalos vs. nem-hivatalos művészet dichotómiáját árnyalandó nemcsak az avantgárd, illetve az új avantgárd (neoavantgárd) művészek munkásságát gyűjtők és dokumentálók tevékenysége lehet érdekes, hanem az is, hogy a hivatalos, állami tulajdonú gyűjteményekbe miként kerültek be avantgárd, non-konform, underground kultúrájú műalkotások. Joggal vélhetjük ugyanis, hogy éppen a megőrzés módjának elemzésén keresztül alkothatunk érthetőbb és korszakokon átívelő képet arról, hogy mit is jelentett az „ellenállás” a kultúra területén az egykori szocialista országokban.
