ÉLŐ KÖNYVEK
II.
KÜLFÖLDI KLASSZIKUSOK
XXIV. KÖTET

THACKERAY

A SZNOBOK KÖNYVE

FORDÍTOTTA GÁL ANDOR

CSÁSZÁR ELEMÉR BEVEZETÉSÉVEL

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA

TARTALOM

THACKERAY.


A SZNOBOK KÖNYVE

BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK.

ELSŐ FEJEZET.
MEGTRÉFÁLT SZNOBOK.

MÁSODIK FEJEZET.
A FEJEDELMI SZNOBOK.

HARMADIK FEJEZET.
AZ ARISZTOKRÁCIA BEFOLYÁSA A SZNOBOKRA.

NEGYEDIK FEJEZET.
AZ «UDVARI HIRADÓ» ÉS ANNAK BEFOLYÁSA A SZNOBOKRA.

ÖTÖDIK FEJEZET.
MIT TISZTELNEK A SZNOBOK.

HATODIK FEJEZET.
ELŐKELŐ SZNOBOK.

HETEDIK FEJEZET.
ELŐKELŐ SZNOBOK.

NYOLCADIK FEJEZET.
A PÉNZVILÁG SZNOBJAI.

KILENCEDIK FEJEZET.
KATONAI SZNOBOK.

TIZEDIK FEJEZET.
TOVÁBBI KATONAI SZNOBOK.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.
EGYHÁZI SZNOBOK.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.
SZNOBOK ÉS SZNOBSÁGOK AZ EGYHÁZBAN.

TIZENHARMADIK FEJEZET.
TOVÁBBI EGYHÁZI SZNOBOK.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
EGYETEMI SZNOBOK.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
MÉG TOVÁBBI EGYETEMI SZNOBOK.

TIZENHATODIK FEJEZET.
IRODALMI SZNOBOK.

TIZENHETEDIK FEJEZET.
NÉHÁNY SZÓ AZ IR SZNOBOKRÓL.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.
VENDÉGLÁTÓ SZNOBOK.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
VENDÉGESKEDŐ SZNOBOK.

HUSZADIK FEJEZET.
A VENDÉGLÁTÓ SZNOBOK TOVÁBBI MEGBESZÉLÉSE.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
A KONTINENSJÁRÓ SZNOBOK.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
TOVÁBBI KONTINENSJÁRÓ SZNOBOK.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.
ANGOL SZNOBOK A KONTINENSEN.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.
SZNOBOK A VIDÉKEN.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.
LÁTOGATÁS A VIDÉKI SZNOBOKNÁL.

HUSZONHATODIK FEJEZET.
VIDÉKI SZNOBOK.

HUSZONHETEDIK FEJEZET.
LÁTOGATÓBAN A VIDÉKI SZNOBOKNÁL.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET.
VIDÉKI SZNOBOK.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET.
TOVÁBBI IDŐZÉSEM A VIDÉKI SZNOBOKNÁL.

HARMINCADIK FEJEZET.
MÉG NÉHÁNY VIDÉKI SZNOB.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET.
VIDÉKI SZNOBOK.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET.
SZNOBOK GYÜLEKEZETE.

HARMINCHARMADIK FEJEZET.
A SZNOBOK ÉS A HÁZASSÁG.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET.
A SZNOBOK ÉS A HÁZASSÁG.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET.
A SZNOBOK ÉS A HÁZASSÁG.

HARMINCHATODIK FEJEZET.
A SZNOBOK ÉS A HÁZASSÁG.

HARMINCHETEDIK FEJEZET.
KLUB-SZNOBOK.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET.
KLUB-SZNOBOK.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET.
TOVÁBBI KLUB-SZNOBOK.

NEGYVENEDIK FEJEZET.
ÚJABB KLUB-SZNOBOK.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET.
MÉG ÚJABB KLUB-SZNOBOK.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET.
MÉG MINDIG KLUB-SZNOBOK.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET.
KLUB-SZNOBOK.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET.
KLUB-SZNOBOK.

UTOLSÓ FEJEZET.
ÖSSZEFOGLALÓ MEGJEGYZÉSEK A SZNOBOKRÓL.

THACKERAY.

Írta Császár Elemér.

A nagy angol regényírónak, William Makepeace Thackeraynek (1811-1863) legismertebb arcképét egy francia tudós, a nagy Taine rajzolta meg Angol irodalomtörténetében. Különös egy kép ez. Thackeray-t, regényíró létére, az anglikán papok sötét köntösében mutatja be, amint a szószéken áll és prédikál: keserű példákban a kegyetlen igazságok végnélküli zuhatagát árasztja lesütött fejű hallgatóira. Minden szava szúr és vág, sűrű ostorcsapásai nyomán kisarjad hallgatói hátából a vér. Regényeinek hősei, Sir Pitt Crawley, Pendennis Artúr és Costigan kapitány, Sharp Rebeka, Blanche kisasszony és Ethel meg annyi társuk - férfiak és nők, öregek és fiatalok egyaránt áldozatai ennek a kíméletlen erkölcsbírónak. Milyen szerencse, hogy mi kívül maradunk az ő akció-sugarából! Valóban? Taine úgy látja, hogy az a sok apró történet, amelyekből Thackeray összeszövi regényeit - a Vanity Fairt, a Pendennist, a Newcomest - az életnek ezek a szürke képei, csak példák: másokat büntet az író, hőseit, de reánk, olvasóira, gondol. De te fabula narratur, mondja ókori írótársával: ismerjünk az áldozatok bűneiben a magunkéira, tanuljunk az ő szomorú sorsukból, s kitépve szívünkből a fekélyt, emelkedjünk ki az erkölcsi fertőből, amelybe süllyedtünk.

Ilyen gyakorlati, erkölcsjavító célt tűzött maga elé Thackeray, az író, nem pedig művészit, tehát szigorú moralista, rideg szatirikus ő, nem pedig regényíró - ezt a képet veri vissza a francia író tükre Thackeray-ről. De hát hű-e a kép?

Való, hogy Thackeray regényeiből, sőt jóformán a regények minden egyes fordulatából kihangzik valamilyen erkölcsi motívum, s mivel hangulatuk borús, a színük sötét, rendesen tilalom alakjában: ne légy hiú, ne légy önző, ne légy képmutató, ne kívánd a másét, ne kapj alacsony, értéktelen dolgokon; való az is, hogy az író szereti le-letenni az elbeszélés fonalát és bölcselkedni az emberi tulajdonságokon, rendszerint a bűnökön: de vajjon nem szűrhet-e le erkölcsi okulást a dolgok mélyére ható emberi értelem minden eseménysorozatból, a költött meséből csakúgy, mint a történelem egy szakaszából, az élet egy jelenségéből, s a reflexió száműzve van a költészet virágos kertjéből? Nem az a kérdés, szolgál-e tanulsággal a regény, hanem az, hogy a tanítás kedvéért nem áldoz-e valamit föl az író a művészi céljából, s nem az a kérdés, vannak-e a regényben reflexiók, hanem az, tudja-e őket az író a művészi hatás szolgálatába állítani.

A két emberöltő óta húzódó nagy pörben mind a két fórum, a közönség is, a tudományos kritika is, fölmentette a vádlottat és elítélte a vádlót. Thackeray ma is a világirodalom legnagyobb regényírói sorában van, s a Vanity Fair - magyar címén: Hiúság vására - egyike a legremekebb regényeknek. Taine a maga, könnyed, mozgékony gall szellemével nem tudta meglábolni a nehézkes brit szellem súlyos alkotásait, s nem vette észre, hogy amit ő Thackeray műveiben hibáztat, az, hogy nem könnyedén érinti a tárgyakat, hanem elmélyed bennük, hogy nem átfut fölöttük, hanem beléjük hatol, hogy nem játszik tárgyaival, hanem komolyan veszi őket:* ez éppen Thackeray regényeinek legnagyobb érdeme, ennek köszönik értéküket.

Valóban ezekben a regényekben nincs semmi franciás. Az író nem akar bennünket elkápráztatni művészetével és szellemével, nem pörget le gyorsan egymásután érdekes képeket, még csak mulattatni sem igen akar a mesemondók szokott módján, regényhősök álmélkodtató tetteivel. Thackeray költészetének világa egészen más. Az ő színpadán emberek szerepelnek, igazi emberek, akárcsak mi magunk, a jó és a rossz szövedékei - de rendszerint egy fokkal még nálunk is gyöngébbek: egy csipetnyivel több bennük a fogyatkozás s ugyanannyival kevesebb lelkük nemessége. Az a színjáték, amelynek ők a hősei, nem lesz sem nagyszerű tragédia, sem kacagtató komédia, nem lesz más, mint egy darab élet, gyönge, esendő emberek mindennapi küzdelme. De ezeknek szürke, köznapi lelkeknek katasztrófája - a gonoszaknak bukása, a gyöngéknek csöndes lemondása - Thackeray előadásában mélyebben megillet bennünket, mint nem egy véres tragédia záró akkordja, mert igaznak érezzük, mert életsorsukat az első mozzanattól az utolsóig a párkák biztos kezével szövi az író.

A valóságnak ilyen illuziójából fakad Thackeray regényeinek varázsa. Az az érzésünk, hogy az élet filmje pörög előttünk, de nem a maga esetlegességeivel, bosszantó véletleneivel, hanem a maga igazi valójában, a maga jellemző voltában. A cselekvény minden fordulatából kihalljuk az emberi szívek dobbanását, mert minden, ami a regényben történik, emberek által, emberekért történik, s az emberi sorsok mögött megsejtjük a legnagyobb titkot, az élet misztériumát.

Ez nem játék, könnyű szórakozás mulatni vágyó nagy gyermekek számára. Nem mese ez, gyermek - mondhatná Thackeray is olvasójának. S nemcsak ő veszi komolyan, amit elbeszél, komolyan veszik hősei is, mert a küzdelem, amelynek részeseivé teszi őket az író, a legnagyobb emberi célért, a boldogságukért folyik. Hogy miben keresik boldogságukat, - az egyik a nagy vagyonban, a másik a fényes, nagyúri életben, a harmadik a szerelemben, a negyedik a jóságban és így tovább - az nem fontos: mindegyik egész valójával küzd érte, életét teszi fel a kockára! Vajjon csodálkozzunk-e, hogy mi is éppolyan komolyan nézzük ezt az élet-halál harcot, mint ők, a küzdők? Sőt nemcsak nézzük, hanem át is éljük, lelkűk izgalma átterjed reánk; amint forog sorsuk kereke, velük reménykedünk és velük csalódunk, velük örvendünk és velük szenvedünk. S mert egész lelkünkkel csüngünk rajtuk, mennyire értjük őket!

Ki ne értené meg a kis Sharp Beckyt, ezt a bájos kis boszorkányt, az ókorból a XIX. század elejére plántált Circét. De mennyivel nehezebb az ő helyzete. A sors csak két fegyverrel ajándékozta meg, szépséggel és ésszel - de mit mindent meg nem tagadott tőle! Családfája megszakad már anyjánál, rokona, támogatója nem akad, pénze nincs - s ő mégis nagyra tör: úri asszony akar lenni, előkelő, gazdag, körülrajongott. Föláldozna mindent vágyáért s nem is riad vissza semmitől, csakhogy megvalósítsa: hízeleg és megalázkodik, hazudik és áskálódik, tudatosan, ravasz számítással, s kacérkodik az egész világgal. A férfiakat újja köré csavarja, mindegyik odakínálja szívéért, amije van, de a kezét egyik sem kéri. Végre jobb híján egy ostoba, nyers dragonyos tisztre köti magát rá, egy szegény ördögre, a gazdag Crawley báró kisebbik fiára. Alig hogy nőül ment hozzá, az öreg Crandley-nak meghal a felesége, s a vén mágnás fölkínálja rangját és vagyonát Beckynek. Most képzeljük bele magunkat a szegény Becky helyzetébe: eléje lebben, valósággá válva, az a tündérálom, amiért egy ifjú életen át sóvárgott, s kénytelen elűzni magától, mert mohóságában egyetlen kincsét, leányságát, könnyelműen odavetette egy fajankónak. A ravasz Becky elszámította magát s a nemezis menten lesujtott rá! Sebaj! Letörli könnyeit: majd fölemelkedik ő férje vállán! Emelkedik is. Segít a régi taktika, a csalás, a képmutatás, a hazudozás: grófok és grófnők körében él, még a király elé is kerül - de egy pillanatra megint elhagyja számító okossága, elcsúszik egy narancshéjon, s most már végleg elbukik. Zuhan a lejtőn, egyre lejjebb, lejjebb, kiszorul Angliából a kontinensre s ott német diákok körében vész el. Azt mondják, igazi tragikum csak a nagyok, a hatalmasok világában képzelhető el, ahol a hőssel, bukásában, egy világ omlik össze - én, megvallom, kevés mélyebb és megrázóbb tragédiát ismerek, mint a kis Beckyét. Igazabbat meg éppen nem.

És itt van Becky barátja, a kis Sedley Emilia. Ő is heroina, de más szabású. Ő a modern Penelope. De ez az egyszerű, naiv asszony még nagyobb hős, mint görög mintaképe. Háborúba ment az ő ura is, mint Odysseus, de az ifjú Osborne kapitány csak hat hétig volt a férje, s nem a bolyongás keserű évei után, hanem már a mézeshetek alatt megcsalta a modern Circével - Crawleyné Sharp Rebekával! S a derék Emilia nem is tíz évig volt árva, hanem tizenötig, s nem visszavárta messze kóborló urát, hanem gyászolta a halottat. S mialatt ennek a hiú, üres férfinak képét hordta a szívében, nem vette észre, hogy közömbösségével halálra gyötri a legnemesebb embert, Dobbin őrnagyot, ezt a talpig férfit, akinek minden gondolata boldoggá tenni őt. Csak ki kellene nyujtania érte a kezét, s ő lelki vakságában nem is gondol reá. De egyszer minden hazugságnak össze kell omlania, Amália hamis bálványa is ledől talapzatáról, s az özvegyi fátyol lomtárba kerül. Milyen boldog lehet Amália most az igazi férfi oldalán. De az-e? Az ezredes - hogy Thackeray stílusában beszéljek: Dobbin barátunkat időközben kinevezte ő felsége ezredesnek a vitéz ...ik ezredbe - karjára kapja kis Jankáját, akit jobban szeret, mint minden mást a világon - még nagy munkájánál, Punjaub történeténél is. «Jobban nálamnál is» - gondolja Emilia sóhajtva. Milyen keserű fájdalom ebben a három szóban, az ember; léleknek milyen tragikus mélységébe villant be itt Thackeray! Íme, a legnemesebb, leghívebb férfi leghatalmasabb érzelmének hevét is ellankasztja az idő! Vagy talán ennek a hazugságnak is össze kellett omolnia, s a szerelmes ezredes lelki szeméről lehullván a hályog, megértette, hogy az ő Amáliája nem az az eszménykép, amelynek egy életen át hódolt? Így vagy úgy, végtelenül szomorú tudat, hogy teljes, igazi boldogság még a legtisztább szívben sem ver tanyát.

De hagyjuk a bölcselkedést, nehogy mi is magunkra vonjuk Taine haragját. Nézzük meg inkább még egyszer ezt a három alakot, a Hiúság vására főszereplőit. Milyen nagyszerűek a maguk kisszerűségében, s milyen kitűnő lelki arckép a regény többi szereplője is! Milyen művészettel, milyen biztos pszichológiával dolgozta Thackeray a regény színpadán nyüzsgő embertömeget! Mindegyik embere tökéletes, harmonikus egész, mindegyik él: nincs egy hazug szavuk, nincs egy mesterkélt mozdulatuk, minden pillanatban azt gondolják, mondják és cselekszik, amit az adott helyzetben karakterük szerint gondolniuk, mondaniuk és cselekedniük kell.

Ezeknek az embereknek sorsa bonyodalmas, mozgalmas, nagy terjedelmű mesévé szövődik. Nem tagadom: lassan és körülményesen. Thackeray nem járt a franciákhoz iskolába, nem sajátította el szerkesztő művészetüket. Egységes, gyorsan fejlődő, a legrövidebb úton a cél felé törekvő cselekvényt ne keressünk a Hiúság vásárában - vásár az valóban, a nyüzsgő tömeg folytonos hullámzása, maga az élet, jellemző, érdekes mozzanataiban megragadva. Thackeray művészete nem az elrendezésben, hanem az ábrázolásban nyilvánul. Nincs regény, talán az egy Háború és békét kivéve, amely annyira le tudná bilincselni az olvasót: tarka összevisszaságban a jelenetek végeláthatatlan sora, mindegyik új, mindegyik más, de egyformán élénk, egyformán plasztikus mind. Ezek a képek benyomulnak az emlékezetünkbe, onnan soha többé ki nem vesznek, s csodálatos, bár minden részletük elevenen áll előttünk, valahányszor kezünkbe vesszük a jól ismert könyvet, mindig új gyönyörűséggel szolgál.

A Hiúság vására azonban több gyönyörködtető regénynél, benne Thackeray megírta a XIX. századi Anglia eposzát - amint Homeros azOdysseiában a Krisztus előtti IX. század görögségéét. A görög eposzban egy nagy világkép tükröződik, Hellas népéé, az angol regényből is kibontakozik egy nagy kép, Anglia társadalmának rajza a Napoleon utáni időben. A Crawley-k és Dobbinok, a Sedley-k és Osborne-ok életsorsában nemcsak egy sereg egyéni történetet kapunk, nem is pusztán az egyetemes emberi lecsapódását, hanem valami sajátosan angolt is, a sokféleképpen rétegzett angol társadalom életének rajzát, a főurak és politikusok, a katonák és lelkészek, a tisztviselők és kereskedők világát, közös és ellentétes érdekeikkel, az őket vezető eszmékkel és törekvésekkel - az angol közéletet és családi életet látjuk a maga nemzeti nyilvánulásaival. Realitásban is, érdekben is rendkívül sokat nyer ezzel a regény, az egyes ember kicsinyes sorsfordulatain túl a nagy egészre irányul a figyelem, a társadalom életére, de nyer mélységben és jelentőségben is: keretei tágulnak, arányai megnövekednek s messze távlatokat nyit meg az olvasó előtt. Erre utal a szimbolikus cím is: a hiúságok vására maga az élet, s az írót még embereinél is jobban foglalkoztatja ez az élet.

Az élet képe, a társadalom rajza Thackeray többi regényében is fő szerepet játszik - bizonyos, hogy nagy kedvvel dolgozta az író. És nagy sikerrel is: Thackeray legalább is éppolyan művésze a rajznak, mint az elbeszélésnek - nem hiába készült fiatalkorában festőnek. Ennek a rajznak a tónusa azonban erősen egyéni - azzá teszi mesterének a kontúrokon minduntalan átcsillanó világnézete. S ez a világnézet annál határozottabb, mert Thackeray nem a hideg szemlélő objektivitásával nézi és ábrázolja az életet, hanem az érdekelt fél szenvedélyességével. Ő is belesodródott a világi élet forgatagába, az ő személyén is átcsaptak a küzdelmek és szenvedések hullámai - el nem borították, de megrázták. Bölcselkedő hajlama reagált a fájdalmas illetésre, az élet jelenségei mögött kutatni kezdte az élet lényegét: mi is valójában az élet, mi a célja, mi az értelme annak a makacs, egy pillanatra sem nyugvó küzdelemnek, amelyet az ember halála percéig folytat.

A felelet, amelyet Thackeray az életnek ezekre a nagy kérdéseire ad, - így látja Taine s Thackeray legtöbb kritikusa - mélyen lehangoló. Az élet apró hibák és nagy bűnök szövedéke, a hitványak küzdelme a gyöngékkel, s ebben a harcban mindegyik fél elvérzik. A boldogságot hajszolják, de az csak fantóm, délibáb, amelyet nem ér el földi ember. De nem is volna méltó rá. Az emberek gyarlók vagy éppen gonoszak, s mindegyik, a királytól a koldusig, kivétel nélkül hiú és képmutató.

Milyen sívár tanítás, milyen sötét világnézet! Meg is rótták keserű pesszimizmusáért Thackeray-t: meghamisítja a világ képét. Könnyelmű vád, mint a többi is, amellyel illették. Siralom völgye-e a földi lét vagy tündérkert? Nyilván egyik sem - vagy mind a kettő, s az optimizmus csak bölcsebb, de semmivel sem jogosabb világnézet, mint a pesszimizmus. Az életnek ezt a legnagyobb ügyét minden gondolkodó ember elintézheti önmagával, s elfoglalhatja azt az álláspontot, amelyre lelke alkata predesztinálja. Thackeray-t sem érheti vád azért, mert sötétnek látja a világot s gyarlónak az embert - annál kevésbbé, mert pesszimizmusa következetes ugyan, de éppen nem túlzó. Mily messze áll a szélsőséges pesszimizmustól, mely gyűlöli a világot és megtagadja az értéket! Ellenkezőleg. Nincs bölcselő, aki annyira megbecsülné az élet igazi értékeit, mint ő - hogy olyan ritkán találkozik velük az ember? Vajjon nincs-e Thackeray részén az igazság? S vajjon melyikünknek ablakán repült be mesebeli kék madár, a teljes boldogság szimboluma? Nem igaz-e utolsó betűig Thackeray megállapítása: «Ugyan melyikünk boldog teljesen ezen a világon? Melyikünk éri el azt, amire vágyik? Vagy ha elérte, ki van megelégedve?» S mi emberek valóban olyanok vagyunk-e mint amilyeneknek lennünk kellene? Nem szolgáltunk-e reá Thackeray szatirájára, sőt talán még sokkal erősebb gúnyra? Hiszen Thackeray nem is olyan kegyetlen, mint amilyennek hirdetik. Még csak nem is haragszik reánk - nem vagyunk mi olyan félelmesek, rajtunk, gyarló bűnösökön csak mulatni érdemes, mulatni rajtunk, főleg szánni bennünket. Sőt ha gúnyolódásainak mélyére tekintünk, nemesebb, emberi érzelmekre bukkanunk: Thackeray szatirájából a nagyszívű, megértő bölcs szeme villan felénk, hol mosolyogva, hol könnytől csillogva. Ez nem az a rideg erkölcsbíró, amilyennek festik! Még azoknak a lelkébe is vegyít egy csepp jóságot, akiket üldözni látszik. Íme, Rawdon kapitány, Becky férje, hitvány egy ember, léha, durva, ostoba, hamiskártyás, de feleségét igazán szereti, bátor katona, s becsületén nem tűri el a foltot. S még Becky, a megtestesült önzés, számára is van Thackeray-nek egy jó szava. Mikor a sorsverte asszony megismeri Dobbin őrnagy lelki nagyságát, azt mondatja vele az író: «Ha nekem ilyen férjem lett volna, ilyen ésszel, ilyen szívvel!» Íme, Thackeray az asszony bűneiért a sorsra hárítja a felelősséget, annak kegyetlenségében megtalálja a szerencsétlen asszony számára a mentséget.

S ha valakit Thackeray mély emberszeretetéről még Dobbin őrnagy alakja sem győz meg, ez az igazi, de nemesebb veretű chevalier sans peur et sans reproche, akinek lelkét besugározza az elme és kedély minden fénye, az olvassa el Thackeray öregkori regényeit, amelyekben a biztos révbe jutott író derültebb színekkel dolgozott, és olvassa el mindenekelőtt az Esmond Henriket, ezt a történeti regényt, amelyet az angol kritikusok is, Taine is, az író legnagyobb remekének tartanak. Ez már nem is költemény, ez már legenda, éppoly kedves, éppoly emelkedett, mint a legszebb középkori szent elbeszélés - az Elek-legendának lehetne párja. Hőse lovagruhában is szent: maga a megtestesült gyöngédség és hűség, nagylelkűség és önfeláldozás, s az a rajongó hódolat, amellyel egy életen át Lady Castelwood iránt viseltetik, már nem is földi érzés - éppoly tiszta, éppoly légies, mint a középkori szerzetesek Szent Szűz-kultusza, ugyanazok az elemek hangolják és színezik.

...A római Borghese-villa minden látogatója fölteszi a kérdést, melyik női alak vonzóbb Tiziano remek képén, az Amores sacro ed Amor profanon, az égi szerelem megtestesítője-e, a nő, aki úgy jelenik meg előttünk, amint Isten megteremtette, a szűziesség naiv bájával, vagy a földi szerelem megérzékítője, az asszony, ez az öntudatos szépség, az előkelő társadalom úrnője. Éppígy lehetne vitatkozni, melyik regényben tetőződött Thackeray művészete, az Esmondban-e, az idealizmusnak ebben a remekében, vagy a Hiúság vásárában, a realizmusnak ebben a mesterművében. Melyikben gyönyörködünk inkább, az égi vagy a földi érzelmek világában? Ne kutassuk. Elég gazdag az emberi lélek, hogy egyforma szeretettel merüljön el mind a kettőbe.

*

A Külföldi Klasszikusoknak ez a kötete Thackeray egy világhírű művét adja - de nem a Hiúság vásárát, nem is az Esmondot. Ezek közkézen forognak nálunk is. E helyett az olvasó a Sznobok könyvét kapja, amely először The Snobs of England címmel a Punch c.élclapban 1846-47-ben, hetenként, folytatásokban jelent meg, azután kötetben 1848-ban, The book of Snobs címmel. Sznob! Ezt a közkeletű terminust Thackeray gyökereztette bele az emberiség tudatába. Lefordíthatatlan szó, s noha mindannyian tudjuk, mit jelent, értelmezni is bajos. Sznob a hiú, a gőgös, a hencegő; az is, aki többre tartja magát, mint amennyit ér, vagy olyan megtisztelésre vágyik, amelyre nem szolgált rá, sznob az is, aki a látszaton kap vagy a látszatra ad, de az igazi sznob mégis az, akinek legnagyobb ambíciója az, hogy elhitesse a világgal: magánál előkelőbb emberekkel van barátságban vagy legalább ismeretségben - általán mindenki sznob, aki az ember igazi értékeinél, a szív jóságánál és a lélek nemességénél, többre becsüli az élet hiú, értéktelen javait. Sznobok vagyunk tehát mindannyian, én is, te is, kedves olvasóm, - ha nem is mindég, legalább is gyakran!

A Sznobok könyve Thackeray-nek legvidámabb, de egyben legkeserűbb könyve. A mulatságos eseteknek ezreit vonultatja fel, de mindegyikkel sujtani akar, nem is egy embert, hanem az emberek egész csoportját, egy fajt vagy egy típust, egy osztályt vagy egy réteget. Kicsinyke tükörében a gyarlóságok és vétkek egész sorozatát mutatja elénk. Vajjon csak mulattatni akart persiflage-ig fokozódó szatirájával, vagy megjavítani is bennünket? Nem tudom. De szégyenkezve, lesütött fővel megvallom, hogy olvasva ezeknek a furcsa nevű angol gentlemaneknak tetteit, nem egyszer magamra ismertem: mintha csak én ültem volna modellt Thackeray-nek. Fog-e rajtam a tanítás - a jövő titka. De a hiba beismerése az első lépés, s ezt megtettem. Kövessetek ti is!

A SZNOBOK KÖNYVE

BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK.

(A sznobokról szóló munka szükséges voltának kimutatása a történelem alapján és bizonyítása szerencsés példázatokkal. - Én vagyok az az egyén, akit a végzet szinte kijelölt ennek a munkának az elvégzésére. - Elhivatásomnak szép szavakkal való kifejtése. - Kimutatom, hogy a világ fokozatosan felkészült e Mű és Szerzője fogadására. - A sznobokat éppúgy tanulmányozni kell, mint a természettudomány egyéb tárgyait és ők is az egyetemes Szép (nagy S-sel) egy részét alkotják. - Minden társadalmi rétegben előfordulnak. - Snobley ezredes megkapó példája.)

Valamennyien olvastuk már azt a megállapítást (amelynek autentikus voltát nem vonhatom kétségbe, mert honnan tudhassam, hogy mily kutatásokon alapul?) - mondom, valamennyien találkoztunk már azzal a megállapítással, hogy ha valamely kornak, vagy az élet feladatainak valamely Férfire vau szükségük, ezt az egyént szükségképpen meg is találják. Így például a francia forradalomban (az olvasó bizonyára örülni fog, hogy ily korán szóbahoztuk), amikor arra volt szükség, hogy a nemzet valami gyógyító szert vegyen be, előkerült Robespierre, mint valóban keserű és émelyítő gyógyszer, amelyet a páciens mohón le is nyelt és végül mégis jobban lett tőle; ugyanígy, amikor szükségesnek mutatkozott, hogy John Bullt kirúgják Amerikából, előlépett Mr. Washington és közmegelégedésre elvégezte ezt a műveletet; hasonlóképpen amikor Aldborough earlje megbetegedett, hirdetés útján előkerült Holloway professzor és piluláival meggyógyította ő lordságát stb. stb. Még számtalan példát hozhatnánk fel annak igazolására, hogy amikor valamely nemzet nagy szükséget szenved, azonnal kéznél van a segítség, pontosan úgy, mint a pantomimben (ebben a mikrokozmoszban), ahol valahányszor a clown óhajt valamit, - legyen az melegítőlábas, kézifecskendő, liba vagy női szőrmegallér - azonnal előbukdácsol az oldalszínfalak mögül valami atyafi, aki véletlenül éppen a kérdéses tárgyat hozza magával.

Aztán meg, ha az emberek belefognak valami vállalkozásba, menten hajlandók bebizonyítani, hogy a világnak abszolut szüksége van az illető dologra a tökéletesség szempontjából. Tegyük föl, hogy egy vasútról van szó: az igazgató rögtön annak a hangoztatásával kezdi a dolgot, hogy «a Bathershins és Derrynane Beg közötti összeköttetés nélkülözhetetlen a civilizáció haladása szempontjából és a nagy ir nép hatalmas többsége föltétlenül kívánja annak megvalósítását». Vagy ha éppen egy napilapról van szó: a prospektus kifejti, hogy «abban az időben, amikor az egyház veszedelemben forog és kívülről a kegyetlen fanatizmus és a galád hitetlenség fenyegeti, belülről pedig a veszélyes jezsuitizmus és az öngyilkos tévtanok aknázzák alá, széles körben megnyilvánult az a kívánság, - mert a szenvedő nép külső segítség után néz - hogy egy, az egyházat védő és támogató Közlöny létesíttessék. A prelátusok és úriemberek testülete ennélfogva előlépett a veszély órájában és elhatározta, hogy megalakítja a Pedellus című napilapot» stb. stb. De e dolgok egyike vagy másika legalább megállja a helyét. A köznek szüksége van valamilyen dologra, ennélfogva el kell látni vele, vagy megfordítva, a közt ellátják valamilyen dologgal, ennélfogva szükségét érzi.

Már régen járom a világot azzal a belső meggyőződéssel, hogy egy munkát kell elvégeznem, egy Munkát, ha parancsolják nagy M-mel, egy célt kell elérnem, egy szakadékba kell bevetnem magamat, mint Curtiusnak lovastól és fegyverestől: fel kell fedeznem és meg kell gyógyítanom egy nagy társadalmi betegséget. Ez a meggyőződés már évek óta kínoz. Belémkapaszkodik forgalmas utcákon, letelepedik mellettem a magányos tanulmányok óráiban, meglöki a könyökömet, amikor banketteken felemelem a borospoharat, utánam jön a Rotten Row sokadalmába, elkísér távoli országokba. Brighton napsütötte fövenyén vagy Margate homokján ez a belső hang átharsogta a tenger zúgását, befészkelte magát hálósipkámba és folyton azt suttogta: «Ébredj, ó szunnyadó, mert Műved még nincs elvégezve». A mult évben a Colosseumban a holdfénynél bukkant elő ez a kis nyugtalanító hang és ezt mondta: «Smith vagy Jones (az író neve itt nem számít), Smith vagy Jones, nemes barátom, mindez igen szép dolog, de neked most otthon kellene ülnöd és írnod nagy munkádat a sznobokról».

Ha az embernek ilyesfajta elhivatása van, akkor teljesen hasztalan dolog ellene küzdeni. Hallatnia kell szavát a népek előtt; ki kell adnia magából, mint Jeames mondaná, vagy lenyelni és megfulladni tőle. - Figyeld csak meg - mondtam gyakran az önök alázatos szolgájának - azt a fokozatos módot, amellyel a sors előkészített erre és most ellenállhatatlan szükségszerűséggel kényszerít, hogy hozzáláss ehhez a nagy munkához. Először megteremtődött a világ, aztán természetszerűen a sznobok; ezek már hosszú évek óta élnek e földön és mégsem tudnak róluk többet az emberek, mint például Amerikáról. Mostanában azonban - ingens patebat tellus - az emberek homályosan elkezdtek ráeszmélni, hogy ilyesféle fajta is van a világon. Nincs még egészen huszonöt éve, hogy ez a kifejező egyszótagú szó keletkezett, annak jelölésére, hogy egy ilyen emberfaj létezik. Ez a név aztán, mint a vasutak, fokozatosan elterjedt Angliában; a sznobokat már ismerik és tudomást szereztek róluk ebben a birodalomban, melyről azt mondják, hogy a nap sohasem nyugszik le benne. A Punch éppen idejében jelenik meg, hogy beszámoljon történetükről és az az Egyén is megjelent, aki megírja történetüket a Punch-ban.

Nekem (és ezért a tulajdonságomért mély és alázatos hálával gratulálok magamnak) van szemem a sznobok iránt. Ha az Igazság alkotja a Szépet, akkor a Szépséghez tartozik egyúttal a sznobság tanulmányozása is; hogy végigrángassuk a sznobokat az egész történelmen, mint ahogy bizonyos kiskutyák Hampshire-ben kikotornak elásott disznóormányokat; kell, hogy leereszkedjünk a társadalom mélységeibe és a sznob-ormányok hatalmas készletével térjünk vissza. A sznobság olyan, mint a halál abban a Horatius-idézetben, amelyet remélek, hogy önök sohasem hallottak, «amely egyformán megrugdossa a szegény emberek ajtaját és megrugdossa az uralkodók kapuit is». Nagy tévedés volna a sznobokat felületesen megítélni és azt hinni, hogy ezek csak az alacsonyabb néposztályokban fordulnak elő. A sznobok hatalmas százaléka véleményem szerint megtalálható e halandó élet minden rangosztályán belül. Nem szabad tehát felületesen és köznapi módon ítélkezni a sznobok felől: mert aki ezt teszi, az csak azt bizonyítja be, hogy ő maga is sznob. Én magamat mindenesetre közéjük számítom.

Amikor Bagnigge Wells gyógyvizeit használtam és az ottani Imperial Hotelben laktam, a reggelinél rövid időn keresztül velem szemben egy olyan tűrhetetlen sznob ült, hogy úgy éreztem, semmi hasznát sem vehetem mindaddig a gyógyforrásoknak, amíg ezt az embert magam előtt látom. A neve Snobley ezredes volt és valamelyik dragonyos-ezredhez tartozott. Lakkcsizmát és bajuszt viselt; pöszén beszélt, illegette magát és kihagyta az «r»-eket a szavaiból; mindig páváskodott és kifent bajuszát hatalmas és rikítószínű bajuszkötővel szorította le, amely annyira betöltötte a szobát éles mósuszillatával, hogy elhatároztam, hogy végzek ezzel a sznobbal és hogy vagy ő, vagy én el kell, hogy hagyjuk a fogadót. Először ártatlan beszélgetést akartam kezdeni vele és ezzel mérhetetlenül megdöbbentettem, mert nem tudta, hogyan viselkedjék ilyen támadás esetén és eszébe sem jutott, hogy valaki ekkora merészségre ragadtathassa magát, hogy őt először megszólítsa; aztán odanyujtottam neki az újságot; majd később, amikor mindezekre a közeledésekre nem reagált, azt találtam ki, hogy mereven arcába bámultam és - és a villámat kezdtem használni fogpiszkáló gyanánt. Miután ezt a műveletet két napon keresztül folytattam, nem bírta tovább idegekkel és legyőzve elhagyta a fogadót.

Ha az ezredes véletlenül elolvassa ezeket a sorokat, talán eszébe fog jutni az a gentleman, aki azt kérdezte tőle, hogy mi a véleménye, vajjonSzerzoe valóban kitűnő író-e, és aki kikergette őt a hotelből azzal a négyágú villával.