Payday Loans

Keresés

A legújabb

NYÁRSPOLGÁR PDF Nyomtatás E-mail
Társas és társadalmi szokásrendek és intézmények

 

nagyigna

NYÁRSPOLGÁR

A nyárspolgár

Megjelent. Nagy Ignác: Torzképek. i. k. III. 215–294

 

A nyárspolgár



Minden jónak, nagyszerűnek és hasznosnak szoktak lenni ellenségei, irigyei és gáncsolói, különösen pedig gúnyolói; ez oly megrögzött szokás, hogy szinte kár is ellene szólani vagy írni, mert előre is meg lehet az ember győződve, hogy csak falra szórja a borsót, s ily működésben valóban semmi gyönyörűség nem rejlik: Mi azonban mégis erősen föltettük magunkban, hogy az efféle méltatlanságokat mindenkor ostorozni fogjuk, sőt le is dorongoljuk, ha a körülmények éppen ezen utóbbi új politikai eszközt találnák szükségessé tenni.

Különösen a polgári osztály az, melyen sokan szeretik elmésségöket köszörülni, s mily igazságtalanul történik ez! Az emberek jóval túlnyomó többsége legjobban szereti, leginkább tiszteli, leggondosabban őrzi, és úgyszólván bálványozza – testének közepét, azaz gyomrát és hasát, s ezekért mindent, de mindent megtesz; legjobb barátjának, sőt tulajdon édesatyjának sem tenné azt meg, amivel teste ezen részének örömmel kész áldozni. Márpedig – és itt különös figyelemért esedezünk – a polgárság a nemzeti testnek szinte középrészét alkotja,* s így világos, hogy legméltányosb tiszteletre érdemes.

Miután ezt déli napfénynél világosabban megmutattuk immár, bízvást továbbhaladhatunk egy fokozattal, hogy méltányló megismerésünket a polgári osztály iránt illőn tüntethessük ki. Midőn fejünknek van baja, az baj ugyan; ámde akkor kezeinkkel és lábainkkal mégis eleget működhetünk; ha viszont végtagjaink tagadják meg tőlünk a szolgálatot, akkor a fej teszi meg a magáét; de mihelyt testünk középső része, a gyomor beteg, azonnal testünk valamennyi része is bajba keveredik. Eszerint tehát a polgári, vagyis középosztály rendkívüli hasznosságát ezen hasonlattal ismét fényes sikerrel bizonyítottuk be, minek kimondhatlanul örvendünk.

És most ismét előbbre hatolhatunk egy lépcsővel. A gúnyolódók sokasága különösen az úgynevezett nyárspolgár ellen szokott kikelni. Mondják ezek ugyanis, hogy a nyárspolgár feszes, mintha nyársat húztak volna végig derekán; hogy mindig csupán eszem-iszomra gondol, s minden vasrúd megpillantásakor ily fohászra fakad: „Ah, mily derék nyársat lehetne ebből kovácsoltatni, s mily jó pecsenyét lehetne rajta sütni!” – Mondják továbbá, hogy a nyárspolgár oly türelmesen forog, mint a nyárs, habár még oly igen égeti is őt a tűz; mondják, hogy mindenre használtatni engedi magát, mint a nyárs, melyen nemcsak a címeres malacot, hanem a legsilányabb verebet vagy halacskát is meg lehet sütni; mondják, hogy a nyárspolgár esze oly tompa, mint a nyársnak hegye, s hogy nyaka a sok hajlongástól végre úgy meggörbül, mint a nyársnak fogantyúja. Szóval isten tudná csak elszámítani mindazon rágalmakat, melyek a böcsületes nyárspolgár bosszantására koholtatnak; pedig a rágalmazók minden hasonlítgatása nemcsak kimondhatlanul sületlen, hanem azonkül még a nemzetek történeteivel is merőben ellenkezik; mivel pedig nem vagyunk híres és nevezetes politikusok, tehát ezen állításunkat tüstént oly okokkal fogjuk bebizonyítani, hogy a rágalmazók, ha nyilvánosan nem is, de titokban bizonyosan szégyenleni fogják magokat; mert átlátandják, miképp mindeddig még csak azt sem tudták, hogy tulajdonképp ugyan micsoda az a nyárspolgár.

Most ráncoljuk össze kissé homlokunkat, ültessünk orrunkra szemüveget, nyissuk meg szájunkat lehető legnagyobb fontossággal, szippantsunk egy kanálnyi burnótot, pipánkat füstöltessük irtózatosan, s öklünket szorítsuk homlokunkra, hogy egész külsőnket bizonyos sajátszerű ünnepélyes tudós bűz jellemezze, mert tudományos mélységből kell néhány sort merítenünk, mi oly roppant elszántságunkba kerül, hogy csupán szép célunk nagyszerűsége – és ezt jól kérjük megjegyeztetni – bírhatott bennünket ezen rendkívüli búvárkodásra.

Az egész ismert és ismeretlen világ valamennyi krónikájában, és ezenkül Magyarország poros és porló okleveleiben is, részint világosan, részint homályosan, de mégis eléggé értelmesen olvastuk, és olvashatja ezentúl is minden ember, ki ily lélekölő munkára elég erőt s valódi nemzeti elszántságot érez magában, hogy hajdan a polgárok leginkább csak városokban laktak, s ez okból leghasznosb tagjai valának a hazának, melyben laktak, következésképp az egész világnak, minthogy ők mindenütt laktanak, a világ elején csakúgy, mint közepén és végén. És miből állott tulajdonképp azon nagy haszon, mit a polgárok dicséretére a régi krónikák följegyzettek? Tüstént elmondjuk. Hajdanában, midőn hullámszelő gőzösek helyett még csak halnyelő harcsák laktak a Dunában, sok vad nép szokott egyik helyről a másikra csatangolni, mindenütt pusztítás nyomait hagyva maga után. Ilyenkor a hatalmas várurak rendesen megnyitók sziklafészkeik vaskapuit, menedéket ajánlva a földönfutó parasztságnak. Ámde ezen szegény emberek már akkor is azt hivék, hogy nagyurakkal nem jó egy tálból cseresznyét enni, s hogy nagy golyhó azon bárány, mely a farkas odújában menedéket keres. Volt-é ily okoskodásra elég alapos okuk vagy nem, azt a történetek tengerében állandón horgászó tudósak eredménydús kimutatásaira bízzuk, már csak azért is, mivel fölvett tárgyunktól nem szabad oly messzire távoznunk. Hová menekültek tehát ily szomorú esetekben a szegény parasztok? A városokba. S kik ótalmazák őket a városokban? A polgárok; igen, ünnepélyes kifejezéssel mondjuk még egyszer: a polgárok!

A városok ugyanis falakkal voltak környezve és erős kapukkal ellátva. Valahányszor tehát kutyafejű vagy másféle tatárok lepték el az országot, a városi polgárok mindig keblökre fogadók a parasztokat marháikkal együtt, s a város kapuit keményen belakatolván, fölmentek a falakra, hosszú nyársakkal fegyverkezve. Midőn azután a tatárok fölmászni iparkodtak a falakra, a polgárok mindig átdöfék őket nyársaikkal, és letaszítók, mely hősi elszántságuk végre oly félelmes hírbe jött, hogy a tatárok s egyéb pusztító, vad csordák utóljára még csak szaglálódni sem merészlettek a városok körül. S ezen hősi elszántságú polgárok széltében nyárspolgároknak neveztettek, minthogy nyársat viseltek és használtak fegyverül. A nyárspolgár cím tehát legnagyobb kifejezése az érdemlett tiszteletnek, s gúnyolódásra legfölebb is csak oly tudatlanok által használtathatik, kik a világ nemzeteinek és saját édes hazánk történeti évkönyveiben tökéletesen járatlanok, mert különben e díszes címet bizonyosan nem fognák egyedül a pecsenye kedveléséből következtetni. –

Ezeket illő ünnepélyes és tudományos kifejezésű komolysággal mondván el, most már bátran szabadabban mozoghatunk, s homlokunk tudós redőit simára vasalván, arcunkra ismét fölültethetjük a derült mosolyt, mit ezennel meg is teszünk, s a poros oklevelek fojtó gőzköréből a vidám élet illatos mezejére lépünk, előadandók, megmutatandók és bebizonyítandók, miképp a mostani nyárspolgár is oly derék s hasznos tagja a hazának, mint a hajdani, habár, az idők mostohasága miatt jelenleg tatárok helyett csupán malacokba és egyéb aprómarhákba kénytelen is ütni a középkori hazamentő nyársat. –

Sok böcsületes nyárspolgárral van szerencsénk szorosb ismeretségben lenni, és így a soknak jeles tulajdonságait szorgalmas méhecske gyanánt gondosan összehordogatván, egyetlen jeles példányt iparkodandunk belőlök alkotni. Hogy tehát az, kiről szólani fogunk, az egész maga valóságában csak elménk szüleménye, az magától értetik, mert oly egészen tökéletes emberi lényt a mostani fölfordult világban nem is találhatni.

Nyárspolgárunk tehát – de ne használjuk mindig e szót, hanem gondoljunk ki inkább keresztyén nevet számára, melyen aztán folyvást szólíthassuk, s nevezzük őt, ha úgy tetszik, Nietnagel Jónásnak. E nevet pedig azért választjuk, mivel név csak név, s tulajdonképp akár Schuhnagelnek is nevezhetnők őt, vagy Patkószegnek, az ugyan egyetlen mákszemnyit sem fogna az egész dolgon változtatni. Különben pedig hősünk vasárus, mi legalább annak kívánjuk képzeltetni, s így a Nietnagel Jónás nevet egészen a tárgyhoz illőnek véljük mondhatni. –

Nietnagel Jónás úr nem dúsgazdag ember ugyan, legalább milliókat nem rak egyik zsebéből a másikba, de, amint a polgári életben mondani szokás, igen jól bírja magát. Házán s kereskedésén egyetlen fillérnyi adósság sincs, s ámbár maga rendesen csak egylovas kasszekéren jár a városban, steinbruchi* vagy sashegyi pompás termésű szőlejéből mégis saját termetes nyolc német lova hordja haza a mustot, s a városháznál, szépítőbiztosságnál és zálogházban néhány meglehetős tőkéje is pihen, s lehet, hogy rövid idő múlva a takarékpénztárban is meg fog az öregúr fordulni, mert ő a közhasznú, főleg magyar intézeteket igen szereti pártolni, bármit mondogassanak is ezek ellen némely ügyfelei, kik csak a magyar áldást szeretik élvezni, és különben mindenben egészen ellenkező irányt követnek, nem is gondolva arra, hogy a szíves adomány mindig megérdemli a hálát.

Kereskedése és gazdasága után leginkább családját szereti Nietnagel úr, mely érdemes hitvesén kívül, ki a nagy kiterjedésű Weissbrod családnak tagja volt, hat reményteljes gyermekből állott, kik közel három fiú, három pedig lyány volt. Jónás úr későn házasodott meg, mivel előbb oly kerek vagyont kellő magának szereznie, hogy gazdag hajadon megkérésére lehessen igénye; ennélfogva igen természetes, hogy gyermekei még mind a háznál voltak. A legidősb fiú azonban már tizennyolc éves vala, az iskolákat átfutó, s atyja gyakornokká fogadtatá őt fel, hogy idővel tisztviselő lehessen, mivel magyarul nem tudott. Ezen fiú után tizenhat éves lyány következett, ki egy fiatal orvossal félig-meddig jegyben járt már, mert tudnunk kell, hogy a fiatal orvosok, kik jól fizető betegekre nem tudnak szert tenni, nagyon örömest sompolyognak az úgynevezett nyárspolgárok körül, hogy pénzes nőt szerezhessenek magoknak, s azután kényelmesen koptathassák a két város kövezetét. S ily házasság napjainkban igen sok történik, mit némely gáncsoskodók ferde nagyravágyásnak szeretnek tulajdonítgatni, mondván, miképp a nyárspolgár csak azért adja pénzzel terhelt lyányát orvosnak, hogy tekintetes asszony váljék belőle. Ez ismét ocsmány rágalom; a nyárspolgár általánosan igen emberszerető és jószívű, s azért szereti lyányát orvosnak adni nőül, hogy a fiatal orvos kényelmesen s munkátlanul élhessen pénzéből, s ne kényszerüljön betegeket gyógyítani, vagyis kigyógyítani. Ezáltal számos emberéletet ment meg a böcsületes nyárspolgár, s így ezért koránsem rágalmat, hanem inkább legnagyobb dicséretet érdemel. Többi gyermekeiről elég lesz annyit mondanunk, hogy a legfiatalabb csak hétéves, és hogy ezen utóbbi édesanyjának nem csekély bosszúságára tökéletesen jól beszél magyarul, míg a német nyelvet csak keservesen tördeli, minek atyja kimondhatlanul örvend, mert ő oly józan gondolkozású ember, hogy tökéletesen átlátja, miképp nagyon illő, hogy az, ki Magyarország áldásait élvezi, magyarul köszönje meg a mindenható kegyességét.

Talán nem fog ártani, ha Nietnagel úr szokásait is megemlítjük néhány szóval, hogy annál világosabb fogalmat szerezhessünk róla a szíves olvasónak. Jónás úr reggel jókor fölkel, magára ölti kék kabátját s kék nadrágát a sárga mellénnyel s fekete selyem nyakkendővel együtt, és családjával nyájas beszélgetés közt reggeliz, s egyszersmind kiadja parancsait a napi munkára és mulatságra nézve, melyek mindenkor tiszteletben tartatnak, mert ő nagyon jó ember ugyan, de a papucskormányt szerencsésen ki tudta kerülni. Itt öltözetére nézve mellesleg szabad legyen megjegyzenünk, hogy május elsejétől szeptember végeig a kék nadrágot sárga nankin, a sárga mellényt pedig fehér váltja föl. Miután ezen fontos megjegyzéssel a történeti igazságnak eleget tettünk, ismét nyugodt lélekismerettel folytathatjuk nevezetes előadásunkat.

Reggelizés után a nő tisztelettel adja kezébe az aranygombú nádbotot, szarvasbőr kesztyűt s jól kikefélt kalapot, és ezen gondosságaért pátriárkai csókot kap, mely kedélyes műtétel után a gyermekek kezet csókolnak, és a családfő ünnepélyes lépésekkel távozik.

Mindenekelőtt borbélyműhelybe megy, mert szakálltalan, kövér arcát nagyon szereti simává varázsoltatni. Neki a műhelyben külön széke, kendője s beretvája van, és a legények minden tekintetben legpontosabb figyelemmel viseltetnek iránta, nem annyira a reménylett újévi ajándék kedveért, mint inkább azon ösztönszerű tiszteletből, mellyel minden nagy férfi iránt önkényt viseltetni szoktunk. A beretválkozás rendesen némán megy véghez, mert a borbélylegények már jól tudják, hogy a kevés, de annál fontosb szavú Nietnagel úr nem szereti az üres fecsegést; újdonságokat ugyanis azért nem kíván hallani, mert azt hiszi, hogy neki semmi köze más bajához, s jobb, ha minden ember saját ajtaja elől iparkodik a szemetet elsöpreni; a politikáról pedig éppen nem szeret beszélni, mert az fölizgatja a kedélyeket, s ő jól tudja, hogy a böcsületes polgárnak első s legszentebb kötelessége a csönd és nyugalom.

Megszakálltalaníttatván arca, templomba megy, s hálát adván teremtőjének eddigi boldogságaért, egyszersmind annak további fönnmaradásaért könyörög, és a dohánykereskedésbe lépeget, hol szelencéjét megtölteti fekete burnóttal, és saját boltjába távozik. Ott legnagyobb nyájassággal fogadja vevőit, példát adván segédeinek arra, hogy tisztelettel viseltessenek azok iránt, kik vagyonosságát megalapítani segíték.

Tíz óra tájban megáll boltja előtt egylovas kasszekere, s ő fölül, és szolgáját hazaküldvén, meglátogatja szőleit, pincéit és egész gazdaságát, mert ő mindenütt személyesen szeret jelen lenni, tudván, hogy a gazda szemeitől híznak a marhák, mit élettelen jószágra is bátran alkalmazhatni. E fölügyelési sétából rendesen csak a dél veti őt ismét haza, édes övéinek nyájas körébe, kikkel vidám csevegés közt költi el az ebédet, mely után pamlagra dől kissé gondolkozni, mint ő mondani szokta, vagyis tulajdonképp szundikálni, miképp mi hisszük, s mit titok szoros pecséte alatt ezennel mindenkinek nyilvánítunk. Ezalatt mély csönd uralkodik az egész házban, mert még a legutolsó cseléd sem akarja az öregúr csöndes nyugalmát háborítani.

A burnótszelence hatalmas koccantása jelenti, hogy a családfő már eleget gondolkozott, s jeladásul szolgál az egész családnak arra, hogy az ünnepélyes és egyszersmind meghitt kihallgatás legkedvezőbb pillanata bekövetkezett; mert tudnunk kell, hogy a nyugalmas életű és szelíd kedélyű ember akkor van legközlékenyebb s egyszersmind legemberszeretőbb hangulatban, midőn azon boldogító meggyőződéshez jut, hogy gyomra emésztési műtételének első foka szerencsésen megtörtént, s hogy eszerint lélekháborító csömörtől vagy az étvágy szomorító elvesztésétől többé nincs mit tartania. E kedvező alkalmat tehát többnyire használni szokta a család némi kis engedélyek megnyeréséhez, miket más alkalommal bajosabb lett volna kiküzdenie. Azonban jobb lesz talán élő példával félvilágosítanunk ezen eljárást.

A burnótszelence nagyot csattan, s kevés pillanat múlva belép férjéhez a nő, és nyájasan szól:

– Hogy érzed magadat, kedves Jónásom.

– Igen jól – felel különös szíves indulatot kitüntető hanglejtéssel a férj, s hosszasan ásít, háromszoros keresztjelt csinálva hüvelykujjával illedelmesen megnyitott szája előtt.

– Igen jó színben vagy.

– A malacpecsenye ma különösen jó volt.

– Elhiszem, Hánikánk maga ügyelt rá.

– Kedves gyermek!

– Kedvenc ételeidre mindig ő ügyel.

– Jó gyermek, már csak kell neki vásárra valami kis örömet csinálnom. Mondhatom, oly ropogós volt a malac bőre, hogy nem oly hamar fogom elfeledni, s az alma, melyet szájában tartott, kimondhatlanul jól ízlett. Dicső pecsenye, kedves lyányka!

– Mikor lesz vásár, kedves férjem?

– Hat hét múlva.

– Oh, az még igen messze!

– Miért?

– Addig még legalábbis hat malacot eszünk meg.

– Na, mondhatom, ha mind a hat oly jó lesz, mint a mai, úgy mindenesetre legalábbis egy arasznyit hízom.

– Meglátod, hogy mind jobb lesz a mai pecsenyénél.

– Az lehetlen.

– Hánika legalább azt ígérte, és ő meg szokta szavát tartani.

– Derék gyermek, mily boldognak tarthatja magát jövendő férje.

– Egyet gondoltam, kedves férjem.

– Ugyan mit?

– A vásár még messze van.

– Az igaz.

– Hátha most csinálnál egy kis örömet Hánikának?

– Most mindjárt?

– Igen.

– Hiszen időm sincs meggondolni, hogy tulajdonképp mi által.

– Hátha én már gondoltam is volna valamit?

– Igazán?

– Hánika félig-meddig menyasszony.

– Nemsokára egészen azzá lesz.

– Igen nagy örömére szolgálna, ha új kalapot vennél neki.

– Új kalapot?

– Igen.

– Hiszen szalmakalapja még igen szép, nyáron pedig elég az.

– Igaz, de változtatásul mégis valóban új selyemkalapra van szüksége.

– Látod, kedves Orsolya, a malacpecsenye igen jó volt ugyan, de én a fölösleg piperét és fényűzést nem szeretem.

– Oh, hiszen ez még nem fényűzés; más polgárlyányok még tollas kalapot is viselnek.

Elhiszem, de tudod-é, mi lesz annak idővel vége?

– Ugyan mi?

– Az, hogy dobos áll házaik elébe, s malacpecsenye helyett burgonyára szorulnak.

– Oh, édes Jónásom, hiszen egy kalap nem a világ, s most különben is nagyon olcsók a selyemkalapok!

– Elhiszem, de mindig nagy vesztegetés az, ha csak egyetlen krajcárt adunk is olyasmiért, amire nincs elkerülhetlenül szükségünk. Ezt soha nem szabad felednünk.

– A világért sem, de jövendő vőnk is bizonyosan jó szemmel látná, ha kissé csinosan járatnók lyányunkat, s ezt már jövendő rangja is megkívánja, és János fiunk rangja is, ki rövid idő múlva valóságos tisztviselővé fog kineveztetni.

– Ah, mintha még most is ropogna fogaim alatt a malac bőre! Feleség, nem bánom, vehetsz kalapot Hánikának, csak nagyon föltűnő ne legyen, mert nem szeretnék jó lyányomból piperebubát* faragtatni.

– Légy nyugodt, édes Jónásom, a kalap egyszerű lesz és mégis szép.

– Na, már ezt szeretem.

A nő nagy elégültséggel távozik, mint valamely hadvezér dicsőséggel kivítt győzelem után a csatamezőről, s e szerencsés siker Jánost is fölbátorítja, ki azonnal szinte atyjához siet, és legnagyobb tisztelettel szól:

– Édes uram atyám.

– Na, mi baj, fiú?

– Egy szippantkát kérek.

– Ej, hát te is bosszantod már orrodat?

– Hja, édes uram atyám, mi, tisztviselők, mindnyájan burnótozunk.

Az öregúr homlokát e kifejezés: „mi, tisztviselők”, rendkívül földeríté.

– Szó a szó, fiú, de bizony jó is a burnót a szemnek; nektek, irkafirka embereknek, pedig leginkább szemetekre van szükségtek.

– Édes uram atyám, igen jól állok ám most már.

– Hogyhogy?

– Egy tiszt e napokban nyugalmaztatni fog, s ha helye betöltetik, akkor már csak harmincöt ingyengyakornok lesz előttem.

– Igazán?

– Úgy bizony.

– Már ez derék; mikor fogsz tehát fizetésbe jutni?

– Legfölebb hat esztendő múlva.

– Az ugyan szép idő még.

– De nem sok, hiszen éppen akkor leszek huszonnégy éves.

– Igaz, de addig csakugyan sok szép forintomba fogsz kerülni.

– Igen, de oly úr leszek azután, mint akármely nemesember.

– Már ez megérdemli a hosszas várakozást, ezt nem tagadhatom.

– Édes uram atyám, úgy-é, nem sértem meg egy kis kéréssel?

– Csak ki vele hamar, mert mindjárt mennem kell.

– Pénzem elfogyott.

– Micsoda? Hiszen még csak közepén vagyunk a hónapnak.

– Pedig már egy fillérem sincs.

– Na, fiú, a pazarlást nem szeretem.

– Nem is vagyok én pazarló, de lássa, édes uram atyám, mi, tisztviselők, kénytelenek vagyunk gyakran jótékony célokra aláírni, s olyankor a Nietnagel név mellé csak nem írhatok egypár garast; azután mi, tisztviselők, Kaszinóba is kénytelenek vagyunk járni, hol tanácsosakkal s elnökökkel társalkodunk, és így bizony néha-néha költ is az ember estelire vagy kártyára egypár húszaskát, mert díszes társaságból csak nem vonhatja el magát mogorván, mert különben még azt mondanák róla: na, ez ugyan nem finom társaságba való ember.

– És ti, ingyengyakornokok is szabadon társalkodhattok már a nagyobb urakkal?

– Természetesen, hiszen tudja, édes uram atyám, hogy diákból lesz a pápa.

– Igazad van bizony; de, fiú, mondd meg igazán, mit szólasz a mai malachoz?

– Dicsőséges volt.

– Már azt szeretem, hogy ízlésünk megegyezik.

– De csak édes uram atyám sashegyi bora adta meg neki az igazi zamatot; mondhatom, nincs oly bor a két városban.

– De magam látok is ám utána.

– Tanácsosom csak tegnap mondá, hogy kevés oly gazda van a megyében, mint édes uram atyám.

– Nem dicsérem ugyan magamat, de annyi igaz, hogy lehetőségig megfelelek magamért. De az idő halad, nesze pénz, fiú, szerezz böcsületet a Nietnagel névnek, de az oktalan pazarlástól őrizkedjél.

– Minden húszast kétszer megfordítok, mielőtt kiadnám.

– Helyesen, de azért éppen nem kell cudarkodnod, mert a zsugoriság is bűn, s apádnak van még ládája fenekén egypár penészes húszasa.

A fiú kezet csókol, s az apa kávéházba megy, hol délután négy óra tájban több ügytársa s régi barátja szokott összegyűlni egy kis csésze feketekávéra, egy kis nyájas csevegésre és egy-két barátságos kis tartlira.* Hogy nem szenvedélyből játszanak az öregurak, s legfölebb is csak néhány húszaskát kockáztatnak, az oly természetes, hogy említni is fölöslegesnek tartanók, ha a történeti igazság nem parancsolná, hogy erről se feledkezzünk meg, s bár e példánkat Béla király névtelen jegyzője is követte volna, úgy most többet tudnánk első királyaink házi életéről; de uramfia! – így most azt sem tudjuk, hogy mit reggeliztek rendesen, és minő öltözetben jártak, ami nem csekély s helyrehozhatlan kárára van nemzetiségünk kifejlődésének, miképp azt a szorgalmas színházlátogatók is elég sajnosan tapasztalják, midőn az Árpád-vérű királyokat és hősöket asztalnál, ágyban s ki tudná, még hol mindenütt, kardosan és páncélosan kénytelenek látni a színpadon, mint valami Miklós-napi Krampuszokat, kik az ártatlan gyermekeket ijesztgetik.

Bocsánat ezen kitérésért, mely nem tartozik ugyan szorosan e helyre, de annyiból talán mégsem egészen fölösleg, hogy legalább mostani és jövendő komoly történetíróinkat arra figyelmeztetheti, miképp ezentúl a szükséges mellett a hasznost és kellemest se feledjék ki halhatatlanság dicsfényével koszorúzandó határtalan jelességű műveikből. –

Most pedig tekintsünk kissé körül a kávéházban. Nem oly fényes ez ugyan, mint a többi, de annál kényelmesb és zajtalanabb. Arszlánok, hajhászok s egyéb csöndzavaró emberek ide nem járnak, hanem talpig böcsületes és békés szellemű polgárok, kik egypár órai enyhüléssel fűszerezik hasznos munkásságokat. Némelyek az Ofner Zeitung* politikai hírei fölött vitáznak, mások a legjobb trágyáról értekeznek, mások apró gyermekeik vagy unokáik furcsa pajzánságait beszélik el, s egyszersmind visszaemlékeznek saját gyermekéveikre; mások ismét a zsidók pöngetett emancipációjáról okoskodnak,* s azt hiszik, hogy a bagolynak soha nem lesz sólyom fia, valamint viszont a verébnek mindig csak veréb a fia; némelyek háziorvosságokat sorolnak el, s ez az igazi kiapadhatlan beszédtárgy, már e tekintetben csakugyan mindnyájan tudnak valamit, s midőn végre a fogfájás elleni szerek jőnek szőnyegre, akkor még a pincér is elmondja csalhatlan orvosságát; mások a nagy drágaság s még nagyobb pénztelenség ellen panaszkodnak; ismét mások pedig az asszonyok példátlan fényűzése ellen mennydörögnek, annál nagyobb tűzzel, mivel saját hajlékukban egyetlen szóval sem szabad e botrányos tárgyat megemlíteniök. Mi azonban csak Nietnagel úrra fordítsuk figyelmünket, s ne zavarjuk össze a tárgyakat.

Amint érdemes hősünk belép, azonnal minden oldalról legnagyobb megelőző nyájassággal üdvözlik őt; a pincér legnagyobb alázatossággal veszi el botját, s minden asztal mellől legalábbis öt burnótszelence nyújtatik elébe, és ő koránsem jő zavarba, hanem mindenkinek számára lekötelező mosollyal bír, s egymás után húsz szelencéből szippant, míg egyúttal viszont ő is szíves készséggel kínálgatja saját szelencéjéből a nyájas ismerősöket. Eközben minden oldalról ily kölcsönös és jellemző kérdések s feleletek váltatnak:

– Hát hogy vagyunk?

– Csak úgy, la.

– Meg kell elégednünk, ha jobban nem lehetünk.

– Úgy van.

– Ujjunk sem egyenlő.

– Nem bizony.

– Mi újság van?

– Zöldborsó.

– Hahaha!

Ezen elmésség az előleges kérdéseket s feleleteket befejezi, s Nietnagel úr szokott asztalához lépeget, pipára gyújt, s feketekávét iszik, és mindezt legnagyobb illedelemmel végezi. Ezalatt megérkeznek tartlitársai, vagy legalább mindenesetre kártyatársai, mert mi pirulva vagyunk kénytelenek megvallani, hogy a kártyajátékok egyetlen nemét sem ismerjük. Az egyik társ tiszteletre méltó kefekötő; tiszteletre méltó pedig azért, mivel igen józan életű, s nem iszik úgy, mint a kefekötőkről rendesen hinni szokás; különösb jellemzéseül még azt mondhatjuk, hogy nadrága alsó szegélyét a legszárazabb időben is mindig föl szokta hajtani, ami magában véve talán csekélységnek látszik, de mindenesetre nagy fontosságot nyer azáltal, hogy ebből példátlan elővigyázatot következtethetni részéről minden ügyben, elővigyázat pedig a bölcsesség szülöttje, miképp egy híres német író mondá, kinek neve e pillanatban nem jut eszünkbe, s így az érdemes kefekötőt teljes joggal bölcsnek mondhatjuk. A másik társ a fölvilágosulásnak egyik leghatalmasb terjesztője; ő ugyanis szappanos, és egyszersmind igen veszélyes szabadelmű politikus, minthogy minden gyertyájának bélén egy-egy vörös fonál vonul végig; szerencsére azonban ő maga nem tudja még, hogy ily veszélyes és nagyszerű szerepet játszik a politikai világban; min egyébiránt éppen nem kell csodálkoznunk, mert napjainkban nem egy politikai tekintély létezik, mely maga nemigen hiszi fontosságát, mások által ellenben a világ első csodájának kürtöltetik. Különben szappanosunk igen szelíd s jámbor ember, és csupán azon egy hibája van, hogy nemzetiségünknek engesztelhetlen ellensége, mivel a Nemzeti Színház légszesszel világíttatik,* mely annyi kárt okozott már a szappanosaknak. A harmadik társ végre igen híres sütőmester, ki hallatlan műtételt vitt véghez; eddig ugyanis minden ember közönségesen azt hitte, hogy nagyból lehet ugyan kicsinyt csinálni, de kicsinyből nagyot nem; ő azonban világosan és kézzelfoghatólag bizonyító be ezen utóbbi hiedelem alaptalanságát, mert parányi süteményeiből igen nagy házat épített. Egyébiránt ő igen elmés ember volt, s ezért örömest tűrék őt el minden társaságban. –

Ezen három férfival kártyázott tehát Nietnagel úr mindennap, s így most is, midőn lépéseit figyelmes őrszem alá vettük. A játék élénkül folyt már darab ideig, midőn az egyik közelebb álló asztal mellől e szók hangzottak:

– Mondom önöknek, ezentúl vám nélkül hozhatni be a sert.

Most leggyöngébb oldalára tapintottak vagy ütöttek Jónás úrnak, ki a serivásnak kimondhatlan ellensége volt, mit éppen nem csodálhatunk, ha meggondoljuk, hogy mintegy száz negyed szőlővel bírt Budapest legjobb helyein, s roppant pincéiben úgyis alig talált már helyet új terméseinek, mióta a vízivás oly nagy divatba jött. A fönnebbi megjegyzés által tehát oly igen érzékenyen sújtatott meg, hogy kártyáit letevé, pipájából irtózatos füstfelhőt bocsáta ki, és igen határozott kifejezéssel e szókra fakadt:

– Az nem lehet.

– Pedig úgy van.

– Nem hihetem.

– De mondom.

– Az istenért, hiszen akkor még olcsóbb lesz a ser, s ki fog azután még bort inni?

– Én már el is adtam szőlőmet.

– Ez hallatlan! Végre kénytelenek leszünk magunk meginni borainkat, vagy szőleinkbe burgonyát ültetni. Az ármányos vízivás már úgyis megrontott bennünket, de abban legalább annyiból megnyughattunk, hogy az bizonyosan nem fog sokáig tartani; mert egypár év múlva majd átlátják az orvosak, hogy a folytonos vízivás által végre minden erejökből kifogynak az emberek; tekintsünk csak a hídra, midőn szél fú, s tapasztalni fogjuk, hogy a legszakállasb ifjakat is karfákhoz sújtja. És mi okozza azt? Az, hogy bort nem isznak.

– Úgy van.

– Hát még a ser! Hiszen az kész méreg. Tíz ember közöl ki meghal, nyolc bizonyosan serivó.

– Az nagyon természetes, mert sokkal többen isznak sert, mint bort.

– Hahaha!

– Kacagjanak bízvást, de én csak azt mondom, hogy az újításoknak egyáltalában nem vagyok barátja, és ilyen újítás a servám megszüntetése is. Újítgassunk csak mindig, s fogadom, hogy utoljára még a zsidók emancipációja is csakugyan megtörténik.

– De már az mégsem megy keresztül.

– Csak az kellene még.

– Akkor mindnyájan tönkrejutnánk.

– Gyermekeink mindennapi kenyérért koldulhatnának a zsidók ajtajai előtt.

– Inkább vízbe fojtanám gyermekeimet.

– Magam is azt mondom.

– Eh, nem fog az oly hamar megtörténni.

– Nem bizony.

– Ellenkező oldalon kel föl akkor a nap.

– Ugyan mit szabadkoznak önök oly nagyon, hiszen a zsidók máris csaknem egészen hasonlítnak hozzánk.

– Oh, oh!

– Úgy van, lám, most már házakat is bírnak Pesten, s legközelebb Milly gyertyagyárt is állítanak föl a zsidók.

– Már ez hallatlan! – kiálta a szappanos, és pipáját leírhatlan indulatossággal asztalra sújtá, ökleit pedig félelmesen rázá.

– Pedig úgy van, s ha szól az ember valamit az efféle botrányok ellen, tehát csak azt nyeri válaszul, hogy más mívelt országokban legdíszesb hivatalokra is alkalmaztatnak a zsidók.

– Ha más kútba ugrik, nem következik abból, hogy mi is utánaugorjunk.

– Úgy van.

– Én csak azt hiszem, hogy alkalmasint utána fogunk bizony ugrani, mert sok pénz van a zsidóság kezei közt.

– Igen, de mily úton jutnak hozzá!

– Az ám a kérdés!

– Az nem látszik meg a pénzen, s én még egyszer mondom, hogy Náni legyen a nevem, ha rövid idő múlva polgárok nem lesznek a zsidók.

– Akkor kiköltözöm az országból.

– És nem lehetne ezen bajt valamiképp elhárítani?

– Nemigen, mert már nagyon előrehaladt.

– De ugyan mit tegyünk tehát?

– Semmit, várjuk be a történendőket, s azután majd meglátjuk, hogy mire mehetünk.

– Igaz bizony.

– Ugyan helyesen szól, Komáromi komámuram, hiszen aminek meg kell történni, az bizonyosan megtörténik, ha fejünkre állanánk is.

– Mindenesetre.

– Legjobb tehát hallgatnunk.

– Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Kevés pillanat alatt a jelenvolt, békés szellemű polgárok mind így nyilatkoztak, s ártatlan mulatságaikat oly példás nyugalommal folytaták, mintha az ingerültséget még csak nevéről sem ismerték volna. Az egész politikai vitának egyedül csak az lett következménye, hogy egy sem ivott sert, hanem mindnyájan egy messzely bort parancsoltak, és polgári jogaik fönntartásaért barátságosan iddogáltak.

Az óra hatot üt, s Nietnagel úr leteszi a kártyát, s boltjába megy; útközben mindazáltal gyógyszertárba lép, s két garas ára keserűt iszik, hogy a servám miatti fölgerjedés valamiképp kárára ne váljék különben igen jeles emésztőműszereinek. Boltjában könyveit megvizsgálja, levelezését rendbe szedi, azután egyet fordul a városban, s hazamegy, hol ízletes esteli várakozik rá. Estelizés után ostáblán mulatja magát feleségével, azután minden ajtót bezár, körültekint, hogy a tűz jól el van-é mindenütt oltva, s fejére hófehér hálósüveget von, egy pohár tízesztendős sashegyi vörösbort iszik, és lefekszik.

Így folytak zavartalan boldogságban a nyárspolgár napjai, mint csöndes időben szőke Dunánk sima vizei. Egykor azonban, midőn estefelé szokott sétáját végezd, egy köztiszteletű grófot láta, ki egyszersmind választópolgár. A gróf egy igen egyszerű nyárspolgárral találkozván, legnagyobb nyájassággal köszönté őt, mondván:

– Jó estét, kedves kolléga!

Az egyszerű nyárspolgár szinte egyszersmind választópolgár volt. Ezen egyszerű és igénytelen s egyszersmind véletlen esemény Nietnagel úrra nézve elhatárzó fontos eredményű lett.

– Jó estét, kedves kolléga!

E szók napokig és hetekig visszhangzának füleiben, s nem tuda többé azon eszmétől megszabadulni, hogy mégis irigylésre méltó szerencse az, ha az ember ily meghitt s barátságos lábon állhat a két magyar haza egyik legünneplettebb fiával. Szüntelen tűnődött magával, hogy ugyan miképp lehetne ő is osztályos e szerencsében. Az egész ember óriási változáson ment keresztül; oly gondolkozóvá lett, hogy gyakran még családja tagjainak is egészen fonák feleleteket adott; a kártyán mindig vesztett, s gyakran még az is megtörtént, hogy kis csésze feketéjét cukor nélkül itta meg. E zavarodott állapota természetesen különféle magyarázatokra szolgáltatott alkalmat; némelyek azt hívék, hogy a servám zavarta meg agyát; mások ellenben azt állíták, hogy valamely kereskedési vállalata nem sikerült; mások ismét titkos családi bajban keresék mélyelműsége okát. Egyedül mi vagyunk oly szerencsések tudhatni, mégpedig teljes bizonyossággal tudhatni, hogy a „Jó estét, kedves kolléga!” okozó ezen bajt Nietnagel úr magaviseletében. Azt mondják, hogy minden emberen két szellem uralkodik, melyek közől az egyik erre, a másik pedig arra törekszik gondolatát hajlítani. Ezen két szellem hatalmasul csatázott most Jónás úr agyában. Halljuk csak a két szellem egymás közti vitáját.

Az egyik igen kedélyes és barátságos hangon így szóla:

– Kedves Nietnagel, te jámbor családapa és szerény, egyszerű ember vagy; oh, ne áldozd föl édes nyugalmadat az epesztő nagyravágyás ördögének!

A másik szellem ellenben büszke, de mégis nagyon hízelgő hangon ekképp nyilatkozott:

– Nietnagel, te böcsületes ember vagy, s gondold meg, hogy nem szabad csupán hasadnak élned. Böcsületes emberekre kimondhatlanul nagy szükség van a közügyek kormányzata körül.

– Jónás, családod érdeke múlhatatlanul kívánja, hogy kereskedésedet s gazdaságodat ne hanyagold el.

– Jónás, te nemcsak családapa vagy, hanem egyszersmind polgár; mégpedig polgár előbb voltál, mint apa. Ezt nem szabad feledned!

– Gondolj mostani csöndes napjaidra, kedélyes szokásaidra, ártatlan mulatságaidra.

– Gondolj arra, hogy amely polgár nem teljesíti kötelességeit, s gyáván vonja el magát a munka elől, midőn hazája s városának boldogítása és boldogsága kívánja, az rossz hazafi, ki azt sem érdemli, hogy a napnak dicső sugárai homlokát jótékonyan melegítsék.

– Mennyi bajnak, mily sok bosszantó fondorkodásnak leszesz kitétetve.

– Mennyi hasznosat fogsz polgártársaid számára kieszközölhetni.

– Hány ember előtt kellend majd meghajlanod!

– Mily sok ember fog előtted majd tisztelettel hajlongani!

– Mennyire fog a felelősség súlya terhelni!

– Mily édes lesz annak tudata, hogy ismét jót vittál ki.

– Légy állhatatos.

– Légy férfi.

– Nincs elég tudományod.

– Természetes eszed s szilárd böcsületességed eléggé kipótolja a könyvtudomány hiányát.

– Folyamodók fognak nyakadon alkalmatlankodni.

– Ügyefogyottak fognak hozzád járulni, s te igazságot segítendesz számokra kieszközöltetni.

– Reménylett nagy befolyásod csak puszta agyrém.

– Vagyonod oly tekintélyt biztosít számodra, hogy szavaidat bizonyosan mindig meg fogják hallgatni.

– Mit reménylhetsz kivíhatni?

– Mindent.

– Soha!

– Mondom, mindent; a kocsmanyitási jogot korlátoztathatod.

Üres beszéd.

– Szent igazság.

– Ne hallgass a csábítóra.

– Még a servámot is magosbra emeltetheted!

S ez volt az elhatárzó csapás. Nietnagel úr magosra szökkent föl pamlagáról, egymás után háromszor szippantott, nagyot nyújtózott, még nagyobbat ásított, s lehető legnagyobb lépésekkel háromszor végigfutván szobáján, rendkívüli elszánást tanúsító hangon így szólt a tükör előtt:

– Úgy van, jó szellemem sugallatát követem; két hét múlva tisztújítás leend, s nekem mindenáron választópolgárrá kell lennem. Ez a sors világos intése, s ezzel nem szabad dacolnom. Segíteni fogok azoknak, kik városunkat, következésképp hazánkat is boldogítják. Igen, a közügy, a közjó kívánják, hogy magamat föláldozzam. Megálljatok csak, serivók, fogadom, hogy magosra köttetem abraktarisznyátokat!

Ezen jellemző magánybeszéd után sugárzó arccal hagyá el családját Jónás úr, mely nem kevéssé örvendett, látván, hogy a családfő redős homlokáról a szomorú felhők tökéletesen eloszlottak.

S hová ment Jónás úr? Kávéházába, tartlizni?

Oh, nem! Egyenesen posztókereskedésbe siete, s ott negyedfél rőf finom, fekete posztót vásárlott; onnan szabóhoz ügetett, s mértéket vetetett magának nadrágra és frakkra s egyszersmind fehér mellényre. A szabó nagyon csodálkozott e rendkívüli megrendelések fölött, s szentül ígéré, hogy a kitűzött három nap alatt mindenesetre elkészíti a megrendelt ruhadarabokat. A szabótól kalaposhoz és kesztyűshöz ment Jónás úr, s finom, fekete kalapot és még finomabb, sárga kesztyűt vett; mihez utóbb még divatos, vékony nádbotot is vásárlott. Ezután borbélyához vágtatott, kivel valamit közleni akart; azonban, midőn belépett, annyira megzavarodott, hogy előadását teljességgel nem tudá megkezdeni. A borbély meg nem foghatá, mi hozhatja ily rendkívüli időben hozzá a derék vasárust, s igen természetes, hogy még sokkal inkább csodálkozott, midőn szokatlan habozását észrevevé. Végre megszakasztá a borbély a hallgatást, s legnagyobb tisztelettel szóla:

– Talán fogat méltóztatik húzatni?

Jónás akaratlanul s nagy rémüléssel arcához kapott, mintha féltené szorgalmas, derék őrlőit, és erőtetett nyugalommal válaszolá:

– Nem.

– Tehát mit méltóztatik parancsolni?

– Csak kérdezni szeretnék öntől valamit.

– Méltóztassék.

– Hány hét alatt növeszthetni bajuszt?

– Legkedvezőbb esetben hat vagy nyolc hét alatt.

– Hamarább nem?

– Valóban nem.

– Hm, hm! Jó éjszakát.

– Alázatos szolgája.

A borbély sokáig tőré fejét e furcsa kérdés fölött, de hosszas tépelődés után sem érhetett annak nyomába, hogy ugyan mi bírhatta tulajdonképp Nietnagel urat ezen sajátszerű kérdésre. Mi sem tudunk ugyan mindent, de ezúttal mégis legnagyobb örömmel mondhatjuk, miképp nagyon is jól tudjuk hősünk ezen megfoghatlan kérdésének valódi okát. Ő tudniillik igen jól tudá, hogy a magyar választópolgárokat csak úgy nyerheti meg részére, ha lehetőségig magyarnak mutatja magát; ez okból tehát bajuszt kívánt növeszteni, azonban nagy fájdalommal hallá, hogy ezen nemzeti átváltozásra már nincs elég ideje. Ezen szomorú felfödözés több óranegyedig nyugtalanítá őt, de utóbb oly szerencsés ötlet villant föl elméjében, hogy örömében kész lett volna nagyot ugrani, ha ezen gyermekes műtételt férfias méltóságával összeilleszthetőnek gondolhatta volna. Mivel azonban ezt csakugyan nem teheté, tehát ugrás nélkül, csupán mindennapias lépésekkel magyar szabóhoz siete, és finom, fekete Zrínyi-dolmánt rendelt meg, igen okosan gondolván, hogy magyar házakban magyar, németeknél pedig német öltözetben fogja majd a szavazatokat összegyűjtögetni. –

Ezen fontos előkészületek szerencsés végrehajtása után bezzeg volt mit bámulni mindazoknak, kik Nietnagel urat ismerék, s ezeknek száma vajmi nagy vala! Fejét emeltebben hordozó, kalapját félig tarkójára mélyesztd, mi különös bátor kifejezést kölcsönze egész testalkotásának; minden szegény emberre nyájasan mosolyga, a gazdagokra pedig szerényen, s a hatalmasokra tisztelettel tekinte; saját kávéházát elhanyagoló, s más pompásabbakat látogatott meg, hol a hírlapokat nagy figyelemmel olvasá, s gyakran politikai vitákba is bocsátkozott, mely szokatlan munka többnyire derekasan megizzasztá homlokát; szóval az egész ember úgyszólván fenekestől felfordult. Változásának valódi oka nem maradt sokáig titokban, mert Nietnagel úr böcsületes ember vala, s annálfogva egyenes úton járt, és koránsem titkolá, hogy ő választópolgárrá akar lenni. S ezen akaratát ismerőseinek nagyobb része igen természetesnek, sőt helyesnek is találta, mert Jónás úr gazdag s termetes ember vala, következésképp csakoly jó választópolgárt személyesíthetett, mint bárki más. Hát még családja! Ennek örömét le sem írhatjuk, mert ez magasztos és nagy volt, s nem ok nélkül; az emelkedésre készülő családatya ugyanis napról napra engedékenyebb lőn a fényűzés ügyében, s legnagyobb szívességgel kezdd e tekintetben családjának még mindig eléggé szerény kívánatait teljesíteni, és János fiának, a tisztviselőnek mulatsági pénzét is önkényt szaporítá, mivel igen természetesnek gondolá, hogy a választópolgár fiának kissé jobban kell magát mutatnia, mint az egyszerű, igénytelen nyárspolgárénak.

Minden jónak s nagyszerűnek vannak ellenségei, ezt már sokan elmondák, s lehet, hogy mi magunk is említettük; de az nem baj, mert a jónak többszöri ismétlése sem árt. Ezt most azért mondjuk, mivel erősen hisszük, hogy sokan lesznek, kik Nietnagel úrnak e változását s tetteit gáncsolni fogják, mondván, hogy nem jó az élő medve bőrére előlegezni, s hogy annál fogva Jónás úrnak is be kellene előbb várni megválasztatását.

Az ily kétkedőknek s fontolgatóknak csak azt mondjuk, miképp hősünk teljes biztossággal meg lehete győződve szándékának szerencsés sikeréről, mert hiszen a választók nagyobb részével rokoni viszonyban állott, s jól tudjuk, miképp a szükséges kiegészítések többnyire ily szellemben szoktak történni; azonkül pedig a nem rokonok nagyobb része is megígérte neki szavazatát, mit valóban szerény s egyenes, böcsületes eljárásánál fogva is megérdemlett, miképp azt ezen itt előadandó egyetlen példából is elég világosan láthatjuk.

Nietnagel úr egy derék ügyvéd szobájába lép fényes, fekete frakkjában, ki egyszersmind választópolgár, s szép elméje és egyéb tulajdonságai következtében ezen egész testületre mindenkor igen nagy befolyással szokott bírni. Hősünk nem is ismeré őt, de mégis, jó ügyében bízva, egyenes bátorsággal lépett elébe, nyílt őszinteséggel mondván:

– Alázatos szolgája!

Az ügyvéd könnyeden bólinta fejével, írását folytató, s csak e kevés szót hallatá:

– Bocsánat, tüstént kész leszek.

Nietnagel úr illedelmesen hajtá meg magát, s várakozott, ámbár nemigen lehete tetszésére, hogy még csak székkel sem kínáltaték meg. Azonban a kérelmezőnek el kell az efféléket nyelni, ha célhoz kíván jutni, s így hősünk is oly nagyot nyelt, hogy fél malaclábot kényelmesen gyomrába mélyeszthetett volna ezen – most, fájdalom! – elég száraz működéssel. Ámde ő csak a közjó előmozdításaért fáradozott, s így ezen kis kellemetlen áldozat miatt éppen nem volt szabad visszariadnia, s ő ezt nem is tette, hanem ugyancsak férfiasan kiállotta a sarat.

Végre befejezi írását az ügyvéd, föláll, s igen kegyes hanglejtéssel szól:

– Méltóztassék.

– Hősünk illedelmes bókot csap, és csengő hangon így nyilatkozik:

– Én Nietnagel polgár s vasárus vagyok.

– Nincs szerencsém.

– Ez csak az én bűnöm, hogy már rég nem kerestem a tekintetes úr nagybecsű ismeretségét.

– Miben szolgálhatok uraságodnak?

– Én meglehetős vagyonkával bírok.

– Az igen szép.

– Évenként legalábbis hatszáz akó borom terem.

– A kőbányában vagy a budai hegyeken?

– Mindenütt.

– Kérem, méltóztassék helyet foglalni.

– Köszönöm alázatosan.

– De kérem, itt a pamlagon.

– Engedelmével.

– Szolgálhatok pipával?

– Köszönöm alázatosan.

– Talán pörös ügyben van szerencsém?

– Nem bizony, egészen más ügy hozott ezúttal ide.

– Tehát csak méltóztassék velem parancsolni.

– Vagyonosságomat azért említém, hogy némileg meggyőződni méltóztassék, miképp kérésem talán nem egészen szerénytelen.

– Oh, arról különben is meg vagyok győződve; csak méltóztassék nyilatkozni.

– Én azt hiszem, hogy minden jó polgár tehetsége szerint tartozik városa és hazája érdekeinek szolgálni.

– Szent igaz!

– Ez okból tehát a választópolgárság testületébe szeretnék jutni.

– Szép cél, igen szép!

– S mivel néhány nap múlva tisztújításunk lesz, tehát bátorkodom a tekintetes úr nagy befolyású szavazatáért esedezni.

– Igen megtiszteltetve érzem magamat e bizalom által, s ami csekély személyemtől kitelik, én minden lehetőt örömest megteszek; ámbár meg kell vallanom, hogy ezúttal igen sok a folyamodó. Azonban mellesleg kérdem ezt, mi áron kel most a sashegyi vörös bor?

– Tizenkét pengő forinton.

– Az igen drága.

– Közönségesen úgy veszik.

– Én ezt csak azért kérdém, mivel egy vidéki barátom megkért, hogy vegyek neki száz akót nyolc forintjával, s én igen szerettem volna neki szolgálni.

– Ily áron sashegyit semmi esetre nem kaphatni.

– Önnek bizonyosan sok jó barátja van a bortermesztő polgárok közt, s mondhatom, igen lekötelezne engem, ha szerezhetne ily áron száz akó sashegyit.

– Külön szerencsének tartanám, ha szolgálhatnék, de jól tudom, hogy ily áron szó sem lehet róla.

– Nagyon sajnálom. Most azonban bocsánatot kell kérnem, foglalatosságaim elszólítnak, távoznom kell.

– Oh, csak méltóztassék. Kérésemet ismételni bátorkodom.

– Mi iránt?

– A választópolgárságra nézve.

– Ah, szinte feledtem!

– Szabad reménylenem?

– Én csak egyszer szavazhatok.

– De mégis.

– Én mindenkinek örömest szolgálok.

– Köszönöm alázatosan.

– Kimondhatlanul sajnálom, hogy jó barátom kívánságát nem teljesíthetem.

– Valóban, én is őszintén fájlalom.

– Ajánlom magamat.

– Alázatos szolgája.

Az ügyvéd leült, s Nietnagel úr távozott, mégpedig mint valódi böcsületes ember tökéletesen meggyőződve az ügyvéd úr pártfogásáról, és a sashegyi iránt hallott célzást egyáltalában nem értve.

A nagy nap mindinkább közelíte, s a Nietnagel család feneketlen tengerében úszott az örömnek, mert legóriásibb vágya is teljesült; a családfő tudniillik illő meggondolása után annak, hogy nem illik majd gyalog mennie az esküt letenni megválasztatása után, s hogy bérkocsit sem használhat, ha magát zsugorinak nem kívánja kikiáltatni – hintót vett, s kocsisának kék kabátot s ugyanoly színű nadrágot varratott, mely utóbbi intézkedés tetőpontra rúgtató a család boldogságát.

Ezalatt azonban éppen nem hanyagoló el gazdaságát Jónás úr, mert meg vala győződve, hogy az, ki magának nem tud gazdálkodni, a város ügyeit sem tudandja rendben tartani. Boltját is rendesen meglátogató mindennap a szokott időben, s így azon délután is, mely a tisztújítás nagy napját megelőzé, s ki őt akkor boltja ajtajának küszöbén állani látó, az bátran elmondható, hogy megtestesülve látta az elégültséget. S mily nyájas és leereszkedő volt Nietnagel úr még a legszegényebb ember iránt is! Ő tudniillik többektől hallá, s egypár ízben maga is tapasztalá, hogy a valódi nagy és hatalmas urak mindenkor böcsületesebben bánnak a szegény emberrel, mint némely gomba gyanánt fölevickélt uracskák, kik abban hiszik dicsőségöket alapulni, ha a hozzájok jövő kérelmezőket basa módra lerivalgják, kézzelfoghatólag tanúsítva azon közmondás igazságát, hogy aki böcsültetésre nem méltó, az mást sem szokott megböcsülni. Nietnagel úr tehát nem akart ezen méltatlanok szégyenítő sorába tartozni, hanem szilárdul föltevé magában, hogy új méltóságában is testvérének fog minden embert tekinteni, és soha nem feledkezik meg arról, hogy egykor ő is csak egyszerű, igénytelen nyárspolgár vala.

Midőn efféle emberbaráti gondolatok forogtak Jónás úr agyában, a boltja ajtajának küszöbén rögtön üveges bérkocsi állott meg előtte, melyből nemzeti díszruhás férfi lépett ki, s egyenesen Nietnagel úr boltjába lépett. E férfi magas és száraz volt, s arcszíne oly barna, mintha napon potykák és csukák társaságában aszaltatott volna meg; átlátszó, vékony orrának hústalan szárnyai mindig mozogtak, mintha folyvást valami után szaglálódni akart volna, s minden lépését, mely rendesen hátának kidudorodásával párosult, legalábbis két legalázatosb bóknak lehete tekinteni.

Ezen elbájoló külsejű úr tehát, mint már röviden érintők, egyenesen Nietnagel úr boltjába lépett.

A derék vasárus nagyon csodálkozott, midőn a kardos urat magához belépni látó, mert meg nem fogható, hogy tulajdonképp ugyan mit akarhat nála ezen egészen ismeretlen úriember. Végre azon eszmében nyugodott meg, hogy talán valami hivatalos eljárásból jő, s most mellesleg vasárukat szándékozik vásárlani. Mihelyt ezen eszme gyökeret vert agyában, azonnal testestől lelkestől vasárussá lett, s kalapját legnagyobb alázatossággal levevén, igen nyájasan szóla:

– Mivel lehet szerencsém nagyságodnak szolgálhatni?

A kardos férfi e kérdésre nem válaszolt, hanem képzeletet haladó alázatossággal s leírhatlan bókok közt így nyilatkozott:

– Legalázatosabb szolgája! Alázatosan engedelmet kérek, én teljes című Nietnagel urat, városunk egyik legkitűnőbb s legérdemteljesb polgárát bátorkodom keresni.

– Az én vagyok! – mondá szerény, de mégis büszke öntudattal a vasárus, és diadalmas tekintetet röpíte boltsegédeire.

A kardos férfi mesésen dudorítá ki hátát e szók hallására, s oly mélyen hajlott meg, hogy orra csaknem érintkezésbe jött bojtos csizmájának orrával; azután pedig, folyvást bókoló, görnyedt helyzetben maradva, a nagy alázatosság miatt szinte rezgő hangon így folytatá szavait.

– Herr von Nietnagel, nincsenek szavaim, azon öröm illő kifejezésére, melytől keblem dagad, hogy városunk ily érdemdús fiával személyesen lehet szerencsém megismerkedni.

– Kérem… én…

– Oh, tudom, szerénység legragyogóbb koszorúja a valódi érdemnek, mely zajtalanul épít és alkot, s nagy tetteinek jutalmát csak keblének csöndesen működő istenétől várja. Ez dicspontja a legtündöklőbb érdemnek.

– Bocsánat, de nem értem nagyságod szavait.

– Tüstént világosabban szólok, drága Herr von Nietnagel.

– Szabad talán kérdeznem…

– Méltóztassék parancsolni.

– Hogy kihez van szerencsém.

– Alázatosan bocsánatot kérek, hogy ön iránti határtalan tiszteletem végtelen fölbuzdulása miatt ezen lényeges körülményt mindeddig mellőztem. Én Kurják Farkas hites ügyvéd s táblabíró és házbirtokos vagyok.

– Örvendek, hogy szerencsém van.

– Oh, kérem alázatosan, itt csak én szólhatok szerencséről.

– Mivel lehet tehát szerencsém szolgálni?

– Holnap tisztújítást ünneplend városunk.

– Úgy van.

– Egypár tanácsosi hivatal is megürült.

– Három.

– Én mindig legnagyobb rokonszenvvel viseltettem a városi ügyek iránt, s kimondhatlanul szerencsésnek érezném magamat, ha azok kormányzásában munkásan részesülhetnék.

Nietnagel úr példátlan éleselműsége már érezni kezdé, honnan fú a szél, s azért kalapját föltevé, s arcára némi felsőségi és pártolói kifejezést ültetett; azután pedig nagy kegyességgel szóla:

– Nem értem a tekintetes urat.

– Tüstént világosabban szólok. Drága Herr von Nietnagel, én nem vagyok nagyra vágyó.

– Kérem… ezt úgyis hiszem.

– Én böcsületes ember vagyok.

– Oh, meg vagyok győződve.

– Ügyvéd vagyok ugyan, de tiszta lélekismerettel mondhatom, hogy egyetlen árvának vagy özvegynek könyűi sem terhelik lelkemet.

– Ez igen szép öntudat.

– Vagyonkámat egyetlen igazságtalanul szerzett fillér sem terheli.

– Boldog, ki így nyilatkozhatik.

– Bölcsen méltóztatott megjegyzeni. Igen, én boldognak érzem magamat, s éppen azért kimondhatlan vágy dagasztja keblemet, hogy minél több embert részesíthessek boldogságban.

– Dicső törekvés.

– Ezen okból, esküszöm, hogy csupán ezen okból, városi tanácsossá szeretnék lenni.

– Szerencsét kívánok.

– Alázatosan köszönöm; meg vagyok azonban győződve, hogy drága Herr von Nietnagel hatalmas befolyása nélkül ezen díszes hivatalt semmi esetre nem fogom elnyerhetni.

– Oh, kérem…

– Mondom, ez legtisztább meggyőződésem.

– De kérem, hiszen én nem vagyok még választópolgár.

– Az igaz, de holnap Herr von Nietnagel lesz az első, ki megválasztatik.

– Gondolja ön?

– Meg vagyok győződve, hiszen az egész városban legnagyobb örömmel csak erről beszélnek, s én előre is leghódolóbb tisztelettel szerencsét kívánok ezen oly rég megérdemlett polgári kitüntetéshez.

– Szívesen köszönöm.

– És szabad kegyes pártfogását reménylenem, drága Herr von Nietnagel?

– Nincs ugyan szerencsém ügyvéd urat közelebbről ismerni; de majd szólni fogok társaimmal, és majd meglátjuk. Hanem éppen jó, hogy eszembe jut, miképp vélekedik ön a servámról?

– A servámról?

– Igen, a servámról, melynek csökkentése oly igen ártalmas a borkereskedésre nézve.

– Oh, azt mindenesetre föl kell rúgtatni, én legalább mindent elkövetnék e tekintetben a tanácsban.

– Helyes, helyes.

– A borkereskedést mindenképp emelnünk kell.

– Úgy van.

– Ez legtisztább meggyőződésem.

– Valóban?

– Böcsületemre!

– Ennek nagyon örvendek.

– Szabad tehát alázatos kérésemet ismételnem.

– Az én szavazatomra bízvást számolhat, ügyvéd úr, mert nyilatkozásaiból meggyőződtem, hogy városunk valódi boldogságát buzgón kívánja előmozdítani.

– Én tehát legjobb reményekkel távozhatom?

– Rokonaimat is meg fogom ön számára nyerni.

– Alázatosan köszönöm.

– Igen szívesen.

– Alázatos szolgája.

– Ajánlom magamat.

Kurják úr még néhányszor földig meghajtá magát, a hintóból számtalanszor integetett, és eltűnt.

Nietnagel úr valódi férfias arckifejezéssel fordult ekkor boltsegédeihez, s meggyeződés szilárd hangján szóla:

– Böcsülöm ezt az embert, mert aki mást megböcsül, az maga is böcsültetésre érdemes. Igen őszinte, derék embernek látszik, a servám csökkentésének nem barátja, s a borkereskedést valódi szempontból tekinti. Mégiscsak sok rossz ember van a világon; én eddig mindig azt hallottam, hogy azok, kik tanácsba kívánnak jutni, megvesztegetni iparkodnak a választópolgárokat, s ímé, ezen böcsületes férfi legkisebb ily nemű kísérletet sem tett nálam; már csak ezen böcsületessége is megérdemli, hogy mellette szavazzak.

Az idősb boltsegéd nagy gyakorlottsággal borzolá föl haját jobb kezével, míg baljával mellényét igazgatá, s rövid köhécselés után ezen alázatos megjegyzésre vetemült:

– Talán csupán azért nem tett ily kísérletet, mivel azt gondolá, hogy Herr von Nietnagel voltaképpen még csakugyan nem választópolgár.

Jónás úr összeráncoló homlokát, s feddő tekintettel e szókra fakadt:

– Öcsémuram feledni látszik helyzetét; kerülje a mostani fiatalság legnagyobb hibáját, s ne okoskodjék oly tárgy fölött, melynek illő felfogására értelmi tehetsége még nem érett meg. Kurják úr meg van arról győződve, hogy én vagyok az első, ki holnap megválasztatik, s mégsem mutatott megvesztegetési szándékot; én tehát hatályosan pártolni fogom őt, s rokonaimat is részére hódítom. Máskor jobban vigyázzunk nyelvünkre.

E szók után, kissé félrelódítván kalapját fején, Nietnagel úr a boltot elhagyá, s aranyozott ezüst burnótszelencét vásárolt, hogy illő edényből kínálhassa másnap azon főrangú urakat, kik ezentúl őt is így fogják üdvözleni: Jó napot, kedves kolléga! –

A tisztújítás nagy napja csakugyan fölvirradt, s a Nietnagel család lehető legélénkebb forrongásban volt, mert az egész roppant rokonság nagy estélyre hívatott meg. A mozsarak kongtak, az aprómarhák sivítottak a kés alatt, a cselédség súrolt, futkosott, csevegett; a gyermekek pedig feszesen lépegettek előre-hátra ünnepies öltözetökben, s mindenütt jelen voltak, hol szükség nem vala rájok. Szóval húsvét vasárnapra sem történtek nagyobbszerű készületek a háznál, mint most.

Maga a családfő is egészen kiment szokott sodrából, s nyugtalanul tipegett föl és le a tisztaságtól ragyogó szobákban. A borbélyműhelybe sem ment el, hanem magához hívatá a borbélyt, kinek eltávozása után szagos vízzel mosogatá meg arcát. Azután fölhúzá recsegő, új csizmáját, fényes, fekete nadrágát, ragyogó fehér mellényét, s ingujjban a díszszoba pamlagára veté magát. De ott sem nyughatott, hanem csakhamar fölállott, új kalapját megkefélé, és a sárga kesztyűkkel és új bottal együtt az ágyra fekteté, hol a villogó, fekete frakk is ki vala már terítve. Ezután ismét leült, s kalendáriomot vett kezébe, és időtöltésül a vásárok érdekes lajstromát olvasgatá. Ezen szívképző nemes mulatságot felesége szakasztá meg, ki e szókkal lépett elébe:

– Kedves férjem, kívánod, hogy malacot süssünk délre?

Jónás úr, föl sem pillantva a kalendáriomból, röviden csak ezt válaszolá:

– Nem.

– Tehát más pecsenyét kívánsz?

– Nem.

– Vagy csak botrakukorgót süssünk?

– Mi az?

– Prügelkrapfen.* 

– Ellensége vagyok a botnak.

– Tehát mit parancsolsz?

– Nem eszem itthon.

– Nem?

– Tisztújítás után lakománk lesz a városi táncteremben. A grófok is mind ott lesznek.

– Ah, mily kitüntetés!

– Ugyan miért? Hiszen kollégák leszünk, s ezentúl többször is fogunk együtt mulatni, valamint a zöld asztal mellett is egymás mellett ülendünk.

– Kedves Jónásom, ki hitte volna, hogy még ily fényes koronája légy családodnak.

– Bah, csekélység! Azonban este semmit ne kíméljetek, meg kell rokoninknak mutatnunk, hogy nem szoktunk fillérkedni.

– Két főzőasszonyt fogadtam.

– Fagylalt és pezsgő annyi legyen, hogy minden vendégre két icce jusson.

– Értem.

– Hány óra most?

– Nyolc.

– Már nyolc?

– Igen.

– Hah, mint röpül az idő! A kocsis fogjon be, és álljon a kapu alá.

– Talán korán is lesz még.

– Nem.

– Hiszen a tisztújítást csak kilenc órakor kezdik meg.

– Igen, de én leszek az első, kit megválasztanak, s nem akarnám, hogy rám várakozzanak, mert ez rendetlenséget árulna el, s azt jól tudod, mennyire ragaszkodom én a jó rendhez. Tóni barátom megígéré, hogy mihelyt megválasztanak, azonnal cédulát küld egy hajdú által; tehát csak add tudtára bízvást a kocsisnak, hogy tüstént a kapu alatt legyen.

– Legnagyobb örömmel sietek.

Kevés pillanat múlva kapu alá robogott a kocsi, s Nietnagel úr letevé a kalendáriomot, és fölállott a pamlagról, mely csaknem égni kezdett már alatta. Előbb kinézett az ablakon, s az igen szép időt rendkívül jó előjelnek tartó, valamint azt is, hogy néhány, az ablak előtt elsiető városhajdú és biztos nagy megelőzéssel köszönté őt; azután pedig szekrényéhez ment, fiókját kihúzó, s két fényes tallért választott ki azon hajdú számára, ki majd az örvendetes levelet fogja hozni Tóni barátjától. A két tallért tiszta papírba takargatá, és a szekrényre tevé, s nadrágának zsebeit is ellátá fényes tallérokkal, forintosokkal s húszasokkal azon esetre, ha talán a városházán is kellene majd a szolgálattevő szellemeknek egy kis borravalót nyújtani. Frakkja oldalzsebébe ellenben bankjegyekkel jól ellátott tárcát rejtett, hogy böcsületet szerezhessen a Nietnagel névnek, ha lakoma közben talán aláírás fogna nyittatni valamely jótékony vagy közhasznú célra. Ezen pénzügyi intézkedés után óráira tekinte, s nem csekély megütközéssel látá, hogy mind különbözőleg mutatják az időt. E szörnyű bajon tüstént segítni kelle, mert ő pontosan akará tudni, hogy tulajdonképp hányat ütött az óra. Azonnal kikiálta tehát:

– Hánika!

A szép hajadon besuhant, és szíves tisztelettel kérdé:

– Mit parancsol, uram atyám.

– A szolga azonnal siessen az óráshoz zsebórámmal, és mondja meg neki, hogy tüstént igazítsa a várostorony szerint. De egyetlen pillanat alatt itt legyen vele. Egy húszast kap, ha nem késik el.

– Igen, uram atyám.

Kevés pillanat alatt megérkezett a szolga a helyreigazított órával, húszasát megkapá, s Jónás úr a ház valamennyi óráját megigazítá, s tetemesül nyugodtabban kezde lélegzeni. Alig végzi e fontos foglalatosságot, s az órák kilencet ütöttek.

Ah, tehát most! – gondolá magában, s a fekete frakkot fölhúzá, és az ablakhoz állott, hogy már távolról megpillanthassa a hajdút az örömteljes levéllel. A várakozás szörnyű gyötrelmei közt azt hívé, hogy a percek ércláncokkal vannak egymáshoz csatolva, oly kiállhatlanul hosszúnak tetszett neki az idő, s mégis iszonyúan megdöbbent, midőn az órák tízet ütöttek, s a hajdút mégsem látó közelíteni.

Mi lehete ennek oka? Talán nem kapott szótöbbséget az első választásnál? Oh, az lehetlen! Hiszen tizennégy sógora s huszonhat más rokona ígérd, hogy mindenesetre mellette fognak szavazni. Tóni barátjának alkalmasint valami mellőzhetlen dolga akadt, s azért nem írhatá még meg a levelet, mert hiszen jól tudjuk, hogy tisztújítás napján valamennyi tisztviselő annyira el van foglalva, hogy egész évi folytonos pihenés által is alig bírja ismét erejét összeszedni. Tehát csak várjunk béketűréssel.

Nietnagel úr várakozik, leül, izzad, föláll, sétál, s változtatásul ismét sétál, áll, izzad és leül; az órákat gondosan nézegeti, az utcán végigtekint, nyakravalóján tágít, homlokát törli, aranyozott szelencéjét zsebéből kiveszi, és ismét visszateszi anélkül, hogy szippantana. E működések után megrázkódva hallja, hogy az órák tizenegyet ütnek, füleinek nem hisz, megnézi az órákat, s rémülve látja, hogy fülei nem csalatkoztak. Homlokát diónyi verejtékcsöppek borítják, inge facsaró víz. Mit tegyen most? Frakkját leveti, s tiszta inget vesz, és ingujjban járdal föl s alá.

Hol késhetik oly sokáig a hajdú? Bizonyosan letelepült valamely csapszékben, s tizenhat krajcáros fehér borral enyhíti fáradt tagjait. Valóban, ez már mégis megbocsáthatlan hanyagság; merthogy eddig már mindenesetre megválasztatott, abban bizonyosan maga a kétkedése miatt elhíresült Tamás sem kételkedhetik. A kocsis is elunta már magát a kapu alatt, s kérdezni jő, hogy ne fogjon-é ki kissé abrakolni; de Jónás úr őt magát fenyegeti megabrakolással, ha csak egyetlen pillanatra merészelne is mozdulni a kapu alól. Siralomházban ülő, halálos bűnös helyzete valóságos farsangi mulatság teljes című Nietnagel úr mostani borzadályos állapotához képest. Az izzadást hideg borzongás váltotta föl, s egyedül csak az vigasztal némileg bennünket, hogy mi nem vagyunk okai, ha valóságos láz találna rajta kitörni.

De ez már mégis csakugyan hallatlan hanyagság, vagy isten tudja micsoda! Tizenkettőt ütnek az órák, valamennyi toronyban délre harangoznak, s a városhajdú mégsem jő. Ez már minden lehetőség határain túlcsapong! Jónás úr élőhalotthoz hasonlít, ajkai kékek, s szemei mélyen üregeikbe süppedtek. Ekkor megnyílik az ajtó – s a hajdú lép be? Nem, csak hősünk felesége, ki meglehetősen szomorú hangon így szól férjéhez:

– Redves Jónásom, már tálaltunk!

A családfő érctelen, tompa hangon csak ezt válaszolá:

– Jól van.

– Nem ülsz az asztalhoz?

– Nem.

– De kérlek.

– A hajdúra kell várakoznom.

– Hiszen az ott is megtalál.

– Az igaz, de…

– Látod, kedves, jobban ízlik mindnyájunknak az étel, ha közöttünk vagy.

Ugyan hol azon gyöngéd férj, ki az ily szíves meghívás ellenében sokáig dacolhatott volna? Hősünk jószívű családfő vala, s azért rövid fontolgatás után csakugyan engedett a nyájas meghívásnak; egyedül azt szabván mellőzhetlen föltételül, hogy frakkját, kalapját, kesztyűit és botját is az ebédlőbe vigyék, hogy rögtön felkészülhessen a hajdú megérkeztekor, ki most már bizonyosan nem késhetett sokáig, mert hiszen már egyre járt az óra, a nagy hivatalos ebéd pedig két órára volt megrendelve.

A család elfoglalá helyét az asztal körül, s evéshez készült, de meg kell vallanunk, hogy a különben mindig derült arcokon ezúttal bizonyos neme ült a feszültségnek, mit nem lehete legbensőbb részvét nélkül szemlélni; még a legkisebb gyermek is oly komor és hallgatag volt, mintha rég feledett leckét kellett volna fölmondania.

Nietnagel úr egyetlen szót sem szólt, s fölváltva majd az órára, majd a tányéra mellé helyezett tallérokra pillantott, mikről már szerencsénk volt megjegyzeni, hogy tiszta papírba voltak takargatva az érkezendő hajdú számára.

A nő szokott gonddal teljesíté kötelességét, s levesmeréshez fogott, miközben igen kitűnő gyöngédséggel szóla férjéhez:

– Sacikám, nem parancsolsz levest?

– Köszönöm.

– A hosszas várakozás miatt eltikkadtál; bizony jól fog esni egy kis leves.

– Nem eszem, mert nem akarok csak néző lenni a nagy lakomán.

– Amint gondolod, pedig oly jó zsemlyegombóc van a levesben borjúmájjal.

– Micsoda? Azt mondod, hogy zsemlyegombóc borjúmájjal?

– Igen, Sacikám.

Ez Jónás úr leggyöngébb oldala volt; zsemlyegombóc borjúmájjal! Ennek csábjaival nem bírt sikeresen dacolni, s nagy benső elérzékenyüléssel s egyszersmind csöndes öntagadó megnyugvással nyújtó tányérát.

A tányér előtte állott párolgó és ízletes tartalmával, s már éppen a kanálra tevé kezét, midőn az ajtó nagy robajjal megnyílt, s a rég óhajtva várt városhajdú izzadtan és porosan belépett, s az örömteljes levelet átnyújtá. Minden szenvedés feledve volt! Jónás örömtől remegve nyomá az ajándékot a hajdú markába; de hatalmas ég! – mi ez? A hajdú iszonyúan följajdult, s földhez csapván az ajándékot, kezét úgy rázta és fútta, mintha eszét vesztette volna. Szegény Jónásunk örömében a két tallér helyett két forró – gombócot nyomott a boldogtalan hajdú markába, s csak most érzé, hogy saját ujjait is megégette! De ez nem baj, a hajdú megkapá tallérait, s feledé fájdalmát; Nietnagel úr pedig fölkerekedett az asztaltól, a levelet olvasatlanul zsebébe dugá, mert hiszen tartalmát úgyis tudá, és frakkját hangosan kéré. Felesége tüstént ráadá a frakkot, Hánika a kalapot illeszté fejére, a kisebb lyány pedig a kesztyűket vonszolá kezeire, s így egyetlen pillanat múlva már kocsiban ült hősünk, s a lovak vágtatva haladtak a városházhoz. Odaérkezvén, húszéves ifjú gyanánt ugrott ki Nietnagel úr a kocsiból, még ajtaját sem nyittatván meg, és azonnal a terembe rohant. Éppen azon pillanatban olvasák föl az új választópolgárok neveit, kik a szokott esküt tüstént letevék. Tehát Nietnagel úr is? Oh, nem! Az ő nevét – fájdalom! – nem olvasták föl. Itt valami tévedés van, gondolá hősünk, s kivevé zsebéből Tóni barátja levelét, mely így hangzott: Kedves barátom uram! Sajnálkozva kell írnom, hogy ön csak tizennégy szavazatot nyervén, nem választatott meg. 

Nietnagel úr elkeseredve sóhajtott, s csak abban lelt némi kis vigasztalást, hogy sógorai legalább mégis híven mellette szavaztak. Már éppen távozni akart, midőn az ismeretes ügyvéd s egyszersmind választópolgár e szókat súgá neki:

– Kedves Nietnagel uram, mégiscsak találtam ám nyolc forintos sashegyi bort. Weinlieb úrtól vásároltam azt, ki most ön helyett választópolgárrá lett.

Nietnagel úr bosszúsan rohant ki a teremből, s azt hívé, hogy most már tudja váratlan megbukásának valódi okát. Ő tehát ebéd nélkül maradt, s efölött ujjait jól megégeté. Hát a családi estélyből mi lett? Az is elmaradt, s Nietnagel úr erősen föltevé magában, hogy soha többé nem fog választópolgári rang után esengeni, mely föltételéhez halálaig hű maradt, s lassanként előbbi szokásaihoz ismét egészen visszatért; azon lényeges különbséggel mindazáltal, hogy korábbi nyájas és kedélyes vidámságát mogorvosság váltá föl, s hogy csak akkor érzé magát igazán elemében, midőn visszaélések s egyéb fonákságok ellen minél élesebben kikelhetett.








 

LAST_UPDATED2