Payday Loans

Keresés

A legújabb

Max Weber: A politika mint hivatás PDF Nyomtatás E-mail
2010. augusztus 16. hétfő, 08:40
Max Weber:
A politika mint hivatás
(1919)

[Részlet, a Medvetánc Füzetek 1989-es kiadása alapján, 5-16.o.]

Ez az előadás, melyet az Önök kérésére tartok, több szempontból is
szükségképpen csalódást fog okozni. Önök természetesen azt várják tőlem,
hogy napjaink aktuális problémáival kapcsolatban foglaljak állást. De ezt
csak tisztán formális módon, az előadás vége felé teszem meg, amikor a
politikai cselekvés jelentőségét firtatom a teljes életvitelen belül. A mai
előadás során minden olyan kérdéstől el kell tekintenünk, mely arra
vonatkozik, hogy valakinek milyen politikát kell folytatnia, azaz: milyen
tartalmat kell adnia politikai cselekvésének. Az ilyen kérdéseknek semmi
közük ahhoz az általános kérdéshez, hogy mi a politika mint hivatás, és mit
jelenthet. Most pedig térjünk a tárgyra.
Mit értünk politikán? E fogalom különösen tág, és magában foglalja 
az önálló vezetőtevékenység minden fajtáját. Beszélünk a bankok
valutapolitikájáról, a Reichsbank leszámítolási politikájáról, a
szakszervezet sztrájkpolitikájáról, beszélhetünk a városi közigazgatás vagy
a helyhatóság oktatáspolitikájáról, egy egyesület elnökének politikájáról
és végül egy okos feleség politikájáról, aki irányítani akarja férjét.
Gondolataink ma este természetesen nem egy ilyen tág értelemben használt
fogalomra épülnek. Mi politikán az elkövetkezőkben egy politikai szervezet
- az állam - vezetését, vezetésének befolyásolását értjük.
De vajon mi egy "politikai" szervezet a szociológia szempontjából, mi az
"állam"? Szociológiailag az állam nem definiálható tevékenységének tartalma
alapján. Alig van olyan feladat, amelyet politikai szervezet ekkor vagy
akkor ne látott volna el, másrészt olyan sincs, amelyről azt mondhatnánk,
hogy mindenkor kizárólagos sajátja volt azoknak a szervezeteknek, amelyeket
politikainak - ma este tehát államoknak - nevezünk, illetve azoknak a
szervezeteknek, amelyek a modern államok történeti előfutárai voltak. 
A modern államot szociológiailag csak egy specifikus eszközével
definiálhatjuk, mely a többi politikai szervezethez hasonlóan sajátosan
jellemzi: a fizikai erőszakkal. "Minden állam erőszakon alapszik" - mondta
annak idején Trockij Breszt-Litovszkban. Ez valóban így van. Ha csak olyan
társadalmi képződmények maradnának fenn, amelyekben ismeretlen volna az
erőszak eszköze, akkor fölöslegessé válna az "állam" fogalma, akkor
bekövetkezne az, amit a szónak ebben a konkrét értelmében "anarchiának"
neveznénk. Az erőszak természetesen nem az állam szokásos vagy egyetlen
eszköze - erről szó sincs - , hanem igenis a rá jellemző specifikus eszköz.
Éppen ma különösen bensőséges az állam és az erőszak kapcsolata. A múltban
- a nemzetségtől kezdve - a legkülönbözőbb szervezetek tekintették
szokványos eszköznek a fizikai erőszakot. Ezzel szemben ma azt kell
mondanunk, hogy állam az az emberi közösség, amely egy bizonyos területen
belül - ez a "terület" hozzátartozik az ismertetőjegyhez - a legitim
fizikai erőszak monopóliumára (sikerrel) tart igényt. A jelen specifikus
vonása ugyanis az, hogy bármilyen más szervezetnek vagy személynek a
fizikai erőszakhoz való jogát csak akkor ismerik el, ha az állam a maga
részéről engedélyezi alkalmazását: az állam számít az erőszakhoz való "jog"
egyedüli forrásának.
A "politika" ezek szerint: törekvés a hatalomból való részesedésre vagy 
a hatalom - államok vagy embercsoportok közti - megosztásának
befolyásolására.
Ez lényegében megfelel a hétköznapi szóhasználatnak. Amikor azt mondják
valamilyen kérdésről, hogy "politikai" kérdés, egy miniszterről vagy
hivatalnokról, hogy "politikai" motívumai vannak, akkor ezen mindig azt
értik, hogy a hatalom megosztásának, a hatalom megtartásának vagy a hatalom
átruházásának érdekei határozzák meg a kérdésre adandó választ, a
meghozandó döntést, az illető hivatalnok hatáskörét. Aki politizál,
hatalomra törekszik: hatalomra vagy más (ideális vagy önző) célok
érdekében, vagy pedig "önmagáért": tehát a belőle fakadó presztízs
élvezetéért.
Az állam - éppúgy, mint az őt történetileg megelőző politikai szervezetek
- nem más, mint embereknek emberek feletti uralma, amely a legitim (azaz
legitimnek tekintett) erőszak eszközére támaszkodik. Következésképpen, csak
akkor áll fenn, ha az uralom alatt álló emberek az uralmon lévők által
igényelt tekintélynek engedelmeskednek. Mikor és miért teszik ezt? Milyen
belső indítékokra és milyen külső eszközökre támaszkodik az uralom?
Kezdjük a belső indítékokkal: az uralom legitimitásának elvileg háromféle
alapja lehet. Az első az "örök tegnapinak", az időtlen érvényesség és a
szokásszerűség által szentesített hagyománynak a tekintélye: a
"tradicionális" uralom, a régivágású pátriárka és patrimoniális fejedelem
uralma. A második a rendkívüli, személyes kegyelmi adomány (karizma)
tekintélye: valakinek a kinyilatkoztatásai, hősiessége vagy egyéb vezéri
tulajdonságai iránti egészen személyes természetű odaadás és személyes
bizalom: a "karizmatikus" uralom, melynek gyakorlója a próféta vagy - a
politika síkján - a választott hadvezér, vagy a népszavazással hatalomra
került uralkodó, a nagy demagóg és a politikai pártvezér. Végül az az
uralom, amely a "törvényességen", a törvényes szabályalkotás
érvényességébe, a racionálisan megszerkesztett szabályokra épülő tárgyi
"illetékességbe" vetett hiten alapszik, vagyis az előírásszerű kötelességek
engedelmes teljesítésére való készségen: az uralomgyakorlásnak arról a
formájáról van szó, amely a modern "államszolgák" és a hatalom más efféle
letéteményeseinek uralmát jellemzi. Magától értetődik, hogy a hatalomnak
való engedelmeskedésben roppant erős egyéb indítékok is közreműködnek, így
a félelem és a remény - félelem a mágikus hatalmaknak vagy a hatalom
birtokosának a bosszújától, az evilági vagy a túlvilági jutalom reménye -
meg a legkülönfélébb érdekek. Erre rövidesen rátérek. De ha az
engedelmesség "legitimitási" alapjait keressük, mindenesetre ezzel a három
"tiszta" típussal találkozunk. S ezek a legitimitási képzetek és belső
indoklásuk rendkívül jelentősek az uralom struktúrája szempontjából. Tiszta
típusok a valóságban természetesen ritkán fordulnak elő. De ma nem
foglalkozhatunk e tiszta típusok hihetetlenül szövevényes átalakulásaival,
átmeneteivel, kombinációival. Mindez az "általános államelmélet" körébe
tartozik.
E helyen bennünket elsősorban a második típus érdekel: az
engedelmeskedőknek a "vezér" tisztán személyes "karizmájának" való
odaadásán alapuló uralom, mert a hivatás gondolata itt jelenik meg a
legtisztábban. A próféta, a hadvezér, a nagy egyházi vagy parlamenti
demagóg karizmája iránti odaadás azt jelenti, hogy ő személy szerint az
emberek belsőleg "hivatott" vezetőjének számít, hogy nem szokásból vagy
előírásból engedelmeskednek neki, hanem, mert hisznek benne. Ő maga az
ügynek él, "művén munkálkodik", feltéve, ha több, mint korlátolt és hiú
szerencselovag. Híveinek - a tanítványoknak, a kíséretnek, a személyes
párthíveknek - odaadása azonban személyének és személyes tulajdonságainak
szól. A vezérséggel mindenhol és minden történeti korszakban találkozunk. A
múltban két legfontosabb alakja: egyfelől a mágus és a próféta, másfelől a
hadvezér, a bandavezér, a zsoldosvezér. Ami viszont a Nyugatra jellemző, s
minket közelebbről érint: a politikai vezérség, melynek megtestesítője
előbb a szabad "demagóg", aki a csak Nyugaton, elsősorban a
földközi-tengeri kultúrában ismert városállam talaján lépett fel, majd a
parlamenti "pártvezér", akinek alakja szintén a csak Nyugaton otthonos
alkotmányos állam talajából nőtt ki.
Ezek a szó legsajátosabb értelmében vett "hivatásos" politikusok
természetesen sohasem egyedül mérvadó alakjai a politikai hatalmi harcnak.
Fölöttébb döntő jelentőségű, milyen természetű segédeszközök állnak a
rendelkezésükre. Hogyan fognak hozzá a politikailag uralmon lévő erők
ahhoz, hogy uralmukat megszilárdítsák? A kérdés érvényes az uralom minden
fajtájára, tehát a politikai uralomra is, annak minden formájában: a
tradicionális uralomra éppúgy, mint a legális és a karizmatikus uralomra.
Minden folyamatos igazgatásra törekvő uralmi gépezetnek egyfelől
engedelmességre beállított emberi cselekvésre van szüksége azokkal az
urakkal szemben, akik legitim erőszak kizárólagos birtoklására törekszenek,
másfelől a szóban forgó engedelmesség felhasználásával szert kell tenni
azokra a dologi javakra, amelyek adott esetben a fizikai erőszak tényleges
alkalmazásához szükségesek: az igazgatási személyzetre és az igazgatás
dologi eszközeire.
A politikai uralom üzemét - minden más üzemhez hasonlóan - külsőleg az
igazgatási személyzet testesíti meg. Ezt a személyzetet természetesen nem 
a fentebb tárgyalt legitimitási képzet készteti a hatalom birtokosa iránti
engedelmességre, hanem két olyan eszköz, amely a személyes érdekre apellál:
az anyagi ellenszolgáltatás és a társadalmi megbecsülés. Az igazgatási
testületnek a hatalom birtokosával szembeni szolidaritása végső soron és
döntőképpen olyan tényezőkön alapszik, mint a vazallus hűbére, a
patrimoniális hivatalnok javadalma, a modern állami tisztviselő fizetése, 
a lovagi becsület, a rendi kiváltságok, a hivatali becsület, illetőleg az
ezek elvesztésétől való félelem. Ez a karizmatikus vezér uralmára is
érvényes: katonai becsület és zsákmány a katonáknak, a "spoils", vagyis 
az alávetettek kizsákmányolása a hivatalok monopolizálása révén, politikai
eredetű profit és a személyes hiúság kielégítése a demagóg kísérete
számára.
Minden erőszakos uralom fenntartásához bizonyos külső, anyagi természetű
dologi javakra van szükség, ugyanúgy, mint a gazdasági üzem esetében.
Valamennyi állami berendezkedés csoportosítható azon alapelv szerint, hogy
azoknak az embereknek - hivatalnokoknak vagy bármi másoknak - a testülete,
akik engedelmességére az erőhatalom birtokosának feltétlenül számítania
kell, saját maga birtokolja-e az igazgatási eszközöket - legyenek azok
pénz, épületek, hadianyag, kocsipark, lovak vagy bármi más - , vagy pedig
az igazgatási testület "el van választva" az igazgatás eszközeitől,
pontosan abban az értelemben, ahogyan ma az alkalmazott és a proletár a
tőkés üzemben "el van választva" a dologi termelési eszközöktől. Másképpen
fogalmazva: a hatalom birtokosa vagy a saját kezében tartja az igazgatást
és a saját szervezésében üzemelteti, s az igazgatást az ő személyes
szolgái, alkalmazott hivatalnokai, személyes kegyencei és bizalmasai
bonyolítják le, akik az üzemelés dologi eszközeinek nem tulajdonosai - nem
saját jogú birtokosai - , hanem az úr vezényli őket az eszközökhöz, vagy
pedig ennek az ellenkezője igaz. A múlt valamennyi igazgatási szervezetét
besorolhatjuk az egyik vagy a másik típusba.
Azt a politikai szervezetet, amelyben az igazgatás dologi eszközei egészen
vagy részben a függő igazgatási terület saját hatalmában vannak, "rendileg"
tagolt szervezetnek nevezzük. Így például a hűbéri szervezet vazallusa a
neki hűbérbe adott körzet igazgatását és jogszolgáltatását a saját zsebéből
fedezte, maga szerelte fel és látta el magát élelemmel háború esetén, s
alvazallusai ugyanezt tették. Ez természetesen következményekkel járt az úr
hatalmi helyzetére nézve. Ez a helyzet ugyanis csak a hűségeskün nyugodott,
és azon, hogy a vazallus az úrtól származtatta a hűbérbirtokának és
társadalmi becsületének "legitimitását".
De mindenütt, még a legősibb politikai képződményeknél is találkozunk
azzal a jelenséggel, hogy az úr az igazgatást saját szervezésében
üzemelteti; személyükben tőle függő egyénekkel, nevezetesen: rabszolgákkal,
házi hivatalnokokkal, szolgaszemélyzettel, személyes "kegyencekkel" és a
saját raktáraiból kikerülő természetbeni javakkal és pénzzel kifizetett
javadalmasokkal igyekszik saját patrimóniumának jövedelmeiből előteremteni
az eszközöket, olyan hadsereget kialakítani, amely személyesen csakis tőle
függ, mert az ő éléstáraiból, raktáraiból, fegyverkamráiból szerelik fel 
és élelmezik. Míg a "rendi" jellegű szervezet esetében az úr a saját lábán
álló "arisztokrácia" segítségével uralkodik, vagyis megosztja vele az
uralmat, addig itt vagy háznépének tagjaira, vagy plebejusokra támaszkodik:
vagyontalan, saját társadalmi becsülettel nem rendelkező rétegekre, amelyek
anyagilag mindenestül hozzá vannak láncolva, és nincs mögöttük semmiféle,
az úr hatalmát veszélyeztető saját hatalom. A patriarchális és a
patrimoniális uralomnak, a szultáni despotizmusnak és a bürokratikus
államrendnek valamennyi formája ehhez a típushoz tartozik. Különösképpen 
a bürokratikus államrend, vagyis az, amelyik legracionálisabb alakjában 
a modern államot specifikusan jellemzi.
A modern állam kialakulása mindenütt azzal kezdődik, hogy a fejedelem
fokozatosan kisajátítja az igazgatási hatalom vele egyenrangú, önálló,
"privát" letéteményeseit, tehát azokat, akik az igazgatási és hadviselési
eszközöket, a pénzügyi üzemelési eszközöket és a legkülönfélébb
politikailag hasznosítható javakat személyesen birtokolják. Az egész
folyamat tökéletesen párhuzamos azzal, ahogyan a tőkés üzem fejlődött ki 
az önálló termelők fokozatos kisajátítása révén. A végén azt látjuk, hogy 
a modern államban csakugyan egyetlen csúcsban fut össze az összes politikai
üzemi eszközök feletti rendelkezés, egyetlen hivatalnok sem személyes
tulajdonosa többé az általa kiadott pénznek vagy a rábízott épületeknek,
készleteknek, szerszámoknak, hadigépeknek. A mai "államban" tehát - ez
fogalma szempontjából lényeges - hiánytalanul megvalósult az igazgatási
testület, vagyis az igazgatási hivatalnokok és igazgatási dolgozók
"elválasztása" a dologi üzemi eszközöktől. Itt kezdődik a legmodernebb
fejlődés, és a szemünk előtt zajlik az a kísérlet, amely arra irányul, hogy
a politikai eszközök és ezáltal a politikai hatalom e kisajátítóit
kisajátították. Ezt a forradalom legalábbis annyiban véghezvitte,
amennyiben a korábbi törvényes felsőség helyébe olyan vezérek léptek, akik
bitorlás vagy megválasztás révén vették kezükbe az emberekből és dologi
javakból álló apparátus feletti rendelkezési hatalmat, és legitimitásukat -
most mindegy, hogy jogosan-e - az alávetettek akaratából származtatják. Más
kérdés, hogy ennek a - legalábbis látszólagos - eredménynek az alapján az
érdekeltek joggal remélhetik-e, hogy a tőkés gazdasági üzemen belül is
végre tudják hajtani a kisajátítást, hiszen ennek irányítása a messzemenő
analógia ellenére, a dolog legmélyét tekintve, egészen más törvényekhez
igazodik, mint a politikai igazgatás. Ebben a kérdésben most nem foglalunk
állást. A mi szempontunkból most csak azt a tisztán fogalmi mozzanatot
rögzítem, hogy a modern állam intézményes uralmi szervezet, amely
eredményesen törekedett arra, hogy bizonyos területen belül monopolizálja a
legitim fizikai erőszakot mit az uralom eszközét, s evégett irányítóinak
kezében összpontosította a dologi üzemi eszközöket, de kisajátította
mindazokat a saját jogú rendi funkcionáriusokat, akik azelőtt saját jogon
rendelkeztek ezekkel az eszközökkel és helyükbe - fel egészen a legmagasabb
csúcsig - saját magát állította.
-oOo-