A fény gyermekei
válogatás 30 év dalaiból

Elõszó a daloskönyvhöz:

Egy dalról beszélni talán még rosszabb, mint egy viccet elmagyarázni. Joggal kérdezheti bárki: ugyan, minek elõszó egy daloskönyv elé Ha a dalok nem mondanak el magukról mindent, akkor úgyis hiába próbálkozik bárki.
Ugyanakkor el kell ismerni, hogy harminc év nagy idõ, márpedig Sillye Jenõ pont enynyi ideje van jelen az egyházi könnyûzenében.  
(Vagy, ha pontosabban akarnánk fogalmazni: ennyi ideje kezdte el a mûfaj magyarországi megteremtését.) Én magam alig valamivel éltem ennél többet, száz éve pedig ennyi idõ már egy generációnak számitott. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Jézustól Mozartig sokaknak összesen körülbelül ennyi adatott. Dalt magyarázni felesleges volna, harminc évet valamiképp összefoglalni viszont csaknem kötelezõ.

Abban a szerencsében van részem, hogy e harminc esztendõ több mint a felében magam is részt vehettem mindabban, amit ez a daloskönyv összefoglal. Ezért azután kicsit olyannak érzem most magam, mint a kulisszatitkok mögé látó ókori történetíró. Aki tehát elfogulatlan elemzést vár e harminc esztendõrõl, azt nem sok jóval biztathatom: szeretném megpróbálni, de nem tudom, sikerül, sikerülhet-e. Amit igérhetek, az legfeljebb egyfajta összegzés - ahogyan én láttam, látom.

Egészen bizonyos, hogy ha valaki, mondjuk száz esztendõ távlatából meg akarja majd írni a Magyar Katolikus Egyház történetét a 20. század utolsó harmadában, akkor a könyvböl legalább egy fejezetet a "Sillye-jelenségnek" kell majd szentelnie. Szándékosan használom ezt az idegen csengésû szót, mert reményem szerint ez foglalja össze a legpontosabban mindazt, amit le szeretnék irni e néhány rövid oldalon. Sok eseményrõl úgy tünt akkoriban, hogy történelmi jelentõségû. Sok személyt láttunk sorsformáló tekintélynek az Egyházon belül és kívül egyaránt, de végül sokukról kiderült: létük - a Préikátor szavával szólva - puszta szélkergetés, hiábavalóság. A gitárok pengetése azonban a templomokban, majd késõbb a megszentelt falakon kivûl is, pont fordított utat járt be. Mindenki félreérti a kédést, aki Jenö munkásságát mûvészi problémaként kezeli, vagy éppen lekezeli. Ami az oltár mellõl, vagy újabban a szinpadról megszólal, az csak a jéghegy csúcsa, egy szerteágazó jelenség legfélreérthetõbb formája, de távolról sem maga a jelenség. Márpedig mindig sokkal érdekesebb a dolgok mélyére ásni, a lényeget kutatni, még akkor is, ha esetleg ez utóbbi csakugyan láthatatlan. (Szeretném hinni, hogy azért nem teljesen az...)

A jelenség a hetvenes években kezdõdött, és ennek alighanem két oka van. Az egyik egy hölgy, a zeneszerzés antik múzsája, aki ekkor kezdett komolyabban foglalkozni Jenõvel. Ez az ok természetesen a lélek legintimebb világába tartozik. Senki sem tudja megmondani, miért irt dalt, mint ahogy én sem, miért nem irok. (Meggyõzédésem, hogy "mûvészi hallgatásommal" a világ inkább nyert, semmint veszített.) A lélek ilyen mély rétegeibe leereszkedni viszont egyszerre kockázatos és illetlen dolog, így hát e kédést báran békén hagyhatjuk.

A másik ok - és engem most ez érdekel - ennél sokkal összetettebb. 1970 után Magyarországon sok mindent szabad volt már, amiért talán tíz esztendõvel korábban börtön járt volna. A diktatúra puhulni kezdett, bár összeomlása még csak távoli remény volt a lelkeinkben. Kár volna tagadni, hogy a legvidámabb barakkba néhol csakugyan beköltözött a jókedv, a vidámság. Ám a dolog lényegéhez tartozott a határok tudatos bizonytalanságban tartása. Orwell óta jól tudjuk mit jelent ez: Mindenki egyenlõ, de vannak, akik mindenki másnál egyenlõbbek. (Az én gyerekkoromban ezt úgy mondták: Amit szabad Jupiternek...
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy minden, amit szabad volt úgymond megtenni, nem jelentett komoly veszélyt azon kevesekre, akik cselekedni mertek. Éppen ezért mindenütt az óvatos hezitálás uralkodott. Mielõtt elitélnénk ezt a magatartást, be kell ismernünk: elsõ pillantásra tényleg igaznak tûnik: ha nem teszünk semmit, abból nagy baj nem lehet. Ráadásul így tûnt, van mit veszteni. Hiszen a templomjárást nem tiltotta törvény, álltak a templomok (bár kilépni belõlük, rajtuk kívûl evangelizálni életveszélyes volt), és mintha remélni lehetett volna, hogy óvatosan, apró lépésekkel majd csak lazítani lehet valamit az abroncson.
Jenõ szintjén azonban semmi jelentõsége nem volt az óvatos egyházpolitikának, a kis lépések taktikájának, sem pedig az elõnyösnek vélt helyi kis alkuknak. Õ csak zenélt, talán nem is sejtve, milyen galibát okoz ezzel. Visszatekintve persze úgy látom: a veszélyre való folytonos hivatkozás és sopánkodás gyakran csak a lustaságot próbálta meg elfedni. Az idõ végül Jenõ döntését igazolta: el kell indulni, heti sok száz kilométert kell autózni, éjfél után kell hazamenni, és akkor megy a dolog.
Történelmi szerencse, hogy a Katolikus Egyházban mûködött egy igen aktiv papi csoport (gondoljunk csak a legendás Dunakanyar Egyházközségre), amelynek tagjait szintén nem kötötték sem kisebb, sem nagyobb kompromisszumok, félelmek. Akkoriban a karriernek még a lehetõsége is fényévekre volt tõlük, igy jövõjük építése helyett egyszerûen papok lehettek. Isten elhívott szolgái, akik hírdethették az igét akár alkalmas, akár alkalmatlan. Nem voltak sokan, mindössze néhány papról lehetett szó; még akkor is, ha ma egyre többen egyre nagyobb számra vélnek emlékezni.

E két tényezõ talált egymásra valamikor a hetvenes évek elején. Ez a két energia egyesült, és ez okozott robbanást a magyar Egyházban. Gondoljuk csak el: az a generáció, amely már a vallási hagyományból kiszakadva nött fel, s amely a könnyûzene új áramlataiban ösztönösen ismerte fel a szellemi fogódzópontot, a hivatalos egyházi nyelvbõl jószerivel egyetlen kukkot sem értett. Ha azt hallotta: "kegyelem", esetleg eszébe jutott az Elnöki Tanács elnöke, aki iffinként megkegyelmezett egy-egy halálraítéltnek. De Jézus, meg a megszentelõ kegyelem, meg a lélek kegyelmi állapota: nos mindez egészen biztosan meg sem fordult a fejében. Ezzel a tömeggel két dolgot lehetett tenni: szidni, vagy megszólitani. Jenõ sokakkal ellentétben a második lehetõséget választotta. És a társadalom széles körei számára immár érthetetlen egyházi nyelvezet helyett hatni kezdett egy olyan nyelv, amelynek nagy elõnye volt az elõbbivel szemben, hogy az is megértette, aki addig sosem járt még templomba. "Jézusom én szeretlek, égenföldön kereslek" - ehhez nem kell elsajátítani egy két évezredes hagyomány minden elemét, hogy valaki megértse. Pedig e mondat nem jöhetett volna létre a kereszténység évszázadai nélkül. Szerintem ebben áll az elsõ nagy ötlet: a szöveg egyszerûségében, egyértelmûségében.
E dalokhoz nem kellett és ma sem kell elõképzettség, egyetemi diploma, elég volt figyelni rájuk. Ez a dalok népszerûségének egyik oka. Egymásra talált a helyzet, és a helyzetet kihasználó ember.

Természetesen nem volt mindegy az sem, milyen zene születik a szövegekhez, milyen módon szólal meg a mondanivaló. Itt is az egyszerûség dominált, a zenei közérthetõség. Ez vezetett oda, hogy a dalokat hamarosan mások is énekelték, játszották. A gitár, mint vezetõ hangszer megadta a zene hangulatát, bár a hangszerpark bõvülni kezdett. Fuvola, furulya, akusztikus-, majd egy idõ után elektromos basszusgitár. Ez a felállás egészen a nyolcvanas évek végéig meghatározó maradt Jenõ zenéjében, sõt egyre inkább úgy érzem: a bõvülés ellenére ma is ezek a hangszerek adják dalainak zenei gerincét - no és persze a vokál. Egy idõ után a szólógitár és a dob is megjelent a koncerteken (gondoljunk csak a Petõfi Csarnokban rendezett elsõ nagy, teltházas koncertre!), de a végsõ lépés nem történt meg: Jenõ zenéje nem lett rock-zene. Persze még így is sok hozzá nem értõ és rövidlátó kritikával kellett küszködni, hiszen a dob és a gitártorzító effekt néhány ember szemében az ördög embert nyúzó, lelket gyötrõ arzenáljának része. Pedig talán nem kellene elfelejtenünk: a szél ott fúj, ahol akar.

A hetvenes évek elejétõl kezdve töretlen volt a "Sillye-jelenség" mûvelése, terjedése. Ez az idõszak számos érdekes kérdést vet fel, amelynek a megválaszolásához talán egy egész könyvre lenne szükség. Érdekes eredményre jutnánk például, ha térképre vetítenénk a Jenõt meghívó papok és a papi békemozgalom oszlopos tagjainak szolgálati helyét. (Gyanum szerint az átfedés ritkább lenne, mint tíz fehér holló.) Azt is érdemes volna megvizsgálni, hány sikeres és viszonylag nagy tömeget vonzó Jenõ-koncert után helyezték el az illetõ káplánt az egyházmegye lehetõ legtávolabbi sarkába. (Itt viszont a közönséges fekete holló minden egyes tollára juthatna eset ... ) Nagy hiba volna, ha elfelejtenénk: milyen sok ember kockáztatott, amikor részt vett ebben a folyamatban. Jenõ és a családja, az õt meghivó papok, a zenekar tagjai és még sorolhatnánk. Minden gátló tényezõ ellenére a hetvenes évtized és a nyolcvanas évek eleje jelentette az elsõ csúcspontot a "Sillye-jelenség" történetében.

Ma már a második korszakban járunk, amely szinte minden tekintetben kölönbözik az elõzõtõl. 1989 után gyökeresen megváltozott a dalok környezete. Ráadásul el kell ismernünk: e változás nem minden elemében jelentett kedvezõ fordulatot.
Hirtelenjében szabad lett minden, a "Sillye-jelenség" mellõl egyetlen pillanat alatt nyomtalanul eltûnt a személyes kockázatvállalás. Márpedig ez korábban minden igazságtalansága ellenére sem volt képes ártani a zenének vagy mûvelõinek. Ugyanez igaz a dalok hallgatóságának a tagjaira is. Nagymarosról eltûntek a gyanúsan borotvált urak, akik éppen csak szemnyílást nem vágtak újságjukba, amelyet mindig gondosan maguk elõtt tartottak. Immár nem volt sikk, nem volt burkolt politikai ellenállás (még csak "ellenállásocska" sem) Jenõ koncertjeire járni. Jenõ és zenéje elõtt olyan termek nyíltak meg, amilyenekbe tiz évvel korábban be sem léphetett volna, hisz sem az Ady Mûvelõdési Ház, sem a Petõfi Csarnok igazgatója nem óhajtott saját állásával játszani. Olyan helyeken léphettünk fel, mint az igazi profik - az õ elõzetes tapasztalataik, felkészültségük nélkül. Mindezt óriási kihívásnak éltük meg, hiszen a zene mögött most már tényleg csak az a két dolog maradt, aminek ott helye volt: a hit és a hangzás. Hogy hová vezetnek az új helyzet ezen új tendenciái, azt ma még nem lehet megmondani, igy e helyiitt sem kell bövebben foglalkoznunk vele. Még most, tíz évvel a történtek után sem mondhatjuk ki, hogy Jenõ zenéje tökéletes biztonsággal megtalálta új helyét az új világban. Hiszen ezt a zenét sem a profizmus bástyái, sem a hivatalos egyházzenét körülvevõ elvárások nem védik meg a megmérettetéstõl (az azért elgondolkodtató, hogy a templomba járók többsége nem hallgatja a nagy mai magyar egyházi szerzõk kórusmûveit). Talán a második harminc éves jubileum alkalmával többet mondhatunk majd...

A szövegek ugyanúgy változáson estek át, mint a környezet. Kovács Gábor szövegei (Kereszút, Kristályóriás, Jöjj, Lángoló) után megint Jenõ szövegei szólaltak meg a dalokban. A versek érettebbek, megfontoltabbak lettek, de legfontosabb jellemvonásuk, a közérthetöség megmaradt.

Erre az idõre esnek az elsö stúdióban készült felvételek is. A stúdiómunka nemcsak a zenészeket formálta át, hanem gyakran bizony a dalokat is. A mikrofon könyörtelen gépezet, teljesen érzéketlen a zene hangulatára és még csak nem is korrigál: ugyanolyan egykedvûen veszi fel a hamis hangot, mint a szépet. A stúdióban a számyalás, a közönséggel való kommunikáció szerepét a szenvedés veszi át, és ez talán jól is van így. A stúdió alázatra nevel, megmutatja korlátainkat és arra is megtanít, hogy áldozat nélkül semmi sem jöhet létre. Ezen a téren még van mit tanulnunk, de úgy hiszem ez sem baj. Szömyû volna, ha azt képzelnénk, hogy már nem fejlõdhetünk.

Nem lenne teljes a kép, ha nem irnék azokról, akik feleségén, családján és néhány meghatározó jelentõségû paptestvérünkön kivül Jenõ mögött álltak, állnak, segítettek vagy segítenek neki. Nélkülük biztosan máshogy szólnának a dalok, végsõ soron pedig az egész "Sillye-jelenség" sem pontosan így festene, mint ma. Természetesen képtelenség volna mindenkit felsorolni, de van néhány ember, akinek lehetetlen nem köszönetet mondanom. Nem érdemes különbséget tenni azok között, akik még mindig Jenõvel zenélnek és azok között, akik már nem, mert aki eltávozott, az is otthagyta a keze nyomát a zenén. Egy akkordot, egy gitárszólót, egy szólamot, vagy bármi mást. Gerber Gyuri (Dugó) a hõskor basszusgitárosa, Ott Rudi és Gerber Zsófi, ugyanezen idõk fuvolistái együtt zenéltek Kemenes Balázzsal (Guszti bácsi) és Piróval (közismeretlenebb nevén Pirositz Györggyel). Utóbbiak egyéként harminc éve hû társai Jenõnek, máig elkisérik, bárhová megy. Borka Zsolt csaknem húsz éve nélkülözhetetlen tagja a Jenõvel dolgozó stábnak. Könyves-Tóth Kati és késõbbi férje, Szucsák Fickó a Kristályóriás két fõszerepét énekelte lemezre. Ugyanezen a lemezen a zenekart Könyves-Tóth Misi vezette, basszusgitáron pedig Könyves-Tóth Elõd játszott. Andrejszky Tibi volt a zenekar elsõ igazi szólógitárosa, valamint sok kazetta (A világnak Krisztus kell, Álmaimból lelkembõl, Szép új remény, Feltámadt, alleluja) zenei rendezõje, gitárosa vokalistája és hangszerelõje. Beöthy Árpi jóvoltából szólalt meg elõször Jen dalai mögött igazi, rendes dobfelszerelés. Helyét néhány éve Görgényi Gábor vette át, s mind a mai napig õ a "Sillye Jenõ és barátai" zenekar dobosa.

Azt hiszem, Jenõ szerencsés ember. Akinek az évek során ennyi barát adatik, annak nincs oka panaszra. Persze, támadások hamar érték, egy idõben valósággal záporoztak feléje, és bizonyosan a jövõben is lesz még belõlük egy-kettö. Ezzel mindannyiunknak, elsõsorban természetesen Jenõnek, meg kellett tanulnunk együtt élni. Ám e támadások eltörpülnek a sok öröm mellett. Ahogyan a múlt századi orosz realista irók büszkén vallották, hogy mindannyian. Gogol köpönyegébõl bájtak elõ, így Jenõ képzeletbeli köpönyegébõl is zenészek, zenekarok indultak el a magyar katolikus könnyûzene mûfaján belül. Van, aki csak a mûfajba került bele így, de zeneileg önállót alkotott, és bizony olyan zenekarból van több, akik fiatal koruk ellenére is a "nagy öreg" zenei világán belül maradnak. De azt hiszem, ez sem baj.

Ha már vettem a bátorságot, hogy elõszót írjak e daloskönyv elé, illene valami optimizmust sugárzó végszóval befejeznem. De azt hiszem, mindannyiunknak elege van már a küszöbön álló rózsaszinû jövõ emlegetésébõl. Fõként akkor, amikor a valóság mást mutat. A hatmillió katolikus Magyarországán jó, ha hatszázezren gyakorolják a hitüket. Nagymaros tömegei arra csábítanak, hogy elfeledkezzünk Budapest üresen kongó templomairól. Mindnyájan bûnös, esendö emberek vagyunk. Saját érdemébõl egyikünk sem lehetne büszke semmire sem. Alighanem a példabeszédek könyvének ismeretlen szerzõje tudta mindezt, amikor így írt: Az emberi értelem tervezget, de az Úr adja meg, hogy mit mondjon a nyelv. Minden útját helyesnek tartja az ember, de az Úr megvizsgálja a lelkeket. Bizd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid." (Péld 16,1-3)

Dr. Kőszeghy Miklós