ILLYÉS GYULA

Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez

Nem lopsz te többet! Ami még lopható 
s egyáltalán mi még elemelhető vala: 
magas elődeid már mind elemelék - 
Kongó puszta honod! Reménytelen egén 

kifordított zsebek gyanánt lobognak a 
felhők s mögöttük, mint a forgalomból rég' 
kiment tallér méláz antik fénnyel a nap - 
nem váltható fel ő... hunyorg arcátlanul. 

Szegény haza! nincs más disze már, csak amit 
költői raknak rá: az őszi lomb nehéz 
aranya, a folyók ezüstje s hölgyei 
gyémánt szeme... de te tudod, mindez mit ér! 

Te a valóságot fürkészed gondteli 
arccal s objektiven! s meg nem téveszthetőn - 
A helyzettel, öreg, te számolni akarsz 
mesterséged finom szabályai szerint... 

Azt nézed, hogy mi van... és - elhiszem - szived 
búsong! Mit messziről édes oázisnak 
véltél: délibáb volt! szélhordta homok és 
állathulladékok halmán ülsz merengve... 

Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz 
könyökforgatásod az ősi mód szerént? 
Ezért hajlongásod? Ilyen pályadijért 
nyaltál, miként csiga, utat e polc felé? 

Ah, eljő majd a kor, tudod, akárcsak én, 
eljő a nap, midőn minden tolvaj felel - 
remegve állsz te is köztük - ártatlanul! 
szégyenkezve dicső eleid közt: kontár! 
korcs ivadék, aki már lopni sem tudott... 

ILLYÉS GYULA