Payday Loans

Keresés

A legújabb

BALCZÓ ANDRÁS, a nemzet sportolója (is) PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
ELIT - HIVATÁS, POKOLJÁRÁS, ÁRULÁS, XX-XXI.SZ.
2009. augusztus 20. csütörtök, 21:38

Az eldobott kő példázata


Születésnapi beszélgetés
Balczó András olimpiai és világbajnok öttusázóval

A gyűlölködő világban, a némák országában ő a lelkiismeret hangja. Ő beszél
a félelempecsétes ajkúak helyett, a megalázottak nevében. És lesz a csönd, ha
igaz társat talál a jó ügy szolgálatában.
Szeretetből és szigorúságból, kőből és virágból összegyúrt hajlíthatatlan férfi.
Szálegyenesen hordva az Istentől kapott szerepet. Az öniróniát, a játékot is, hiszen
ezek nélkül nem volna olyan fiatalos, pedig vállát 70 év terhe nyomja.
Balczó András az öttusasport történetének legnagyobb alakja. Tizenhat évesen
a Nyíregyházi Vasutasban kezd atletizálni, 1958-ban a fővárosba költözik, a Csepel
SC versenyzője lesz. Nyolcszor nyer magyar bajnokságot egyéniben, hatszor
csapatban… 1963-ban Magglingenben, 1969-ben Budapesten egyéni világbajnok.
Ötszörös csapatvilágbajnok. Az 1964-es tokiói olimpián eltiltás miatt nem indulhat.
Az 1968-as mexikói olimpián a győztes csapat tagja. Az 1972-es müncheni
olimpia egyéni bajnoka, csapatban második. 1973-ban visszavonul. 1976-ban Kósa
Ferenc Küldetés címmel portréfilmet készít róla, a bemutató a korszak jelentős
eseménye, nemzeti meditáció és tüntetés.
Balczó András 1983-ban elhagyja a sport közegét. Szellemi szabadfoglalkozású,
az ellenzéki mozgalom vezető egyénisége. Járja az országot, beszél és bírál, biztat,
és reményt plántál az emberekbe. A maga építette házban Budakeszin él feleségével
és tizenkét gyermekével. Augusztus délelőtti csendjében kérdezem az elmúlt
évtizedekről, örömökről és fájdalmakról, a jövő terveiről.
A hosszú nagyszobában telepedünk le. Mónika forró kávét hoz és illatos süteményt,
azután visszamegy, hogy készítse az ebédet.
– Születésnapunkon sokszor megfeledkezünk a másik „hősről”. Édesanyádról milyen
emlékeket őrzöl?
– Édesapámhoz hasonlítva, úgy emlékszem, hogy szelíd asszony volt, akihez
menekülni lehetett. Művészi ambíciói voltak, festegetett falvédőket, bibliai jelzőket.
A ’40-es évek végén, az ’50-es évek elején nagyon rosszul álltunk, mint minden
evangélikus pap családja, aki nem adta be a derekát a hatalomnak. Szegényen
éltünk, ami miatt bennem nincs háborgás, jobban tudok örülni ma is apróságoknak.
Éjszaka jelzőket festett, ha jól emlékszem három forintért adta, volt rajta
templom, felhő és egy idézet, petróleumlámpa mellett készítette, hogy a villany
ne fogyjon. A derűjét soha nem veszítette el, nagyon szerette a kertet, a kedvencei
voltak a rózsák. Kis földjét örömmel gondozta és szépítette. Tanítóképzőt végzett,
szerette a zenét, és kántori minősítést is szerzett. Én az érmeimet soha nem
tettem el, ő egy kartonlapra plüss bevonatot tett, arra akasztotta, és földíszítette,
mint egy házi „oltárt”.
– Szegénységben éltetek.
– Emlékszem, az 1952–53-as tanévben nem vettek föl Nyíregyházán a gimnáziumba,
nyilván édesapám miatt. Debrecenbe, a református kollégiumba igen. Karácsonykor,
mikor hazamentem, rövid nadrágban indultam, mert nem volt hosszú,
jó lila lett a lábam és a térdem. Egyszer édesanyám feladott tíz forintot a személyvonatra,
ezt írta szegény: „Bandikám, itt küldök tíz forintot, valakitől kérd
kölcsön a hiányzó négyet. Várunk szeretettel.”
– Édesapád evangélikus lelkész volt. Mikor léptél be először templomába?
– Templomba járásomnak a kezdetére nem emlékszem. Édesapám szigorú ember
volt, fel sem vetődött, hogy ne menjünk el. A harcait vívta a gyülekezetben,
a kollégák között, a hívekkel, az államegyházi hivatallal. Egyszer beidézték, s azt
mondták neki: „Nézze, Balczó elvtárs.” Azt felelte rá az ’50-es évek első felében:
„Én önnek nem vagyok elvtárs!” Ez akkor életveszélyes volt. Ez a mai napig jó
érzés, s arra gondolok, át kell adni másoknak ezeket a jó emlékeket. Állva maradni,
nem feladni. Édesapám hazaérve sokszor elfáradt, a türelmetlensége akkor tört
ki. Otthon derült ki, hogy mennyi küzdelme volt napról napra.
– Mikor döntötted el, hogy öttusázó leszel?
– A pillanatra nem emlékszem, de azt tudom, egy idő után nem volt kétségem,
hogy öttusázni szeretnék Tizenhat évesen már tudtam, hogy ezt akarom csinálni.
Mindig megragad, ha látom, valaki megindul gyerekkorában, s ez az út szinte már
viszi, nem ő viszi az utat, az repíti előre. 1954 szeptemberében, az évnyitó hajnalán
barátommal lovagolni voltunk, elestünk, és eltörtem a kulcscsontomat. 
Az osztályfőnököm felállított, és harsogva mondta: „Pap az apja, nem jó tanuló, ráadásul
még össze is törte magát. Az öttusa-világbajnokság lovagló számát akarja megnyerni.”
Akkor nagyon elcsodálkoztam: ilyen félreértést, én csak az összetett versenyt
szeretném megnyerni.
– A sok győzelemből nekem a budapesti világbajnokság a legkedvesebb. Ezrek mentek
föl a közeli dombra, hogy veled együtt futva segítsenek.
– Nem zavartak meg, inkább repítettek. Más volt az érdekes, úgy kétezer méter
táján egy fiatalember futott mellettem. Ami tilos, mert idegen segítség, és kizárást
vonhat maga után. Ilyenkor nem szabad szépen, kedvesen magyarázkodni,
kénytelen voltam cifra káromkodással elküldeni. Azóta sokszor felvetődik bennem,
egy válságos helyzetben nem lehet – rossz értelemben – finomkodni. Az, hogy
feljöttek az emberek, egész biztos spontán dolog volt. A magyar sportban valahol
a mi sok évszázados elnyomatottságunk fejeződik ki. Nincs gőgről szó, csak arról,
hogy nem vagyunk rosszabbak, kevesebbek, mint bármelyik másik nemzet.
– Hogyan látod 30 év távolából a Küldetés című filmed?
– Szerencsés pillanat volt, hogy Kósa Ferenccel összedugtuk a fejünket, s megszületett
a film. Sokat köszönhetek neki, sok embert megismertem: Nagy Lászlót,
Ágh Istvánt, Kiss Ferencet… Ebben a körben a nemzethez való kötődésem, amely
megvolt korábban is, erősödött. Tanúja vagyok az erőfeszítéseimnek, a töprengé-
seimnek, a kétségekkel való birkózásaimnak. Visszanézve az életemre, úgy látom,
minden mögött ott van az isteni szándék, ahogy Ady mondja: „Ha néha-néha
győzök, tudom, ő járt előttem kivonva kardját, megelőzött.” 
A közelmúltban megkérdezték tőlem a televízióban: „Ön büszke ember?” 
Kicsit mélyütés egy ilyenkérdés, de nem voltam felkészületlen. 
A büszkeség és a gőg nagyon közel vannak egymáshoz. 
Az én esetemben azért nem vetődhet fel, mert tudom, amim van, azt
Istentől kaptam. Így van a Bibliában: „Mid van, amit nem kaptál?”
– Latinovits Zoltán a röpülés boldogságáról beszél.
– Visszanézve, nem találom magamban az érdemszerző mivoltot. Eldobott kőnek
tekintem magamat, amelyik nem lett büszke arra, hogy repül, hiszen eldobták.
A Példabeszédek Könyve jutott eszembe: „A harcra a lovat felnyergelik
ugyan, de a győzelmet az Úr adja.” Ez pontos és szép megfogalmazása annak,
hogy vannak tennivalóink, de a dolgok kimenetele nem a mi kezünkben van, nekünk
csak hűséget kell szolgáltatni, hogy Isten a legjobban rendezze életünket.
– Nem látod kilátástalannak a holnapot?
– Mostanában sokszor úgy gondolom, látva világunkat, egyre kilátástalanabb az,
hogy a nemzet lábra álljon, vagy meginduljon valami jó. Nincs fény, amely megvillanna
nekünk, s kezdene jó irányba haladni életünk és a nemzet gondolkodása.
Az egyes embernek az erőfeszítése, a hűsége arányában válik megoldottá az élete.
A hűségek mikor állnak össze hatóerővé, ez nem a mi dolgunk – Istené! Nekünk
a hűséget kell adni, s akkor ez lehetőséggé válik Isten kezében, hogy a sorsunkat
megoldja.
– Megáll egyszer ez a pusztulás?
– Meggyőződésem, hogy egyszer ébredés fog a világra szakadni. Akkor az emberek
180 fokkal ellenkező irányba fognak fordulni, másként gondolkodni. Csak
az a fontos, hogy a pillanatot éberen várjuk. Ha nem következik be az életünkben,
nem azt jelenti, hogy valamit elrontottunk, mert a végső elszámolásnál mindenképpen
az lesz amaz igaz bírónak a kérdése: mit tettél, felismerted, hogy ezt
lehetett volna csinálni, de te a haszon kedvéért mást cselekedtél? A meggyőződésünkön
keresztül akar Isten vezetni bennünket. Lehet, hogy szenvedéssel jár, de
az egész életre mondhatom, amit a sportra: szenvedésbe ágyazott gyönyörűség! Az
életre is mondható, a keresztény létre, Krisztus követésre is, mert szenvedés nélkül
nem megy.
– Az országjárásokról jó volt hazatérni?
– Megnősültem 1962-ben, négy év múlva elváltam. Az átlag élsportoló életét
éltem. Biztos voltam benne, hogy semmi sem fog változni, mert józan, normális
ember vagyok. De 1975-ben mi sem volt hőbb vágyam, hogy a megismert tornászlányt
feleségül vegyem. Házasságkötés előtt el kellett mennünk tanácsadásra,
kérdőívek kitöltésére. Az egyik kérdés az volt: hány gyereket szeretnénk? Bennem
az volt, hogy több gyereket valamilyen szempontból könnyebb nevelni, mint kevesebbet.
Sutyorogtam a vallató nőnek a fülébe, hogy négyet-ötöt. Amikor jöttünk
kifelé, mentünk ötven métert a lejtős úton a kijárat felé, kérdeztem a menyasszonyomat,
és ott kiderült, hogy ő is ötöt mondott.
– Gyorsan jöttek a gyerekek.
– Nagyon boldogok voltunk. Egy… kettő… három… négy… öt… Az ötödik
után éreztük, hogy megérkeztünk, a tervek megvalósultak. Vége. És akkor jött
a hatodik gyerek, aki meglepetésként ért bennünket. Utána mindig érkezett egy
„utolsó”. De mindig nagyon boldogok voltunk. Mindannyian. Tennivalónk van
sok, elsősorban a feleségemnek, én mímelem a csapatmunkát, igyekszem színlelni
a nagy odaadó szorgalmat.
– Felsorolnád a hat fiút és a hat leányt?
– A legnagyobb fiam, Márton, közlekedési gépészmérnök. Részben itt, részben
Németországban védte meg diplomáját. Három éve doktorandusz, a Műszaki
Egyetem Áramlástani Tanszéken segédmunkatárs. A második gyermekünk Laura,
személyi titkár. Anna lányunk biológus, a Duna–Ipoly Nemzeti Parknál dolgozik.
Barnuskám elvégezte a jogi egyetemet; öttusázni kezdett, de megszűnt a csepeli
szakosztály, aminek kicsit örülök, mert mindenki azt várja a gyerekeinktől, hogy
világbajnokok lesznek… Berci elvégezte a Gödöllői Egyetem Környezetgazdálkodási
mérnökit. Nóra a budakeszi óvodában tüsténkedik. Bálint a harmadikat végezte
a BME Gépész Karon, ő a legmagasabb a családban; a fiúk szinte mind
a fejemre nőttek. Következő Sarolta, a másodikat végezte a Károli Gáspár Református
Egyetem angol szakán, és emellett szinkronúszó is. Gáspár a most következő
tanév végén fog érettségizni… a Baár-Madasban… Minden gyereknek változik
az életkora, és én már alig tudom követni. Noémi a Prohászkába jár, nyolcadikos,
Virág is oda jár, ő az ötödiket fejezte be… és Botond tízéves, aki a harmadikat
végezte, itt áll előttünk teljes nagyságban.
– Egy időben nagyon belemerültél a politikába.
– A demokrácia intézményével vannak problémáim. Ez egy tökéletlen államforma.
Ameddig az emberek a butítottság állapotában vannak, addig a pénzvilág urai
mindent megtehetnek egy nemzettel. Évezredeken keresztül mindig volt egy teljhatalmú
király, akinek módja volt kormányozni az országot. Ha olyan uralkodót
kaptunk, aki Istennel szoros kapcsolatot tartott, az nemzetünknek mindig hasznára
vált. Egy népet ha megszán az Isten, annak ad egy vezért. És ez a vezér mindent
megkap a nemzet vezetéséhez. Magyarországnak ez a személye él vagy nem él,
azt nem tudom. De történelmünkben mindig megjelent valaki, aki a megindulás
gerjesztője lett.
– Láttál erőt a rendszerváltozás utáni jobboldalban?
– Azt gondoltam, hogy a MIÉP, mely mellett tevékenykedtem mint szimpatizáns,
egy nyiladék a demokrácián. Arra jöttem rá, hogy a demokrácia keretein belül
csatát nyerni ezekkel a huncut, lefizetett rablóvezérekkel nem lehet. És nem is
az én feladatom. Nekem mélyebbre kell mennem, rámutatni Jézusra, 
aki a szellemvilágban a „világcsúcsot” felállította. Megmutatta, azért jött, hogy bemutassa
számunkra Istent, illetve Istennek a ránk vonatkozó akaratát. Milyen tervet készített
nekünk. És ezt megérteni Jézus kiiktatásával nem lehet. Jézus nevének hatalma
olyan isteni jelenlét a világban, amelyet szavakkal megfogalmazni nem lehet.
Körülírni lehet esetleg. Egy zenedarab többet mond erről, mint egy könyvtárnyi
könyv. Ha valaki megértette, az életével tudja bizonyítani csak. A Biblia pedig
olyan, mint egy kotta, amit az ember el tud énekelni. A szenvedések, az igyekezetek,
a sikerek és a sikertelenségek keverékéből meg lehet érezni valamit, mint
ahogy az illatot megérzi valaki. Meggyőződésem, hogy ez a hatalom, amire
mondja Jézus: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön”, ez nem nélkülözhető az embernek. Ha a harcait végig akarja vívni. És átéli azt, hogy nem
ő az érdemszerző, nem övé a dicsőség. „A dicsőség nem azé, aki akar, nem azé,
aki fut, egyedül a könyörülő Istené.”
– Nemrégen lettél a Nemzet Sportolója. Miért nem mentél el a díjátadásra?
– Mikor meghallottam, hogy lesz a kitüntetés, gondoltam, megint egy sarkos
helyzetbe kerülök. Rögtön tudtam, nekem nem szabad elmennem a díjátadásra.
Nem szabad a kézfogásommal – ami nem ér többet, mint bármelyik magyar emberé,
de kevesebbet sem ér – a hatalmat hitelesíteni. Most a negyedik kormány
van hatalmon, az első, Antall Józseffel az élen, meghozta azt a liberális abortusztörvényt,
amit én törvényhozás útján végrehajtott tömeggyilkosságnak tekintek!
Mind a négy kormány bűnös abban, hogy a magzatokat meg lehet ölni. Egy
olyan nemzetnél, amelyik fogy és pusztul. De az a legnagyobb tragédia, amely az
anyáknak, az apáknak, az orvosoknak a lelkében történik. 
Az ölést nem lehet semmiféleképpen engedélyezni. Márpedig ez magzatgyilkosság! 
Én egy ilyen kormány vezetőjéhez nem mehetek el kézfogásra. 
A kézfogás hitelesítés, más, mint egy köszönés.
Azt jelenti, hogy egyetértek, jóváhagyom.
– A film is közrejátszott ebben?
– A Küldetés című filmnek is volt hatása. Az utóbbi 31 évben több mint kétezer-
ötszáz alkalommal voltam mindenféle közösségekben, beszélni arról, hogy mi
végre vagyunk a világban, én hogyan látom, mit tudok javasolni, mit tartok sikernek,
sikertelenségnek. Nem volt szándékom, hogy támogatókat gyűjtsek magamnak.
A jelölőbizottság ügyesen betette a feltételek közé, hogy pályafutása befejezése
után milyen tevékenységet folytatott sportága érdekében? Én tíz évig vártam
arra, hogy azt csinálhassam, amit nekem tenni kell. Aczél György eljárt 1978-ban
Buda Istvánnál, az államtitkárnál, s azt mondta neki, Balczó nem kerülhet pozícióba, 
mivel részt vett Kósa Ferenc filmjében. Buda hivatalba lépése után három
héttel aláírta a levelet, amelyben kirúg engem a szövetség elnökségéből. Ez után
jogom lett volna megsértődni, eltávozni akár külföldre, elmenni kályhásnak, cukrásznak, 
de nem mentem. Hat évig ott maradtam belovaglóként, ami egy takarítói szint. 
Olyan, mintha Kocsis Zoltán elmenne a Zeneakadémiára portásnak szép tányérsapkában.
Ottmaradtam, mert azt gondoltam, hogy az alkalmasságomat kell őrizni. 
Minden idegszálammal arra készültem, hogy majdan a sportág szakmai irányítását vezessem, 
mert ez a feladatom. Tízévi várakozás után azt mondtam, köszönöm, 
eddig volt bennem türelem, befejeztem.
– Csalódtál?
– Semmiféle csalódottság nincs bennem. Mert nekem a tíz év várakozás, úgy
érzem, szükséges volt ahhoz, hogy valami átprogramozás történjen bennem. Nem
azt teszem, amit én terveztem, mást, de így jártam jobban. Így van a Bibliában:
„Az ellenségeidet segítő társaiddá teszem.” Nem azért segítenek, mert jót akarnak.
Rosszat akartak, és az én esetemben így fordította Isten a helyzetemet. Ehhez
Istennek valamiféle beavatkozása kellett, ezért nekem őrá kell figyelnem.
– Sok istenkereső fiatalt ismerek. Mit üzennél nekik?
– Csak azt tudom mondani, amit eddig is Jézus szavaival: „Nálam nélkül semmit
sem cselekedhettek.” Az ő lelkületének, szellemiségének, élete példájának a kiiktatásával
nem indulnak meg a dolgok. Ez a fő mondat: „Keressétek először Isten országát, 
és az ő igazságát, és minden megadatik nektek.” Ennek a keresésnek
a módja az, hogy a felismert meggyőződésem szerint kezdjek élni. Ami néha
halálugrásnak tűnik, de ezt kell tenni, mert különben nem derül ki, hogy téves
vagy nem téves a döntésem. A Jelenések Könyvében az van írva: „Kik nem láthatják
meg a mennyeknek országát?” Első helyen vannak a gyávák. Az elgyávulás az,
amitől rettegni kell. Az a csoda, amikor az ember lemondott immáron a vágyott
célról, mert érzi, hogy megköti a teljesülés reménye, és nem mer úgy létezni,
ahogy a szíve diktálná. A megvalósulásnak elengedhetetlen feltétele a képesség
a lemondásra. Lemondunk a vágyott célról annak kedvéért, hogy lássunk és halljunk.
Az embernek nem a sikerre van szüksége, hanem a békére. A béke állapota
az, amikor meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, és a jót választja. Ha valaki
mindent megtesz, ami tőle telhető, a cél érdekében tisztátalan eszközt nem használ,
akkor egy idő után ez az állapot szakad rá. Valami megindul az életében, felszabadul,
és feldugja a fejét a ködből, a káoszból.
– Kevés gondolatodat jegyzed le papírra.
– Nagyon ritkán írok, akkor is kínkeservesen. Nem indul meg semmi, amíg
nem jön egy olyan hasonlat, amiről tudom, hogy nem én találtam ki, hanem
kaptam. Most is ez történt Varga Zoli könyvének előszavával. Megvolt a hasonlat
első fele, hogy aki az élet dolgaiban, küzdelmeiben Isten nélkül kíván részt
venni, úgy jár, mint az a katona, aki ellenséges terület felett kiugrik ejtőernyő
nélkül a repülőgépből. Ez jónak tűnt, de éreztem, hogy valami hiányzik a végéről.
A kínlódást abbahagytam, kijöttem a konyhába, a pacalt megmelegítettem,
sok fokhagymát tettem bele, már fogtam a kanalat, amikor eszembe jutott a hasonlat
másik fele. Jézus a maga ejtőernyőjével utánunk ugrott, és zuhantában átadta
nekünk a sajátját. Mi megmenekültünk, ő pedig belehalt. Gyorsan letettem
a kanalat, szaladtam be a szobába, ahol a jegyzeteim voltak. Mire odaértem, már
kitört rajtam a sírás. És tudom, a saját hasonlatomtól soha nem érzékenyülök
el, de ha a Szentlélek megajándékoz, akkor mindig rám tör a sírás. Az vigasztal,
hogy Márai Sándor azt mondta, aki könnyen ír, az egyáltalán nem ír semmit,
csak szavakat vet papírra.
– Szereted Márai könyveit?
– Igen. Regényeit, naplóit. Elbeszélései közül nekem csúcs a Francia jacht.
Rendkívüli személyiség volt, mondta magáról: „Másképp léteznem, mint a kifejezés
emberének, soha nem vetődött föl bennem.” Vannak, akik kora ifjúságukban
megkapják ezt, és vannak, akik még 30 évesen is keresik az utat.
– József Attilát is sokat idézed.
– Nehéz megmondanom, miért áll közel hozzám. Adyt egy kicsit jobban szeretem.
József Attilában az árvaság, a szikárság, a léleknek az az állapota, amely
vitte… Ady Endre lompos, barokkos, gazdag, bátor, jobbra-balra elmegy bűnbe és
bűntelenségbe, a patyolat üzenetétől Léda mindenségéig. József Attila írja: 
„Megszülettem, elvegyültem és kiváltam.” Ez szerintem mindenkire vonatkozik, de nem
mindenkinek kötelessége olyan mértékben, mint neki. Vannak, akik nem tehetik
meg a külön nem válást. Valamilyen szempontból én is ilyen vagyok. Az, hogy tíz
évig vártam a lehetőségre, gondolkodásomban valahogy én is különváltam, hogy
ebben mi van… „ők fogják a ceruzámat és én emlékezem”… Egy láncszem vagyok
egy hosszú sorban. Édesapám és édesanyám nagyon különböző természetűek
voltak. Mi az, ami bennem működéssé vált, ötvözet lett? Édesapámnak a szigora,
édesanyámnak a derűje, jó humora, néha szórakozott nagyvonalúsága? 
Még versenyeztem, amikor édesapámmal álmodtam. És ő, aki abszolút nem olyan volt, mint
amit nekem javasolt. Azt mondta: „Bandikám, csak könnyedén, csak könnyedén!”
Sokszor eszembe jut, amikor berágok valamin, hogy felül kellene emelkednem…
csak könnyedén, csak könnyedén.
– És sikerül?
– Milyen érdekes, hogy ilyen segítségek is jöhetnek. Vannak, akik tagadják
hogy létezik ilyen. Az embernek a Szentírást nem szabad leszűkítenie. Egy közismert
püspököt idézek: „Isten a Szentírás által sem engedi magát korlátozni.” Azt
meg én teszem hozzá, hogy imádni csak az Atyát, a Fiút és a Szentlelket lehet.
– Mit jelent neked a Biblia?
– Édesapám, mikor elengedett Nyíregyházáról, egy Bibliát adott. Említettem
már neked, 1956 után, mikor Budapestre kerültem, biztos voltam benne, hogy Isten
nem létezik. 1962. július 1-jén megtudtam, hogy van Isten. Abban a pillanatban
elolvastam a Bibliát, vittem magammal versenyekre, edzőtáborba, külföldre.
De az igazi fordulatot az hozta, amikor ’69-ben rájöttem, hogy vágyaim teljesültek…
és akkor derült ki, hogy az én vágyódásaim eddig tartottak. Leállt bennem
az a nagy akarás, ami eddig működött. Attól kezdve versenyzésemnek az utolsó
3 éve olyan vonszolásos volt… Természetesen van kedves részem a Bibliában: János
evangéliumát olvasom legnagyobb örömmel! Illetve a közönséges leveleket:
Jakabot, Pétert, Jánost. Ezeknél a részeknél a legpiszkosabbak a lapok élei, de
azért máshol is böngészek.
– Úgy tűnik, gazdátlan hajó az ország. Te hogyan látod Magyarország jelenét?
– Ami Magyarországgal történik, az velem is történik. 2006. október 23-án kiderült,
hogy itt demokrácia álnéven működő diktatúrában, nem is olyan puha
diktatúrában, folyik a nagy kifosztás, országrablás. Megerősödött bennem, hogy
a pénzvilág urai Magyarországot szúrták ki maguknak mint elpusztítandót! Mert
ilyet mondani, hogy 6–7 millió magyar elég lesz, ezt csak azok teszik meg, akik
kötelességüknek érzik kiirtani ezt a népet! Ezek az erők valami első számú közellenséget
látnak bennünk. Nekem erősödő gyanúm, hogy felkenetésünk működik
a mai napig is annak ellenére, hogy immáron nagyon méltatlanok vagyunk rá. Mi,
magyarok, nem vagyunk hajlandók csak egy számjegyű százalékban Jézushoz ra-
gaszkodni. El vagyunk lehetetlenülve. Azzal a gonosz erővel szemben, ami a világban
működik, nem tudunk csatát nyerni.
– Milyen lehetőségünk van?
– Jézus azt mondja: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Ha
ehhez a hatalomhoz szerződünk lelkünk mélyével, akkor Isten kezébe veszi az
ügyünket! Mindenkinek megadja a maga feladatát. Most egy szétszedett motor
vagyunk, és akkor összerakottak leszünk, akkor leszünk összerakottak. Minden
a helyére kerül, és elkezd működni. Ehhez az kell, hogy sokan kutakodjunk Istennél,
illetve Jézusnál: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjek?”
– Hogyan gondolsz a közelgő születésnapodra?
– Úgy veszem észre, egyre lustábban teszem a dolgomat. De amit én valóban
feladatomnak tekintek, abban talán nem vagyok annyira hanyag. A hivatásom
az, hogy elmegyek közösségekhez, próbálok beszélni, hogy miért vagyunk
a világban. Nekem ez jutott, és néha tátom a szám, hogy milyen helyzetekbe
kerülök. Meghívnak egy templomba, és a szószékről beszélek, én, Senki Alfonz.
Olimpiai bajnokságon a dobogó tetején állhattam, a Nemzet Sportolója lehettem.
Kicsit mintha kívülről figyelném magamat. Hetvenéves lettem! Itt valami
elírás történt. Nem stimmel, ez nem lehet. Most jöttem Nyíregyházáról, nem
olyan régen. Emlékszem, édesanyám kijött velem az állomásra hajnalok hajnalán,
utólag mondta: kikísértelek, mert tudtam, te már nem jössz vissza. Valami, ami
megvolt bennem akkor, mintha megmaradt volna. És néha érzem magamban az
éretlenséget, a játékosságot. Mikor útelágazáshoz ért az életem, előfordult, hogy
nem mertem a meggyőződésemet követni. De ha visszajutok önmagamhoz, akkor
visszatér a béke. Eljátszom a gondolattal, mit szólna édesanyám most, ha
várna? Legelőbb azt, de megöregedtél, édes fiam. Egy anyánál nincs olyan, hogy
elégedett veled, vagy nem. Egy anya akkor is szereti a fiát, ha elégedetlen vele.
Az anyai szeretet semmihez sem hasonlítható. Nélküle a világ kietlen volna.


HITEL, 2008.
F
E N Y V E S I F É L I X L A J O S

 

***



Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség (I.rész)

Balczó Andrással beszélget Kocsis L. Mihály



Több mint tíz évvel ezelőtt, 1994. december 24-én jelent meg a Sport Plusz című hetilapban a most következő írásom Balczó Andrásról (A feledékenység cáfolatául), abból az alkalomból, hogy minden idők legjobb magyar sportolójává választották egy közvélemény-kutatás során. Akkor nekem tartozásom volt Balczóval szemben, hogy mi: részben erről szólt ez a cikk.



Bevezető helyett



KOCSIS L. MIHÁLY: Több mint tíz évvel ezelőtt, 1994. december 24-én jelent meg a Sport Plusz című hetilapban a most következő írásom Balczó Andrásról (A feledékenység cáfolatául), abból az alkalomból, hogy minden idők legjobb magyar sportolójává választották egy közvélemény-kutatás során. Akkor nekem tartozásom volt Balczóval szemben, hogy mi: részben erről szólt a cikk, s – úgy vélem – ezt kell annak a válogatásnak az élére állítanom, amely a beszélgetéseinkből összeállított könyvből (Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség) szemezget. Aki ezt elolvassa, jobban megérti a kapcsolatot, amely a riportert és riportalanyát (beszélgetőtársát) összefűzi. Íme, az említett írás:



Az állatok között, azt mondják, az elefántnak van a legjobb emlékezőtehetsége. Vajon hol van hozzá képest az ember? Lassanként másfél évtizede annak, hogy Balczó Andrást elhívtam egy vidéki faszobrász özvegyéhez. Ismerve Bandi vonzalmát a fa iránt, tudtam, hogy nem bánja meg az utat. Ott találkoztunk egy kedves kis gimnazista rokonlánnyal, aki lelkendezve ismerte fel az egyik vendégben „a” Balczót. Rögvest lerohanta autogramért. Aztán kissé megszeppenve nézett a megszólítottra: kérhetne-e mindjárt tízet. Persze – felelte Bandi mosolyogva, de miért pont annyit. „Azért – pironkodott a leányka –, mert tíz Balczóért kaphatnék egy Taróczyt.”

És most merre? címmel írtam az alábbiakban következőket az 1990. szeptember 15-ei Magyar Nők lapja című hetilap hasábjain: „Tizenhárom évet fiatalodtam én is, amikor ezen a szerda estén megnéztem a televízióban Kósa Ferenc Küldetés című dokumentumfilmjét Balczó Andrásról („minden idők…”). Tizenhárom év, ha úgy vesszük, nagy idő, ha amúgy, akkor nem is olyan nagy. Egy perc is sok, száz év is kevés. Ez a tizenhárom év is… Ha minden marad változatlanul: egy másodperc csak az örökké­való rosszban. Így, hogy változott: mintha valamikor a múlt században lett volna. De az emlékek, mégis, valahogy ide rende­ződnek körénk. És akkor már nem is csak egy filmet nézünk, hanem farkasszemet – önmagunkkal. Kik voltunk? Mit akartunk? Hogyan gondolkodtunk? Kikkel szemben kellett hogy m e r s z ü n k legyen gondolkodni?

Mert kellett a mersz.

Először is az áhítatra emlékezem. Az áhítatra, amely megülte a mozik nézőterét, ahol a filmet vetítették. A csöndre, a figyelemre. A felismerésre, ráismerésre. Aztán a tapsra a film végén. A lesütött szemekre, feszült arckifejezésekre. Emlékszem, amikor sokadszorra ültem be a zsúfolt nézőtérre rövid idő leforgása alatt, már nem is magára Balczóra voltam kíváncsi, hiszen talán álmomból felébresztve is felmondtam volna minden szavát –, hanem a közönségre. Arra a soha nem tapasztalt élményre, hogy életem során először érzem körülöttem közösségbe szerveződni az embereket, a »közös gondolat melegénél«. Talán mégiscsak van remény? Remény, kiút… ebből a… mocsárból, erkölcsi szellemvárosból, ami az ország.

És akkor rövid ideig ünnepeltek. A sajtó tele volt elismerő kritikákkal, szép szavakkal. »A mi Bandink.« Mígnem…

Mígnem egy láthatatlan karmester szellempálcájával ácsit nem intett.

És akkor pontosan az ellenkezője!

A fanyalgás, a gúnyolódás. A lábában-az-ész-mit-dumál-ez-itt legyintések. És persze, akkor is a Népszabadság adta meg az alaphangot.

Mindezt nem azért említem, mert személyemben is sújtott ez a fordulat – hiszen éppen az ominózus Népszabadság-gúnyirat másnapján akartam leadni egy Kósa Ferenccel készített interjút az egyik hetilapunknak, s amelye addig várva várt cikk termé­szetesen azon nyomban leközölhetetlenné vált; mindenütt –, hanem mert látom, tudom, mennyien vannak még mindig a sajtóban (független és demokratikus, bátor kurucok!) azok közül, akik akkor egy csapásra kórusban kezdtek csaholni. Igen, ma is ők vezénylik a parádét.

Jól emlékszem például a jeles esztéta lelkendező cikkére az irodalmi hetilapban (akkor még csak egy ilyen volt, az Élet és Irodalom), Például a példák volt a címe. Mire ez az írás kötetben is megjelent, szinte minden maradt benne változatlanul – a gondolatmenet, a szavak, mondatok, cím –, csak éppen a hős neve »változott meg«. Immár nem Balczóra gondolt az író, amikor a példaadó ember erkölcsi súlyáról óhajtotta elmondani gondolatait. Példás metamorfózis. („Almás” – teszem most hozzá, utólag! – K. L. M.)

Megfakult-e mára a balczói példa? Istennel vagy az erkölccsel volt-e inkább baja az akkori hatalomnak, amiért tiltó listára tétette a filmet is, hősét is, rendezőjét is. Balczót a »szocialista társadalomi« kiközösítette, de az emberek befogadták. Személy szerint jó vásárt csinált tehát.

És most, merre tovább, Bandi?"

Nénány nappal az írás megjelenése utáni levelezőlapot kaptam egy idősebb hölgytől: „Könnyekig meghatott a Küldetés. Nem láthattam a moziban. Most viszont keresem a VHS-kazettát, hogy gyermekeim és unokáim is láthassák, akik szintén az NSZK-ban élnek. De ilyen nincs, nem kapható. Önt kérem, segítsen: könyve jelent-e meg Balczó Andrásnak? És nagyon szeretnék neki írni! Kérem, írja meg a címét. Kb. e hónap végéig vagyok itthon. Minden jót kívánva: Szabolcsfiné.”

Balczó mondja a Küldetésben: „Én szerencsés versenyző voltam, mert ez a tágabb közösségi szükséglet egyre erősebben élt bennem. És ha győztem, akkor egyre nehezebben tudtam eldönteni, hogy most ki győzött: mármint a közösség-e, aki lélekben együtt futott velem, vagy én? Szóval, hogy ők győztek-e énáltalam, vagy én győztem-e őáltaluk? E nélkül az összefonódás, összetartozás, egymásrautaltság nélkül nincs az a bizonyos kegyelmi állapot, amelyben az emberből kimegy a félelem, a nyerésvágy, pontosabban: a nyerésvágynak a görcse, és a helyére megy egy derű, egy nyitottság, hogy az ember magához ölelne mindenkit, és megy minden, mint a karikacsapás…”

A Vigília című folyóirat 1979. júliusi és augusztusi számában hosszú beszélgetés jelent meg – „Négyszemközt Balczó Andrással”. A kérdező beszélgetőtárs Fodor Ilona volt. Ebből idézek most:

– Az előbb azt kérdezte tőlem, mennyiben alkotó tevékenység a kimagasló sportteljesítmény? Ehhez hozzátenném elöljáróban: az alkotó teljesítmény nem csak a kiváló teljesítményekre szűkíthető, hanem mindenféle emberi cselekedetre vonatkoztatható. Olyanokra is, amelyek nem mérhetők. Tehát a jelentéktelenebb teljesítmények is alkotásszámba vehetők. Minden embernek van alkotási lehetősége. Lehet, hogy az alkotás egy felnevelt gyermekben mutatkozik meg, vagy öt felnevelt gyermekben mutatható ki. De az is lehet, hogy nem mutatható ki a teljesítmény, és akkor is van lehetősége valakinek alkotásra, ha egyetlen nézője sincsen igyekezetének, a műnek.

Mert van lehetősége mindenkinek alkotói hitben élni: az utcaseprőtől az államtitkárig mindenki alkothat, ha értelmét látja munkájának. De a gyakorlatban – sokszor én magam is elakadtam ezen –: csak az a teljesítmény, amit az emberek szeme elé tudok tárni, ami mérhető.

A teljesítményt nem azzal kell mérni, hogy hány embernek tetszik, hány ember fogadja el. Az elszámolás önmagunkkal, önmagunkban történik: „Mindig mindenütt megméressél”, ismételhetjük a költő szavait – önmagunknak is.

És itt játszik bele mindenféle alkotásba a gyermekiség, a játék. A sportolás annyiban lehet alkotás, amennyiben tiszta. És minden cselekedet akkor alkotás, ha végletesen tisztán csináljuk. Ahol tisztán játsszák az életet: ott gyermeknek lehet, sőt kell maradni. Mert olyasmit kell elhinni, amit a – rossz értelemben vett – felnőtt már nem hisz el. Tudniillik, hogy tisztán is lehet játszani. […]

A versenyzés olyan tevékenység, amely az embernek szájába rágja, mi a tennivaló a sportoláson kívül is, a sportolás be­fejeztével. A sporthoz nemcsak képességek kellenek, de az az érzékenység is, hogy ezeket a törvényeket a maga számára fel­fedezze és a későbbiekben is megőrizze, elraktározza azokra az időkre, amikor már nincsen eredményhirdetés, amikor át kell és mer állni egy más értékrend szerint való életre. […]

És a sporttevékenység olyan irányú erőfeszítés, amelyben nemcsak a sportolónak, de a közönségnek is tudnia kell – vagy legalábbis kellene –, hogy az ember sosem érheti el a végcélt. És mégis megtesz minden tőle telhetőt, mert tudja, hogy az emberek elvárják tőle azt a bizonyos elérhetetlent.

Valójában nem a sikerrel lehet közel kerülni az emberekhez. Hanem a sporttevékenység mikéntjével lehet olyasmit kifejezni, ami a mélyrétegből jön, ami azonosulást, rezonálást vált ki a másik emberben. Ami valami harmóniára utal: ember-mivoltunknak és Isten-mivoltunknak harmóniáját fejezi ki. És ha a sporttevékenység elveszti ezt a harmóniát, ezt az értéket, hogy kifejezzen olyasmit, amit szavakkal nem lehet kifejezni, akkor – a pontszámoktól függetlenül – eredménytelenné válik. Ez az elidegenedés. […]

Az embernek mindig önmagával van küszködése. Azt hisszük, hogy környezetével van küszködése, sokszor azt mondja, hogy na, ezeknek majd bebizonyítom ezt meg azt. És tulajdonképpen nem másoknak akar bizonyítani, hanem önmagának. A saját két­ségeit akarja megszüntetni. És amikor az önmaga felőli kétségek megszűntek, akkor már kevésbé érdekli az, hogy mit mondanak őrá. Mert megnyugodott a felől a kétsége felől, ami volt. És ez a kétség nem akkor szűnik meg, amikor a társadalom vagy az ember környezete elismer az emberről valamit, hanem akkor, amikor az én lényemben szűnnek meg a kétségek.”

1969. szeptember 25. Így tudósítottam budapesti öttusa-világbajnokság ötödik, utolsó napjának eseményeiről a Népsportnak:

„Lassan múlnak a percek Balczó indulásáig. S aztán nehéz lenne szavakba foglalni az érzelmek hullámzását, amely négyszeres világbajnokunkat fogadja, s kíséri végig, végig, túl a célszalagon.

Látványnak is szép, ahogyan Balczó nekivág a négyezer méternek, s ettől kezdve megszűnt minden, ami nem Balczó. Egyesek nem bírnak kíváncsiságukkal, arrafelé sündörögnek, ahol el-elcsíphetnek egy-egy megjegyzést a részidőkről, mások hallani sem akarnak semmiről. Minden reményt, minden örömöt, esetleg minden bánatot, az utolsó méterekre tartogatnak.

A táv felénél Balczó előnye már 28 másodperc. Ha ezt tartani tudja!?… De nem, ez még korai.. A magyar versenyző távoli alakját most bokrok, fák takarják el néhány száz méteren keresztül, jelenlétére csak a nézőközönség mozgásából lehet követ­keztetni. Aztán a pálya túlsó végén tartózkodók hirtelen előrezúdulnak a cél felé, izgatott moraj fut végig a tömegen: jön!

Ha most tényleg jön, akkor… Akkor valami nagyszerű dologra van kilátás, mert az órán még »fiatal« az idő.

Jön!

Az ember most nem is néz a versenyórára, a felbukkanó alakot várja, sürgeti, szuggerálja. És váratlanul úgy bukkan elő, mintha nem is futna, mintha a hátrahagyott ezer métereken szárnyai nőttek volna, amelyek most valósággal repítik a cél felé. És repíti a közönség extázisba hajló buzdítása is. A hangorkán, amelynek hallatán talán még a bénák is talpra szökkennének.

Amikor Balczó átsuhan a célvonalon, megállnak az órák, s amikor az első pillantások a számlapra esnek, nem akarunk hinni a szemünknek. Mert az eredmény, amit az óra mutat, az nem jó, az nem remek, az nem nagyszerű… Az egyszerűen fantasztikus!

12:06.9!

Több mint negyven másodperccel jobb Onyiscsenkóénál. Pontban ez 1387. De a közönség nem vár semmire, se eredményre, se hivatalos közlésre, Balczó még el sem éri a célvonalat, máris szól a diadalmas szavalókórus: Megvan az ötödik! Megvan az ötödik!

…Balczó a cél után még futna tovább, de nem jut messzire. Pillanatok alatt szinte százas tömeg veszi körül, ismerősök, ismeretlenek ölelgetik, csókolgatják, veregetik a vállát, s mindezt ő – mit is tehetne egyebet?! – szelíd mosollyal tűri. Kattognak a fotóriporterek gépei, s most valóban a sport nem mindennapi, felemelően szép pillanatait örökítik meg az utókor számára.”

Emlékszünk?

Így történt.

Huszonöt éve történt.

Sportújságíró éveimnek minden bizonnyal ez volt a legfelemelőbb pillanata.

Balczó Andráshoz fűződnek talán legnagyobb újságírói kudarcaim. Idéztem már azt a Kósa Ferenc-interjút, amely rotációs papírt soha nem láthatott. Öt év után a Sportpályák foglyai című könyvembe tudtam csak becsempészni. De őrzök olyan Balczó-in­terjút is, amelynek még a könyvkiadás is ellenállt. És őrzök ezzel kapcsolatban egy baráti lektori véleményt is. Ebből idézek:

„Kitűnő, érdekes írás, minden bizonnyal kisebbfajta szenzációt fog kiváltani, mert közvéleményünk tájékozatlan az egyik legnagyobb magyar sportoló egyáltalán nem hagyományosan alakuló életének legutóbbi állomásairól. Nemcsak a sportközvélemény, hanem az a jóval szélesebb kör is, amely a Küldetés c. film alapján ismerhette meg Balczó Andrást. […] A beszélgetésből sokféle következtetés, tanulság vonható le, világosan lágyszik, hogy a körülmények véletlen, ugyanakkor mégis törvényszerű hatására alakult ki a sajátos Balczó-i életszemlélet. A korábbi, jórészt spontánnak tűnő cselekedetek utólag már kikristályosított elvekre vezettetnek vissza. A maga számára megformált zárt rendszer logikája szerint véleménye sok kérdésben következetesnek minősíthető. Mindezen végighúzódik idealista, fatalista, naiv világszemlélete, amelyet csalódásai az idők folyamán csak felerősítettek. Megkérdőjelezhetetlen sportemberi nagysága, szerénysége, teljességre törekvése, »élhetetlensége«, az élsport közegében példájának kontraszt volta, azt hiszem, szimpátiát vált ki a legtöbb olvasóból.

Amit egy oldalról erénynek minősítettem, azt más nézőpontból kritizálnom kell. Nevezetesen a kérdések túlzottan empatikus voltát, [az író] vitaszellemének visszafogottságát. Jó lett volna a »másik fél« információival, érzéseivel felszerelkezve sokoldalúbban kérdezni és többet vitatkozni. Szerény tájékozottságom szerint így talán kiegyensúlyozottabb kép alakulhatott volna ki Balczóról és arról, amit – tisztelve véleményét és szuverenitását – képvisel.

Ismét meggyőződtem arról, hogy az írás – bármennyire is csábító lenne ott megjelentetni – nem való a Makacs terep c. könyvbe. Elsősorban azért, mert noha a sport ürügyén szól, mégis merőben más problémákat feszeget. Témáját egyéb irodalmi kategóriákhoz, régiókhoz sokkal inkább közelebb állónak vélem. Megismétlem: nagyszerű vitaindító lehetne pl. a Magyar Ifjúság­ban is. Ugyanakkor, mert tisztelem, egy kicsit féltem is ettől Balczót, ha egyáltalán hajlandó lenre erre a polémiára.”

Balczót mindig féltették. Hogy talán nem bírja a kritikát, megijed a vitától, nem tudja magát megvédeni az érvekkel szemben! Lehet-e egy embert ennyire félreismerni? Szerintem nem. Másról volt szó. Vele szemben nem voltak eléggé erősek az érvek, a gondolatok, az erkölcsi alapvetések. A fenti sorokat egy jóindulatú ember vetette papírra. Annak idején a pártközpont vezető munkatársa, évekkel később, a pártállam utolsó éveiben a magyar sport első embere. A Kiadó rázósabb könyvek esetében mindig őt tolta maga elé. Becsületére legyen mondva: mindig (majdnem mindig) többet vállalt, mint elv-társai. De Balczót vállalhatni ő sem merte. És nem merte napilap, hetilap, irodalmi folyóirat sem.

Milyen égbekiáltó, rettenetes gondolatokkal, nézetekkel akarta Balczó András fellazítani népünk békés alkotó kedvét, a szocializmus jövőjébe vetett töretlen bizalmát?!

1983. szeptember 17-én azzal ültünk le, hogy elmondja nekem s rajtam keresztül mindazoknak, akikért addig futott, hogy végleg hátat fordít az öttusasportnak, és hogy ezt miért teszi.

„Hetvenhárom végén egyszer felvetődött, hogy szövetségi kapitány lennék, és én akkor többek között azt mondtam, hogy egy adminisztratív embernek a cseréjét kérem, mire azt felelték a sporthivatalban, hogy mindent meg tudunk adni, fedett lovardát, uszodát, fűt, fát, virágot, de ezt az egy embert nem tudják lecserélni. Én meg tudom, hogy egy sportágnak a szellemi állapota döntő, a szellem embereken keresztül válik olyanná, amilyen, és ha egy ember hosszú évek fáradságos munkájával bebizonyította, hogy alkalmatlan, akkor annak meg kell köszönni. Egy embert akartam cserélni, mert éreztem, hogy ez a minimum, amit kérhetek, de azt mondták, hogy ez nem megy. Azt feleltem: szóljanak, ha majd megy. Tíz világbajnokságot és három olimpiát nyerni, az kevés, hogy egy ilyen adminisztratív személyt az ember megkérdőjelezzen. Általában nem szeretik az emberek, ha tiszta helyzet alakul ki. És általában nem szeretik a tiszta helyzeteket azok, akik tisztátalan módon jutottak bele, il­letve tisztátalan eszközökkel, nem az egészséges értékrend alapján kerültek a pozíciójukba. Akik nem a munkájukkal, a ké­pességeikkel szolgáltak rá egy beosztásra, azoknak semmi sem rosszabb, mint hogy elkezdődjék egy olyan szelekció, amelynek a lényege az, hogy aki többet ad, az többet is kapjon, és aki kevesebbet, az kevesebbet. Akkor elkezdenek magyarázni mindent. Azt mondják például, hogy Balczó biztosan nem is lett volna jó sportvezető vagy szövetségi kapitány, mert jól csinálta ugyan az öttusát, de hát az még semmit sem jelent. És lám, vannak olyan példák is, hogy a tauberbischofsheimi fodrászból lett a világ egyik legeredményesebb vívóedzője. Ez a kivétel, amiből gyorsan szabályt csinálnak egyesek, annak kedvéért, hogy leplezzék a saját alkalmatlanságukat. Persze, van ilyen is, de a nagy számok törvénye alapján nem az a jó módszer, hogy a fodrászokat elhívom vívómesternek. […]

Kósa Feri azt hitte, hogy a filmnek a befejező napja az lesz, amikor, az OTSH-ban összehívnak egy beszélgetést az OTSH vezetői és énközöttem. Ő ezt gondolta, én nem tudtam, hogy mi lesz. Aztán olvastuk az újságban, a filmben is benne van, hogy ki­nevezték az új szövetségi kapitányt. Feri el volt keseredve emiatt, még én mondtam neki: ne búsulj, nem bánkódj, legalább »foga« lesz a filmnek. Hiszen amiket én fél évvel korábban mondtam a filmben, azok mind szigorúan bejöttek, a sportvezetés csak igazolta azokat a tételeket. A film után persze más lett a… sorsom. Nem tudtam, Feri sem tudta, hogy ilyen utóélete lesz a filmnek, hogy ilyen visszhangot kelt. Háromszáznegyvenöt ankéton voltam, csak Magyarországon, és így, hogy nem lettem szövetségi kapitány, hogy nem az én hibámból nem lettem az, egy olyan ható helyzetbe kerültem, ami magasan több, mint a szövetségi kapitányi tisztség. Hiszen nem a magyar öttusasportnak vagyok az adósa, hanem annak a közösségnek inkább, amit magyar nemzetnek hívnak, amely kiizzadt engem magából. Ezen a közösségen keresztül kell visszaadnom azt az energiát és hitet, amit kaptam. Ezért mondtam azt a filmben, hogy a végén már nem tudtam, hogy én nyertem-e őáltaluk, vagy ők nyertek énáltalam. Nekem mindig rengeteg energiát adott az a tudat, hogy sokan figyelnek, éspedig nem azért, mert én egy öttusázó vagyok, hanem azért, mert én egy magyar öttusázó vagyok.

Ennek az utóbbi tíz évnek, ennek az időszaknak a viszonyai már homályos viszonyok, nehéz az eligazodás. Nincsen pont, nincs találat, nem objektíven mérhető világ. És rám különösen nagy súly nehezedett, mert igaz, hogy a nyilvánosság előtt éltem eddig is az életem, de a film után ez még inkább meghatványozódott. Ez a film kicsit olyan volt, mint az utolsó szó jogán beszélni. Vagy a… igen, ez a jó: az utolsó szó jogán! Veszíteni valóm esetleg volt, de éppen az a lényeg, hogy ha az ember a veszíteni valót mindig elébe teszi a szükséges tennivalónak, a szükséges elmondani valónak, a szükséges felvállalni valónak, akkor nem él az illető, hanem halott… A halál állapotába nyomja le magát. Ha akkor, amikor abbahagytam a versenyzést, elmondja nekem valaki, hogy milyen tíz évem következik, akkor azt mondom, hogy – jaj, nem! De nem tudtam, hogy milyen következik. Benne van a Bibliában az is, hogy Isten »nem próbál meg titeket erőtökön felül«, vagyis nem tesz az orrotok elé nagyobb akadályt, mint amit át tudtok ugrani. Azt viszont át kell ugrani! Itt van az akadály, ugorj, Öcsi. Vagy Bandi. Mert tudom, hogy te ezt át tudod ugrani, és adok hozzá neked kedvet. Most nem azért megyek el – ez nagyon fontos! –, mert valami vonz, valami más, hanem mert úgy érzem, ezt tovább csinálnom nem szabad. Nem azért, mert megcsillant egy külföldi lehetőség, külföldi szerződés, nem megyek külföldre, nincsen szándékomban külföldre menni edzősködni, vagy akármit csinálni, aranyat ásni, akármit. Nem, nincsen. Itt, ezt, tovább nem! Panaszra nincs okom, mert most visszanézve látom, hogy az életem másként nem alakulhatott. Sorsom elszabadultnak tűnő vonatáról tízévenként le kell szállnom. Nincs jegyem tovább. Néha vannak ilyen álmaim: ülök egy vonaton, jön a kalauz, és hirtelen rádöbbenek, hogy nincs jegyem. Potyautas vagyok.”

„Kedves Mihály – írta nekem az irodalmi folyóirat (azóta elhunyt) főszerkesztője 1986 februárjában –, köszönöm a Magyar Ifjúság évkönyvet; természetesen örülök, hogy a Balczó-interjú végül mégis megjelent s szívből gratulálok hozzá. Akkori véleményemet ennek ellenére változatlanul fönntartom, az utószó elolvasása után is: hogy más mit mondott, miről győzködött benneteket, azt nem tudom; de azt tudom, hogy én hamisítást nem kértem, amit kértem, az Balczót erősítette volna. Más dolog, hogy a konokságát akkor is tiszteletreméltónak tartottam.”

Előveszem most a kéziratnak azt a példányát, amelyen az egykori főszerkesztő ceruzás széljegyzetei olvashatók. Mindjárt a címoldalon: „Alaphelyzet: Balczó emberi érdekében csöndben elmegy – és nem hagyjuk, faggatjuk. Itt a helyzet fordított – és ettől a tükör ellenszenves lesz!” Vagyis: aki menni akar, menjen a fenébe, csöndesen, az újságíró meg hülye, hogy faggatózik! Istenem!

Aztán meg ilyenek, végestelen-végig:

…miből autózik Balczó, miből épít házat …pátoszos hangvétel …miért? másutt nem lehet? van egy-két tippem! [a kéziratban aláhúzva ez a mondat: „legalább itt merjünk őszinték lenni a valósággal”] …önjelöltség …szerénytelenségnek hat …sok! …nagyképű …rossz kérdés …közhely …bosszanthat másokat …megtámadható …provokatív kérdés …miért írt alá? (ellenzékiség!) …ne sajnáltassa magát…

És így tovább, és így tovább.

S ez egy irodalmi folyóirat volt!

Emlékszem, jó kétórás beszélhetés után – éppen a második oldal közepén járhattunk a főszerkesztő úr és a kivégző bizottság további tagjainak (habár nyilván nem mindenki vett benne részt egyforma jó érzéssel) kifogásaival vitatkozva – Bandi összenyalábolta a kéziratot és kedvesen azt mondta:

– Hát jó, ennek így nincs értelme.

Azt a megkönnyebbülést kellett volna látni!

Amikor kijöttünk a Kortárs szerkesztőségéből és elindultunk az Akadémia utcán a Kossuth tér irányába, engem egyszer csak el­kezdett rázni a hideg. Reszkettem és vacogtam. Bandi mosolygott. Elváláskor mondta meg:

– Tudod, meghalt Anyuka…

A dolgokat másutt rendezik el, nem a földön.

„Szép hitvallónak lenni. De ezzel egy csomó ember »megfejti a rejtélyt«: ja, megszállott!” Ennyit még idéznem kell a fenti (főszerkesztői) széljegyzetekből. Igen, a hit. Isten és Krisztus. Aki meghalt értünk is, Bandiért, értem, a főszerkesztőért. Tudtuk, hogy ez lesz az interjú hivatalos olvasói számára a legnagyobb falat. De azt is, hogy megkerülhetetlen.

És ez hozta számomra az elbukást. Erkölcsi, emberi bukást. Nem tagadhatom el.

1985-ben akkori főszerkesztőm a Magyar Ifjúságnál azt mondta egy nap: kellene az évkönyvbe valami izgalmas, vihart kavaró írás. Így hát emlékeztettem arra az interjúra, amit jó egy évvel azelőtt maga is megcsócsált és „emészthetetlennek” talált.

– Balczóra gondolsz?

– Balczóra.

– Ezért meg fognak ölni minket.

Aztán két hétig vitatkoztunk tovább. Szavakon, mondatokon. Nem! Mindenre ez volt a válaszom. Nem! De legalább kérdezd meg Bandit! Hiába is kérdezném. A szerkesztőben óriási csatát vívott a szakmai becsvágy (mégis, egy ilyen interjú!) és a pártfegyelem. A szerkesztő győzött. Három sort kért csupán, három sort, nem többet! Hidd el, ez nem csökkenti a kimondottak értékét, viszont megjelenik! Nézd a dolgok másik oldalát! Hogy majd sok embernek mit jelent! És maga Balczó is! Hogy legalább a nyilvánosság egy kis szelete!

Hittem ebben valóban, amikor belementem? Igen, azt hiszem, hittem. De azt is tudtam, ezt a terhet egyedül kell vállalnom, mert Bandi akkor már egy vesszőt sem engedett, mégpedig úgy, hogy a lelkem mélyén ott van a plusz „csomag”: saját újságírói hiúságom, becsvágyam.

Most úgy idézem az interjúnak azt a bekezdését, hogy dőlt hetükkel jelzem kicsinyhitűségem és gyávaságom (?) dokumentumát:

„Mostani lépésemmel nem hoztam hibás döntést. Azt tettem, amit egyedül tehettem. Ebben nincs személyes érdem, hiszen nem volt kedvem a megalkuváshoz. Annyira nem volt kedvem, mint hullakamrába ágyrajárónak lenni, befeküdni a halottak közé. És ráadásul, hogy megtartsam a szállásomat, még halottnak is kellene tettetnem magam. Vicsorítani vagy vigyorogni. De emlék­szem, anyám hányszor mondta nekünk, gyerekeknek: ne grimaszolj, mert úgy maradsz. A halálmódot még megválaszthatom. De nem haltam meg, hanem élek. Éltet, aki meghalt, hogy élhessek. Tőle, Jézustól kaptam a tőkét, befektettem, és most haszonnal adhatom vissza. Az ő hasznára és az én örömömre. Mindkettőnk hasznára. Tudom, többre fog bízni ezután.”

Ez az utolsó öt mondat nem volt benne az eredeti interjúban, nem tudom, mikor, melyik változatba – és éppenséggel a megjelentetésben illetékesek nyomásának ellensúlyozására! – fogalmazódott bele. De végül is benne volt. Ott volt. Balczó szavai voltak. Balczó hite, élete.

És én engedtem kihúzni.

Sosem fogom elfelejteni azt a téli estét, amikor Bandi becsöngetett hozzám, kezében a neki küldött példánnyal. Szelíd lemondással a Bibliát idézte fejemre: átkozott, aki emberben bízik.

Szüleim halálán kívül soha nem éreztem még akkora fájdalmat, mint akkor.

Évekkel ezelőtt még úgy gondoltam: mindezt egy könyvben kell megírni. Nem a bukásomat (habár az is a része), hanem azt a kort, amikor ilyen durván odaállhattak egy ember és a nyilvánosság közé. Pedig ő volt a Balczó! A legnagyobb! Minden idők! Satöbbi! És mi van a többiekkel? A névtelenekkel?

Velük, velünk szemben magasodott valami testetlen Gólem. Még az árnyéka is ölte a lelkünket. És körülötte a sok kis kihúzó, meghúzó, meghúzódó. És a sok kis mi, akik végül is (így, úgy) engedtünk nekik. Hogy is lehetne elfelejteni?!

„A lelkiismeret az Isten helytartója – mondja Balczó közös interjúnkban. – Nem él vissza a hatalmával, de ha az ember nem hallgat rá, bajok kezdődnek. Nem büntetésképpen, hanem következményképpen. A cirkuszban a trapézon, van egy mélypont, amelyen túllendül az artista és akkor elkapja a másik. Arra az embernek rá kell bíznia magát, és ha fél, akkor nem tud úgy nyúlni. Bízni kell abban, aki a másik oldalon elkap. Aki engem a másik oldalon elkap, az rendezi a sorsot. El kell engedni a trapézt, mert különben nem sikerül a mutatvány. Valaki elkap. A fogó. Ott van a túloldalon, csak az ember néha nem meri a fogót kipróbálni, nem meri elengedni a trapézt… Legfeljebb lengünk egy darabig, aztán leszednek létrával. Most elmondhatom: nincs bennem harag senki iránt. Ellenségeimre sem haragszom, csak sajnálom őket, mert el vannak tévedve. Én azt hiszem, hogy valahol eltévedtek a saját életükben, s nem tudnak segíteni magukon, talán a szívükkel van baj.”

Néhány évvel ezelőtt nagy csinnadrattával kiválasztották a tizenöt legjobb élő magyar sportembert. A közvélemény-kutatást akkor is Balczó nyerte, de hivatalos „végeredményt” nem hirdettek. (Nehogy sértsen másokat.) A Kongresszusi Palotában volt a nagy gála. „Óriási ajándékok lesznek – örvendezett a protokollfőnök –, a legkisebb is ötvenezret ér.” Balczó kapott egy CD-lejátszót tizenháromezer-kilencszázért lehetett akkoriban megvásárolni a boltokban, de Bandinak addig nem volt CD-je, nyilván örült neki.

Akkor és ott tettek javaslatot a Halhatatlanok Klubjának megalakítására is. Mindenki lelkesedett. de Balczó azt mondta: a halhatatlanság túl komoly dolog ahhoz, semmint mi magunk dönthetnénk felőle. És emiatt hárítja el következetesen George Hemingway úrék kérését is: ugyan örökítené meg kéznyomát az arra érdemesítettek között. Balczó talán úgy gondolja: az ember nem ilyen módon hagyhatja a keze nyomát itt, a földön.

Portisch Lajos, örökös sakkbajnokunk mondta egy most decemberben megjelent interjújában: „Már nem a győzelemért, hanem csak az igazságért fohászkodom.”


Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség (II. rész)

Több mint tíz évvel ezelőtt, 1994. december 24-én jelent meg a Sport Plusz című hetilapban a most következő írásom Balczó Andrásról (A feledékenység cáfolatául), abból az alkalomból, hogy minden idők legjobb magyar sportolójává választották egy közvélemény-kutatás során. Akkor nekem tartozásom volt Balczóval szemben, hogy mi: részben erről szólt ez a cikk.




Balczó Andrással beszélget Kocsis L. Mihály (2.)

(Részletek egy könyvből – Kairosz Kiadó, 2005)



Balczó András 1978 januárjában belovaglónak szegődött el a Nemzeti Lovardába. Mindenki érezte – kimondva-kimondatlanul –, hogy ez nem igazán egy háromszoros olimpiai, tízszeres világbajnok élsportolóhoz méltó feladat. Neki más volt erről a véleménye. Úgy gondolta, a magyar öttusasportot kellene irányítania szövetségi kapitányként, a „magas hivatal” viszont nem így gondolta, akkor viszont olyan munkát akart végezni, amit szeret. Ki vitathatná, hogy a lovak előkészítése, kondícióban tartása, kiképzése ilyen dolog számára. És ez volt az egyetlen tevékenység, ami után senki sem vádolhatta azzal, hogy elvtelen megalkuvást kötött valamilyen látszattevékenység kedvéért. Mert hirtelen bőven kínált neki ilyen lehetőségeket a sportvezetés. Persze, csak azt követően, hogy leadta jelentkezését az Országos Lótenyésztési Felügyelőséghez. Sokan emlékezhetünk azonban a Küldetés-filmre: neki nem volt kedve az „úgy csinálni, mintha” gyakorlatához. Tehát: ha már nem végezhette azt, amit kell, az legalább látszódjék! És az, hogy e mellékvágány láttán a hivatásos „kocsirendezők” bosszankodtak, csak hab volt a tortán. Mivelhogy szegény sem ügynök, sem párttag nem volt, ez maradt számára: „Nyeregbe, magyar!” Hogy, hogy nem, előadói státusba szerződtették, mintha csak ezzel kellett volna csökkenteni egyesek [nagyon jól titkolt] lelkifurdalását. Ugye, előadónak lenni: mégsem fizikai munka. Három év telt el így az életéből, senki sem értette: hogyhogy jól érzi magát „ilyen” helyzetben. A csöndes évek állóvizét azonban három esztendővel később viharok fodrozták, a Lovarda negyvenkét „szellemi foglalkozású” dolgozója elé tettek le egy esküszöveget: a Magyar Népköztársasághoz hű leszek, a szolgálati titkot megőrzöm, az ellenséget jól fenéken billentem…, nem tréfa az ilyen. Negyvenegyen rendben aláírták. Bandi nem. Ő ugyanis akkor már nagyon komolyan vette a Szentírást, s abban az olvasható, hogy „semmiképpen ne esküdjetek”. Keresztény ember nem tehet esküt földi hatalom előtt. Ez egyszerű és világos dolog, mégis felbolydult a hivatal. Jelentették a rendbontást, a könyvelőt utasították: készítsen jegyzőkönyvet arról, hogy Balczó nem írta alá az esküt. A jegyzőkönyv elkészült, vitték Balczóhoz. Ő azonban azt sem írta alá. A könyvelő most már igazán kétségbeesett, ezt már jelenteni sem merte. Mit tegyen? Balczó megszánta és azt mondta: diktál neki egy másik jegyzőkönyvet. A könyvelő hálásan írni kezdte: „…az esküokmány alá nem írásának elegendő bizonyítéka az aláírás helyének üresen hagyása”. Milyen egyszerű! Balczót persze azonnal visszaminősítették; átkerült „fizikai állományba”. De mert fizikai dolgozók esetében nem volt bérplafon, így aztán ötszáz forinttal magasabb összegért folytathatta alapvetően fontos és felelősségteljes munkáját. – Balczónak van egy kedvenc szava: „sorskörülmény”. Ha az Isten valamit vár az embertől, sorskörülményt is ad hozzá. Ő szerencsésnek mondja magát, mert folyamatosan megkapta ezt a… kiképzéséhez. A külvilág néha – gyakran – úgy látta: makacsul ragaszkodik „értelmetlen” dolgokhoz, s csak ő tudta, hogy nem dolgokhoz ragaszkodik, hanem a meggyőződéséhez.

Balczó Andrással már nagyon hosszú ideje úgy vagyunk, hogy nem tudunk elkezdeni egy beszélgetést. Csak folytatni. Pedig olykor célzottan szeretnénk beszélgetni – mint most, amikor ebbe [a mibe is?] belevágunk –, a „szabályokat” mégis azonnal felrúgjuk. A szabályok… valahogy felrúgódnak. Talán nem is mi tehetünk róla. Az ember valamikor megnyomja a magnó felvevőgombját. A technika akkortól működik. Az ember mindig.)

Balczó: – …de Lucifernek nincs hatalmában, hogy a lelkünket elvegye, csak akkor, ha önként adjuk át. József Attila így mondja: „Ne vakítsd meg a lelkemet, engedd, hogy néha mennybe lásson…” (Nem emel föl című versében.) Mert kinek adta Lucifer ezt az egész világot? Azoknak, akik megfeszítették. Azóta övék a világ minden pénze, és békesség meg sehol. (Riporteri közbevetés: „Ajaj!”) Azt mondtam ebben az élő rádióadásban: aki nem tud arról, hogy van az egy személyben koncentrálódó Jó, vagyis az Isten, és az egy személyben koncentrálódó Rossz, vagyis Lucifer, akkor nem érti meg a világban zajló eseményeket. Az embert és a teljesítményét külön kell választani. Én az a gyerek vagyok, akit dicsérnek, megtapsolnak alkalmanként, méltatnak, de én mindig annak a gyereknek érzem magam, aki Nyíregyházán mezítláb, klott-gatyában a többiekkel együtt kiment a Bujtosra fürödni, és mire utána hazaért, megszáradt rajta a gatya. Én az a gyerek vagyok. Vagy maximum az, aki tizennyolc éves korában elindult Pestre, szerencsét próbálni. Az vagyok. Tehát külön kell választani az embert és a teljesítményt. És a gyereket! Mindenkiben van egy gyermek, az ártatlan. És azt mondja Jézus: ha nem lesztek olyanok, mint ezek a gyerekek, nem láthatjátok meg a mennyeknek országát. De azt is mondja: szeressétek ellenségeiteket. Ez lehetetlenség! Nem tudom elképzelni, hogy az ellenségemet szeressem. De mindenkiben ott az a gyermek, az az ártatlan, azt igen, azt lehet szeretni. Benne van mindenkiben. De ezen az alapon a totyogó kis Sztálint is szeretni kell. Meg a pajeszos kis zsidó fiút, Ariel Saront. De nem azt a későbbi politikust, aki halomra öli a palesztinokat. És azt is elmondtam ebben a rádióinterjúban, hogy ha Magyarországnak becsületes kormánya lenne, már régen meg kellett volna szakítania a diplomáciai kapcsolatot Izraellel és az Amerikai Egyesült Államokkal. Persze, azonnal feljelentették a Rádió vezetőségét, hogy ilyen véleményeknek teret enged.

Én azt tapasztalom, hogy aki őszintén megmondja a véleményét, még az ilyen „szélsőséges” véleményt is, azt a másik oldalon becsülik. Nem mondják ezt ki, szidják, feljelentik, de becsülik! Viszont nem becsülik azokat, akik beállnak közéjük valamilyen második szándékkal, mondván, hogy ezt vagy azt el akarnak érni, valami „magasabb” célt, feladva elveiket, elhallgatva véleményüket, vagyis kilépve a természetes emberi önérzetükből és ítélőképességükből. Mondhatnék neveket, de nem akarok. Hogy ki mindenkit nem becsülnek, akik – úgymond – közöttük próbálnak „terepszínűvé” válni. Szerintem mára egyértelműen kiderült, hogy nem működik ez az elképzelés. Átmenni, hallgatni, netán egyenesen mást mondani, annak érdekében, hogy elérjek egy nemesnek gondolt célt. Nézd meg ezeket az embereket! Sértődött, meghasonlott figurák. Akik úgy érzik, valami nagy-nagy igazságtalanság történt velük. Hiszen megpróbáltak a meggyőződésük ellenére élni, és íme nem „méltányolják”. Ez a mindenkori taktikázás csődje. Nem kifizetődő az alakoskodás, bármi legyen is a célod.

Megint eszembe jut egy történet. Vígh Ferkónak, a dózsások lovasedzőjének egyszer elfogyott a cigarettája Berlinben. Éjszaka volt, sehol sem tudott venni, de tudta, hogy Tibi barátja tele van, mert több kartonnal vitt magával, hogy eladja. De nem akart adni Ferkónak belőle egy szálat se. Azt mondta, csak akkor ad, ha Ferkó így kéri: „Brumm, brumm, medve vagyok, Tibi, adj egy doboz cigarettát…” Ferkó persze eleinte tartotta magát.. Csak nem fog megalázkodni! A nikotinéhség azonban nagy úr, végül mégiscsak elmondta. De ebben a formában: „Brumm, brumm, medve vagyok, dögölj meg, Tibi, adj egy doboz cigarettát…” Kért, mert nagyon rá akart gyújtani, de hagyott magának egy kibúvót is; igaz, hogy szolgált „aljas, nyomorító hatalmat” (lásd József Attila), de sziszegve.

Kocsis: – Eleve nem fogadod el, hogy egy ember életében szükségképpen lehetnek taktikai lépések? És éppen akkor lehetnek, ha távlati céljai vannak! Ha tudja, hogy a célba csak kanyargós úton, gyakran vissza-visszalépve juthat el.

Balczó: – Elhalasztott élet! Nagyon jó esetben is legfeljebb döntetlenre lehet kihozni az ilyen meccset. Az ilyen felfogású embereket végül ledarálják. Mehetnek a süllyesztőbe. A legfőbb érték vész el belőlük: hiteltelenné válnak. Akit a hűségéért ütnek, abba hitelt ütnek bele… Ezért mondja Jézus: ha megütnek jobbról, tartsd oda a bal arcodat is. A francia sakk szellemében érdemes játszani. Tudod! Az győz, akinek nem marad a végén bábúja. A rendes sakkban viszont az a helyzet, hogy ha valaki ügyesen beviszi a gyalogját az alapvonalra, akkor – mondjuk – bástya lesz belőle. Ha eljut a „falig”! A tőlünk telhetőt elmondani, megtenni, bevállalni… ennyi. Vagy megváltozik a közösség, vagy kihajít bennünket, mint testidegen fehérjét.

Azt kérdeztem az idézett interjúban, a december ötödikei népszavazás előtt: hol vannak most az MSZP nagy humanistái? Hol lapítanak?! Így, ezzel a kifejezéssel. A lelkiismeretük helyén frakciófegyelem van? Pártfegyelem? Nem gondolnak arra, hogy tükörbe kell nézni borotválkozásnál december ötödike után? Pedig éppenséggel most kellene elbődülniök. Bent ülnek a Parlamentben, és hallgatásukkal azokat hitelesítik, akik mindazt tagadják, ami az ő egész eddigi életüknek a vezérfonala volt. Hiszen tudjuk korábbról, hogy mi a véleményük Trianonról, a határon túl rekedt magyarságról. Hogy mit jelent nekik a nemzet. Hogy jelent valamit, ellentétben párttársaik túlnyomó többségével.

(„Tudni kell, hogy ezek a fogalmak: kommunizmus, szocializmus, liberalizmus, baloldaliság… az istentagadás fedőnevei. Ha az MSZP-nek van is úgynevezett hívő tagozata, az csak olyan, mintha a rókáknak lenne egy tyúkvédelmi tagozata. Nem lehet komolyan venni. Az ország egy folyamatos elzüllesztés körülményét szenvedi. Az Isten nélküli hatalmaknak szavazóbázist úgy lehet gyűjteni, ha elzüllesztik a közösséget, felelőtlenné tenni, s ennek fő eszköze az abortusz törvényesítése volt. Nem tudják az emberek, hogy milyen mértékben válik felelőtlenné annak gondolkodása, aki ezt a bűnt elköveti. Egy szovjet filmrendező mesélte Kósa Ferencnek a történetet: a második világháború alatt az egyik városkából kivezényelték az asszonyokat valamiféle közmunkára, s megtudták, hogy a várost bombázni fogják, eldobtak a kezükből minden munkaeszközt és rohanvást indultak vissza, mert a gyermekeik ott voltak. De az utat teherautók állták el, két oldalt mocsár, nem lehetett kikerülni őket, erre az anyák sorra félretaszították az autókat… Vagyis felelős gondolkodás volt bennük, voltak gyermekeik, akiknek felelősséggel tartoztak, s ezt átérezték. Ma Magyarországon minden igyekezet arra irányul, hogy a lelkünket önként és dalolva átadjuk annak a gonosz erőnek, amely a világban létezik. Ha nem látjuk be, hogy létezik ez a gonosz erő – Sátánnak vagy Lucifernek szokás nevezni –, akkor nem értjük meg a dolgok lényegét. A Jó is koncentrálódik egy személyben, az Istenben, és koncentrálódik a gonoszság Luciferben. Kié a hatalom ma Magyarországon? Lucifer felajánlotta Jézusnak az egész világot, mindennel együtt, felviszi egy magas hegyre, és azt mondja neki: mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Vagyis Jézus lelke kellett volna neki! Jézus azonban visszautasítja az ajánlatot. Most kinek adja Lucifer a világot? Az anyagi világot, összes pénzével együtt. Azoknak, akik Jézust kínhalálra ítélték, és megfeszítették. Övék a világ minden pénze, békességük még sincsen. Ölik a sajátjaikat Palesztinában. […] Nem minden a pénz! A lelkünk kell. Kellene Azt akarják, hogy mi is kezdjünk azokkal az eszközökkel élni, amelyekkel ők – a gonosz, Lucifer csatlósai – élnek. Vagyis lopni, csalni, hazudni, ölni… Végül is erre megy ki minden. Amint javaink jogos védelmében ezeket az eszközöket kezdjük használni, abban a pillanatban elestünk. […] Nagyon könnyű összetéveszteni a kompromisszumot az elvtelen megalkuvással. Kompromisszumnál az ember engedményeket tesz a saját érdekében, de ez lelkiismereti kérdéseket nem érinthet. Míg az elvtelen megalkuvásnál a lelkiismerete szerint valót tagadja meg az ember annak kedvéért, hogy az önérdekeit érvényesítse. Nagyon könnyű az embereket becsapni. […] Úgy látom, hogy rajtam érdem nincsen. Néha megtapsolnak, gratulálnak, de úgy érzem, ez félreértés vagy valami tévedés. Valami névcsere történt. Ez nem álszerénység, hanem tárgyilagosság. Külön kell választani az embert és a teljesítményt. Ha engem dicsérnek, mindig kicsit olyan érzésem van, mintha lopott lovon lovagolnék… Jó pofát vágok az egészhez. De így van ez a Bibliában: mid van, amit nem kaptál?! Mindenki azt hiszi, az akaraterő az embertől függ. Nem! Az akarás Isten ajándéka.” – Névjegy: Balczó András. Kossuth-rádió, 2004. november 14. Szerkesztő-riporter: Murányi László. Idézetrészlet.)

Kocsis: – De mindenkinek van valami magyarázata erre, valami mentség házi használatra legalább.

Balczó: – Tudod, mi a legkényelmesebb fegyverük a „huncutoknak”, amit ilyenkor előrántanak? A varázsszóként használt „alázat”! Amikor májusban valakinek, egy papi embernek arról panaszkodtam, hogy mennyire nincs kedvem elmenni a Parlamentbe, átvenni a nemzet sportolója címet, azt mondta nekem: de Bandi, gondoljon az alázatra. Meghökkentett. Hogy jön ide az alázat? Az nem alázat, ha megalkuszom, elvtelenül. Most is gyakran hallottam: „elbődülni”, kilépni könnyű… Bent maradni, az a nehéz! Ez az alázat magasabb foka. Én nem így gondolom ezt.

(„A Nemzet Sportolója díjat megkaptam az első tizenkét ember között, de a díjat átvenni nem mentem el a Parlamentbe, mert úgy gondoltam, hogy ott kézfogások sora várna rám. Biztos így is volt, akik elmentek, kényszerű parolázási körülménybe kerültek. Lehetséges, hogy nekik meg lehetett tenni jó lelkiismerettel – lelkiismeret-furdalás nélkül –, de van egy ilyen mondás: amit szabad Jupiternek, nem szab ad az ökörnek, ebben az esetben az az »ökör« én voltam, akinek nem szabad megtennie azt, hogy kézfogással hitelesít olyan embereket, akikről látni, hogy nem a nemzet ügyét szolgálják, akik – így lehet fogalmazni – a pénzvilág urainak magyarországi meghosszabbításai, strómanjai. Ha a kormány a saját zsebéből adta volna össze, amit a Nemzet Sportolói megkapnak, akkor természetesen azt nem fogadhattam volna el. De a tízmillió magyarnak pénzéből, adójából kaptuk meg ezt a pénzt, és ezért azt gondoltam… A kézfogás az olyasmi…, több, mint a köszöntés. Jóváhagyás, egyetértés, azonosulás. És nekem ezt nem volt szabad megtennem. Sokszor olyan döntéseket kell hoznom, amiről tudom, hogy nagyon sok ember nem fog egyetérteni velem, nem is érti talán. De aztán egy idő után – lehet, hogy csak évek vagy akár évtizedek után – aztán mégis megérti, hogy miért kellett akkor így tennem. Ilyen helyzetbe kerültem. Hogy sok ember szeme láttára, füle hallatára kell néha megszólalnom. Ez egy olyan helyzet, hogy ha valaki nagy tömegben van, egy sámlira vagy egy hokedlire rááll, akkor az illető több emberre lát, és rá is több embernek van rálátása. Én úgy fogom fel az életemet, hogy Isten egy hokedlit tolt alám, tehát valahogy kilátszom a tömegből, és tudom, hogy ez egy óriási felelősség, amivel lehet élni, és visszaélni, s ezért a döntéseim néha nem olyan könnyen születnek meg, mint az, hogy kiflit veszek vagy zsömlét. […] A mai kormány az én szememben egy kicsit olyan, mintha Matuska Szilveszter lenne a MÁV igazgatója vagy a közlekedési miniszter. Ez a mostani kormány sem a nemzet érdekeit képviseli, bábkormánynak látom őket. Sokszor nehéz az embernek eligazodnia az útvesztőkben. A demokrácia intézményeit megkaptuk ’90-ben, boldogok voltunk, a »sorsunkat a kezünkbe vesszük«, közben kiderült, hogy a demokrácia a látszatkeltés államformája, amelyet a pénzvilág ural. Akinek sok pénze van, az nyer, mivel az emberek becsapásának a lehetősége az ő kezükben van. Mivel a média nagy részének ők a birtokosai.” – Névjegy: Balczó András. Kossuth-rádió, 2004. november 14.; idézetrészlet.)

Kocsis: – Ebben igazán nagyok vagyunk mi, emberek. „Megdumálni” magunkat.

Balczó: – Önfelmentés terén mindannyian óriási képességekkel rendelkezünk. Önbecsapásban nagyok vagyunk.

Kocsis: – Végül is, az egész életünk erről szól. Hiszen mi kicsik vagyunk, a minket körülvevő világ nagy. Örökös védekezésre kényszerülünk a hatásaival szemben. Rákényszerülünk, hogy „minden eszközt” igénybe vegyünk, megvédendő magunkat. A „modus vivendi” – a megélhetési mód! Illetve: módszerek a túlélésre, így is lehetne mondani. Mi a célravezetőbb? A saját eszközeiddel küzdeni, vagy a mások (a külvilág) által rád kényszerítettekkel. Ne állj ellent a Gonosznak! A bibliai szöveg azonban folytatja: ne állj ellent… erővel! Vagyis ne erővel állj ellent. De akkor mivel? Hogyan?

Balczó: – A Biblia azt is kimondja: szegülj ellene a Gonosznak, és elmenekül előled. Ezt mondja Jézus. Van egy olyan ószövetségi jövendölés Jézusra vonatkozóan: ok nélkül gyűlölik… Maga Jézus is azt mondja a tanítványoknak: ha a világból valók lennétek, akkor szeretnétek benneteket. De nem e világból valók vagytok. Szokták például a pénz „természetéről” beszélni. Pedig nem ez az, ami a dolgokat megfordítja, illetve befolyásolja, hanem az ember természete. Ahogyan viszonyul a pénzhez! A földi javakhoz. Azt a kifejezést használtad, hogy „modus vivendi”. Megfigyelted, hogy a hamis dolgok esetében az emberek nagyon szeretnek idegen szavakat használni. Egy ország elfoglalja a másik országot, aljas módon, akkor azt mondják: okkupálta vagy annektálta. Ezzel is szelídíteni akarják, eladhatóbbá tenni a dolgokat. Ami pedig ezt a modus vivendit illeti. Az ember talán önmagát ismeri legkevésbé. Más emberhez, a külvilághoz jobb szimata van, mint saját magához. Ezért van az, hogy az embert a legnagyobb meglepetések mindig saját magával kapcsolatban érik. Az a gyanúm, hogy az ember kicsivel mindig jobbnak gondolja magát – illetve sokkal jobbnak! –, mint amilyen valójában. Nem meglepő! Az ember természetéből fakad, hogy szeretné jónak látni magát. Ahogy azonban az idő halad, s megpróbál ellene szegülni a gyengeségeinek, akkor kénytelen megtapasztalni, hogy gyengébb, mint gondolta. A magunkban való folyamatos csalódás alapélményünk. De e nélkül még sincs előrejutás.

(„Sokszor megkerestek a sajtótól az utóbbi években is, de ezzel úgy vagyok, hogy a nagyon gyakori megszólalástól tartok. Ahhoz, hogy az ember felfedezzen összefüggéseket, igazságokat, ahhoz idő kell, és ha valaki állandóan beszél a médiában, akkor egy idő után csak hígat tud mondani. Olyan az, mintha a feketekávéba beöntünk még egy fél liter meleg- vagy hideg vizet, megissza az ember, de nincsen hatása. A másik az, hogy a médiában én csak az élő, egyenes adásokat szoktam vállalni, mint ez a mostani alkalom is ilyen. Azért ragaszkodom ehhez, mert azt vettem észre, hogy ha azt, amit mondok, nézi, illetve hallgatja ötven- vagy százezer ember – nem tudom most a Kossuth-rádiót hány ember hallgatja –, egészen másként jönnek belém a gondolatok, másként kapom – ez a pontosabb kifejezés – a közlendő gondolatokat, mint ennek a tudata nélkül. Bizonyos dolgokat nem mondok el, és gyakran menet közben érkeznek azok a gondolatok, amelyekről úgy érzem, hogy feltétlenül elmondandók. Ha tréningen az ember hibázik, leesik mondjuk a lóról, visszaszáll, folytatja. Egy világbajnokságon, olimpián már nagyobb a tétje az ügyetlenkedésnek. A felelősség kétségtelenül nagyobb.” – Névjegy: Balczó András. Kossuth-rádió, 2004. november 14.; idézetrészlet.)

Kocsis: – „Kit anya szült, az mind csalódik végül, ki így, ki úgy, hogy maga próbál csalni…” József Attila. Nem könnyebb annak az élete, aki kevésbé kritikus önmagával szemben? Aki tehát „gyengébb” ellenfelet választ, mint önmaga.

Balczó: – Aki nem ezt teszi, lehet, hogy rövidtávon rosszul jár. De minden terv, ami csak a halálig szól, az rövidtávú terv. Az első nem rövidtávú terv, amikor valaki kezdi kalkulálni a halál utáni életét. Ha azt hiszi valaki, hogy a halál után a nagy semmi van, akkor szükségszerűen így rendezi be az életét. Most élek, utána pedig nem. „Álom nélküli alvásba” megyek át.

Kocsis: – Az emberek nagy többsége így él.

Balczó: – Az emberek „többsége”. De nem mindenki. A hívő ember ugyanis tudja, hogy az élet a halál után folytatódik. És a befektetéseket a halál utáni szakaszra kell összpontosítani. Ha valaki tudja, hogy a halál után van folytatás, más a sorsa, mint akkor, ha nem tud róla. Mint egy sportoló esetében, akinek azt mondják: eddz, de nem lesz sohasem semmiféle verseny. A másiknak azt mondják: augusztus 31-én lesz egy világbajnokság, olimpia satöbbi, ahol a szereplése alapján fog minősülni. Egészen más az ember edzési kedve, ha tudod, hogy mindez belátható időn belül történik. Egészen más. Ezért van az, hogy az emberek idősödvén kezdenek jobban „odafigyelni”, kezdik komolyabban venni a dolgokat. Olimpia előtt egy hónappal nincs lusta sportoló. Akkor már mindent megtesz, mert tudja, hogy jön az igazság órája. Az él okosan, annak jobb, aki az olimpia előtt két-három évvel is tudja már ezt.

Kocsis: – Erre hogyan tudja kondicionálni magát az ember? Te a sikereidet nyilván részben ennek a felfogásnak köszönhetted? Hogy nem egy hónappal a nagy versenyek előtt ébredtél fel.

Balczó: – Az emberek azt hiszik, hogy az akarás is olyan, amit valaki önmagában (önmagából!) tud gerjeszteni. Azt, hogy valamiféle önérdem a nagybetűs Akarás. Nem. Az akarás ugyanúgy ajándék, mint az, ha valaki mondjuk két méter tíz centire nő, és ezzel kiváltképp alkalmassá válik arra, hogy – mondjuk – kosárlabdázzon. Az illető nem lehet „büszke” arra, hogy ilyen magasra nőtt. Ez adottság. Kapta. Erről jut eszembe Prohászka Ottokár halála. 1927-ben, az Egyetemi templomban agyvérzést kapott prédikáció közben. Amikor rosszul lett, le akarták rángatni a szószékről, de ő csak mondta, mondta. Az egyik mondata így hangzott: „Az akarás Isten ajándéka.” Amikor én ezt elolvastam, óriási megkönnyebbülést éreztem. A szellemóriás Prohászka püspök erre a meggyőződésre jutott! Mert én is mindig ezt éreztem, és ezt mondtam. Kérem szépen, énnekem nem volt akaraterőm! Kedvem volt, de hogy akaraterőm lett volna, arról nem tudok. Kaptam akarást! Hosszútávra való akarást. Tudom, hogy az Isten engem ezzel tolt. Finanszírozott az akarással, mint minden más egyéb körülménnyel, adottsággal is.

Kocsis: – De ott van az átlagember. Akinek nincsenek különleges képességei, nincs „kijelölve” valami nagy feladatra. Az ilyen embereknek mi a kapaszkodója? Őt mi motiválja az életre, illetve a halálon túli életre? Jó, mondja, jó Balczó Bandinak, hogy kapott akaratot. De kapott hozzá célt is. Nekem mi a célom? Élni? Leélni az életemet? Passz.

Balczó: – Az akarás nem tárgytalan valami. Csakis konkrét célok érdekében szerveződik. Illetve működik. Én jó öttusázó akartam lenni, és ehhez kellett az akarat. De kell minden máshoz. Dolgozni. Családot vinni. Jó apának, anyának lenni. Az akarat nem a kiemelkedők (kiemelkedni vágyók) privilégiuma. Ott kell megfogni a kérdést, hogy mindenkiben van vágy arra, hogy boldog legyen. Ez űzi, hajtja. Próbál, kutakodik. Vágyódunk valami után, amiről azt mondjuk, hogy az a boldogság. De nem tudjuk, hogy mi az. Majd csak akkor tudjuk meg, amikor belekerülünk. Ahá! Ez az, amire vágytam. Ki gondolta volna, hogy ez ilyen.

Kocsis: – A fausti pillanat?

Balczó: – Nem tudom, az milyen.

Kocsis: – Goethe. Faust doktor eladja lelkét az ördögnek. Keresi azt a pillanatot, amikor megállítaná az időt. De ez a célba érés egyben a halála pillanata. Amikor az ördög behajtja az adósságot, számon kéri rajta a szerződést. Boldog vagy, mister, de ezért a boldogságért eladtad nekem a lelkedet. Viszem. Milyen vásárt csinált a bölcs doktor? Micsoda filozófiai parabola ez?!

Balczó: – Én nem erre gondoltam. Az ember vágyik valamilyen kivételes érzésre, kivételes állapotra. Amelyben nincs félelem, nincs tanácstalanság, bármit tesz ebben az állapotában, egészen másként hat a környezetére, mint e nélkül. Nem tudja az ember, hogy mi után vágyódik. Csak akkor, amikor belekerült. Ezért nagy Adynak ez a verssora: „Pogány rímek, muzsikák között, szomjazok valami örököt…” Tehát nem azt mondja, hogy „boldog szeretnék lenni”, hanem hogy „szomjazok valami örököt”. Az ember a leginkább akkor élheti ezt át, amikor az értelmetlennek bizonyult küzdelmet feladja. Amikor megszületik benne a lemondás arról a célról (egy cél eléréséről), amelytől a maradéktalan boldogságot remélte. Amikor lemond róla! Akkor! Akkor kapja meg ezt az állapotot.

forrás: gondola.hu

 

LAST_UPDATED2