A honvéd özvegye Arany János (1850 aug.)
...Gyarlóság, asszony a neved! Csak egy rövid hó: még a gyász cipő sem Szakadt el, melyben könnyé olvadott Niobeként kísérte ki szegény Atyám holttestét: s ím ő, éppen ő Férjhez megyen... HAMLET
Csatába ment az ifju honvéd, Kemény, véres volt a csata; Tengernyi néppel küzdve, megtört A felkelők kicsiny hada; De megtartá a tért, hol aznap Élet-halálra ütközött: Mert ott esett el mind, a téren!... A honvéd is azok között.
Ottan feküdt a haldoklók közt, Nehéz két sebbel kebelén; Két seb... mind a kettő halálos - Egyik jobb, másik bal felén; Nyílt, éktelen, mély, iszonyú, de Már fájdalom nélkül amaz; A másik, ámbár láthatatlan, Gyötrőbb... mert a szívben van az!
"Nem volna énnekem siralmas" Az ifju felnyög, felkiált - "Rövid éltemre koszorúnak Föltenni e dicső halált; S panasz nélkül fetrengenék itt, Ha eltiport testemen át Diadalra száguldanának A harci fújó paripák.
Ha buzgó vérem hullatása Éretted, óh te drága hon, Nem esett volna ily hiába... Múló jegy, összedőlt romon: Ha áldozat gyanánt esém el, De nem mint síri áldozat, Mely vérrel önti bár meg a sírt, Beléje életet nem ad.
És enyhe voln' e kő alattam, Ez a halál-vetette ágy, Ha láthatnám még egyszer őket - Kikért ez a szív élni vágy; Ha végálomba csókolhatná A hív nő e bágyadt szemet, Miután egy búcsu pillanattal Megláttam őt s gyermekemet.
Isten hozzád, lelkem fiacskám, Bús téli fán kis árva lomb, Játéka minden förgetegnek, Mely gyönge ágaidra ront. Isten veled, hölgy... oh te nem rég Menyasszony, és már özvegyem: Mért oly soká nem élek, mint fog Szerelmem élni szíveden!"
Száll a sóhaj... elhúnyt az ifjú, Egyedül - annyi nép között! Bajtársi még látták elesni, Nem már, midőn elköltözött. Széles, nehéz, sötét szárnyával, Mikép egy óriás madár, Árnyazta bé a vérmezőt egy Homályos felleg... a halál.
És a feledség, mint sulyos köd, Borult a völgyre vastagon; Elkezde a harcos enyészet Rabolni a halottakon: Nem ismeri többé meg a nő Férjét - az apa nem fiát; Rokonért rokon, mátkáért mátka A tért hiába futja át.
De a kétértelmű halálnak A kósza hír is kötve hitt: Sokáig várta sok beteg szív A harcból vissza kedvesit. A honvéd ifju hölgye is várt... Napról-napra kikérdezett Minden madárt, minden szellőt, mely A harcmezőről érkezett.
Minden nap éledt, minden este Kihalt szivében a remény; Viselte már a hervatag bút Arcán - nem még a gyászt mezén; Majd fölvevé a bánatos mezt És... arca rózsaszín leve: Ő is azokhoz lőn hasonló, Kiknek "szép özvegy" a neve.
Mint a virághoz, mely kitárta Kelyhét, a méhek és lepék, Gyülvén hozzája szép imádók, Kinyílott szívét meglepék; Azóta szellőt is, madárt is Még sürgetőbben vallata: S midőn, amit várt, bizonyos lőn... Kezet más ifjunak ada.
Feledte a feledhetetlent; S midőn a nászi vigalom Beálla, szíve sima volt már, Mint rég elült ó sírhalom, Melyen az élők gyönyöréül Hímes virágos fű terem... De már alant porában a port Rég elenyészté a verem.
Víg a menyegző; cseng a jókedv; Hullámzik a dal és zene; Sugár gyanánt lejt a menyasszony, Hódít, varázsol kelleme; Künn rémes éjfél átkozódik, Fú, sír dühében a vihar: Benn az öröm jár tölt kehellyel, A zene szól, a tánc szilaj.
Egyszerre - mint éj a villámtól - Megnyilatkozik a terem: Küszöbjén sárga, véres arccal Megáll a honvéd hirtelen. A vigadók egymásra néznek, Rémülve felsikolt a hölgy, Alatta, mint mélységes örvény, Indul, forog, süllyed a föld.
"Ne félj, ne rettegj a hivatlan Vendég miatt, óh szép ara!" Így búg a honvéd bánatos, de Komoly, ünnepies szava - "Ne reszkess a férjtől, ki férjed Körében ím meglátogat, Nem fogja visszakövetelni Sem szívedet, se jobbodat.
Jöttem, hogy, amit sejte a hír, De nem láttak tanú szemek, - Amit te hinni úgy siettél - Halálomról meggyőzzelek. Igen! mi elváltunk: szabad vagy; Enyém a sír, tiéd a jog, - Mert a halottak nem pörölnek, És én azok közül vagyok.
Eldobtad a tiszteletes gyászt, Korán vetéd el azt, korán, Meglehet, e gyász néha-néha Emlékeztetett volna rám: És eldobád - hajh, mint csalódtam! - Azt is, aminél egyebet Alig szerettél bennem: egykor Hiú bálványod... nevemet.
De nem vádollak... óh e vádat Inkább magamra emelem: Annyi őszinte érzeményért, Mit eltékozla kebelem, Annyi reményért, mely csalárd lőn, És annyi esztelen hitért, Szerelmemért, mely végtelen volt... És íme most itt van: mit ért!
Élj boldogul... ez könnyü annak, Ki, mint te, oly hamar feled - Még egy rövid szó gyermekemről, Azután, hölgy, Isten veled: Légy anyja és nem mostohája, Nehogy eljöjjek egy napon, És elvezessem kézen fogva Őt is oda, hol én lakom!..."
Víg a menyegző; cseng a jókedv; Szól a zene, a tánc szilaj; Künn rémes éjfél átkozódik, Fú, sír dühében a vihar; - Mi elrémíté a menyasszonyt, Nem volt egyéb, mint képzelet, Mosolygva nyújtja karját táncra... Aztán feled, feled, feled!
*
Cseh Tamás : Szeptember elején
(dalszöveg: Bereményi Géza)
Nem nyílnak a völgyben a kerti virágok, hóban akadt el a szárnyas idő, és látod emitten a téli világot, kicsorbult a ködtől a bérci tető.
Kőbe lopódzott a lángsugarú nyár, benne virít az egész kikelet, és íme, sötét hajunk kő között fű már, vérünk a kőnek ad meleget.
Elhull a virág, szirmot bonthat a szégyen, ülj hitvesem, ülj az ölembe ide. Elhull a virág, szirmot bonthat a szégyen, ülj hitvesem, ülj az ölembe ide.
Hasztalan dobjuk az özvegyi fátyolt, ott csattog, akár a sötét lobogó, mint csapdosó szárnyak a síri világból, a szárnyas idő, mit lekötöz a hó.
http://www.youtube.com/watch?v=R-HzFD8XgG8
|