Payday Loans

Keresés

A legújabb

Földi Mihály szex-házasság trilógiája PDF Nyomtatás E-mail
A mennyei-pokoli földi szerelem
2011. május 04. szerda, 08:44

rig_jancsi_s_clara_ward-chimay

Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · FIGYELŐ
KARINTHY FRIGYES: FÖLDI MIHÁLY A HÁZASSÁGRÓL
«A házaspár», Földi Mihály regénye

Megint egy könyv, amiről «muszáj» írni, függetlenül a «vient de paraitre» alkalmából megjelent, vagy meg nem jelent bírálatoktól - szinte azt mondhatnám, függetlenül «irodalmi értékétől», ha félre nem értenék a szót - muszáj írni róla, azért, amiről szól, azért, ahogyan írták és azért, aki írta. Megint egy könyv, ami nemcsak szól, de hozzászól, a hozzászólás legelőkelőbb eszközével, közvetve, drámai látomásokban - hozzászól s ezzel, megszólaltatja a kritikusban a szenvedő és lázadó embert, hogy miként-en és hogyan-on túl kitáruljon előtte a Tárgy, a történet lelke és szózata. Ezért izgat a kényszer, hogy «A házaspár» című új Földi-regény ürügye alatt Földi Mihály világképéről beszéljek.

*

Muszáj írni róla, hallatlanul érdekes könyv. Nyugtalanít, megráz, leköt, fellázít, meghat, provokál. Lenyügöz, felingerel - megragad, megint elenged, lebeszél és meggyőz és megint ellök. Megvígasztal, megint kétségbeejt. Néha túlhosszúnak érzed, néha túlrövidnek. Mint az életet. Idő hömpölyög benne, a két kemény fedőlap közt valóságos hetek és hónapok és évek rohannak. S kettős villanyáram, váltóáram, feszültségébe kerül az olvasó - gondolatok, érvek, igazságkereső töprengések vitáznak vele, de mielőtt állástfoglalhatna mellettük vagy velük szemben, a képük elferdül, felhajlik, a láthatár kitágul, a szavak ellódítják magukat fogalmi talapzatukról, muzsikába csapnak át, mint Faremidóban, ismeretlen, ellenőrizhetetlen tájak felé ragadnak, hiába kapálózol, rohanni és lihegni kell s nyugtalanul érzed a «zene bűvöletét», amitől Tolsztoj úgy óvja szivünket, mint a varázslattól, vagy akár a szélhámosságtól. Perspektivája van, színfoltokkal és képekkel és hangokkal odavarázsolt távlat, a híg és hideg semmibe. Elsodor s ugyanakkor - s ez a legfőbb érdeme - ellenállásra kényszerít. Amit írni szeretnék róla, megértés és ugyanakkor ellenállás.

*

Ahogy önmagunkkal harcolunk. Egy kicsit a magaménak érzem az egészet, nem tudom miért. Talán a «probléma» miatt? A «problémával» (mi a házasság és mit lehet belőle kifejezni és mit kell és mit érdemes?) sokat foglalkoztam. Verekedtem Strindberggel, Balzac-kal, Sinclair Lewis-szal s a többiekkel, akik nekimentek s most szinte meghökkenve nézem a fantasztikus erőfeszítést, ahogy Strindberg után s a többiek után ez a vakmerő író egész terjedelmében feltúrja megint a talajt, feltárja a dzsungelt, átforgat mindent, hogy választ kapjon a süket élettől s a görbe kérdőjelet nem is ponttá zsugorítsa, ahogy a filozófus szeretné, de felkiáltójellé egyenesítse ki, mint a hívő és próféta. Sejti, persze, hogy nem fog sikerülni (rettenetes kemény anyagból van ez a kérdőjel!), mégse nyugszik, kovácsolja és kalapálja a végkimerülésig. Milyen hidegen hat mellette, nemcsak a bölcselkedés fölényes és hűvös mosolya, de az egyoldalú harag és felháborodás is - az ember úgy érzi, Strindberg és a többiek csak «művészi anyag»-nak használták fel a problémát, ehhez a vállalkozáshoz képest, mely mintha végére akarna járni: nem elégszik meg az agyrétegek közül felbuggyanó forrással, amit ásója kinyitott, tovább töri a talajt. Acsarkodón, lihegve, belémászva, keservesen birkózik vele - nem nyugszik, mindig újrakezdi. Küzködik a tárggyal s heroizmusa néha jobban meghat és lenyügöz, mint az eredmény, amit elért - követjük őt, nem tudunk «átlapozni» akkor se, mikor izzad, mikor bőbeszédűvé válik s a gyakorlatlan szem, mely nem ismeri a nehézségeket, már-már kicsinyességgel vádolná. Mi tudjuk, mire vállalkozott s szívdobogva figyeljük erőfeszítését. Pillanatokra úgy fest a dolog, győzött a tárgy fölött, a kérdőjel felolvadt, meghajolt - aztán megint megkeményedik minden, csak a könnyeinken keresztül káprázott a levegő, a művész bájolt el, nem az író. Győzedelmeskedik-e a végén? Vagy csak őt győzik le tulajdon érzései? Tulajdon érzései s a kép, a Látomás, amit maga elé idézett? Szellemeket idézett - tud-e majd uralkodni fölöttünk?

*

Sokszor úgy hat, ötszázegynéhány oldalon keresztül, mintha egyetlen szót keresne. És rengeteg szó árad, szépek, színesek, pompásak, hatásosak - de vajjon köztük volt-e az a szó? Az olvasó habozik, elmereng, visszalapoz, megáll. Eszébejut a kedves társasjáték, a bőbeszédű válaszba burkolt egyetlen szava a szétosztott verssornak. Pillanatokra úgy rémlik: ez volt az. Vagy ez a másik. Talán ez volt: Szentség. Vagy ez: Isten. Talán ez: Szerelem. Vagy, mindegyiknél több, összefogóbb, ez: Szeretet.

A kritikus tűnődő mosollyal ejti le kezéből a könyvet. Hálaistennek, egyik se volt az, a végleges, a perdöntő szó. Igen, hálaistennek. Lehet tovább keresni. Az ő érdeke, hogy világ végezetéig keressük.

*

Mert nem végleges és nem perdöntő ez a megoldás se, pedig nem hiszem, hogy volt valaha író, aki ilyen elszánt és komoly akarattal, a művészi eszközök, a kompozició, az átgondolás és elmélyedés ilyen áhítatos végigvitelével, ilyen körültekintő és mégis merész bűvészbravúrjával és ugyanakkor felszárnyalásával, szinte azt mondhatnám, egész au courant technikai apparátussal, amphibium-géppel, víz alatt, szárazon és levegőben egyformán biztos vehiculummal járta volna be keresztül-kasul, a kérdés óriási területét. A régiek, hozzá képest, nemcsak hidegek, de egyoldaluak is. Hol a nőt, hol a férfit veszik annak a fix pontnak, amihez, akár pozitív, akár negatív előjellel, a másik fél belső világát mérik - legfelsőbb odáig mennek el, hogy egyidejű képet adnak, kettősvetítéssel igyekezvén plasztikussá tenni az összhatást. Földi Mihály módszere sokkal bonyolultabb, megfelelően a feltétlen igazság-keresés követelményének. A történés áradatában együttfut, összefolyik a két ember sorsa, érzése, gondolata, öröme és bánata, csak a döntő pillanatokban választja ketté az egymásravetített, egymásbaolvadt lelkeket, de itt aztán élesen és biztosan exponálva - a dupla-szedés szimultán érzékeltetése erőteljesen figyelmeztet az esemény fontosságára, a Nagy Pillanatra, az Ütésre, amitől egy percre elkábulván a Kettős Ember, a Házaspár (Shakespeare, a maga középkori nyersességével duplahátú emlősállatnak nevezi) bandzsítani kezd, kettősen lát, vagyis helyesen és valóságosan, mert hiszen a valóságban két képet lát az egy ember két szeme. Századunk nagy tanulságának, a relativitásnak, tökéletes alkalmazása ez az erkölcsi világ láthatatlan régióiban. A régebbi beállítások, asszonyos gonoszságról, démonizmusról, szatanizmusról, férfiostobaságról, kérlelhetetlen és végzetes harcról és győzelemről naivan és tökéletlenül hatnak ebben a finom és kristályos optikai műszerben. Nincs ősi rosszaság és gonoszság a nőben, nincs ősi önzés és megnemértés a férfiben. Kiderül, hogy emberek mindaketten, minden bűn és hiba, katasztrófák és szenvedések oka, minden szépség és belátás, örömök és harmóniák forrása, emberi, állati, isteni eredetű, közös nevezőre hozható alaptermészetéből következik nem férfinak, vagy nőnek, hanem az Embernek, aki kettévált, mikor férfi és nő lett belőle. Orvosi nyelven szólva: a diagnózis tökéletes, szomjas szívvel várjuk a terápiát: megoldást, választ, azt a kimondott szót.

*

Hálaistennek, ismétli a kritikus, nem kapjuk meg, s ez jól van így, hiszen a gyógyító megváltás csak elhamarkodott és tökéletlen lehetne. Földi jól tudja ezt. Végigvonul ezen a könyvén is a «miért?»-ek fájdalmas sóhaj-láncolata, ez a jellegzetes Földi-féle kontrapunkt és színkópa, de sokkal igazabban és reálisabban, mint például «Isten ország felé» című művében, ahol túlságosan ködbevesztek, elvesztették a talajt, szinte a komolyság rovására, amint azt ezen a helyen, akkor, rosszalóan meg is állapítottuk. A Házaspár «miért»jei végre valódi, a valóságos dolgok természetéből kiszakadt «miértek?» létező és csakugyan megoldhatatlan paradoxonokra vonatkoznak, azt mondhatnám, tárgyi alapjuk, fedezetük van élet és eszmélet gyökereiben. Létező, jólismert szenvedésekből és kétségekből fakadnak és éppenezért hatásukban sokkal mélyebbek s jobban éreztetik velünk felfoghatatlan, transzcendens erők létezését is, mint mikor közvetlenül ezekbe a földöntúli erőkbe próbálták beakasztani mesterséges csápjaikat.

*

Egy pillanatra elfog a gyermekes vágy (s ezzel szeretném jelezni, mennyire együttéreztem, szinte együttdolgoztam vele, olvasásközben) hogy neki, a szerzőnek magyarázzam el, miképpen történhetett, ha a művészileg korrekt megoldás mögött nyitvamaradt a valódi, erkölcsi megoldás. (Itt a «megoldás» szó helyett helyesebb volna a «bekötés» vagy «leszögezés»). Úgylátszik, a művészi megoldás nem elégséges. A régi pesszimista, vagy optimista házasság-regények, még ha egységesebbek, tehát «művészibb»-ek voltak is, sokkal sekélyesebb kicsengéssel végezték - hol itt az ellentmondás? Nagyon egyszerű a válasz. Az írás nem művészet, helyesebben nemcsak művészet, több annál, összefogóbb, nagyobbigényű valami. De dögöljön meg a művészet, ha az az ára, hogy megkötései korlátokat szabhatnak a Gondolat és a Rejtelem nyugtalan forradalma elé. A tizenkilencedik század romantikus írójának nem volt, művészi szempontból, annyi aggodalmas skrupulusa. Inkább zsúfolt és halmozott és túlzásokba esett, de nem mondott le a végső, mindent megértő és kinyilvánító és egységbefoglaló Tökély reményéről. Tulajdonképpen gazdagabb volt, mint a naturalista és realista elemző, mert alattomban ő is tudott mindent, csak a dolgok fontosságán tett olykor erőszakot, a kompozíció kedvéért. A romantikus abból indult ki, ahová, később, a realista eljutott: hogy az emberek szeretkeznek - ebből indult ki, elintézett dolognak vette, innen próbálta továbbépíteni az Eszmények tornyát, e talajból.

A legtöbb, amit Földiről, e könyve után mondhatok, hogy alapjában romantikus és idealista. Ennek a lelkiségnek diadalmas kilátásai mellett vállalnia kell ennek a lelkiségnek veszedelmeit is: sikert és kudarcot. Sikeréről már beszámoltam. Ami a kudarcot illeti...

Hősi és tiszteletreméltó kudarc, odafönt történik, impozáns magasságokban.

Abból világlik ki, hogy megoldásai, amiket ajánl, nem megoldások, Isten akaratában való megnyugvás, szeretet, szentségek elismerése... mindezt már sokszor kipróbálta a szenvedő és vajúdó ember. S ha mégis sikerre és békére vezetnek, mint Antónia és Zoltán esetében, ez nem bizonyít semmit, hiszen Antónia és Zoltán kisemberek, átlagemberek, esetük nem intézi el, nem válaszol az emberiséget képviselő Látnok és Kereső nagy kérdéseire. A vallás jólismert vígaszát nyujtja Antóniának és Zoltánnak s őket meg is békíti - anélkül, hogy észrevenné, tulajdonképpen kompromisszumot köt, a megoldás látszatának érdekében. A romantikus mindig kompromisszumot köt.

De közben megírta a legbecsületesebb magyar könyvek egyikét.

Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám · / · FIGYELŐ
Schöpflin Aladár: A házaspár
Földi Mihály regénye - Athenaeum kiadás


Földi Mihály új regényében a házasság kérdéséről van szó. Ezt a kérdést a XIX. század regényírói, akik a regény maig érvényes műformáját kialakították, egyoldalúan leginkább csak a házastársi hűség szempontjából dolgozták fel, mintha abban a nézetben lettek volna, hogy férj és feleség együttélésének egyetlen fontos problémája van: a kölcsönös és kizárólagos birtoklás, amelyben a nő sexuális vonatkozásban a férfi magántulajdona és viszont s e magántulajdon felett ott őrködik a féltékenység. Földi szélesebben és mondhatni szervesebben markolja fel a témát, felgöngyölíti, szétbontja, felnagyítja, górcső alatt vizsgálja, leegyszerűsíti és összekomplikálja mindenféle elemeit, egymáshoz kapcsolja és viszonyítja ezeket - teljes és kimerítő képet akar róla adni, akár az orvos egy különösen érdekes betegség keletkezéséről, lefolyásáról és végéről.

A házastársak szerelemből házasodtak össze és tovább is, a házasság egész tartama alatt szeretik egymást, forró, nagy szerelemmel. A régi regényíró erre azt mondta: rendben van, de az eset rám nézve többé nem érdekes, boldogok s a boldogsággal én nem tudok mit kezdeni, az túlságosan egyhangú dolog s nekem komplikációkra van szükségem. Földi körülbelül ezt mondja: szeretik egymást? Ez még nem old meg semmit, két szerelmes ember együttélése még mindig annyi komplikációval járhat, amelyek végzetesen tönkretehetik a házasságot, a boldogságot, az életet. Ketten két különálló egyéniség, mindegyiknek külön, talán ellentétes multja, életideálja, megszokása és moralitása, ízlése és akarata lehet s ez a különállás annál végzetesebb lehet, mennél szerelmesebbek, mert a szerelem teljes, maradéktalan, tehát elérhetetlen összeolvadásra szorítja őket. Két ember között, ilyen szoros kapcsolatban, okvetlenül kifejlődik bizonyos pontokon többé-kevésbé erős összeférhetetlenség, szögletek, csúcsok, érdes felületek képződnek rajtuk, melyek egymásba ütődnek, összeakaszkodnak, vágnak, szúrnak és horzsolnak, sebeket ütnek, érzékenyekké válnak, fájnak, úgy, hogy a két ember az egész házasságból már csak ezt a fájdalmat érzi. A szerelemből, ha még oly kölcsönös is, nemcsak idill fejlődhetik, hanem tragédia is.

A kölcsönös őszinteség, a hazugságok és titkolózások kizárása nélkül nincs boldogság a házasságban. Hogyne. De lehet-e két ember teljesen, fentartás nélkül őszinte egymáshoz? Kíméletesség, gyöngédség, szánalom, röstelkedés, a konfliktus-lehetőségek kerülése, kellemetlen eshetőségek leplezése - egész sereg ok szinte kényszerít a hazugságra, takargatásra. Ha a tökéletes őszinteség lehetetlen, akkor a két fél nem is ismerheti egészen egymást s megjelenik köztük a félreértés, majd az ingerült félremagyarázás. Nem ismerik egymás gondolatait, ideges vagy izgatott órákban félreismerik és a valósággal ellentétes gondolatokat imputálnak egymásnak. Földi ezt újszerű írói fogással szemlélteti: párhuzamosan, hasábos egymás mellé állításban mutatja meg a házaspár gondolatait, amint azok elkanyarodnak egymástól és a valóságtól. Azokon a hézagokon át, amelyek a két ember őszinteségén és egymást ismerésén támadnak, kényelmesen befurakodik a bizalmatlanság, gyanú, gyűlölködés. Ingerült pillanatok keserűsége felnagyítja a képzelt hibákat és végzetes elhatározásokra ragadhat. A fiatalasszony a férje irodai személyzetétől megtudja, hogy a férj legénykori szeretőjénél van. Más állapotban van, ideges, ingerült egy előző napi csekély félreértéstől, nem gondol meg semmit, nem jut eszébe, hogy ha a férje szerelmi találkozóra ment volna a másik nőhöz, ezt nem adta volna tudtára az irodakisasszonynak, csak a tényt látja legdurvább formájában. Irtózatosan feldúlja a vélt felfedezés, azt hiszi, örökre, menthetetlenül meggyűlölte férjét. Ilyen embertől nem szülhet gyereket, megszakíttatja terhességét egy vaktában talált, ismeretlen orvossal. Pedig a férje főnöke megbízásából, üzleti ügyben ment tárgyalni a másik nőhöz. Földinek, úgylátszik, általában az az élettapasztalata, hogy az emberek között a legnagyobb bajokat az egymás nem ismerése, félreismerése s az ebből fakadó folytonos gyanakvás idézi elő. Gyógyíthatatlan tragikumunk, hogy nem látunk bele egymás szívébe és agyába.

A romantikus felfogás szerint a szerelem mindent kiegyenlít, elsimít, harmóniába hoz. Földi máskép tudja: a szerelem össze is tud kavarni, szétválaszt és összezilál. Testi vonatkozásaiban a két partner általában vagy alkalmilag különbözőkép reagál rá, az egyiknek felhevültsége egyidejű lehet a másiknak hidegségével, az egyiket alkalmilag felfrissítheti, mikor a másikat elfárasztja. A szerelem nem független a szerelmes ember karakterétől, nevelésétől, multjától, megszokásaitól s ezek különbözősége ismét nagy szenvedések forrása lehet. Mennél hevesebb ez a szerelem, annál szorosabb szomszédságba kerülhet az exaltáció csúcspontjain a gyűlölködéssel. S mennél magasabb oltárára az imádatnak helyezi a szerelmes a partnert, annál inkább bánthatják apró szépséghibái, rossz szokásai, emberi furcsaságai. Az állandó izgalom, amelyben a szerelmes él, fokozottan és indokolatlanul érzékennyé teszi ezek iránt. A képzeletben a szeretett lény minden tökéletesség kútfeje, de ha a valóságban a férj észreveszi, hogy az asszonyának tyúkszeme van, az asszony pedig röstelkedve látja, hogy az ura nem tudja, hogy kell a rivierai előkelő étteremben a pincérnél vacsorát rendelni? Pillanatnyi temperatura dolga, hogy ezen mosolyognak-e vagy ingerült, sokáig fel-felfakadó sebeket ejtenek egymáson.

Földi házaspára attól szenved legtöbbet, hogy szeretik egymást. Túlságosan szeretik s kicsiny, hétköznapi emberek arra, hogy a nagy szenvedélyt kibírnák. Ezért alig egy-egy pillanatra tudnak az élet normális, nyugodt állapotában maradni, szűntelen felfokozottságban élnek, az idegrendszer valami különös ingerlékeny állapotában. És nem tudják egymást egy pillanatra sem nyugodt közömbösséggel nézni, szüntelen vizsgálják, ítélik egymást s mennél jobban törődnek egymással, annál jobban félreismerik egymást. Mindig az érzelmi szélsőségekben mozognak, a szerelem legmagasabb csúcsain, vagy a gyanú és harag legnagyobb mélységeiben. Életük mérlege szüntelenül ingadozik, nem tud egyensúlyba jutni. Túlságosan szeretik egymást s méreteik nem méltók ehhez a nagy szerelemhez. Csak a végén hozza őket szoros közelségbe egymáshoz a szenvedés és megaláztatás, - kicsit a haladó idő lehülése is. Akkor végre a két emberből elválaszthatatlan egység keletkezik. De mekkora és milyen keserű út vezet idáig!

Ez a házasság? Ilyen a házasság? Írónak joga van egy különleges, talán egyetlen esetet megragadni, ezt megnagyítani, részleteit szétszedni és összerakni, a fantázia laboratóriumában tiszta tenyészetet csinálni belőle. Hogy amit így lát, általánosítható-e? Haller Antónia és Bittó Zoltán házasságának története bizonyára egyéni eset, mint ahogy az orvosnak egyéni eset minden bármily gyakran előforduló betegség minden egyes betegen. De az eredmény, amelyre eljut, bizonyára általánosítható. A Földi esetében a házaséletnek az a magas felfogása: férfi és nő teljes összeolvadása a házasságban, mint az emberi boldogság leggazdagabb forrása. Haller Antónia és Bittó Zoltán sokat és csaknem kibírhatatlanokat szenvedtek, amíg ehhez a forráshoz elérkeztek, de szenvedésük szép volt, mert ha néha kicsinyes és méltatlan jelenségekben is mutatta magát, az emberség legmélyebb rétegeiből fakadt s a cél, melyet végül mégis elértek, megérte a szenvedést. Két eredetileg kicsiny és jelentéktelen ember naggyá magasztosult a szerelem kínjaiban és elragadtatásaiban.

Földi Mihály: A század asszonya
Ambrus Balázs

Földi Mihály: A század asszonya. Regény. Athenaeum.

Földi Mihály legújabb nagy regénye méltán sorakozik elődjeihez. Nagy embertömegeket mozgat, különböző típusokat, változatos figurákat, melyek mind élettel teljesek. Mellékfigura vagy főalak a „premier-plán”-ban: mindegy. Földi emberábrázoló képessége változatos, sokrétű, sohasem válik egyhangúvá, és mindig megbízható. A sovány, porszagú kistisztviselő, a nagyvilági dáma, a fiatal kis hisztérika vagy a komor és szűkszavú egyetemi tanár: oly pontos rajzban kerülnek elénk, hogy az ember csaknem valóságosan maga előtt látja őket. Az ember szinte érzi Földi alakjait, testi közelségbe jut velük. Földinek ez a reális, szinte utolérhetetlen ábrázolóképessége oly hatással van az olvasóra, hogy az alakokkal tovább kell foglalkoznia a könyv elolvasása után is. Ezért tudja az író az eseményeket úgy irányítani, ahogy akarja, ezért hiteles minden, amit mond, s ezért érdekes minden epizód, amit leír. Ha az ember felbontaná a regény szövetét, mint egy ruhát, lehet, hogy sok mindent ki lehetne fejteni anélkül, hogy a regény szervi részét megsértené, de ez nem fontos. Bármiről írjon is Földi, mindjárt fel tudja kelteni érdeklődésünket. A regény tele van „ismerősökkel”, akiket 500 oldalon át megismertünk és megszerettünk. Látjuk, hogy élnek, milyen gondjaik és bajaik vannak. Különösen imponáló az életkörülmények pontos ismerete, akár sarki vendéglősről, akár előkelő mágnásról, ideges szerkesztőről, vagy miniszterviselt előkelőségről legyen szó. Mintha a régi Ferencváros piros abroszos söntései jelennének meg előttünk: az ember hallja a sárga villamos csengetését, látja a széles úttestet, s újból érzi a 30 évvel ezelőtti életet. Milyen utolérhetetlenül tökéletes az öreg Rauchberg figurája, aki bármelyik dickensi alakkal fölvehetné a versenyt. Az ember felnéz a könyvből, és elcsodálkozik, hogy az öregúr nincs mellette a szobában. Ilyen közel hozni a képzeletbeli figurákat az olvasóhoz: a művészet legnagyobb titka. Természetesen sok az ismerős Földi előző könyveiből. Nem azt akarom mondani, hogy Földi ismétli önmagát: csupán hogy vannak egymáshoz hasonló, illetve testvérfigurái. Júlia is tele van hormonokkal, mint Kádár Anna vagy Haller Antónia, ugyanaz a fulladozó, érzésdús temperamentum. Hasonló természetű Vilmos, a fiú is, lobogó egyéniség, egyensúlyából könnyen [43] kibillenő, hirtelen, forró és fagyos, expanzív és vérmes, impúlzív és végletes! Mindkettő nagyon gazdag és tragikus életnek a hordozója. Az egyik improduktív és kapkodó, a másik alkotó, teremtő és harmonikus természet. Ez a kis, század eleji házmesterlány, akinek származása egy szuterénlakásba vezet vissza, egyike a legszebb és legmorálisabb nőknek, akikkel valaha találkoztam. Minden körülötte forog, ő van az események központjában, ő az Anya, a női élet magasztos fenségét sugárzó rádiumelem. Húsz-egynéhány esztendő dübörög rajta keresztül, s a végtelen szomorúság és mérsékelt boldogság változatos skáláján bukdácsol át, szörnyű nélkülözéseken és lelki megrázkódtatásokon, de ő mindig csak Feleség és Anya marad. Ezért az alakért érdemes volt a regényt megírni. A regény valamivel békésebb hangulatú, mint az előbbiek. A sors tragikus zordsága mintha enyhült volna. A hősnő nem pusztul el, hanem élete alkonyán békés otthont talál. Ez nem happy end, ez csak az eltűnő nap aranyló visszfénye a megcsendesülő hullámok felett. A regény alapjában véve nem egyéb, mint egy adag nyomtatott jóság, az Anyaság himnusza, a család és a munka apoteózisa. Hiába feszül a robbanó nemiségtől, ez a könyv szigorúan erkölcsös írás. Földire a sok minden mellett az a legjellemzőbb, hogy gondolatokat ad és ébreszt, érzéseket közvetít. Elektromos erő van benne. Földi Mihály művésze az írásnak. Néha úgy érzem, hogy orvos, a jelenkor belgyógyásza. Néha megfogja a kor pulzusát, s megcsóválja a fejét. Ilyenkor leül, s megír egy regényt, s mi jobban leszünk általa.

Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám · / ·
ILLÉS ENDRE: A SZÁZAD ASSZONYA

3.

«Bűnös vagyok-e? Honnét ez a bűntudat?»

Földi Mihály: A század asszonya.

Minden Földi-regény hősei állandó önvizsgálatot tartanak. Mint egy breviáriumot, úgy morzsolják minden napra elengedhetetlenül kiszabott analízisüket.

Mi lesz így a valósággal és mi a varázslattal? Ez a lobogó öntudat, ez a szenvedélyes igazságkeresés lemezteleníti a regényt is. A lávamag, amely kiszakadt valamikor az ősanyagból, nem hűl így ki, nem borítja el burjánzó vegetáció, nem hordoz majd életet, csak forróságot, szenvedélyeket, izzást, örök kérdéseket sugároz az ürbe.

Kísérleti színpadán Földi nem teremti meg újra a világot, inkább odaáll a súgólyuk elé és szorongásait, űzöttségét, zaklatottságát kiáltja el a sötét nézőtér felé. Figuráinak csak annyiban van magánéletük, hogy alkalmuk legyen felvetni az örök kérdést: bűnös vagyok-e? és honnét a bűn? merről jön a bűntudat?

Hősei nem elvarázsolt szellemek, akik kiszabadulnak a ledugaszolt palackból, nem lázadók, akik önálló, megmentőjüknek sem engedelmeskedő életre kelnek, - Balogh Júlia, s a férfiak, akikhez közve volt és nem volt köze, s a többiek, a kor, a társadalom, minden és mindenki, itt, az új regényben, s végig az előzőkben azt a szerepet töltik be, mint a villamosvezeték, amelyen csak végigfut az áram. Felizzanak, meglobbannak, de ez a villamosság nem belőlük jön, máshonnan áramlik oda.

Már a Szahara írója is így csinálta. Közben kiforrott, megérett, változhatott az interpunkciója, jöhettek mély és jelentéktelenebb változások, de Földi mindig kérdezett, hangjában mindig ugyanaz a forróság, szorongatottság izzott. A régi vágy: a meztelen és fegyvertelen gondolat erejével kimenekülni az egérfogóból.

Mennyien vannak regényíróink között az olcsó valóságidézők. Könnyen és gőggel fordulhatott el tőlük. Mégis helyes-e, művészi-e az a meztelenség, amelyben egy-egy pillanatra a regény is olyan kifosztottá és monotonná válik, mint az élettelen téli táj? Földi érezte a veszedelmet és volt idő, amikor egy-egy érdekes ötlet magnézium-villanásában próbált elmondani mindent, (A másik élet, Utolsó álarc); volt azután egy korszaka, amikor szinte detektívregényszerűen érdekes mesék szövetén öltötte keresztül a nemes fonalat (A Halasi-Hirsch fiú). Voltak más érdekes kísérletek. Nagy termekbe kevesebb bútor kell, mint kis polgári szobákba, ahol azonnal feltűnik a falak kopársága. És Földi csupa ilyen «nagy termekbe» vezette olvasóit egyidőben: generációs regényekbe, a béke, a háborúk és a forradalmak kontinentális méreteibe (Mámorosak, Kezdődik újra minden). Máskor az alapgondolat matematikai variálása vált új, villanó, nyugtalan regényformává, így született a Kádár Anna lelke. Trilógiája az első magyar kísérlet a misztikus regény megteremtésére. Most eljutott egy puritán korszakba. Már ilyen tisztult és egyszerű volt A házaspár is. És most ugyanilyen A század asszonya.

Ezek a legérettebb munkái. Talán éppen azért, mert semmi kendőzés nincs többé bennük. Az író egészen vállalja és csak azt vállalja, ami a mondanivalója, amitől nem tud másképp szabadulni.

Földi Mihály mindig bátor író volt. Nem egy írása tévedés, félresiklás vagy erőszakoltság. De mindig úgy sütött belőle valami visszafordíthatatlanság, szívében és idegeiben oly erős volt a kísérletezés vágya, hogy az épület sohasem omlott össze fölötte. Irásainak anyagában mindig ott találhatjuk a nemesfémpróbát: ez az író kereste az örvényeket és nem hátrált meg, amikor a mélység fölé kellett hajolnia.

Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám
Kárpáti Aurél: A viszony
Földi Mihály új regénye - Athenaeum


A lélek trilógiája után Földi Mihály megírta a test trilógiáját is. Ennek befejezése ez a hatalmas kötet, amely A házaspárral indult s A század asszonyával folytatódott "családi kör" regény-monografiáját A viszonyban teljesíti ki és zárja le. Az Isten országa felé a modern ember égi eligazodásának útjait kereste, elfordulva a valóságtól, lelki jelképek nehezen megközelíthető csillagrendszerén keresztül, a végső dolgok megismerésére törekvő hit szenvedélyes sóvárgásával. A második trilógia elhagyta a transzcendentális síkot és visszatért a földi valósághoz. Kutató tekintetét az író itt már a tapasztalati tények kusza szövedékére szegzi s nem kevésbé szenvedélyes kiváncsisággal, az értelmi tisztázás és leszámolás önkínzó vágyával kutatja át az emberi élet legősibb képződményének - a családnak - minden kényes és rejtett szálát, mai elváltozását, erkölcsi és társadalmi helyzetét, szerepét, jelentőségét és értékeit. A spirituális térben lezajlott írói kaland úgy végződött, mint Madách űr-jelenete: Ádám a lebegő bizonytalanságból visszakényszerült a földre, ahol biztonságosabban vetheti meg lábát, bár érzi, hogy vele együtt a föld is szédítő iramban forog. A merész kísérlet mégsem volt hiábavaló. Sok tanulsággal járt, főképp, ami a belső szemlélet elmélyültségét illeti. Földi visszatérése a "realizmushoz" ezért nem a régebben megszakadt fonál egyszerű újrafelvételét jelenti. Legújabb regényének naturalisztikus rajza ugyan talán még hívebb és pontosabb, mint a Szaharáé, ám "aláfestésében", egész tónusadásában van valami lényeges eltérést mutató, komplex gazdagság és gazdaságosság. Valami olyan szerves belső változás, amely a biológiai alapanyagba pszichológiai és vallás-etikai elemeket vegyít. A házaspár így fejti fel a reális ábrázolás mögött - két szerelmes ember testi-lelki kapcsolatait, a vizsgálódásnak szinte tudományos részletességével, következetességével és tárgyilagosságával. A század asszonya hasonló módszert alkalmaz a családdá szélesített témakörre, helyenként némi engedményt téve a romantikus előadás pátoszának, amely (igen jellemzően) a legprózaibb életfunkciót választja költői hevülése tárgyául. A viszony még tovább tágítja a család meglazult keretét, az illegális szerelem irányában. Férj, feleség, szülő és gyermek családi együttesébe belevonja a házibarátot is. s most már ebben a kibővített viszonylatban kutatja végig és mutatja fel az új tényező okozta kölcsönhatás elváltozásait. A második trilógia ezzel a kötettel tetőződik be s kimerítve az átvizsgált "képlet" minden lehető változatát, az analízis részlet-eredményeit egyetemes szintézisbe köti. Legelsősorban ama pesszimisztikus megismerés révén, hogy minden tökéletlen és romlandó a földön. Végzetes hazugságokra építünk, amelyek önmagukban hordják a pusztulás szükségességét. A társadalom őssejtje, a család, bomlasztó mérgekkel átitatott. A boldogság pillanatnyi illúzió csak: előbb-utóbb csalódásban foszlik szét, mert igazi egyesülés ember és ember között nincs, még a szerelem félelmes-titokzatos varázslatában sem. Céltalanság és értelmetlenség káosza egész mai életünk. S a legtöbb, ami megadatott számunkra: csupán vágya a megigazolásnak. Valami jobb és tisztább szándék, amely azonban - fájdalom - nem bír eljutni a beteljesülésig. Egyetlen kivezető út a zűrzavarból az igazság útja lenne. De az ember nem látja az igazságot, mióta elhagyta Istent s Isten is elhagyta őt.

A "test" trilógiájának ez a végső kihangzása. Nyugtalanító tanulság, amely kibékítő válasz helyett inkább a felvetett kérdéseket rezgeti tovább az olvasóban. Elgondolkoztató és állásfoglalásra késztető zárótétel. Lehet elfogadni, lehet vitatkozni vele. Csak egyet nem lehet: közönyösnek maradni iránta. Földi, mint mindig, most is a legizgatóbb kérőjeleket tűzi ki. S elvégre nem ez-e a legtöbb, amit író elérhet? Hiszen az életben sincsenek végleg eldöntött, minden kétséget feloldó, teljesen megnyugtató válaszok.

A viszony. Kifejező és pontos cím. Nem egy viszony, de általában a viszony, minden viszony tipikus példája és összegező foglalata az új Földi-regény. Csak külszínre egyéni, helyesebben: egyénített eset. Lényegében egyetemes, valamennyi variációt magába-sűrítő társadalmi és erkölcsi korkép summája. Tökéletes mintapéldány, amelyben az összes lehetőségek egyesülnek, szabály és kivétel megvilágítására egyképp alkalmas anyagot kínálva a vizsgálódónak. Mindez azonban korántsem jelent holmi merev ábrát, vagy éppen holt prepatárumot. Ellenkezőleg: a viszony képlete Földinél nagyon is eleven. Állandó benső mozgásban van, folyton változik s mintegy önmagát képzi ki, a szerelmi háromszögből sokszöggé alakuló végső formáig. A "mese" a "történet" így autonóm-módon fejlik, halad és bogozódik, szinte "magától." Magából az élő-erjedő anyagból s az analízis lefolytatásából keletkezik. Az író valóságos élve-boncolást végez a kiválasztott szervezeten s mindenről beszámol, amit lát, észrevesz, megfigyel és tapasztal. Inkább konstatál és leír, mint "elbeszél", bárha a regény külső érdeklődést biztosító, dramatikus elemeit egyáltalán nem hagyagolja el. A döntő fordulatoknál például mindig párbeszédes formát használ. A "leíró" megjelölés itt tehát csupán az írónak tárgyával szemben elfoglalt belső, módszerbeli magatartására vonatkozik. Így némi túlzással azt mondhatnám: A viszony velejében értekező regény. Esszé - regényformában. Mindenesetre igen közel jár ahhoz, amit "fiziológiailag regénynek" neveznek. Innen adódnak olyan jellemző sajátosságai, amelyek másfajta normákhoz igazodnak, mint a kifejezetten elbeszélő, élet- és emberábrázoló regények. Más lévén az író célja, mások lesznek eszközei és eredményei is.

Földi a "szerelmi háromszöget" úgy veszi vizsgálat alá A viszonyban, mintha előtte soha senki sem méltatta volna figyelmére. Minden részletét egyforma gonddal, érdeklődéssel és kedvvel kutatja át. S valóban: ilyen mélyreható elemzőmunkát ezen a területen rajta kívül nem is végzett még regényíró. Sem nálunk, sem külföldön nem akadt senki, aki mai társadalmi életünk egyik legszembeötlőbb tünetének, a viszonynak természetrajzát ilyen komoly felkészültséggel és kíméletlenségig menő orvosi őszinteséggel, moralista szigorúsággal és írói lelkiismeretességgel megírta volna, pláne regény-formában. A viszony tartalmi újságát és alaki eredetiségét - az író egyéni szemlélet- és előadásmódján kívül - legfőképp ez a felfedezés értékével bíró, kezdeményező elsőség magyarázza. Viszont hatásának titka a felmutatott "képlet" teljességében rejlik: valahol, valamelyik helyzetben vagy fordulatban, a regény minden olvasója megtalálja a maga külön "esetét", amelyhez személyes köze van.

Földi körülbelül ugyanezt az írói módszert alkalmazza a trilógia előbbi két kötetében is, de csak most juttatja érvényre teljes következetességgel és biztonsággal, a művészetté érett mesterség legfelső fokán Bizonyára, mint minden "módszernek", ennek is megvannak a kényszerű adottságai, amelyek bizonyos lemondással járnak. A "képlet" vizsgálata szükségképp kizárja köréből az esetlegest, a hangsúlyozottan egyénit, a kaland véletlenét s az életfestés naturalizmusát. Bármily aprólékosan szálazza ilyenkor az író a részleteket, mégis tipizál. S mert elsősorban behatolásra, megértésre és megértetésre törekszik: kénytelen inkább az intellektushoz, mint a szívhez vagy szemhez szólni. Történetet, alakot csak annyira érzékeltet hát reálisan, amennyire az illúziókeltés szüksége, a regény "láttató" konvenciója múlhatatlanul megkívánja. Földi számolt ezzel, mikor regényében a homlokzat reális hatását alárendelte az alaprajz eszmei kiképzésének, eldöntve maga számára a kérdést: mi fontosabb, a belső-e, vagy a külső, a valóság tömege-e, vagy annak lényege? Ezért látjuk A viszony alakjait inkább átvilágítottan, mintsem portrészerű plaszticitással. Környezetükből kevés fény hull rájuk, - hiába van nevük, foglalkozásuk, társadalmi rangjuk és elhelyezkedésük, - annál több: az író kegyetlen-kíváncsi, éles, kutató tekintetéből, amely szinte röntgen-sugárként hatol keresztül rajtuk. A regény főhősei (s jórészt mellékfigurái is) külsőleg így a film élethű árny-alakjaira emlékeztetnek. Még atekintetben is, hogy egy-síkon mozognak s csupán történetük megadott viszonylatában élnek: a szerelmi háromszög keretében.

Mindez, a régebbi realista-regény esztétikája szerint, nyilván művészi fogyatkozásnak tetszik. Ha azonban az előttünk alakuló új műfajváltozat, az esszé-anyaggal telített "értekező regény" sajátos célkitűzését nézzük: nemcsak azt kell elismernünk, hogy a szóban forgó "fogyatkozás", mert "mellékes" szempontot érint, alig zavar, hanem azt is, hogy cserébe annál bővebb kárpótlást kapunk más vonatkozásban. Egy sereg nyugtalanító probléma kibontásában, a mai szerelmi élet gazdagon rétegezett fiziológiai, mélypszichológiai, társadalmi és erkölcsi keresztmetszetének felmutatásában, az analízisnek drámai mozgalmasságú "történetté" és az elvont képletnek morális jelképpé válásában.

De lássuk végre, mi itt az a sokat emlegetett "képlet"? Mint már említettem: a szerelmi háromszög. Férj, feleség, szerető egymáshoz való s egymás közt változva-alakuló viszonya. Tehát csakugyan a viszony, melynek számtalan variációja figyelhető meg a mai családi életben. Az író joggal mondhatja: nem lehet szemet-húnyni előtte. Tudomásul kell venni, hogy van. Éppúgy, akár magát a házasságot, amelynek a viszony egyrészt beteges kinövése, másrészt szinte a "szükséges rossz" szerepét betöltő, hallgatólag elfogadott járuléka. Földi kiválaszt egy hétköznapi esetet a sok közül s ennek az egynek, a legalkalmasabb típusnak komprimált vetületében valamennyit megmutatja. Keletkezésétől a végéig, minden közbeeső mozzanaton keresztül, minden oldaláról, minden külső-belső vonatkozásában, egész testi-lelki valóságában. S a viszony eredetét kutatva, visszamegy az első gyökérszálakig, amelyeknek kisarjadása már a házasságot megelőző helyzetben adva van.

Rudnay Sándor, a jómódú, előkelő fogorvos, feleségül vesz egy társaságbeli, elszegényedett úrilányt, akit Demeter Ágnesnek hívnak. Egyik részről sem szerelmi házasság ez. Inkább a körülmények higgadt mérlegelésének s az anyagi és társadalmi konvenciók enyhe nyomásának, más szóval bizonyos erkölcsi megalkuvásnak eredménye. Olyan, mint ma a legtöbb házasság: kissé hazug alapokon épült. Sándornak előbb viszonya volt egy Lilla nevű tárcosnővel, aki az ő mérsékelt szerelmi igényeit - megfelelő anyagi támogatás ellenében - tulajdonképpen teljesen kielégíti. Sándor a maga módján szereti Lillát, mikor azonban egyszer hűtlenségen kapja: szakít vele. S mert ebben a korban már "illik megnősülni", feleségül veszi Ágnest, aki szintén egy "viszony" megszakításával megy bele a házasságba. Ám az ő érzelmi kapcsolata egészen más természetű. Ági Pély Istvánba, egy rokonszenves, szegény, bizonytalan állású fiatalemberbe szerelmes. István viszontszereti őt. Szerelmük, mégis beteljesületlen marad. Nemcsak a jövő reménytelensége miatt, hanem azért is, mert ági "érthetetlenül" idegenkedik az illegális szerelmi formától. Hősiesen és tisztán visszautasítja a fiú heves ostromát, anélkül, hogy tudatában lenne ellenállása igazi okának. Ez az ok: régebbi keletű, erotikus természetű gátlás. Ági ugyanis még a háború alatt beleszeretett Gáspár Zsigába, egy daliás huszártisztbe, aki egyízben - mielőtt kiment a harctérre - erőszakkal akarta őt magáévá tenni. A szégyenletes kísérlet nem sikerült. Zsiga nem sokkal utána elesett, Ági pedig azóta sem bírta elfeledni a szörnyű kaland izgalmát. Ennek a lelki traumának emléke, amelyben az erőszakos szerelmi vágy az erőszakos halállal párosult, kihatott egész életére. Ki tudja: talán, ha Zsiga nem hal meg, benne föllelte volna azt a mindent jelentő, igazi férfit, akit később két másikban, az urában és a szeretőjében együttvéve sem bírt feltalálni? Mert Ági házaséletébe csakhamar belépett a szerető, István személyében. Előbb az urát szerette, azután Istvánt, végül mind a kettőt. Érzéseinek, vágyainak, testi-lelki hiányérzetének kusza szálai teljesen összegubancolódtak két férfi szerelme között. S házasságára és viszonyára egyre fojtogatóbb hálót terít a háromszöggel együttjáró, kényszerű hazugságok sűrű szövevénye. Áginak gyereke lesz. A gyereknek István az apja. Sándor ezt nem is sejti. Csakugyan nem? A szerelmi hármast mindenki látja, egyedül a férj nem tud semmit. Nem akar, vagy nem mer tudni róla? Mi ez? Kényelem? Vakság? Ez is, az is. Mindegy. Egy szép nap majd szétszakad a hazugságok hálója s három ember hazug boldogsága egyszerre hullik a szennyes, kavargó mélybe... Előbb Ági tudja meg, hogy Sándor megcsalja Lillával - de magába-nyeli sértett hiúságát, dühét és féltékenységét. Ő hallgat. Nem azért, mert bűnösnek érzi magát, hanem mert nem akar megalázott fél lenni. Később s elég későn, Sándor jön rá az igazságra. Ő kirobbaan. Verekszik, majd válik. "Leszámol." S közben újra beleszeret a feleségébe. Kegyetlenül szenved. De ugyanúgy szenved Ági is, aki a válás után hallani sem akar róla, hogy István felesége legyen. A férjével együtt - úgy érzi - elveszítette a szeretőjét is. A felbomlott viszonnyal együtt magát a szerelmet. S a két férfiban szintén valami ilyesféle változás történik. Ők csak együtt tudták szeretni ezt az asszonyt: nekik közvetve egymáshoz is közük van ebben a bonyolult vonatkozásban. És most megkísérlik összefoltozni a szétszakadt hálót. Megpróbálnak visszamenekülni a "boldogító" hazugságba.

A viszony itt éri el a moráli süllyedés mélypontját. Ági szeretője lesz az elvált urának s vele csalja meg Istvánt, a gyermeke apját. A "képlet" alakulása kész, bevégzett. Ki van merítve, több változata nincs. Ami hátra van: már csak az idegek teljes összeroppanása s az erkölcsi csőd csömörben való jelentkezése, a "romboló" öregség küszöbe előtt. A viszony elpusztult és vele-pusztult minden hazugságból-szőtt, csábító és csillogó, hamis értéke. Szerelmet, kéjt, házastársi békét, családi boldogságot, nyugalmat, derűt, harmóniát egyképp elnyelt a förtelmes mocsár, amelynek hínáros mélyéből egyedül a szerelem gyermeke - Ági és István fia - gázol ki tisztán és sértetlenül. A serdülő fiú, ráébredve a körülötte gyűrűző szennyes valóságra, elszökik feldúlt, meggyalázott otthonából és Istennél keres menedéket: szerzetes lesz. Végül anyja is mellette talál vigaszt, annyi kínzó és önkínzó hánykódás után. A zárda nyugtató csendjében az öregedő Ági melancholikus, őszi enyhülettel tekint vissza boldogtalan életére, amelynek riasztó emlékein úgy muzsikál keresztül nagymessziről egy régi huszár édes sarkantyúpengése, mint a tiszta, boldog, elérhetetlen szerelem örök Leitmotívja.

A zárótételben az író az ég felé mutat. De csak azért, mert idelenn nem talál semmi igazán érdemest, amire nyugodt lélekkel rámutathatna. Keserű csalódások, tragikus megismerések fájó hajtása ez a földtől elforduló, komor optimizmus.

A regény lényege mindig a dčtail. Egy ilyen elnagyolt, csupasz váz tehát épp abból ad legkevesebbet, ami a legfontosabb: a részletek egymásba-szövődéséből, az anyag sokrétűségéből és a megmunkálás finom árnyalatokban jelentkező gazdagságából. Sőt, magának a "mesének" jelzése még az író jellemző attitüdjét sem árulja el. Annál kevésbé szemléletmódját és vizsgálódásának módszerét.

Földi a legjózanabb diszciplina neveltje. Orvos, aki elsősorban néz, lát, tapint, megfigyel, kutat, konstatál s csak a megismert tapasztalati tények alapján következtet, mond véleményt vagy ítéletet. S jó orvos. A tünet mögött mindig megkeresi az előidéző okokat is. A viszonyt szinte mikroszkopikus vizsgálat alá veszi, Egyúttal azonban eredetét is felderíti. Alakulását pedig úgy kíséri nyomon, mint egy betegség kifejlődését, az első lázas állapottól a katasztrófáig. tárgyilagos és őszinte. Nem hallgat el semmit. A "legkényesebb" részletek fölfedésétől sem riad vissza, ami különben természetes, hiszen a látszatoktól és előítéletektől megszabadított, kendőzetlen, nyers igazságot akarja kifejteni a hazugságok rárakódott burkolószövetéből. Tekintetét elsősorban a testi valóságra szegzi. A testet faggatja, még akkor is, amikor kiváncsisága mélyebbre vág s a lélek titkait fürkészi. Fiziológián keresztül igyekszik tisztázni a pszichológia rejtelmeit. Így magától-értetődően kerül érdeklődésének homlokterébe az ösztönélet leghatalmasabb testi megnyilatkozása: a szexualitás. Az érzéki szerelem, amely minden érzék fölött uralkodik s minden vágyat leigáz. Földinél ez a testnek pogány, de lelki megváltást sóvárgó vezérszólama. Körülbelül ugyanazt vallja róla, amit nemrég az egyik keresztyén egyház püspöke mondott: "A nemi ösztön önmagában nem lehet bűnös. Sőt, van benne valami emelkedett méltóság. Isten nagy erőt bíz vele az emberre. S a szerelem végső soron nem egyéb, mint követ Isten és az ember között." Hangja ezért a szokottnál is komolyabbra fordul, mikor a test misztériumának lélekig érő kérdéseibe mélyed, - távol tartva magától minden frivol kíváncsiságok.

Hatalmas erkölcsrajz A viszony. Inkább belső, mint külső korkép, bár hátteréből hiányzik a "történelmi" aláfestés sem, a háborút követő évek bomlasztó atmoszférájának jelzése. Ez itt mintegy általános keret-ok, amely a szociális és etikai bomlás rengeteg apró, egyes, egyéni okát zárja magába, tömött rendben. Földi új regénye - épp az író szemponjainak gazdagsága miatt - rendkívül zsúfolt s különösen második felében: csaknem drámaian sűrített. Szerkezetileg mégis kiegyensúlyozott. Nem érzik rajta sem a bőség zavara, sem a vonalvezetés ingadozása. Tiszta, részarányos, világosan áttekinthető, egységes egész, amely tartalmi értékével és érdekességével kárpótol a művészi megjelenítés puritánságáért.

Semmi kétség benne, hogy a "nagy regény" nálunk oly ritka rangját nemcsak a külső méretezés biztosítja számára, hanem a belső építkezés monumentalitása is. Az az eszmei emelkedettség, filozófikus megalapozottság, euróapi kultúráltság és írói igényesség, amely éppoly jellegzetes sajátja Földi Mihály kivételes tehetségének, mint megkülöböztetett értéke legújabb regényének.

LAST_UPDATED2