Heltai Jenő
A Tündérlaki lányok színmű
Vígszínház

- vígjáték 3 felvonásban -

TARTALOM

A Tündérlaki lányok egy kedves, melegszívű pesti mese négy gyönyörű lányról, akik a szerelmet, a boldogságot, a boldogulást keresik az épp világvárossá érett Budapesten - néhány pillanattal az első világháború kitörése előtt.

Ebben a mulatságos és szellemes darabban egy gyönyörű lány úgy menti meg a családját a teljes lezülléstől, hogy egy gazdag bankár kitartottja lesz. De amikor a lány életében egy szegény költő képében feltűnik az igazi szerelem - vagy csak annak délibábja? - , akkor merül fel először a kétség, hogy vajon tényleg megéri-e ekkora áldozatot hozni. Ám nem csak az önfeláldozás, de az igazi szeretet próbája is ez a pillanat... Belesünk egy család életébe, tanúi leszünk a jó vagy rossz döntéseknek. Múltunkban a jelent is látjuk. A Tündérlaki lányok Heltai egyik legjobb darabja, mely hálás szerepeket és egy igazán melegszívű előadást ígér.

Budapest aranykora, és az aranykor Budapestje tárul elénk annak a fiatal drámaíró generációnak a műveiből, akik az első világháború előtti években a lelkes rajongással vallanak szerelmet a városnak: a pesti emberekről mesélnek pesti történeteket.

Reméljük, a mostani bemutató hasonló örömöt szerez majd nézőknek, mint amit a kortársak éltek át 1914-ben a vígszínházi ősbemutató után: "az őszinteség, az érzés, a mély érzés az, ami alól a publikum nem tudja kivonni magát.", ahogy a Nyugat kritikusa írta akkor.

Időtartam: 3 óra, két szünettel.

*

KRITIKA

Nem tündérmese
Köntörfalazás nélkül ábrázolt hazug viszonyszövevénybe csöppenünk A Tündérlaki lányok című darabban: a Berg család (négy lány és az édesanyjuk) azzal tartja fenn jólétét és szinte kizárólag arra tervezi a jövőjét alapozni, hogy az egyik lány, Boriska szeretőjévé lesz egy gazdag bárónak. Heltai Jenő drámája létező problémát, az önfeladás, önfeláldozás és az önzés, önérdek relációjának témakörét boncolgatja, szórakoztató iróniával, meglehetős szókimondással és jelentős erővel, ám a Vígszínház Valló Péter által rendezett előadása minden gondot megold.
Sajnos a megoldás annyira pozitív szemléletű – minden a helyére kerül, szemernyi kétség nem marad, mindenki levonja a tanulságot –, hogy ez a kissé talán túlzott lekerekítettség már-már felmenti a nézőt a további boncolgatás feladata és felelőssége alól, de hát a rendező tartja magát a szövegkönyvhöz, pedig mennyire kézenfekvő lett volna erősen áthallásossá tenni ezt a hangsúlyozottan a huszadik század elején játszódó cselekményt. Ettől még maga az előadás kifejezetten élvezhető, különösen az első két felvonás, amelyben a probléma felvetése és a bonyodalom kibontakozása található. Heltai mintha megelőzte volna korát, nem véletlen, hogy az ötlethiányos, átgondolatlan díszlet és az ódon békebeli jelleget viselő körülmények ellenére a tematikai aktualitás érezhető.
Mert a díszlet tényleg csak esetleges: Szlávik István valamilyen rejtélyes okból egy bérház udvarára helyezte a Tündérlaki família egyébként teljesen jól működő, funkcionálisra tervezett nappaliját, s mindezt egy tökéletesen érthetetlen tapétakeretbe helyezte. (A tapéta oka a harmadik felvonásban derül ki, ez a báró nappalijának falimintáját vetíti előre. Persze ki lehetne esztétizálni olyan megfejtést, hogy a családot a báró béklyója tartja fogságban-függésben, és a keret ezt jelképezi, de ez hallatlanul nyögvenyelős magyarázat lenne, inkább hagyjuk.) Szakács Györgyi ruhái elegánsak, karakteresek – még az is észrevehető, hogy a költő öltönye gyűrött, vasalatlan –, lekövetik a változásokat is, bár hogy a második felvonásra a pénz közelgő hírére kifejezetten ízléses-elegáns öltönyt vásároló tornatanárra milyen okból kerül vissza a harmadik részben az eredeti, szegényesebb ruha, megint csak megfejthetetlen.
Ez a következetlenség még tetten érhető a báró lakásában játszódó jelenetek során, amikor hol az első, hol a hátsó ajtón keresztül lehet hol az ebédlőbe jutni, hol kimenni a házból, de ez is csúszna, ha a főszereplő Boriska motivációi nem lennének tisztázatlanok. Ez abból látható, hogy Danis Lídia sajnos annyira hamis, amilyennek még sosem láttuk: a direkt álságosra vett szövegeken kívül nincsen egyetlen belülről fakadó mondata sem, minden megmozdulása kimódolt, de nem igazán tehet a kudarcról: a szerepértelmezéshez láthatóan semmi segítséget nem kapott. Márpedig a hazugságot nem igazán lehet hazug módon eljátszani, ebből a túlzott teatralitás miatt időnként kifejezetten kínos megoldások születnek.
Az, hogy az előadás nem süpped érdektelenségbe, azt Tornyi Ildikónak (Sári) és Lukács Sándornak (a báró) köszönhetjük. A tizenhat éves lányt játszó Tornyi kezdeti mellékszereplőből valódi főszereplővé nemesedik, energiát, érdeklődést visz a szerepbe, és az ő nagy hazugsága (hogy kit is szeret igazán), mivel hittel játszik, hiteles és ezért tud valódi leleplezést adni az előadás vége. Lukács bölcs öniróniával alakítja a fiatal húsra éhes idősödő charmeurt, aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy érzelmi élete rideg üzleten alapul, de ezen túl megpróbál igazi úriemberként, a lehetőségeken belül korrekt módon viselkedni. A Tündérlaki család tagjai az önzés különböző oldalról megközelített karikatúrái: Halász Judit csendes mártírként viselkedő özvegy Bergnéje, Zeck Juli kimért Olgája, Petrik Andrea ravasz Mancija jól felépített figurák. Csőre Gábor az ostoba tornatanár, Petrencey Gáspár szerepében erős vonásokkal teszi gúnyrajzzá figuráját, amelyben az álszentség és a képmutatás találkozik a hipermaximális önérzettel. Varju Kálmán Pázmánjában nem őszinte a szerelem, de ezúttal ez konzekvens szerepértelmezést jelent, bár igazából nem derül ki, hogy miért a lányok rajongása ezért a pasasért, már azon túl, hogy költő. Malvin néni még éppen szerethetően idegesítő Szegedi Erika megformálásában, Hullan Zsuzsa és Pándy Lajos pedig a cseléd, illetve az inas szerepében mutat ismerős típusokat megbízhatóan. Az előadást Komlósi Zsuzsa zongoraaláfestése színezi mértéktartóan, kellemesen.
A Tündérlaki lányok, a cím hangzásával, sugalmazásával ellentétben nem valamiféle álomszerű tündérmese, hanem egy élettel teli, őszinte történet. Ezért kár, hogy a rendező nem mutat éles olvasatot, s ezt a színészek próbálkozása sem pótolja. S hiába szól Heltai éppen arról, hogy senki nem tökéletes, és mindenkinek meg kell hoznia némi áldozatot, ez az áldozat nem lehet maga az előadás. Hiszen akkor az egész értelme kérdőjeleződik meg, mert ugyanolyan hazugságszövevényt épít ki, mint a Tündérlaki lányok tették, márpedig az este arról szól, hogy éppen ezt nem kellene.
Bemutató: 2008. szeptember 27-én a Vígszínházban.

A lányok, a lányok...angyalok... - A TÜNDÉRLAKI LÁNYOK
2008. szeptember 28.


Heltai Jenő darabjával kezdte szombat este az évad bemutatóinak sorát a Vígszínház. Valló Péter feltűnő rendezői ötlettelenségéről és néhány találó szerepkiosztásról szól a KRITIKA

Akárha 1914-ben járnánk. Jó, a díszlet bizonyára naturálisabban és dekoratívabban sugallhatta a korabeli miliőt, s a jelmezek is rafináltabbak, színpadiasabbak lehettek; a játékstílen még érződhetett a patetikusabb hangvétel, amit a századfordulón kezdett levedleni a magyar színjátszás, s amit, akkortájt - szemben a Nemzetivel - bizony még csak a Vígszínház berkeiben igyekeztek a köznapibb beszédhez közelíteni. Épp a naturalizmus beköszöntével. 

Sarkítva, így is jelezhetném, hogy A Tündérlaki lányok vígszínházi előadása mögé a rendező Valló Péter nem képzelte oda az elmúlt majd' kilencven évet. Végigjátszatja Heltai Jenő kissé bocsánatosan szentimentális, ám annál bájosabban atmoszférakeltő, elegánsan mesés vígjátéki történetét a magyar bohémvilágról, szemforgató nyárspolgári családról, anno 1914, a világháború előestéjén. Mintha azóta mi sem történt volna. Már az is különös felhangot ad a Heltai-komédiának, hogy ugyanazon év áprilisában mutatták be Londonban egy másik színdarabíró, nevezett G. B. Shaw Pygmalionját. A párhuzam, a kor társadalmi közege és atmoszférája önmagáért beszél. Persze, a szatirikus él utóbbinál vitriolosabb. Ki játssza ma úgy a Pygmaliont - ha csak zenés változatát, a My fair ladyt nem számítjuk - mintha akkor megállt volna az idő. Ha nem tesszük némileg idézőjelbe Heltai franciásan könnyed vígjátékát, akkor a korabeli kokottromantika könnyeit morzsolhatja el szemében a közönség. Vagy ejnye-bejnyézhet a "tisztes" eladó lányok álszent-kíméletlen morálján, és kitartott, azaz "tisztességtelen" színésznő-nővérük önfeláldozásán, altruizmusán. Hát ezen már a publikum túljutott.

A rendező sajnos nem kínál az iramlóan gördülékeny párbeszédek s a dramaturgiailag pompásan fondorlatos színpadi helyzetek mögé valaminő, izgalmas stílusjátékot, ami a Heltai-világot a maga költőiségében megemelné, maira hangolná. Így aztán nemegyszer vontatottnak (is) érezzük az előadást. 

Az egyedüli, akinek a jelenlétében ez az érzetünk kioltódik, az a Bárót alakító Lukács Sándor. Hát igen. Ha a rendező nem adja az előadáshoz mindazt, amit erről az első világháborús vígszínházi éráról gondol, és nem csempészi bele az egyéniségét - akkor kivétel nélkül nagy színészekre kellene bízni a szereposztást. Akik az elegáns francia vígjáték játszi tudói, s akik a századelő Molnár Ferenc-Herczegh Ferenc-Heltai Jenő vígszínházi sikerszériájának titkait képesek kifürkészni, újraéleszteni, mert vérükben ez a fajta könnyed vígjáték, enyhén szatirikus felhanggal. Amit évtizedeken átívelő, hagyományos vígszínházi stílusnak is neveznek. Mert akkor már maga a színész is elegendő az adott atmoszférakeltéshez. Lukács Sándor sármjával rabul ejti a nézőt, aki belefeledkezik az idejét múlt történetbe, s még az is fölötlik benne, miért ne babonázhatná meg a Báró amúgy "negyvenötévesen" a huszonnégy éves Danis Lídiát alias Boriskát, vagy a csitri Tornyi Ildikót, azaz Sárikát. Természetes mozdulatai eleganciát sugallnak, amilyet egy pénzarisztokratának keltenie kell a leszegényedettek körében, vagy épp a bornírt és lelketlen, pénzéhes tornatanár jelenlétében, aki Boriska pénzéért vette el a másik Tündérlaki-lányt. Csőre Gábor karikatúrája pontos és éles, ám túl rikító ebben a játékközegben. Halász Judit Özvegy Bergné szerepében a tisztesség látszatát makacsul őrző családanya, aki kotlós szárnyai mögé rejti pénzéhségét, élősdiségét. Szegedi Erika takarékos gesztusaival, sommás jellemformálásával pontosan érzi a korabeli légkört és a figurát - hisz deklasszált rokonok sokasága lepte el a századelő és a két világháború közötti dráma- és vígjátékirodalmat a magyar színpadon, köztük épp a Vígszínházat. 
Tornyi Ildikó, Varju Kálmán 

Ám. A rendezői ötlettelenség azért tűnik föl annyira - mert amúgy nincsenek vérbeli fiatal Heltai-szereplők. Danis Lídia drámázik a kitartott lány szerepében, a két, önző húg pedig a legkevésbé sem érzi a Tündérlaki lányok feddő mosollyal, ám könnyed skicceléssel fölrajzolt heltais figuráját (Zeck Juli, Petrik Andrea e.h., s ez a színiegyetem gyöngéje), amiként Varju Kálmán sem asszociálja a korabeli költő-ifjonc vígjátéki szellemét (Pázmán). Pándy Lajos viszont tudja, mit vár el egy bankár a belső inasától, akit arisztokraták módjára, bizalmas lakájaként kezel. Való igaz, hálásabb szerep, talán ezért is a legfiatalabb testvér, Sárika alakjában érzünk életet, s olykor finom öniróniát: Tornyi Ildikó és Lukács Sándor jelenetei a legvitálisabbak a Tündérlaki lányok színpadán. De vajon kik játszhatták annak idején, az ősbemutatón a lányokat? Nincs kizárva, épp rájuk írta a szerepet a teátrum akkori dramaturgja, Heltai.

*

Heltai Jenő: Tündérlaki lányok
Vígjáték két felvonásban.
VÖRÖSMARTY SZÍNHÁZ

Apjuk halála után is együtt élnek anyjukkal a Tündérlaki lányok: Boriska, Manci, Sári, Olga. Boriska – a legidősebb nővér, a család fenntartója – „rossz lány”, egy gazdag báró kitartottja. Manci és Olga – a két középső – „jó lányok”. Sárika még kislány, legalábbis első ránézésre – aztán meg ki tudja? Hamarosan kiderül, hogy Boriska sokkal jobb, mint gondolnánk, Manci és Olga nem is olyan egyértelműen jók, és Sárika talán már nem is olyan kicsi.

A család életét látszólag áthatja a szeretet, ami azonban nem gátolja sem az anyát, sem a két nagyobb testvért abban, hogy mindenféle szívességet kérjenek Boriskától... Manci például Boriska egész megtakarított pénzét szeretné, halálosan szerelmes ugyanis Petrenczeybe, aki kicsit ütődött, ám velejéig érdekember: csak komoly hozománnyal hajlandó a házasságra. Olga, aki régóta hiába kuncsorog hivatali kinevezésért, arra kéri Boriskát, legyen „kedves” helyette a hivatal vezetőjéhez, mert csak így nyerheti el az állást.

A lányok kéréseiben az anya sem talál kivetnivalót, hiszen az öregedő báró nagyvonalú és gazdag, az ő támogatása nélkül pedig hogyan is tarthatná fenn a megszokott polgári kényelmet és a házat?

Boriska pedig intéz, fizet mindenki helyett... szíve mélyén azonban boldogtalan. Ám egy napon a vad és szenvedélyes Pázmán Sándor alanyi költő váratlanul szerelmet vall neki és feleségül kéri. Boriskának döntenie kell: saját boldogsága előbbre való-e, mint a család. Miközben a válaszon őrlődik, Sári, a szebb életre tartogatott és még eladósorba sem került legkisebb húg sajátos megoldást talál a kényes helyzetre.

A szerző

Heltai Jenő (1871-1957) életének nyolcvanhat éve hatalmas korszakot ölel fel, Buda, Óbuda és Pest egyesülésétől az 1944-es ostromon át az '56-os forradalomig. Műveiben legszívesebben ifjúságára, a megismételhetetlen békevilágra emlékezett: a lóvasút, a fiákerek, konflisok és éjjel-nappal nyitva tartó kávéházak, hajdanvolt szerkesztőségek korára. A hazai irodalom állóvizét korszerűségével, játékos derűjével és humorával borzolta meg. Bőven patakzó elbeszélései, elegáns-karcsú kisregényei egész sorát vonultatják föl a nálunk szinte ismeretlen, színes, mulatságos alakoknak. Kedélyvilága, tárgyválasztása, pompás humorérzéke révén sok tekintetben előfutára prózánk XX. század eleji aranykorának.

De tudott Heltai más nyelven is szólni. Ilyen például a mélyen szántó, diabolikus légkörő bravúr-regénye, A 111-es – itt a társkereső szenvedélyt, az egyetlen asszony iránti reménytelen sóvárgást írta meg torokszorító keserűséggel a titokzatos bűvész, Mr. Selfrigde sorsában, az öngyilkos guillotine-mutatványig.

És megtaláljuk novellái közt is ezt a végzettel szembenéző magatartást, egy-egy olyan darabban, mint az Ötödik emelet, A vörös pillangó vagy a Tündérlaki lányok. A három tündérlaki lány történetében egyik alaptémáját írta meg Heltai a valódi és látszat-tisztességről. Darab is lett belőle, fanyar társadalmi mondanivalója bátran fordul szembe a fölszínes közfelfogással.

Pályája törvényszerűen ívelt a lírától a novellán és regényen át a színpadig. Eleven dialógusérzéke, könnyed és elragadó nyelve, helyzetteremtő fantáziája ebben a műfajban érvényesült leghatásosabban. Legnagyobb színpai sikere a magyar reneszánsz korába helyezett szerelmes történet, A néma levente.

(Vidor Miklós írása nyomán)

Európai sikerdarab


A Tündérlaki lányok sikere szinte páratlan a magyar színháztörténetben. Az 1914-es vígszínházi bemutatót két év múlva bécsi, rá egy évre pedig berlini előadások követték.

„Heltai Jenő, a kiváló poéta régi kedvence a Pesti Hírlap olvasóközönségének. Költészet és humor dajkálták bölcsőjét. S a derült poézis sugározza be minden írását. Színpadi munkáit is a szellemesség, könnyedség, fürgeség vitték a siker révébe, s a választékos ízlés biztosította mindég neki az irodalmi színvonalat. Ezek az irodalmi qualitások tették Heltai Jenőt, mint drámaírót exportképessé. Ez egy külön irodalmi qualifikáció mostanában. Vannak szerzőink, akik csak a belső fogyasztás igényeit tudják kielégíteni és darabjuk egy-két hétig él a színpadon, míg a legközelebbi újdonság le nem szorítja a műsorról és a munka a színházi könyvtárba kerül. Vannak azonban exportképes drámaírók, akik Budapesten tulajdonképpen csak darabjaik főpróbáját tartják meg, hogy a színpadi hatás erős világítása mellett megláthassák darabjuk gyengéit és kikorrigálhassák a külföldi előadások számára. Heltai Jenő már belejutott az exportképes drámaírók gárdájába, és a ma bemutatott színjátéka az irodalmi értékével igazán rászolgált arra, hogy belekerüljön a nemzetközi szellemi forgalomba, amiben már hála Istennek, Magyarország is számot tesz” – írja Pozsolt Kálmán a Pesti Hírlapban mindjárt a premiert követő napon.

Az ősbemutatót követően azonban a darabot Magyarországon csak huszonhárom esztendővel később, 1937 februárjában tűzte műsorára az Andrássy úti Színház. Közbeszólt a háború. „Huszonhárom éve, hogy a Tündérlaki lányok üde, kedves és mulatságos története először került színre. Közben felrobbant, és összeomlott kicsit a világ, a fiatal lányok élete másképpen tragikus, mint volt a legutóbbi békében: de a darab még most is üde, talán még üdébben hat, mint akkor” - írja a bemutatót követően a Pest Napló munkatársa.
Lux Ádám, Kállay Ilona

Ám ami kivételnek számít a magyar színháztörténetben: a darab az ötvenes években is rettentően népszerű volt – nem csak az ország területén, hanem a határainkon túli magyar színházakban is. Molnár Ferenc például ideológiailag nem felelt meg akkoriban, a hivatalos kritika darabjait a giccs kategóriájába sorolta, nem tartotta színpadra érdemesnek. Heltai drámája viszont ezzel szemben „lerántja a leplet a feudalista Magyarország idilljéről: a szegény özvegy négy szép, fiatal leányának kellemes 'családi otthona' látszat csak, mögötte anyagi üzelmek, szégyen és szenvedés rejtőzik” – és noha „néhány mondatnak elavult az értelme, vagy világnézetileg nem jó az akusztikája, ezeket húzni kell”, szinte példátlanul gyakran tűzték műsorra. Játszották 1953-ban, 57-ben és 59-ben két helyen is, 60-ban és 63-ban, sőt, 1970-ben tévéjáték is készült a műből.

A Tündérlaki lányok „igaz története”


A Tündérlaki lányok hárman voltak, kettő közülük tisztességes, a harmadik nem – kezdi Heltai Jenő elbeszélését ezen a budapesti balladamondó hangon, mintha azt kántálná: Harminc nemes Budára tart... Nyílt titok volt a századelő Budapestjén, hogy a Tündérlaki lányok a Gombaszögi nővérekről mintáztattak. A Gombaszögi lányok négyen voltak. Három közülük tisztességes, a negyedik nem. Voltaképpen öten voltak: Margit, Irén, Frida, Ella, nem tudom, hogy hívták az ötödiket. Nem jegyzi a színháztörténelem. A szóbeszéd sem tartotta fenn nevét. Egyszerű, jeltelen Gombaszögi volt. S még az sem biztos, hogy Gombaszöginek született. Az ötödik Gomba eltűnt a legendák ködében. Mintha a meseformálás igénye lemosta volna a négy testvérről, hogy karcsú anekdotájuk könnyedén bevésődhessen a pletykára szomjasak emlékezetébe.

Legidősebb közülük Gombaszögi Margit (1881-1925). Heltainak az az elbeszélést indító kaján mondata, ami körbejárta a nyelvelő Pestet, hogy ugyanis a Tündérlaki lányok hárman voltak, kettő közülük tisztességes, a harmadik nem, Margitra vonatkozott, a szépséges Gombára, aki bérbeadott szépségéből fedezte húgai tisztességes színésszé levését. Eleinte karénekesnő a Népszínházban. 1897-ben szerződteti a Magyar Színház. A színháznyitó premieren – Jones Gésák című operettjében – Moly szerepét domborítja. Nevezetes alakítása Marjorie, May Kerker: New York szépében. 1908-ban férjhez ment Romeiser Vilmos váci főszolgabíróhoz, visszavonult.

Margit volt a legszebb. Frida a legelőkelőbb. Ella a legmulatságosabb. És Irén élt a legtovább közülük. Gazdagon. Kényeztetetten. Védve minden megrázkódtatástól. Gombaszögi Irén is színésznőnek áll. A tanítónőt játssza a Budai Színkörben 1916 szeptemberében. Ugyanazon év novemberében a Magyarban Bíró Lajos Sárga liliomában mutatkozik be. A Nemzeti szerződteti, föllép A dada Elzájaként (1918). Erős nyomot nem hagy: kiválik a színházból, de azután újra a Nemzetiben tag (1929-35), majd a Vígben és a Belvárosiban játszik. (1933-36). 1929 karácsony elonapján összeházasodik dr. László Ernő orvossal. Később kivándorolnak az Egyesült Államokba. A dr. László-féle kozmetikai cég a világ nagyáruházainak szépítőszereket áruló osztályán a Dior, a Givenchy mellett keresett pulton mutatkozik. Irén nyaranta már özvegyen is a francia tengerparton lévő villájában időzött, barátait vendégül látva, közöttük volt Greta Garbo, Nat „King&x148; Cole. Gomba Irén New Yorkban halt meg 1967-ben.


Gombaszögi Frida (1890-1961) a Színiakadémia után azonnal Beöthy Lászlóhoz szerződik a Magyar Színházba. Tizenkilenc évesen eljátssza a Warrenné mestersége Vivie-jét. Pályája töretlen, hacsak nem számítjuk, hogy egy beleszerelmesedett kereskedősegéd pisztolyos merényletet követett el ellene, s amikor a szép színésznő arcát elborította a vér, azt hívén, hogy végzett az őt nem ismerő híres asszonnyal, öngyilkos lett a merénylő fegyverrel. Két író hírlapi udvarlása jellemzi uralkodó színészetét. Szomory Dezső így rajongja Egy színésznő emlékkönyvébe címmel a Színházi Életben, 1931-ben egy tizennyolc évvel korábbi előadást megidézve: „A Magyar Színházban azt ’A híresek’ című szellemes darabot játszta, amit Hatvany Lajos írt. Emlékszem, egy asztal előtt állott, két karját kitárva. A haja lobogott a homlokán, két izzó szeme elborultan nézett. Csak egy pillanat volt ez, de olyan dús tartalmakkal hevített, olyan megsebzett lelkiséggel, hogy azt soha nem tudtam elfelejteni. Ha meg merném mondani, amit gondoltam akkor! Ez az én színésznőm! Gondoltam akkor. Holott ezidőtájt valami titkos esküt tettem a jó Istennek, hogy csak Jászai Marinak fogok írni, amíg csak élek ezen a világon.”

Kádár Endre: A Tündérlaki lányok


Mondják, hogy a Tündérlaki lányok, Heltai Jenő darabja, eddig szinte páratlan napi bevételeket hoz a színháznak, mondják, hogy eddigi éspedig tartós átlaga fölül van mindazon, amit a színház eddig el tudott érni. E siker, e rendkívüli siker, a publikumnak ez a feltétlen behódolása, egy pillanatra meggondolkoztathatja az embert: mi az a Heltai-darabban, ami – mint a színház körül mondják – beviszi az embereket?

Pesten – mint a klasszikus reprízekből kiderül – nem elég jó színházi író Shakespeare, nem hiányzik Molière, hogy hiányoznának hát a németek s franciák azok a modernjei, akiket a klasszicitás becsületrendjével tüntetett ki a nemzetközi közvélemény. Pesten a siker – leszámítva egy-két kivételt – majd minden esetben valami mutatványos csuda, színpadi kétfejű gyermek, valami különösség szerepben, díszletekben, miliőben. Közeli példa rá a Faun.

A Tündérlaki lányok éppen az ellenkező pólusról való: színház, de csak annyira, amennyire egy színpadra gondolt műnek kikerülhetetlenül színháznak kell lenni. Festék, kosztüm, díszlet: a külsőséges színházból benne a legkevesebb, éppen annyi, mint amennyi a leíró jellemzéshez kell. A hatásnak minden eszköze egyébként az őszinteség, az érzés, a mély érzés, ami alól a publikum nem tudja kivonni magát. A publikum nem tudja, mi fogja meg úgy a darabnál. A mese? Heltai nagy egyszerűségénél fogva minden rendű hallgató elérti meséjét, ha nem is élvezheti vonalvezetésének finomságát. A történet egyszerűen az, hogy a legnagyobb Tündérlaki lány, a színésznő, báró barátnője rááhítozik az igazi szerelemre, s feleségül akar menni egy szegény újságíróhoz. De itt van a család, az anya és a három leány, a tisztességesek, akik a maguk kényelme, zavartalan életmódjuk fenntarthatásáért, ránehézkedésükkel újra visszabillentik előbbi helyzetébe lengő sorsával a legnagyobb lányt. A mese... a mese is. S tán érez valamit a tolmácsolás, az irodalmi előadás különös finomságából. Abból, hogy e komor történet valójában nem az, az író nem enged a színpadnak, alakjait nem hívja elő durván, ahogy a színpad szereti, nem retusál, a szebbet szebbé, a kellemetlent kellemetlenné. Amint van s amint kell lenni, a legnagyobb Tündérlaki lány, az élettel való folytonos horzsolódásában s szertelen vágyában tiszta szűzi illatot ad magából, s testvérei, a szűzek, értetlen és emléknélküli testükkel s mozdulataikkal is a nem tisztességes nőket juttatják eszünkbe. Mindez, mondom torzítás nélkül, jelentkezik lényükben, aminthogy a Tündérlaki mama kénytelen romlottságában és anyai szívében megvan a teljes egyensúly. Az okos, szép, kicsit szomorú, kicsit elámuló, elbámuló szemlélet, Heltai világnézete, amely a végén mindig megnyugvás.

Ez az: bölcs szemléletének derűs, megnyugtató, mindenkit biztató formája, mindenütt jelenvaló érzéseinek melegsége, lírája, amely ott van minden szava mögött, ami föltétlenül hat a publikumra. Az irodalom elbukhatik a színpadon, de nem akkor, ha az érzés fluidumával van telítve. A mélyről jött érzés átsugárzik a holt szavakon, a mélyről jött érzésnek föltétlenül hatnia kell. Az érzés fölszáll a szavakból, s heves erejében megtalálja a másik érzést, mint egyik sejt a másikat.

(Nyugat, 1914. 5. szám)

forrás és képek:

http://www.vorosmartyszinhaz.hu/musor/a-200102011-es-evad/87-tuenderlaki-lanyok