Csehov:Ivanov- A kaposvári Csiky Gergely Színház archívuma.
Ivanov, aki néhány évvel ezelőtt még minden erejét a munkájába ölte, és teljes hittel tekintett a jövőbe, harmincöt éves korára fásultan és életkedvét veszítve gyötrődik, próbálja megfejteni állandó levertségének okát, s visszatalálni régi, életerős önmagához. Az egykor elszánt és sikeres embert önundor kínozza, és szűnni nem akaró bűntudattól szenved. Vajon visszaadhatja-e Ivanov elvesztett ártatlanságát egy új szerelem? Lehet-e tiszta lappal új életet kezdeni, semmissé tenni azt, ami volt?
Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 20. szám · / · Figyelő · / · Földi Mihály: Csehov Ivanov-ja a Vígszínházban
Földi Mihály: Csehov Ivanov-ja a Vígszínházban 1. Ivanov a koraérettség s a korai halál drámája. Kétféle halál van, ha a felosztást jelző szavak első hallásra nem is látszanak pontosaknak: természetes és mesterséges. A természetes halál gyakran mesterséges, az öngyilkosság legtöbbször természetes halál. Az értelem azt a halált tartja természetesnek, amely a meghaló ember akaratából következik be, s mesterségesnek azt, amely akarata ellenére, beleegyezése nélkül végez az emberrel. A beteg vagy öreg ember még duzzadhat az életvágytól, még tervek, ambíciók, szenvedélyek hevíthetik, még nem telt be az élettel, talán még meg sem barátkozott vele, de betegség támadja meg, háborúban golyó éri s elnémul, amikor még beszélni, talán harsogni akart. Ez a halál mesterséges, a legtöbb ember halála katasztrofális. Vannak azonban emberek, akik úgy buknak ki az élet hintajából, mint ahogy a túlérett, már rothadó gyümölcs lehull a fáról. Rendszerint öngyilkosak, de nem mindig a saját kezükkel vetnek véget életüknek, hanem az ösztön homályos és céltudatos tervszerűségével keresik fel azokat a helyeket, ahol - megadják magukat. Ők a halál igazi önkéntesei, az ő haláluk a természetes vég. Ivanov természetes halállal fejezi be életét. Nem találja már a helyét a földön, illúziói elvesztek, a boldogság kék madara elszállt a fejéből. Nem történt vele semmiféle katasztrófa, nem érték olyan csapások, amelyeket nem lehetne kiheverni, nem zúdultak rá ember fölötti csalódások, nem álmodott olyan álmokat, hogy a világ kinevethette volna. Lassan, észrevétlenül szétmállott. Kiégett. Hol? Hogyan? Miért ily korán, - harmincöt éves korára? Nem tudja senki, de nem is kell ezt magyarázni. Ez van. Ez az alak él, Ivanov az utcáról sétált fel a színpadra. És amikor elénk áll, tudjuk, hogy már csak néhány napja lehet hátra. A halál költészetét hozta magával. Csehov a kesernyés csalódás és az édes halál költője. A megsebzett szíveket szereti simogatni és legszívesebben a temetőben sétál. Az irodalom Csajkovszkija. Micsoda virágok nőnek a földben, melyet néhány óra múlva elhagy a nap? Milyen gondolatok születnek még az agyban, mely holnapra péppé válik? Flaubert az élet dezillúzionálódásának írója, Csehov az illúzióit vesztett ember végvonaglásait sóhajtja felénk. Flaubertnél végül fáj az élet, itt azzal kezdődik, hogy fáj s aztán értelmetlenné válik. Ivanov öt esztendővel ezelőtt feleségül vett egy zsidó lányt. Szerette. Vállalta a felelősséget, hogy elszakítja családjától addigi életétől, mely makacs átkokat szór utána. Az öt esztendő elmúlt és Ivanov szíve kihűlt. Miért? Gazdagsága elúszott, birtokát gaz veri fel, lovait eladja a " titkára". Rendbe kellene szednie a vagyonát... minek? Az emberek körülötte isznak, fecsegnek, kicsinyeskednek, el kellene menni közülük... hova? miért? Szeret egy leányt, a leány szerelme felriasztja az ifjúság kísérteteit... lehet hinni nekik? S ha lehet, szabad-e? Jönnek a mardosó vádak. Nem benne van-e a hiba? Nem erkölcstelen-e? Nem vétkezik-e, amikor nem szerelmes halálosan beteg feleségébe, hanem egy másik leányra gondol, egy másik nőre! A természet kegyetlensége ítélkezik már itt s nem Ivanov beszél. Az élő élet nem szorul önigazolásra, a kiégetteknek van szükségük magyarázatra, amikor cselekvésre gondolnak. A tört ember magyaráz s a természet vádol: bűnös vagy, gyönge vagy, pusztulj. Így látják a rokonok, a barátok, az ismerősök is, akik még mind egészségesek. A renaissance-kor túláradó egészségében égig halmozta a tetteket, melyeket mi bűnösöknek bélyegzünk, - de ki beszélt akkor erkölcstelenségről? Ivanovot gazembernek nézik, mert nincs már életereje. Határozatlan, aggodalmaskodó, félénk, reménytelen. És gyöngesége mögött erkölcstelenséget szimatol a hiú és közönségesek egészséges orra. A felbomló életerő erkölcsileg is felbomlónak látszik, bármennyire is a legjobb, legnemesebb szándékokkal van teli a kiégett ember. Ivanov eleinte még tiltakozik a bűn réme ellen, de aztán szinte keresi. Ez fogja kezébe kényszeríteni a revolvert, amellyel már régóta kacérkodik. S miután már semmiben sem hisz, ami után szemébe vágja feleségének a zsidóság vádját, amely már nem vád hanem inzultus, s házasságra gondol, amelyhez nincs ereje és kedve, meghajtja fejét a "gazember" szóra és szíven lövi magát. Köszönöm. Erre volt szüksége. Az életképtelenség és erkölcstelenség e látszólagos kapcsolatának megrajzolása mestermű.
Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 20. szám · / · Figyelő · / · Földi Mihály: Csehov Ivanov-ja a Vígszínházban
Földi Mihály: Csehov Ivanov-ja a Vígszínházban 2. Mesteri egyébként a maga nemében az egész alkotás. Ivanov egyike a legbonyolultabb irodalmi jellemeknek, amelynek megrajzolásával majdnem minden orosz író kísérletezett. Csehov elsőrangúan megoldotta a feladatot. Él ennek az embernek minden mozdulata, minden sóhaja. Minthogy él Csehovnál minden. Állat, ember, bútor. Vonagló, halálos életet, méltót egy tüdővészes orvos-íróhoz, aki már huszonöt éves korában tudta, hogy alig húsz év múlva eltávozik az élők sorából s élete műve minden körülmények közt csak torzó maradhat. Csehovnak ez a műve is apró sóhaj-mozaikokból áll. Nem teremt széles, egységes lendületű embereket, hanem porszemekből hordja össze a szobrot. Micsoda embergaléria! Mennyi szomorúság, mennyi mákonyos bánat! Az igazság és becsület Ibseni tragikomikus bajnokától a szótlan kitartott rokonig, aki csak ül a sarokban és némán átmegy a szobán, hogy elfacsarodjék a szívünk... Tiszta irodalom, a legkülönb fajtából. Ám nem drámai, hanem elbeszélő irodalom. Semmi sem áll távolabb Csehovtól, mint éppen a drámaiság, hát még a színpadi drámaiság! Emberi áldozatai egy megfellebbezhetetlen végzetnek mely a földhöz lapítja őket, nem csak hogy nem cselekszenek, de elfordulnak minden lehetőségtől, amely cselekvésre kényszeríthetne. Csehov, aki Csehonte álnéven humoreszkekkel kezdte a pályáját, úgy került a színpad felé, hogy néhány novelláját egyszerűen párbeszédes formába írta át. Van is egy-két kisebb műve amely mindkét alakban megtalálható. Drámai szerkezete egyik darabjának sincs, a drámai akció a cselekmény felépítése mindegyikből hiányzik s a színpadról sem a drámai hatás ragadja meg az embert, hanem a felolvasott, elmondott novella szépsége. Ám ily módon mindegyik hosszabb elbeszélése három-négy részre volna vágható, hogy színpadra vigyék a mai nézőközönségnek, amely - elvesztve érzékét a tiszta formák iránt - szívesebben hallgat a szóra, mint könyvet olvas. Drámai és színpadi szempontból meg éppen az Ivanov a leggyengébb műve Csehovnak. Kevesebb benne a színpadi akció, mint a Sirályban, de kevesebb, mint amennyi a Vanja bácsiban és a Három nővérben is található. Színpadilag mindegyik felvonásnak alig egy-két jelenete áll meg, a többi lomhán, az epikus ráérésével kúszik - egyhelyben. Csehov drámái egy mondatból állnak: az utolsó felvonás utolsó jelenetében fejezik be. E mellett a drámai jellemzést úgy oldja meg, hogy ahol az elbeszélésben az író venné át a szót, hogy hőse lelki állapotába betekintést engedjen, megereszti a monológok végtelen zsilipjeit, epikailag ez megrázó, a színpadon terhes és primitív. Amikor színházaink irodalmi műsort állítanak össze, nem a drámai, hanem az elbeszélő irodalom felé nyúlnak.
