22:20, Szerda (október 19.), Duna2

Kispolgárok
magyar tévéfilm, 1985
rendező: Havas Péter

Idő szerint | Hely szerint
Vetítik: DUNA2: Szerda (Október 19.) 22:20

*

Gorkij: KISPOLGÁROK
A Szolnoki Szigligeti Színház előadása, 1957.


Gorkij az oroszországi munkásmozgalom fellendülése idején, 1902-ben írta a Kispolgárokat. Nem véletlen, hogy az író éppen ekkor tér rá drámák írására. Úgy érzi, hogy a színpadról sokkal közvetlenebbül és hatékonyabban szólhat az öntudatosodó dolgozó tömeghez, amely az élet alapvető kérdéseire keresi a választ, s tudni akarja, hol az igazság, hol keresse barátait, ki az ellensége. Ezért látta szükségét annak, hogy a korabeli élet valóságos ábrázolásával leleplezze a liberális burzsoáziát, a kispolgári ideológia minden hazugságát, s ugyanakkor bemutassa a proletariátus növekvő forradalmi erejét. Ennek a gondolatnak a jegyében született meg a Kispolgárok is. Mint minden századeleji Gorkij-drámának, ennek is alapvető konfliktusa az ellentétes osztályok eszméinek összeütközéséből fakad. Az író Csehov útját járja, amikor drámáiban valósághűn ábrázolja az életet, de tovább lép mesterénél akkor, midőn új hősöket teremt, egy a színpadon új társadalmi osztálynak, a proletáriátusnak a képviselőit, akik már nem csupán elmélkednek az élet nagy kérdésein, hanem meg is oldják azokat. Már a korabeli néző is megérezhette e drámákból, hogy az új hősök ajkáról új szó hangzik feléje a színpadról: a szociális igazság szava. De ezt érezte az uralkodó rend is, amikor 1902 március 26-án a Kispolgárok pétervári bemutatóján lovas rendőr kordonnal vetette körül a színházat, s még jegyszedőknek is titkos rendőröket alkalmazott.

Mi a tárgya ennek a drámának, amely bemutatója óta Európa csaknem valamennyi színpadát bejárta?

Besszemenov kispolgár házában állandó vendég a veszekedés, a meddő és céltalan vita az apa és gyermekei között. A fiatalok már kinőttek az öregek szárnya alól, szűk nekik ez a kispolgári ház a maga levegőtlenségével, megcsontosodott szokásaival. Élni akarják saját egyéni életüket. De hogy milyen lenne ez az élet, maguk sem tudják. Persze tévedés lenne azt hinni, hogy ők az életnek valami új rendjét, gyökeres változását akarják. Gorkij világosan rámutat arra, hogy az öreg Besszemenov és a fiatalok életfelfogása, világnézete végeredményben ugyanazon kispolgári világnézet két változata.

A gyermekek individualista lázadása a szülők korlátok közé szorított patriarchális életformája ellen nem egyéb egoizmusnál. Ugyanígy a két különc: a részeges Tyetyerev kántor és a költői lelkületű öreg madarász, Porcsihin anarchista lázadása is ugyanazon téma variációi.

A feltörekvő új társadalmi osztályt két fiatal: a varrólány Polja és Besszemenov fogadott fia, a mozdonyvezető Nyil képviseli. A darab cselekménye során egyre nyilvánvalóbb, hogy az ő szembenállásuk az apák és fiúk kispolgári világszemléletével kibékíthetetlen és megalkuvást nem tűrő. Az író megtalálja a módját, hogy félreérthetetlenül rámutasson: ennek az új erőnek győznie kell minden visszahúzó és megkötő akadály ellenére is. Harcukban mellettük áll az érzelemben és gondolkodásban néphez hű értelmiség darabbeli két képviselője Siskin diák és Cvetajeva tanítónő is.

A dráma minden szereplője a századeleji orosz tár- sadalom jól megformált típusa. Besszemenov jómódú kispolgár, aki saját házában korlátlan úr. Egész gondolkodását a régi, megszokott életrendhez való ragaszkodás szabja meg. Lányát is, fiát is tanult emberekké neveltette, s ebben rejlik tragédiája. Azok már nem értik meg, s így fokozatosan érzi összeomlani maga körül a maga teremtette világot. Törekvései megrekednek a polgármesteri széknél, amelyet mégsem sikerül elérnie. E komor világban csak a pénz megjelenése vagy kiadása okoz változatosságot, s az időt az évszakok változásával és a az étkezések rendjével mérik. Iványi József igazi, Gorkij elképzelte Besszemenov volt. Hangereje, színezése, erőszakossága, mozdulatai és arcjátéka egyaránt meggyőző. Magatartásának változásai a különböző helyzetekben, dühe és ellágyulása, modorossága és feloldódása a mindenható "Pénz" megjelenésekor maradandó élményt jelentettek.

Felesége, Akulina Ivanovna, a férje és a család rabságában élő megfélemlített idős asszony. A családban senkivel sem tud szót váltani, legfeljebb Sztyepanidával, az öreg morgolódó és pletykás szakácsnővel. Gondolatai nem terjednek túl a háztartás gondjain, s kétségbeesve próbál békíteni a családi veszekedések sűrűn ismétlődő viharában. Harsányi Margit előző alakításánál lényegesen jobbat nyújtott ebben a szerepben. Jól megformázta a gyermekei körül teljesen értetlenül tipegő öregasszonyt, aki mint a kotlós, amely kislibákat költött, tehetetlenül ténfereg a gyermekei számára idegenné vált szülői házban.

Fiuk, Pjotr, véletlenül keveredve egy egyetemi tüntetésbe, hazakerült, s most teljesen haszontalanul, üres vitákban fecsérli életét. nem akarja alárendelni magát a társadalom érdekeinek, mert ő "személyiség" és a személyiség szabad. Nem ismeri a magasabb eszmékért vívott harcot, csak saját személyes boldogságával törődik, amely minden kötelesség teljesítésétől való mentességet jelent számára. Nyilván ő is ugyanolyan kispolgárrá válik, mint az apja, legfeljebb erőtlenebb és filozofikusabb kiadásban. Gellei Kornél az ábrázolt alak jellemének bizonytalanságát jól mutatta be. Szemmelláthatóan igyekezett az egysíkúság veszélyét elkerülni, legtöbbször sikerrel.

Lányuk, Tatyána, a szenvelgő kispolgári nő típusa. Tanítónő, de fárasztja a tanítás. Nem hisz semmiben, s bár állandóan sóhajtozik, mégsem képes mélyebb érzésekre. Értelmetlennek és céltalannak látja az életet, amely nem adja meg neki az egyéni boldogságot. Ő is egoista, mint bátyja, ezért válik fölöslegessé a társadalom számára. Szerelmes Nyilbe, de az Tatyána gondolkodását teljesen idegennek érzi. Még arra is erőtlen, hogy — ha már nem kell neki az élet — valóban elvesse magától. Győri Ilona régen látott jó alakítással lepte meg a közönséget. Sok néma játéka, elfojtott szenvedésének érzékeltetése, nagy színészi koncentrációt igényel.

Tyetyerev, a kicsapott papnövendékből lett iszákos kántor okos ember. Kíméletlen élességgel mutat rá a kispolgárság lényegére. Beszél a benne feszülő erőről, mellyel láncokat tördelhetne, de az élet megtörte, meglágyította ezt az erőt, s így lett ő "tárgyi bizonyítéka annak, hogy az embernek se helye, se célja nincs az életben..." Szavaiban mindig fonákjára fordul mindaz, amit mások eszmének neveznek. Alkoholmámorba fúló tragikomikus lázadása a kispolgárok által szűkreszabott élet ellen az anarchista lázadása.

Percsihin, a "szabad madarász" a Gorkij írásaiban gyakran fellelhető, élet szélére került alak, akit a kizsákmányoló társadalom változtatott ilyenné. Bár rongyokban jár, gondozatlan és hiányzik belőle minden kispolgári fegyelem, mégis szép a lelke. Úgy él, mint a madarai, de képtelen a harcra, az élet furcsa játékszere ő is. Ruttkai Ottó és Paál László alakítja a két fura figurát. Mindketten az ábrázolt alak jellemének lényegét ragadták meg. Ruttkai részeg filozofálása, nagy monológja, Paál öröme Polja férjhezmenetelének hallatára, vagy a pirók-fogás elmondása sokáig emlékezetes marad minden néző számára.


"A darab főalakja Nyil és Polja" - mondja maga Gorkij. Nyil az az erő, amely megváltoztatja a kispolgárok világát. Ezt érzi az öreg Besszemenov is, aki mindenért őt teszi felelőssé. Szavaiból az egész omladozóban lévő kapitalista társadalom rettegését érezzük. Nyil szavai költői lendületet kapnak, amikor a munkáról beszél, pedig egyszerű, józan ember, aki szereti a vidámságot, szereti az életet. Mégis környezete fölé emeli őt az igazságba és a saját erejébe vetett hite, meggyőződése a világ megváltozásában.

Szerelmese, Polja kevés beszédű, de mélyen érző leány. Tiszta szívvel ragaszkodik Nyilhez, fenntartás nélkül bízik benne. Látja az élet nehézségeit, de nem kínzónak, hanem lelkesítőnek látja az emberi életért vívott harcot. Valahányszor Lóránd Hanna, vagy Prókay István, a két alak megtestesítői, színpadra lépnek, úgy érezzük, mintha megvilágosodna a sötét, szürke színtér. Mintha az a benső lobogás, amely ezekben az alakokban él külsőleg is kifejezésre jutna. Talán a negyedik felvonásra veszít egy kissé erejéből Prókay alakítása, de úgy vélem ebben a hajnalba nyúló próbák okozta kimerültség a ludas.

Egyéni úton jár Jeléna Nyikolajevna, a fiatal özvegy, aki nem vállal közösséget a kispolgárokkal, igyekszik derűssé tenni a maga és környezete életét. Mindezt azonban ösztönösen teszi, mert így neki is könnyebb elviselni az életét. Németh Gabriella élettől duzzadó alakítása, derűs egyénisége közel férkőzik a néző szívéhez.

A Siskint és Cvetajevát alakító Halász László és Czigány Judit egyenes lelkű, elveikhez ragaszkodó, okos fiatalokat formáznak, akikre szükség lesz a jövőért vívott küzdelemben.

Látszólag könnyű dolga volt Neogrády Róbert rendezőnek, hiszen mind a négy felvonás egy színen játszódik.

Azonban éppen ebből fakad a rendezés nehézsége: egy képben ábrázolni a Besszemenov ház fojtott légkörét, amelyet mégis élettel kell telítenie. A rendező jól oldotta meg ezt a feladatot. Minden szereplő a helyén volt. A négy, súlyos gondolatokkal telt felvonás azonban így is erősen igénybe veszi a közönséget. Érdemes lenne bizonyos mérvű anyagcsökkentésre gondolni.

A bemutató előadás tanulsága szerint az egész szereplő gárda tudása legjavát adta, hogy sikerre vigye a darabot. Ez az előadás is bebizonyította, milyen kiváló jellemszínészek vannak a társulatban. Elmélyedő munkájuk s nem utolsó sorban a darab nagyszerűsége, nagyobb méltánylást érdemelne a szolnoki társadalomtól is.



/Tiszavidék, 1957. máj. 1. 2. p./

*

A Színészkirály és a Kispolgárok
Latinovits Zoltán utolsó rendezése Veszprémben


A Veszprémben a ’70-es évek elején jelentős események történtek a Petőfi Színház életében. Ősbemutatók, magyarországi bemutatók követték egymást, és a színházhoz szerződött Latinovits Zoltán. Alakításai mellet két rendezése nagy feltűnést keltett. Sokan jöttek az ország minden részéből Veszprémbe a két előadás kedvéért.

Szerződésében az 1971/72-es évadra az áll, hogy „egy szerep eljátszása és egy rendezés” lesz a feladata. Illyés Gyula Különc című darabjában Telekit alakította, és megrendezte Németh László Győzelem című színművét. Nem találtam újabb szerződést, de minden bizonnyal ugyanez a megbízás szerepelhetett benne, az 1972/73-as évadra.

Emlékezetes Willy Loman volt Az ügynök halálában, majd színpadra vitte Gorkij drámáját, a Kispolgárokat. Földes Anna interjújában (A rendezőé a szó, Szkénétéka, Budapest, 1976.[1]) így beszél rendezői elveiről:
„– Miért választotta rendező feladatul éppen a Kispolgárokat?

– Hadd oszlassak el egy félreértést. Én nem választottam. Rámbízták. Szerencsémre…

– Aki Önt ismeri, az azt hiszem, meglepődik ezen. Mert a színésznek, a színház írott és íratlan törvénye szerint, valóban el kell fogadnia azt, amit saját társulatában ráosztanak. De a rendezőnek – szeretném hinni, hogy – megvan a joga a választásra! Már csak azért is, mert a rendező optimális esetben olyan drámához nyúl, amellyel van valamilyen speciális, személyes és aktuális mondanivalója.

– Akkor ebben is kivétel vagyok. Én színészként is örülök annak, hogy kapom a feladatot. Talán nem is szeretek választani. De egyébként az az érzésem, hogy izgalmasabb színészi feladat nekigyürkőzni az elénk állított akadálynak, vállalni a megszabott feltételeket, mint egyedül felállítani az akadályokat valamilyen gyakorlópályán. (…) Ruttkai Évától tanultam, hogy az igazi előadásban minden szó a helyszínen születik, akkor jó az előadás, ha a nézők is, és a színész is úgy érzi, hogy először hangzik el minden mondat, s a dráma ennek következtében nyomozás lesz. Nyomozás az igazság után. (…) Talán szerencsém volt, hogy Gorkijnak ezt a remekművét soha nem láttam színpadon. (…) Amikor élni kezdett bennem a Gorkij-i gondolat, akkor már tudtam, hogy három síkban kell színpadra állítanom a drámát. És ettől egyszer csak minden részlet kirajzolódott, és a dráma alkotóelemei elrendeződtek, elfoglalták a maguk helyét a mű egészében. (…) Engem személy szerint minden műfaj érdekel, az operettől a tragédiáig. Ez nem zárja ki azt, hogy ne legyen meg a magam meghatározott színházi eszménye, amelyet legpontosabban a groteszk fogalma fejez ki. A groteszk számomra a megszenvedett humort jelenti, azt, aminek az orosz irodalomban Csehov, Gogol, Tolsztoj és Gorkij a mestere. Színpadon is mindig azok a szerepek vonzottak a legjobban, amiben a tragédiának és a komédiának ezt a bonyolult kettősségét lehet érzékeltetni. Ezért szerettem annyira a Tóték őrnagyát, s ezért volt nagy filmélményem Karinthy szerepe az Utazás a koponyám körül-ben. Úgy érzem, hogy a groteszk – az igazságot, művi utánzata, az „álgroteszk” viszont csak az érdekességet jeleníti meg. (…) A rendező sugárgyűjtő ernyője: a maga világnézete, a szaktudás és az emberismeret. Gorkij drámájában az embernek a társadalomhoz való viszonya izgatott. (…) És mivel a néző mindenkor azt a fényt érzékeli egy darabból, amit a rendező a fókuszba gyűjt, nekem azt kellett középpontba állítanom, ami megfelel Gorkij gondolatvilágának. Pjotr és Tatjána, az én Gorkijról vallott elképzeléseim szerinte, testvérei az Ady Endre megénekelte új hangú tehetetleneknek. Nyil talán több náluk, előbbre néz, de ő sem váltja meg még önmagát sem. Arra törekedtem, hogy a veszprémi közönség a nézőtéren közösséggé kovácsolódva rádöbbenjen arra, hogy mitől és miért elvetendő a Gorkij-leleplezte kispolgáriság. És mivel a mi előadásunk 1973-ban, Magyarországon játszódik – a nézőnek is folytatnia kell ezt az előadás ébresztette gondolatot, és le kell vonnia a következtetést saját életére vonatkoztatva is.”


„Elment a vonat”

Az előadásban nagyon erős hatású a zárás. Erről is nyilatkozott Latinovits Zoltán Földes Annának:

„A felzokogó zongorahúrok hangzavara helyett a mi előadásunkban éles vonatfütty zárja le a beteljesült drámát. A nézőnek is rá kell döbbennie, hogy elmenet a vonat…”

A Színház 1973/5. számában, Koltai Tamás így ír erről[2]: „Latinovits a zárójelenetben a Nyilek jövőjére utal akkor, amikor mozdonyfüttyel és a háttéren áttörő vörös fénnyel fejezi be az előadást.” Egyedül ebből a kritikából tudhatjuk meg azt is, hogy Pjotr bosszús kijelentései a ház (család) rothadásáról képileg is megjelennek. „A darab elején többször is említik, hogy mindent belep a penész – ennek a hangulatnak szimbolikus fölnagyítása az áttört háttérfüggöny zöldes megvilágítása.”

A Magyar Rádió 1973. március 25–26-i hangfelvételének bemondónője sajnos sok mozgást nem közölt – érthető, hiszen a hallgatók a színészeket szeretnék elsősorban hallani. Az előadás végén azonban csak ennyit mond: „A szín lassan elsötétedik.” Pedig a színpad vörös megvilágítása az egyetlen fényhatás, amely Latinovits Zoltán kézírásával az akusztikus (!) példányban szerepel! (Ügyelő-, világosító-, súgó-, rendezőasszisztensi példány nem található a Veszprémi Petőfi Színház irattárában.)


A tér

Az előadás díszlete merészen tagolta a színpadot (nem „szakmabeli”, hanem egy építész tervezte). Megnyitották a zenekari árkot, játszottak ott, a színpadon és egy karzaton is. Egyszerűen, frontálisan történt ez a tagolás. A nézők három síkot láttak, amely távoldott is tőlük (az árok a színpad előtt volt természetesen, és a színpadon, lépcsőn jártak fel, le az egyes színterekre). Ezt a sok vízszintes vonalat egyetlen függőleges oszloppal „metszette át” a díszlettervező, Molnár Péter. Ráadásul ezen az oszlopon egy hatalmas, súlyos, széles, aranyozott keretű Krisztus-ikon lógott. A fényképek tanúsága szerinte a nyitott könyvű Pantokrátor. Molnár Péter visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg az ikon születését:

„Magam annak a Krisztus-fejnek a megfestésére vállalkoztam, ami az egész darabban középen, a színpad tengelyében, az örökmécsesnél állt, mementóként. Ennek a figurának az arcvonásairól előzőleg hosszasan beszélgettünk, és úgy tűnik utólag is, hogy a megbeszéltek szerinti agresszív Krisztus-fej nézett a közönségre.”

A kritikák felfigyeltek az egyszerűsített környezetre, jól sejtették, nem realista-naturalista a díszlet, inkább jelzésértékű. A kellékek azonban korhűek, magánszemélyek eredeti századeleji tárgyakat és ruhadarabokat kölcsönöztek a színháznak erre a produkcióra.

A tér maga értelmező szerepű. A három sík a szereplők élettereit mutatja. A zenekari árokban található az ebédlőasztal. A színpadon a szülők élettere, régi bútorokkal és Tatjána kis függönnyel elválasztott „szobája” jobb oldalon. A karzaton az albérlők szobáiba jutni. Az előadás egyes részei (a drámában a 4 felvonás) mindig étkezés, teázás köré szerveződnek, reggel vagy délben. A hozzávaló kellékeket az archívum kézirata (inkább fecnije) szerint maga Latinovits Zoltán választotta ki. Az étkezéseken rendszeresen találkoznak a szereplők. Az apa és az anya lesújtó véleménye, aggódó, de mégis szurkálódó kérdezősködése megmérgezi gyermekeik életét. Pjotr, a kicsapott diák, kétségbeesésében választja Jelenát (a család özvegy albérlője). De ahelyett, hogy örülne a nő szerelmének, állandóan az egyetem elrontott és eljátszott helye bántja a fiút, nem beszélve húgáról, Tatjánáról, aki ennek a közösségnek az értékrendje szerint értéktelen és haszontalan. Tanít, de csak a bizonyításért: van értelme az életének.

Az előadás egyik legjellemzőbb vonása a KONTRASZT. (Az akusztikus példányban többször is szerepel ez a szó kiemelve Latinovits Zoltán kézírásával.)


A következőkben vázlatosan nézzük a hangfelvételen hallható előadást:

Mindjárt a felvonás kezdetén Tatjána és Polja csendes beszélgetése után érkezik Pjotr. Ekkorra már tudjuk: igen keserű a házikisasszony, ellentétben Poljával, a cselédlánnyal (Polja többször mond ilyeneket: „Én annyira szeretek élni”, „Olyan jó élni!”) Pjotr előadja „kínjait”, álmát a fojtó légkörről a szülői házban, majd nagy köhögés vesz erőt rajta beszéd közben, és ezen feldühödik. Zavarba jön, monológját abbahagyja. Tatjána ebben a borongós hangulatban mesélni kezd életéről; valószínű, hogy bátyja sokadjára hall arról, hogy mennyire kifáradt húga, milyen az tanítónők élete, mert ezalatt fütyörészget, várja a teát.

Ekkor dühösen beszól apjuk, Besszemenov és számon kéri fiát (ha már nem tanul, segítsen tartozásbehajtó felszólító leveleket írni). A gyerekek azonnal védekeznek. Tatjána eredetileg a drámában ezt mondja: „Mi van?”. Az előadásban a túlzott érzékenységét jobban mutatja ez a mondat: „Mi a baja velünk apának?!” Pjotr és Tánya beszélgetnének, de becsoszogó anyjuk minduntalan belekapcsolódik, mintha vele társalogna a két fiatal, akik keresztülnéznek rajta. Ekkor megszólal halkan egy indulószerű katonazene. Tánya mélázni kezd azon, hogy a városi tanácsos úr a bíró szeretőjének nagyobb tiszteletet adott, mint neki, a tanítónőnek. Mint minden önsajnáló embernek, neki is végső soron csak saját maga körül forog minden gondolata.

Besszemenov, a családapa is megérkezik. Mihályi Gábor kritikájában (Nagyvilág, 1973/5.) így jellemzi az apát:

„A család étkezéshez készülődik, körbeállják a nagy ebédlőasztalt, s Besszemenov vezetésével éppen keresztet vetnek. A családfő közben észreveszi, hogy az olcsóbb, kiadósabb süvegcukor helyett kockacukor került az asztalra. A zsugori kispolgárt ez felbosszantja, félbehagyja a keresztvetést, hogy összeszidja feleségét. Miután ez megtörtént, újrakezdődik – pontosabban folytatódik – a keresztvetés félbeszakított ceremóniája. Ám most már tudjuk, hogy ennek az embernek a vallás nem több, mint a maga életformáját konzerváló, védő szertartás és ideológiai rendszer, a vallás belső humanista tartalmához semmi köze sincs. (…) Egy-egy apróbb játékötlet néha csak az orosz jelleg hangsúlyozására szolgál, például, ahogy Besszemenov előbb szájába veszi a cukrot, s úgy issza a teát.”

Emiatt kissé mulatságossá válik az aggódó és szinte zaklató „atyai szózat”.

Szinte állandó komikumforrás Percsihin (Besszemenov távoli, nagyon szegény rokona) érkezése, jelenléte, távozása. Az idős, túl naiv – már-már selypegő – madarászon mindenki nevet, vagy felderül. Percsihint ez nem érdekli, különös monológjából mély természetszeretet és igazi benső harmónia sejthető meg. Megmaradt Dobák Lajos (Percsihin alakítója) példánya. Ő mindig felírta magának Percsihin megjelenései mellé: „Ikon!”, esetleg: „Ikon! Meghajlás!”. Fontos beírások ezek; arról tanúskodnak, hogy Percsihin alakjának, jellemének alapvető tényezője volt ez a fajta mély, ortodox vallásosság, Isten „bolondja”.

Percsihin megpróbálna beszélgetni Pjotrral, akit születése óta ismer, de a fiatalember tiszteletlenül, hidegen válaszol érdeklődő kérdéseire. Percsihint érdekli a világ, és egy újsághírről szeretne társalogni. Pjotr a „repülő hajóról” csak ennyit mond: „Hülyeség!”. Egy lágy keringő szólal meg szóváltásuk alatt. Tányát csak Nyil, apjának fogadott fia, érdekli. (Nyil alakjában a szocialista-realista hős alaptípusának születését látták sokan.)

Koltai Tamás: A tétnélküliség drámája (Színház, 1973/5) című kritikájában olvashatjuk: „Majczen nem sajnáltatja meg Tatjánát, nem számít a nézők részvétére, szentimentális érzelmeire, amikor vénlányosan darabosra formálja; elfojtott nőiségét egyetlenegyszer tárja föl: a függöny mögötti groteszk keringőzéssel egy ócska gramofonlemez hangjaira.”

Percsihin otthagyja a társaságot. Pjotr pedig vitatkozni és elmélkedni kezd Tyetyerevvel az italszerető kántorral, aki szintén albérlő Besszemenov házában:

„Nálunk Oroszországban… nálunk Oroszországban… Hát miénk ez az ország? A magáé? Az enyém? És mi az, hogy ’mi’? Kik azok a ’mi’? (…) De ha én azt mondom: Oroszország – nincs lehetőség arra, hogy valamilyen világos tartalommal töltsük meg azt a szót. Csak locsogunk, és már azt sem tudjuk, mit jelentenek a szavak, amiket kiejtünk. Ne zörögjön már! Hát mi a tartalma ennek a szónak: élet? … Az én életem? Mi a nyavalyának kellett részt vennem azokban az ostoba zavargásokban?”

A dráma és az alappéldány szerint ekkor Tyetyerev „öblös, halk hangokat csal ki a pianínóból”. Aláfesti a hangulatot: Pjotr közhelyeit, majd önmarcangolását. Az előadásban Latinovits Zoltán rendezői ötlete kegyetlenebb: Tyetyerev kereplőzik Pjotr monológja alatt. A csattogó erős hangzavarban bármilyen lelki probléma veszít hatásából. Pjotr csüggedt bizonygatása: „Én egyéniség vagyok. Szabad egyéniség… Hallja-e?!” pontosan akkora súlyú lesz, mint amennyit megérdemel. Megértjük fuldoklását ebben a család közegben, de nem lesz Pjotrból tragikus hős. Őt is zavarja a kereplő, minduntalan kizökken és rászól Tyetyerevre; itt lepleződik le kissé hatásvadász magatartása. Játszik, de nem Tyetyerevnek, hanem önmagának és Tyetyerev jól tudja ezt. Zörög és Pjotr nem képes magát szokott hazugságaiba ringatni.

Berobban Jelena barátaival. Siskin, diák, Cvetajeva, tanítónő és Nyil örvendezik. Jelena megtáncoltatja Tatjánát. „Nekem meg baromi jókedvem van!” – mondja, és a többiek is arról beszélgetnek, milyen jó is a kultúrcsoportjuk, mert előadásokat terveznek katonáknak stb. Jelena felhívja magához a fiatalokat és a Marseillaise-t énekelve kimenetelnek.

A drámában ezután ez történik.

„Nagy zajjal, énekszóval, nevetéssel elmennek. A szoba néhány másodpercre üres marad. Aztán kinyílik a két öreg ajtaja, bejön Akulina Ivanovna, ásít egyet és eloltja a lámpákat. Az öreg hangja hallatszik: zsoltárt olvas a szobájában. Az öregasszony, a sötétségben bele-belebotlik a székekbe, visszabotorkál a szobájukba. Időmúlás.”

Az előadáson csak hanghatás marad mindebből. A vidám éneket elfojtja egy felerősödő férfikar hangja: Latinovits Zoltán az akusztikus példányba ezt írta: „Baritonális pravoszláv zsoltár lassan elnyomja az éneket. Fényváltás – délelőtt, folytatódik a 2/kép.”

A hangfelvétel alapján tudjuk, itt szünet is lett, nem csak fényváltás. (A rövid, 41 perces első felvonás után érdekes módon egy 89 perces rész jön.)


Másnap délelőtt Besszemenov ismét faggatja gyermekeit céljukról. Ezzel kezdődik a második rész. Ebben a beszélgetésben is történik egy erős kontraszt. Besszemenov ezt mondja Pjotrnak az előadásban: „Kicsaptak az egyetemről. Azt hiszed igazságtalanul? Tévedsz. A diák, az diák, és nem pofázik bele abba, hogyan alakuljon az élet. Tanulj, légy mester a szakmádban, de addig… kuss! A keservit neki! Nem dühömben beszélek így, hanem szeretetből… mert vér vagy a véremből.”

Latinovits Zoltán nyilatkozata erről a részről:

„Mesélték, hogy Tovsztogonov Kispolgárok-jában, az apa és gyermekei vitájában Besszemenov úgy vágta bele kanalát a kásába, hogy az szétfröccsent. Ehelyett az indulatokat képszerűen is kifejező, hatásos jelent helyett én valami egészen mást képzeltem. Nálam a vita forrpontján az apa először úgy lép a fiához, mintha pofon akarná vágni, azután ez a gesztus hirtelen egy nagy orosz csókba vált. Ez a mozgás talán nem olyan harsány, nem olyan látványos, de szerintem oroszosabb és igazabb. Ebben a jelenetben az orosz temperamentumot kifejező magatartás, úgy éreztem, híven érzékelteti a generációs ellentétek drámaiságát. És családon belüli, érzelmi tartalmát is.”

Ezt a gesztust követi az apa monológjában egy újabb kontraszt:

„BESSZEMENOV: Minden barátom elhagyott, mint hogyha a tanult gyermek olyan lenne, mint a dögvész… Fikarcnyit sem törődtök velem, nincs egy jó szavatok apátokhoz! Azt se tudom, hogy mit akartok tenni. Idegennek néztek? Pedig én szeretlek benneteket… Szeretlek. ¤ Aj, tudjátok ti azt, hogy mi az a szeretet? Amikor téged kicsaptak – nagyon fájt. Tatjána pártában hervad el – nagyon fáj, sőt restellem is az emberek előtt… Embernek szeretnélek látni, Pjotr, nem diáknak! … Ott van Filpp Nazarov fia – elvégezte az egyetemet, megnősült, kapott hozományt, évi kétezer rubelt…

PJOTR: Várjon… én is megnősülök…

BESSZEMENOV: Á! Szívesen megnősülnél… akár holnap is… De kit vennél el? Egy feslett nőszemélyt… aki még özvegy is, mi?”

A monológ közben ¤ ennél a résznél a bemondónőtől megtudjuk, hogy a Besszemenovot játszó színész, Iványi József „kitárt karral térdre rogy”. A kialakuló meddő és kegyetlenkedő vitát (Tatjána elkiáltja magát: „De a maga igazsága idegen nekünk! Két igazság van apám!”) Nyil berohanása szakítja meg („Adjon valaki húsz kopeket, de gyorsan, mert ki kell fizetnem a kocsit!”). Az ordítozó családtagok bambán rámerednek. A nézőtéren a csendben kuncogás hallatszik.

A közönség gyakran felderült a teremtett groteszk helyzeteken, például az egyik vita hevében Tatjána gyakran elfulladó hangon beszél, nem bírja a vitát és a hangos veszekedésben nyöszörögni kezd („Ez borzasztó! Olyan, mint egy életlen fűrész… szaggatja testemet-lelkemet…!”). Anyja csak azt a szót hallja tőle „fűrész”, és sírva rátámad a lányára: „Az anyád fűrész? Az anyád?!”

Ez nevetségesen hangzik, mégis Koltai Tamás kritikájában megjegyezi: „Latinovits sokkal kegyetlenebb. Nála a tragikus elemek erőteljesebbek. Sokkal kevesebb illúziót táplál a Kispolgárok iránt. A szereplők néha a szó szoros értelmében egymás torkának ugranak. Besszemenov vad indulatában fojtogatni kezdi Pjotrt, de még Tatjánára is ráveti magát, úgy kell lefejteni róla. Egyszer Nyil is nekirohan Tatjánának.” (Sőt, az előadásról készült fényképek egyikén, Tatjána anyját fojtogatja.)

Amikor Nyil keményen odamondogat mostohaapjának és Besszemenov elmegy, enni kezd, Tatjána szégyenlősen megpróbálja valamiféle érzelmi „vallomásra” bírni a fiatalembert. Sikertelenül. A fiú háta mögött áll, szinte már megöleli, de a mozdulat a levegőben megszakad.

A bejövő Jelena hívására Tatjána előbb elmegy anyjától engedélyt kérni. Jelena, a börtönőr özvegye, a legboldogabb a börtönben volt. Ezután Besszemenov és felesége vacsorázni kezd. Tyetyerev, mindig illuminált, a ház gazdáján köszörüli a nyelvét, de lelke mélyén egészen más fáj neki. Ő már tud a Polja és Nyil közötti kapcsolatról. A kántor nyilatkozata a mű mottója is lehetne (elhangzott formában): „Te is tetszel nekem. Pedig csak egy kicsit vagy jó, egy kicsit rossz, egy kicsit okos, egy kicsit buta, kicsit becsületes, kicsit aljas, kicsit gyáva, kicsit bátor… Igazi kispolgár! Ti győzitek le még a hősöket is. No, igyunk a győzelemre, igen tisztelt vakondok!”

A vacsora közben Nyil és a felszolgáló Polja bevallja, hogy összeházasodnak. Általános felháborodással fogadják a szülők. Újabb kontraszt, a vita hevében így kiált Besszemenov nevelt fiára:

„BESSZEMENOV: Ezért a sértésért nincs bocsánat! Mától fogva ellenségek vagyunk!

NYIL: Miféle sértésért? Csak nem gondolta, hogy magát veszem el feleségül? (…) Maradj! Elég volt a lármából! Ebben a házban én is gazda vagyok! Tíz éve dolgozok, mindig hazaadtam a keresetemet. Ebben az én munkám is benne van! Az a gazda, aki dolgozik!”

A veszekedés elmérgesedik, az apa Nyil kemény és igaz szavai után fulladozva, szívroham szélén, felesége támogatásával kitámolyog. Kintorna szól, Nyil vigasztalni próbálja a részeges és keserű Tyetyerevet, nem veszi észre, hogy Tyetyerev titokban szerelmes Poljába.

A kép végén Tatjána akaratlanul a karzaton állva kihallgatja a bejövő Nyil és Polja szerelmes évődését. Polja kiszalad, és a korábban – Tatjánához is – oly kedves és gyöngéd Nyil, amikor a leskelődőt észreveszi, a lányra fenyegetve ráüvölt, és öklét rázva kifut. Tatjána fuldokolva a szégyentől lebotladozik a lépcsőn és térden csúszik be a szobájába.


Színváltás. Másnap reggel Sztyepanida és Akulina Ivanovna takarítanak, Tatjána vénlányságáról pletykálnak. Szerintük túl sokat fáj a feje, sokkal több szalmiákszeszt hozatott a szakácsnővel a minap, mint szokott. Ez a rész a dráma és az előadás súlypontja, Tatjána öngyilkosságot követ el.

Idézzünk újra Koltai Tamás kritikájából: „Latinovits igazi hőse: Sztyepanyida, a szakácsnő. Darás Léna alakításában a nyers és kiapadhatatlan népi erő jeleik meg a színpadon. Gargantuai figura: hatalmas, érzéki és egészséges. Szemérmetlenül egyértelmű mozdulatai reneszánsz életörömet sugároznak. Latinovits arra is módot talál, hogy alakjával kifejezze ítéletét a darab többi szereplője fölött.”

Megérkezik Percsihin. Dobák Lajos példányában ennél a résznél található a legtöbb bejegyzés. (Akulina Ivanovna lenézi Percsihint, mert rongyosan állít be, a madarász ezt mintha észre sem venné, vigasztalni kezdi a szomorú asszonyt.) Dobák Lajos az egyetlen, szerepnek szóló instrukciót is ide írta be:„Nem törődik senkivel ő sem. Enni jött!” Nem megalázkodik a gazdag rokonnál, hanem úgy viszonyul hozzájuk, ahogy legelőnyösebben tehet az ő helyzetében. Dobák Lajos ezután nagy betűkkel be is írta magának: „Tea!” és „megy teáért”, majd „az ágy elé ül”: „Nem valami sűrű, de azért köszönöm, mert nem üres, a sűrűbe meg beleragad az ember szája. Ami meg a tiszteletet illeti – hát legyetek szívesek és ne tiszteljetek… Én se tisztelek senkit…” A kis teaceremónia után Akulina Ivanovna azonnal kíváncsiskodni kezd. Afféle „illendőségből” nem kérdez rá arra, ami valójában érdekli, hanem céloz („No, aztán mikor lesz a lagzi?”). Elkezdődik egy talányos beszélgetés, a mi-tudjuk-ő-nem-tudja bizsergeti a nézőket. Percsihin semmit se tud Nyil és Polja házassági terveiről, de Akulina Ivanovna meg ezt nem hiszi el. A párbeszéd azzal kecsegtet, hogy egy kirobbanó nevetés lesz a vége, és a közönség feszültsége feloldódik.

Sőt, először Percsihin azt gondolja, hogy róla beszél a gazdaasszony. („Az a kakukk, amelyik hozzám jönne, nem költözne ebbe az erdőbe. Nem győzőm kivárni. Talán ide sem ér. Előbb meghalok…”) Mikor rájön, hogy a lányáról beszél Akulina Ivanovna, egy legyintéssel elintézi, szokás ilyeneket kérdezni lányos apáktól. Az asszony azonban nem hagyja annyiban, faggatózni kezd és felteszik a lehető leghomályosabb és legkomikusabb kérdést:

„Régen kezdődött már a dolog?” Percsihin (és Dobák Lajos) ezt nem hagyhatja ki:

„Hajaj!… Milyen dolog?

AKULINA IVANOVNA: Ne bohóckodj. Hiszen csak beszélt róla a lányod?

PERCSIHIN: Miről?

AKULINA IVANOVNA: Az esküvőről!

PERCSIHIN: Kiéről?!”

A csodálkozó Percsihin a drámában csillapítani próbálja a dühödt Akulina Ivanovnát, itt sem alakul ki igazán vígjátékba illő részlet, ám ennek a „félre-beszélésnek” más hangulatot ad Percsihin kérlelése.

Az előadásban Akulin Ivanovna leköpi a földön üldögélő madarászt. A mosoly visszatetszést kifejező grimaszba torzul nem csak az akkori néző, de a mai hallgató arcán is. Az anya nem felháborodott, hanem mélyen reményvesztett és egyben gyűlölködő. Csak akkor enyhül meg, amikor világosság válik, hogy Percsihin valóban nem tudott semmiről. A szegény rokon, a nép gyermeke, őszintén és leplezetlenül fejezi ki azonnal érzelmeit, örömét főleg. Szinte összeroskad a rászakadt boldogságtól, versben énekelget, táncol. Sajnos elfeledkezik mindenről ebben az eufórikus hangulatban és versikéjével megsérti a szülőket. („Jó apóst kap a drága, nem ül senki a nyakába.” „Teremtette! Teremtette! Nyilt a Polja elszerette, szedte vette teremtette, de jól tette, de jól tette!”) A megérkező Besszemenov egy pillanat megfagyasztja Percsihin jókedvét és haragosan rátámad. A szegény atyafi egy tollseprűvel védekezik. Ez a mozzanat megtöri a „rettegett” Besszemenov fellépését (a nézők is jól hallhatóan felderülnek). Eközben az illetlenül őszinte Percsihin sajnálja és vigasztalni próbálja az egyre dühösebb házigazdát, végül szemrehányóan odadobja „fegyverét”.

A rendező, Latinovits Zoltán ismét megakadályozta, hogy egy szereplő, most Besszemenov, komolyan vegye önmagát, ahogy a néző sem tudja beleélni magát az előadás folyamán a szereplők kínjaiba. Mintegy kívülről szemlélhetjük ezeket a személyeket, s így önmagunkat is. Minden bizonnyal ezért gyógyító az a színház, amelyben Latinovits Zoltán hitt. Egyik figura sem kivétel: a depressziós Tatjána ugyanúgy megmutat a nézőből a nézőnek valamit, mint a fösvény Besszemenov, a részegen filozofáló Tyetyerev vagy a némelykor kíméletlenül őszinte Nyil. Latinovits Zoltánnál nincs követendő etalon, emberek léteznek a színpadon hibákkal és erényekkel, csak azért, hogy segítsenek azoknak, akik a másik oldalon figyelik őket.

Olyan jelenetek következnek ezután, amelyekből megismerhetjük Besszemenov egészen más tulajdonságait. Kevés szereplőt színez ki ennyire Gorkij. A kelletlen jelenet után éles váltás, kiderül, hogy Besszemenov polgármester akar lenni, erre azonban többször nincs utalás sem a drámában, sem az előadásban. A jelenet értelme mindössze az, hogy megismerjük a kispolgár főbb politikai nézeteit. Szerinte a kisiparosok, a céhesek és egyáltalán az oroszok minden gazdasági bajának oka a zsidóság. Másik igen jellemző tulajdonságára, a fösvénységére többször felfigyelhetünk. Ekkor a karzaton belibbenő Jelena kifizeti a lakbért, az összes – házigazdák által felsorolt – új költségekkel együtt. Ismét rendezői ötlet és nagyon találó: Jelena leadja a karzatról a pénzt az érte ágaskodó Besszemenovnak, aki pontosan számol, visszaadja a maradékot, és amit kapott azt megköpködi. Latinovits Zoltán egyedi rendezői munkája a színészek mozgatásában ugyanúgy megfigyelhető, mint a díszlet vagy a szöveg kezelésének esetében is.

Már a Győzelem című darabnál fontos volta díszlet és ebben az előadásban is láthatjuk: a díszlet játszott. Nem nyomta el a színészek játékát, hanem a lehető legjobban aláhúzta a szereplők hovatartozását.

A jelenet alatt átvánszorog a színen Tatjána, bemegy szobájába. Besszemenov és felesége Pjotrról és Jelenáról morfondíroznak. Erkölcsi nézeteik lelepleződnek:

„AKULINA IVANOVNA: Talán nem akarja elvenni, csak úgy…

BESSZEMENOV: Hehe, ha tudnám, hát akkor nem szólnék egy szót sem… Nem mindegy, hogy nyilvános házba csavarog, vagy itt fent… Még jobb is így…”

Tatjána ezalatt szalmiákot iszik és nyögésére csak későn figyelnek fel szülei. Torka iszonyúan ég, vizet kér. Akulina Ivanovna fellármázza a környéket, Pjotr beszaladva igyekszik távol tartani jajgató anyját testvérétől. Jellemző helyzet: a csődület közepette Tyetyerev megjelenik a karzaton és sztentori hangon ezt kérdezi az alant futkározó és egymásnak híreket átadó emberektől: „Ég?! Mi ég?!” Ekkor még nem tudjuk, hogy belehal-e Tatjána. Míg az orvosra várnak egy asszony besettenkedik és így vigasztalja a síró Akulina Ivanovnát: „Ne sírjon, mama! Megesik az! Ej… szegénykém… Lám, Szitanovnak, a kereskedőnek a kocsisát is oldalba rúgta a ló…”

A legtragikusabbnak mondható pillanatban sorozatos kontrasztok törik meg a gyászos hangulatot. A pletykálódók, kíváncsiskodók, Sztyepanyida és Tyetyerev ingerült szurkálódása, majd a szakácsné üvöltése („Osztrohányi Szűzanyám!!! … Kifut a tej!!!”) nevetségesen torz jelentté degradálják Tatjána öngyilkosságát.

Fura módon az egész dráma szinte szó szerint hangzik el (friss, az előadás számára készítetett fordításban), azonban az utolsó fényváltozás után – vagyis a dráma 4. felvonásának elejéről – két jelenetet teljesen elhagynak az alappéldány létrehozói, Latinovits Zoltán, Elbert János (fordító) és Siklós Olga, a veszprémi színház akkori dramaturgja.

Hosszú dialógusok hiányoznak innen, amelyek kezdetekor Cvetajeva felfogását ismerhetjük meg. Ő a Jó Tanítónő, akinek örömet okoz a munkája, és Tatjána barátnője, vigasztalni próbálja a lábadozó lányt. A drámában „szócső”, az előadásban nincs szükség rá, és Tatjána magánya is szembetűnőbbé válik. Ugyancsak a drámában ott van Siskin, a diákbarát – az ő jelenléte sem szükséges az előadásban. A Pjotr és Nyil közötti kirobbanó vita eredetileg miatta indul (visszautasított egy állást, mert antiszemita volt a munkaadó). Sokkal egyértelműbbé válik a két fiatalember ellentéte. Egyidősek, de egészen más világban élnek.

A drámában ezt olvashatjuk:

„NYIL: Te meg szerelmes vagy és viszont szeretnek. Neked még ez sem ad örömet?

PJOTR: Egyről-másról megfeledkezel. Először is: diáknak nem szabad nősülnie; másodszor: közelharcot kellene vívnom a szüleimmel, harmadszor…

NYIL: Egek ura! Nagy szó az bizony! Nincs más hátra: menekülj innen! Menekülj a pusztába komám!”

Az előadásban ezt hallhatjuk:

„NYIL: Te meg szerelmes vagy és viszont szeretnek. Neked még ez sem ad örömet?

PJOTR: Igen, igen, de… Pro primo: diáknak nem szabad nősülnie. Pro secundo: közelharcot kellene vívnom a szüleimmel. Pro tertio…

TYETYEREV: Protekció!

NYIL: Egek ura! Nincs más hátra: menekülj innen! Menekül a pusztába, komám!”

„A színpad könyörtelen. A játékban a fehér és fekete szürke unalommá lesz, ha nem támogatjuk a színskála összes színeivel. A színpadon a jó és a rossz fogalomköre differenciált ötvözetben mutatja ki az emberi léleknek és ösztönvilágnak ezerféleségét. A játék természetes ritmusát a kanyaros emberi lélek sokívűségének együttes felmutatása szabja meg…!” – vallja Latinovits Zoltán. (Emlékszem a röpülés boldogságára. Összegyűjtött írások. Szerk. Szigethy Gábor, 1985.)

A szülők ekkor érkeznek a templomból, kellően komoran. A fiatalok beszélgetése során Tatjána védelmébe veszi apját:

„TATJÁNA: Igen, próbáljátok megérteni… nem tehet arról, hogy régebben született, mint mi…, hogy másképpen gondolkozik, mint mi… Milyen kegyetlenek vagyunk mi, emberek! Milyen durvák és kíméletlenek! Arra tanítottak bennünket, hogy legyetek jók, szelídek…

NYIL: És a nyakunkba ülnek és cipeltetik magukat…”

A dráma szerzői utasítása szerint itt Nyil utánozza Tatjánát. A lány szövegénél csak egy utasítás olvasható: „felingerül” és azért fogja pártját apjának. Ha Nyil ezt utánozza, akkor is mulatságos lesz a helyzet, hiszen egészen másképpen a szülők ellenében beszél. Az előadásban a rendező arra is gondolt, hogy ennek a lánynak ugyan nem sikerült az öngyilkosság, de – mint annyi öngyilkosjelölt – élete végéig szenvedi fog tettének következményétől. Torzan, nyögve, suttogva tud már csak beszélni és EZT utánozza Nyil. Az eddig életerős, vidám fiatalember itt szívtelennek mutatkozik. Jól tudja, miért akart meghalni Tatjána, de az erősebb jogán – aki sohasem szorongott az életet szemlélve – kigúnyolja a lányt. Mindenki nevetni kezd, egyikük sem lepődik meg Nyil tettén és egyikük sem védi meg Tatjánát.

Az előadás végén Pjotr nyíltan felvállalja Jelena iránti szerelmét és felmegy hozzá. Tyetyerev és a gyanútlan Percsihin így vigasztalja a bosszús apát:

„TYETYEREV: Visszajön. Nem ment messzire. Följött. Felcipelték. Majd lemegy. Ha meghaltál, átrendezi ezt az istállók, máshova állítja a bútorokat és ugyanúgy él majd, mint te: ilyen okosan, bölcsen, kényelmesen…

PERCSIHIN: Látod, te pukkancs!”

A madarász későn veszi észre, hogy Tyetyerev nem vígasztal, hanem gúnyolódik, végül kereplőzve távozik. Besszemenov szokásos haragos válaszát apatikusan már csak a levegőnek mondja. Kontraszt: Sztyepanyida az összeomlott apával egy időben tüsszögve kesereg azon, hogy nem bírja el a szamovárt. A szülők panaszkodva ballagnak szobájukba. Percsihin Tyetyerevhez indul, és a karzatról sajnálkozik: „Csudabogarak!”

Csak Tatjána marad a színen. A drámában Tatjána rákönyököl a zongora billentyűire és ezek elhaló, disszonáns hangjaira hull le a függöny.

Az előadást ebben a pillanatban nagyon hangos vonatfütty zárja. Majd egy elinduló és gyorsuló vonat kattogása. Az akusztikus példányban Latinovits Zoltán bejegyzése szerint: „a dohogás távolodásával forradalomra utaló dallam” (Ám ez a hangfelvételen nem hallható!)

Nyomatékos, szinte katartikus befejezés, hiszen a lecsendesült viták után a jelenetet ez a hang „fejezi le”. De azt is hallani, hogy a nézőkre is megindítóan hat a sok fellobbanó, lenyugvó vita utáni feszült nyugalmat széttörő zaj.

Szerencsére az akusztikus példányban Latinovits Zoltán kézírásával megmaradt egy bejegyzés: „fölvörösödik a színpad”. Ezt a felvételen nem közli a bemondónő és csak egyetlen kritika említi meg, mint fontos jelenséget. Lényeges utalás ez az előadás végkicsengését illetően. Nem csak a vonat zaja miatt, de a szín miatt is, ami „belepi” a színpadot, a szereplők egyedül lehetséges létezési terét. Latinovits Zoltán következetesen ragaszkodott elképzelésihez a próbák során és a groteszkről (annak gyógyító erejéről) vallott meggyőződését a színpadon létre is tudta hozni. „Bugyborékoló századunk műfaja: a groteszk, mint vidám sebész diagnosztizál, és rabonbáni egyszerűséggel metszik ki belőlünk a mérges férget. Int és óv: őrzők, vigyázzatok a strázsán. (Az élet él és élni akar. De kevés a rabonbán!!!)” – olvashatjuk Összegyűjtött írásaiban. Határozottan körvonalazott rendezései ars poeticájának ez az egyik alapköve. A színház gyógyító hatását legjobban ebben a műfajban – az egyszerre síró és nevető groteszkben – tudja érzékeltetni.

A másik tartópillére a kollektív munka és a fegyelem.

Baló Júlia riportja A színházi fegyelemről a Színház 1976/5. számában jelent meg[3]. Ebben így nyilatkozik:

„– Aki a színházban dolgozik, ne legyen fegyelmezetlen. Azaz: a színészet önként vállalt hivatás. Így a színházi ember ab ovo fegyelmezett. Legalábbis az kellene, hogy legyen – no persze, nem a társalgóban, hanem a színpadon. (…) Bármilyen kollektív sportban – vízilabda, kosárlabda, foci stb. – a rossz játékost kiállítják vagy lecserélik. (…)

– A színészek túlterheltségén kívül mitől lehet még „fegyelmezetlen” egy előadás?

– A rossz rendezéstől. Ha rendező nem képes összekötő kapocsként a színész és a néző közt vérpezsdítő előadást teremteni, minden egyes színpadi szituációt kellőképpen értelmezni – természetes, hogy a színész kitalál „valamit”. (…) Az én ’magányom’: hogy őrzöm magamban azt, ami kollektívképző erő és hit – ezeket nem adom föl.

– Legnagyobb sikereit éppen azokban a színházakban aratta, melyekben, mint említette, nem voltak ’csapatok’.

– Meglehet, mégis úgy érzem, hogy például Veszprémben sokkal többet dolgoztam, magasabb értékűt csináltam, mint a Vígszínházban vagy a Tháliában. (…) Egyetlen ambícióm: négy évvel Veszprém után ismét összehozni egy kollektívát, de most már úgy, hogy a műsortervet közösen állítsuk össze új magyar darabokból. A drámaírók műhelye lehetne ez, és egyben színészképző is, hiszen abban is nagy a hiány. A drámaírónak nincs műhelye Magyarországon – kivéve talán Pécset vagy egy-két várost. A drámaírás mesterség, s ezt csak a színpadon lehet megtanulni, próbák közben. A drámaíró együtt írhatná velünk, változtathatna a darabon. Tehát nem ambícióm, hogy klasszikus szerepeket játsszak el, s még egy nyomot hagyjak azon a széles országúton, amelyen már rengetegen jártak előttem és én lennék talán a milliomodik.”


1973-ban jelent meg könyve, a Ködszurkáló. Ebben külön fejezet szól a rendezésről [Drámát rendezni – szerk. megj.]. Rendezéseinek sajátos térkezelését mérnöki tanulmányaira vezeti vissza és ezt a fajta „tehetséget” meg is követeli a jó rendezőtől:

„Miután a rendező forgatókönyve a dráma, láttatni azt csak akkor képes, ha térlátása harmonizál gondolataival. A drámát a színpadi térben a rendező helyezi el. Térformáló ereje is világnézeti közegben mozog. Anyaga nem tégla, vas, cement és üveg, hanem akarategység, színész-emberség, lélekoldó modul és a szellem gyermekin áttetsző tisztasága. Ez jelenti az adekvát fantáziát, az adekvát megjelenítést.

Emberismerete az íróéval, költőével, pszichológuséval rokon. Organikus gondolatait csak így tudja a társulattal vagy az egyes színészekkel közölni. Munkájának legfőbb segítője a színész. Ismerni kell az embert, közölni kell tudni a gondolatot, sokszor előre-játszani, megmutatni a színésznek a játékot és a szituációkat, méghozzá úgy, hogy minden egyes színész a maga felfogóképessége szerint értse meg a szándékot. Ideális esetben tehát a rendező sokágú színészi képességekkel megáldott egyéniség. Harmóniaérzéke kicsiszolt és magas fokú. Ízlés, hatás, kifejezés, stílusérzék öntvényben egyesül munkájában. Elengedhetetlen szerkezeti érzéke is, hiszen a műszaki munkálatok egyszerűsítése és szervezése is feladata.

Legtermészetesebb tulajdonsága az igazságérzet. Lelkiereje, élesztő képessége és tűzcsiholása új lendületet adhat a fáradó csapatnak. Munkabírását közösségi hite és megszállottsága fokozza. Pillanatnyi kisiklás is demoralizáló lehet. Munkáját a tervszerűség és pontosság irányítja. Felkészülésének bizonysága a lelkiismeretesség. (…)

A rendezőnek bölcsnek és harcosnak, újat akarónak és hagyományőrzőnek, diplomatikusnak és konzekvensnek kell lennie. Munkájának alapja az emberi-mérnöki logika.”




A KISPOLGÁROK KRITIKAI VISSZHANGJA


A Ruttkai Éva Emlékszoba[4] tulajdonában található Latinovits Zoltán egy rajza az általa elképzelt díszletről. Sőt, ezen a hevenyészett rajzocskán megjegyzéseket is olvashatunk Nyilről: „Nyil = egészséges, jóétvágyú ember = forradalmár, Ő a pozitív figura. Burnót valakinek játék! Zsúfolt szűk tér legyen! Ikon örökmécsessel.” A felülnézeti rajzon látható: már elképzelte Tatjána vackát a jobb oldalon, az étkezőasztalt középen és lépcsők rajzát is látni, tehát emelvényben is gondolkodott. A díszlet erőteljesen uralta a teret. Erről a Láttuk, hallottuk című rádióműsorban (1973. április 20. Kossuth Rádió, 20 óra 20 perc) Angyal Mária mondta el véleményét: „Molnár Péter kitűnő színpada alkotó módon vesz részt a rendezői koncepció megvalósításában. A háromszintes díszlet, józan, puritán, geometrikus, de egyes részletei szándékosan, komikusan elrajzoltak pld. a balusztrád vagy az ebédlőasztal. A valóságos, csaknem naturális elemek így egy sohasem volt házzá, státusz-szimbólummá állnak össze. A létforma statikus szilárdságát ígérő súlyos galéria nyomasztóan nehezedik a ház lakóira. A vízszintesen futó, nyitott folyosó, és a középvonalát metsző, a családi tűzhelyet és a szent Ikont hordozó egyetlen függőleges faldarab óriási keresztet rajzol a térbe (…).” A közös munka során kialakult díszlet határozott vonalai mégsem nyomták el a színészek játékát. Mi több, többfajta értelmezésre adott lehetőséget: kereszt, kard stb.

Mihályi Gábor már idézett, Nagyvilág-ban megjelent írásában a hármas, vízszintes tagolás szimbolikus jelentésére hívta fel a figyelmet:

„Hazai színpadjainkon ugyancsak szokatlan módon kap szerepet a gondolatok értelmezésében és megjelenítésében a Molnár Péter építész tervezte, három szintre tagolt színpadkép. A zenekari árokban lent található a nagy ebédlőasztal – a kispolgári pokol jelképe. Fent viszont, az asztallal párhuzamosan egy galéria húzódik végig a színpadon – ez vezet az albérlők szobáiba. Innen fentről hangzanak el, mint egy templomi szószékről Tyetyerev kántor súlyos igazságokat, s fájdalmas féligazságokat tartalmazó gúnyos prédikációi. De a galéria, az oda felvezető lépcsővel – egyben a kispolgári létből való menekülés reményét is jelképezi. Maga a színpadtér: Tatjána szobája, és a Besszemenovék otthonának egyéb helységeibe vezető előszobaféle. Itt zajlanak le a régi erkölcsökben, szokásokban megmerevedett, az újuló világból mit sem értő öregek, s a valami más, valami új után kívánkozó fiatalok közötti nagy összecsapások.”

A díszlet és a színpadkép felidézésnek tekintetében (is) a leghasznosabb kritika a Színház 1973./5. számában jelenet meg. Koltai Tamás bírálatában nem csak a rendezés és a szereplők nagyszerű teljesítményére tér ki, hanem a díszletet is részletesen leírja és egyes világítási effektusokat is megemlít. Ezek sokat segítenek rekonstruálni, elképzelni az előadást. A hangfelvételből gyakran nem tudhatjuk meg, miért kuncog a közönség vagy mi történik éppen a csendben. Koltai Tamás a díszletről nem csak elismeréssel ír, de elgondolkozik azon is, hogy számára mit jelent:

„Mielőtt az előadás elemzésére térnénk, erről kell beszélni: a produkció formai kompozíciós bravúrjáról. Molnár Péter bonyolult térszerkezetű színpadát Latinovits úgy működteti, hogy a látvánnyal megtámogatja a gondolatot. Megszoktuk, hogy a Kispolgárok enteriőrdráma, amelyben csak naturális mozgások lehetségesek. A veszprémi díszlet szakít a naturalista szobamegoldással, három horizontális síkra tagolja a színpadot, s ezzel a rendezőnek módot nyújt arra, hogy koreografikusan megkomponálja a játékot. Latinovits nagyvonalúan szervezi meg a látványt, anélkül, hogy öncélú lenne: premier és totál plánokkal dolgozik, kiemel és a háttérbe olvaszt jeleneteket, a hang- és fényeffektusokat, a ritmusváltást nagy biztonsággal alkalmazza. (…) Valószínűleg nem volt gyakori az ilyen kőbalusztrádos szobabelső a századforduló kisvárosban élő, módos orosz polgárainak körében, mint színpadi díszlet azonban mélyebb igazságot fejez ki, mint bármilyen aprólékos realizmussal berendezett enteriőr. Ugyanígy nincsenek ellentétben a színpadkép stilizáltságával az ebédlőasztal körül használt, gondosan és a korhoz illően kiválasztott kellékek sem. (...) Itt, ezen a szinten mindennek választékosnak, élethűnek kell lennie. A másik két szinten a kellékek fölöslegessé válnak - ott már a csupasz eszmék kerülnek szembe egymással.”

Az előadás befejezéséről csupán két kritika ír. A Magyar Hírlapban Szombathelyi Ervin az általa látottakat már értelmezi: „Ami az egyes beállításokat illeti, különösen szép a zárójelenet, amikor a mozgás, a fény, a díszlet, a hang együtt jelzi azt a küszöbönálló forradalmat, mely először húzta meg a lélekharangot a kispolgári magatartás felett.”

Koltai Tamás egyszerű díszletleírása azonban hitelesebb egy elemző, vagy kutató számára: „… Latinovits a zárójelenetben a Nyilek jövőjére utal akkor, amikor mozdonyfüttyel és a háttéren áttörő vörös fénnyel fejezi be az előadást.”

A megtalált példányok egyes bejegyzései sok esetben segítettek megfejteni, hogy mi történhetett a színpadon, vagy mikor és miért láthatjuk a fotókon a szereplőket ilyen-olyan helyzetekben.


Recenziók a rendezésről

A díszletről nem csak a fotók, de a kritikai visszhang öt írása is beszámolt. Az MTI archívumában több mint 140 fotót őriznek erről az előadásról. Megmaradt a Próbakönyv, megmaradtak példányok, az ebédlőasztal körüli nagy, támlás székek közül egypár még mindig megtalálható a Veszprémi Színház díszletraktárában és még sorolhatnánk, de valójában mi maradt az előadásból?

A Kispolgárok nem csak egy Gorkij előadás a hetvenes évek elejéről, hanem egy rendkívül elszánt és tehetséges színházi alkotó életművének része. Mindaz, amiben Latinovits Zoltán hitt, elérendő célnak tekintett, és a gyakorlatban is igyekezett megvalósítani. Sokszor nyilatkozta és könyvében meg is írta: a rendezést és az írást tekinti egyre inkább fontosnak az életében.

Első rendezése nagy feltűnést keltett, és első könyvének (Ködszurkáló) megjelenése miatt a Kispolgárokis feszültebb légkörben jött létre. Utólag életművét ismerve csak csodálkozást vált ki az, hogy a Kispolgárokról a sajtóban 6 írás jelent meg. Később Latinovits Zoltánról szóló, megemlékező könyvekben megemlítik ezt az előadást is, bár a Győzelem – mint kortárs magyar darab – megelőzi a Kispolgárokat.

A kritikák szinte egyhangúan kijelentik: professzionális színvonalú a Kispolgárok. Térkezelése kiemelkedően jó, és eredeti módon szakít a naturalista-realista díszletek nyomasztó jelenlétével. A díszlet játszik és kiegészíti a szereplők remekül koreografált mozgását és játékát.

A rendezésről

A bírálatok írói kivétel nélkül Latinovits Zoltánt, a színészt látták a rendezőben. Egyedül Koltai Tamás „merte” kifejteni, hogy az előadásra leginkább a professzionalista rendezés jellemző (diploma nélkül!):

„Az első, ami vitathatatlan a veszprémi Kispolgárok-előadásban: Latinovits Zoltán rendezői professzionalizmusa.

Németh László Győzelem című drámájának színpadra állításakor még úgy tűnhetett föl némelyek szemében, mint a hályogkovácsé, aki nincs tudatában annak, hogy életveszélyesen operál. Látszat volt az is; Latinovits nem a dráma ellen rendezett, hanem megkövesedett előadási hagyományok ellen. Nem a zárt drámai konstrukciót verte szét, s főként nem az írói gondolatot, hanem csak azokat a szcenikai közhelyeket, amelyek a színpadi gyakorlatban hozzáragadtak a Németh László-drámákhoz.

A Kispolgárok előadása tökéletes remekmű. És ez nem egyszerűen Latinovits megszállottságának köszönhető. Erős elhatározásból, hitből és lelkesedésből lehet színházat csinálni – nélkülük bizonyosan nem –, de ennyi még nem garantálja a minőséget. Latinovits a színház megszállottja. Fanatizálja a veszprémi együttest. Egy előadásból mindig látni, hogyan viszonyulnak a szereplők az ügyhöz. A veszprémi Kispolgárokból az egyet akarás, a kollektív szellem, a célért való mindenről lemondás szent lobogása érződik.

De ez még mindig kevés volna a sikerhez. Az is, hogy Latinovits jól olvasta el a darabot, és hatalmas gondolati-filozófiai apparátussal tolmácsolja. Ezen túl még meg is kellett rendeznie. S második rendezése a mesterség birtokba vételéről tanúskodik. (…)

Rendezésről beszélve először is ezt a furcsának tűnő – mert a nemzetközi gyakorlatban alapkövetelménynek számító – szakmai minősítést kell megfogalmaznunk: abszolút profimunka.”

Koltai Tamás a Színházfaggató című 1978-ban megjelent könyvében külön kitér Latinovits Zoltán két rendezésére és kiegészítve, de lényegében (a Kispolgárokat illetően) az 1973-ban publikált írását használja fel ebben a tanulmánykötetében. Kritikája nem csak elemző-bíráló tanulmány, de egyszerű „dokumentáció” is arról, hogy milyen konkrét eszközökkel élt a rendező és a színészek. Azért (is) kerülhettek önálló kötetbe Koltai Latinovits Zoltán rendezői munkáiról szóló írásai, mert az akkori kortárs színházi élet részének érezte a kritikaíró a hetvenes évek elején létrejött előadásokat, akkor is, ha a könyv megjelentekor már rendezőjük és a főbb szerepeket játszó színészek közül páran már halottak.

Mihályi Gábor a Nagyvilág 1973. 5. számában Tovsztonogov 1969-es leningrádi rendezéséhez méri a veszprémi Kispolgárokat:

„Kételyeim elsősorban akörül forogtak, lehet-e újat, s mást mondani Tovsztonogov mára hangolt, mához szóló Kispolgárok rendezése után. Örömmel tapasztaltam, hogy a veszprémi színház nem maradt alul a legnagyobbak nemes versenyében. Latinovits nem hagyta, s nem is hagyhatta figyelmen kívül Tovsztonogov Kispolgárok értelmezésének izgalmas, új eredményeit, ám ezekből kiindulva szuggesztívan okos, a századeleji orosz valóságba épített, s mégis napjaink ihlette magyar atmoszférájú rendezéssel lepett meg. (…) A veszprémi előadás is véghezviszi a kispolgárok élve boncolását, ám Latinovits nem tudja, nem kívánja magát a tovsztonogovihoz hasonló mértékben elhatárolni a viviszekció áldozataitól. Latinovits úgy véli: ezek a kispolgárok – ezek a mi szüleink, mi az ő gyerekeik vagyunk; a kispolgáriság bűneitől: az önzéstől, a kisszerűségtől, mégha olyannyira szembefordulunk is a maradinak, korlátoltnak ítélt öregekkel, mi magunk sem vagyunk mentesek. Tovsztonogov elidegenítő játékstílusával szemben – amely színpadi effektusok sorával töri meg a nézőnek a megidézett hősökkel való azonosulási kísérleteit – a veszprémi előadás szemléletét az öngúnnyal jellemezhetnénk. Az egyes alakok megközelítése, beállítása ennek megfelelően fájóbb és tragikusabb. Egyszerre elégikus és groteszk is. Sajnos nincs terünk rá, hogy részletekbe menően elemezzük Latinovits drámaértelmezését, meg kell elégednünk annak megállapításával, hogy hazai színpadjainkon szokatlan következetességgel sikerült a maga rendezői koncepcióját a legapróbb részletekig végiggondolnia és művészileg megjelenítenie. Olyan előadást láttunk, ahol érezzük, hogy minden hangsúly, minden gesztus, minden kellék a helyén van: az adott mondatot csak úgy lehet eljátszani, ahogy az a színpadon elhangzik, megtörténik. (...) A Kispolgárokat bemutató veszprémi társulatban nincsenek kiemelkedő színészegyéniségek, s Latinovits irányítása alatt az együttes mégis igen magas szintre jutott. Ennek az eredménynek a titka nagyon is racionális: a gesztikus játék következetes alkalmazása volt az, amely a színészek játékának rendkívüli szuggesztivitást kölcsönzött.”

Földes Anna interjúkötetéből azonban kiderül: Latinovits Zoltán nem látta ezt a vendégjátékot Pesten, csak hallott róla.

A színház megmaradt irataiból tudni: 1973. január 23-án volt az olvasópróba, a bemutató előadást 1973. február 16-án 19 órakor tartották. Összesen 32 alkalommal játszották, utolsó előadása 1973. április 13-án, pénteken zajlott, a Próbakönyv tanúsága szerint zavartalanul: 19 óra 7 perctől 21 óra 20 percig.


Besszemenov, Vaszilij Vasziljevics Iványi József †1979

módos kispolgár, a szobafestő céh atyamestere

Akulina Ivanovna, a felesége Göndör Klára

Pjotr, volt diák Harkányi János

Tatjána gyermekeik Majczen Mária †1974

Nyil, Besszemenov nevelt fia Cserhalmi György

mozdonyvezető

Percsihin, Besszemenov távoli rokon Dobák Lajos †2006

dalosmadarakat árul

Polja, a lánya, varrónő, családoknál dolgozik Cserhalmi Erzsébet

napszámban

Jelena Nyikolajevna Krivcova Meszléry Judit

börtönőr özvegye, Besszemenov albérlője

Tyetyerev, kántor, Besszemenov albérlője Tánczos Tibor †1979

Siskin, diák Dévai Péter

Cvetajeva, tanárnő, Tatjána barátnője Mikes Emma

Sztyepanyida, szakácsnő Darás Léna †1990

Orvos Hegyi Péter

(a hangfelvételen: Bakody József)

Egy asszony Bálint Mária



Díszlettervező Molnár Péter †2000

Jelmeztervező Hruby Mária

Rendező Latinovits Zoltán †1979


Földesi Éva (kapcsolat: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. )
A dolgozat 2002-ben készült.


[1] A beszélgetés olvasható az Európai kulturális füzetek 20–21-es számában: http://www.c3.hu/~eufuzetek/index_2021.php?nagyra=20_21/2021_B11_LatinovitsZoltan.html (szerk. megj.)

[2] A tétnélküliség drámája; http://szinhaz.net/pdf/1973_05.pdf (szerk. megj.)

[3] http://szinhaz.net/pdf/1976_05.pdf (szerk. megj.)

[4] Az emlékszoba – pénzhiány miatt – 2004-ben bezárt. A Gábor Júliával és Szigethy Gáborral készített interjú itt olvasható: http://www.budaipolgar.hu/latogatoban/index.php?newswf2_action=print&newswf2_id=10069 (szerk. megj.)

http://ruttkai-latinovits.comlu.com/munkassag_rendezes_kispolgarok.html