21:30, Kedd (február 21.), Duna World

Györgyike, drága gyermek
magyar tévéfilm, 97 perc, 1983

szereplő(k):
Pártos Erzsi
Schütz Ila
Balogh Erika
Zenthe Ferenc
Györgyike 17 éves, illúziókkal teli színinövendék fellázad a szülei által szorgalmazott gazdag nagyiparossal kötendő házasság ellen. Lázadása azonban hamar kudarcba fullad s aláveti magát a szülői akaratnak és férjhez megy, hogy megtanulja, hogyan kell "úri" nőnek lenni.

*

Györgyike drága gyermek
(Szomory Dezső színdarabja a Vígszínházban)
Fekete Miklós

Ha nem is volna érezhető e darabban egy mélyen elgondolt bánatos érzés lüktetése, vagy ha nem is volna meg benne az, vagy nem tudnók észrevenni benne azt, mi előttünk drámává, a szó költői értelmében véve, drámává avatja e színpadra vázolt polgári históriát; Györgyike, drága gyermek, még akkor is az maradna, aminek a szerző szerényen maga taksálja, igen kedves, igen érdekes, jól megírt valami. (Ha jól emlékszünk így mondta.)

Ez maradna a darab és evvel még elég méltányosan lenne értékelve, ha mindvégig az első felvonás nyomán haladna, mely felvonás a színpadnak tett apró koncessziókkal, a technikázásnak észrevehető jeleivel, a színpadi hatás teljességének ellenére is kevesebb művészi értékkel bír, mint a másik két felvonás, mely a mesterkéltség minden nyoma nélkül, tiszta, átlátszó konstrukciójával olyan hatást kelt, mintha egy darab élő, társadalmi formák közé beszorított élet lenne a színpadra emelve, mintha a művész, ki az életben és a lélekben halászik, az élet zavaros vizéből kiemelt hálójának tartalmát borítaná rá a színpadra.

E két felvonás, a maga egyszerűségével, életszagával és melegségével, az első felvonásban kifejtett, sőt mesterkélten kifejtett drámai magnak, erőteljes és fejlesztő humusza, honnét költőien és meghatóan kel ki Tersánszky Lászlónak, tán nem egyedül álló, de finom gondolatokkal és szomorúságokkal teleszőtt drámája, az a dráma, mely a Szomory Dezső darabjának, szerzőnek darabja értékéről adott meghatározásánál, nagyobb jelentőséget kölcsönöz.

Két életfelfogás küzdelme avatja drámává a Tersánszky László és Hübner Félixné egymáshoz való viszonyának történetét.

És ez az: A melegséggel és örök melegséggel kecsegtető pillanatok legyenek-e éltünk bizonytalan determinálói; vajon a boldogságot sejtető pillanatok, gondtalan, mohó felélése; a naiv, vagy magasztos érzések kielégítése legyen-e az, mit az élet tartalmának tartsunk; vajon a perceknek éljünk-e, kövessük-e a szirénákat?

Vagy pedig legyünk erősek a pillanatokkal szemben, ne higgyünk fellángolásainkban és ha már gyöngíteni kezdené ellenállásunkat a szirének dala, köttessük magunkat a vitorlarudakhoz, hogy elkerülve a pillanatnyi boldogság s tán örök gyötrelem szigetét, veszélytől óvakodva, vágytalanul, vagy okosan vágyva, nyugodtan hajókázhassunk a szabad tengeren?

A darabban pedig az történik, hogy Tersánszky László, a naiv szerelmes, ki gyönyörű érvekkel és tirádákkal az első felvonásban magáévá tette Györgyikét, a harmadik felvonásban, sok méltatlanságon és szenvedésen épp Györgyike miatt átesve, jön lángoló és mély szerelemmel, hogy elvegye vélt jutalmát, Györgyikét. Ám Györgyike, valamikor a pillanatoknak hivő, férjétől megzabolázva, nehány heti nagyvilági és fényűző élet után, megkedveli jelenlegi életét, az ő erős és férfiasan szerető urát, megokosodik, lenézi saját egykori gyengeségét, bölcs lesz a cinizmusig. És mikor jön a szerelmes László az ő drága gyermekéhez, egy cinikus, fölényes, nagyvilági hölgyet talál ott helyette, ki fölényességével és nyugodtságával tönkre silányítja az ő szerelmes tirádáit, őt magát is és szenvedve és lihegve, mint egy agyonrugdalt kutya, elhagyja az ő volt drága gyermekét, kiről nem tudja megérteni, hogy lehetett azzá, ami...

Igaz, ezt Porzsolt Kálmán se tudta megérteni, de annál jobban megértette és megmagyarázta Varsányi Irén, ez a csodálatos asszony, szerepének leglelkébe látva; ami viszont Tanainak, Tersánszky László szerepében, úgy hiszem, nem sikerült.

Nyugat · / · 1912 ·

*

Szomory Dezső
Györgyike, drága gyermek színmű
Győri Nemzeti Színház

Egy család – a XX. század eleji Budapesten – három eladósorban lévő lánnyal!
Az elszegényedő szülők egyetlen lehetősége, egy gazdag házasság. S láss csodát, az egyik leányt, Györgyikét meglátja a középkorú milliomos bécsi gyáros. A kislány szépsége, finomsága magával ragadja a férfit, és a köztük lévő korkülönbség ellenére feleségül kéri.
Az esküvőt Bécsben tartanák, és a váratlan luxus előnyei, a szülők unszolása, a rokonok és barátok ravasz és lehengerlő tanácsai Györgyikét szinte magával sodorják a házasság kikötőjébe.
A kis színinövendék választás elé kerül. Vajon igazi szerelme, a színházban vele együtt statisztáló színinövendék, Tersánszky László lángoló és tiszta érzései, vagy egy gazdag, de viszonzatlan viszony legyen-e élete értelme?
Györgyikének döntenie kell. És ő dönt.
Áldozat-e a kislány, vagy egy hirtelen felnőtt önző nő?
Mikortól válik a valódi, igazi szerelem élethazugsággá, a fiatalság tisztasága a kompromisszumok áldozatává?
Szomory Dezső és Györgyike – a drága „gyermek" fölteszik a kérdést; a néző pedig saját ízlése és hite szerint adhatja meg a választ…
http://www.gyoriszinhaz.hu/index.php/galeria/category/63-gyoergyike-draga-gyermek

*

Szomory Dezső író, újságíró, színműíró

Született.
1869. június 2. Pest, Magyarország
Elhunyt:
1944. november 30. Budapest, Magyarország

Életrajza:
Adatok:

1885 - tudósításokat ír a Pesti Hírlap részére
1887 - Jászai Mari -szerelem
1890 - 1906 Párizs, London
1896 -első dráma bemutatója: "Péntek este"
1920 - Vígszínház "háziszerzője"
1936 - utolsó drámájának bemutatója: Bodnár Lujza
1939- darabjait letiltják a magyar színpadokról
1944 - halála

Életútja részletesebben

Iskolai tanulmányait az "Evangélikusoknál" és a "Piaristáknál" végzi. Eredetileg édesapja zenei pályára szánja és ebből a célból a Zeneakadémián folytat tanulmányokat. Itt Nikolits Sándor mellett többek közt Liszt Ferenc tanítványa. Tanulmányait megszakítja, s újságírónak áll. 16 évesen korában már a Pesti Hírlap munkatársa, igaz apró tudósításokat ír. A fiatal Szomory egy véletlen találkozás révén a híres díva Jászai Mari szerelmét vívja ki. A majd kétszerannyi idős művésznő rajongása, s Szomory kapcsolata társasági téma. Megbotránkozást vált ki, a színésznővel szembeni támadások felerősödnek. Talán e közjátéknak köszönhetően, no meg érlelődő katonai bevonulása elől Párizsba utazik 1890-ben. Majd két évtizeden keresztül Párizsban, majd Londonban él önkéntes emigrációban, mígnem az ellene szóló elfogatóparancs érvényét veszti, ami a hadkötelezettségének elmulasztásáért járt volna.

Szomory a szerző

Még javában párizsi emigrációját tölti, amikor első színdarabját elfogadja, és játszásra ajánlja a Nemzeti Színház Drámabíráló bizottmánya, s a "Péntek este" c. dráma kezdi a sort a Szomory színdarabok későbbi folyamának. Párizsban a Quartier Latin-ben lakik, és újságírásból tartja fönn magát. Jó barátságot ápol a kortárs francia írók soraival, de legkiváltképp Alphonso Daudet tünteti ki jó barátságával, valamint Munkácsy Mihály művészi körébe kerül, újságoknak dolgozik, sőt egy francia novelláskötete is megjelenik.
Lelkében, vágyaiban itthon él, de nem jöhet haza, mert körözött katonaszökevény. Maga helyett cikkeit és novelláit küldi haza. Távolléte alatt két novelláskötete is megjelenik itthon, neve kezd ismert lenni az újakat kereső századfordulói magyar irodalomban. Csak ő maga nincs a hazájában. Holott egyre jobban gyötri a honvágy, de nem a hazai polgári világhoz, ahonnét származik, hanem ahhoz a magyar nemesi-udvari körhöz, amelyet megszépítve képzel el. Írói stílusa itthon nagy viták kiváltója, ugyanakkor eredeti fordulatos nyelvi játékai, fordulatos cselekményű drámái kapcsán kedvelt színpadi szerzővé válik

Újra itthon

Stílusa eltér a normális beszédtől, fő célja inkább a szabatos beszéd, az olyan szófordulatok sora, amelyek lehetőség szerint, mind jobban lefedik a mondanivalót, a valódi jelenségeket. Minden egyes szó elhelyezkedése, hosszú töprengés végeredménye, minden mondatnak kimódolt jelentősége van, a következő mondatok felvezetéséhez. Dialógusainak íve szinte megrajzolható, valahonnan tartanak valahová, s a darab kulminációs pontjában, a sok ágon futó eseményszál, egymás hatását felerősítve vezetik katarzishoz a nézőt. Máskor meg muzsikát keres a beszédben, minden másnak adott pillanatban alárendelve, s ezért egyik-másik munkájában néhol zavarosnak, érthetetlennek tűnik.
1906-ban tér végleg haza, s hazai jóbarátok hijján magányos tagja a Nyugat nagy nemzedékének. A tizenhét év Párizsban nem múlik el nyomtalanul, londoni, római élményei elő-előtörnek írói munkásságában. Magánéleti manírjai, az úri elegancia, az élet nagy játékaihoz tartozott nála, épp úgy, mint a valóságban lukas zsebű, külsőleg mágnás szerepköre is. Pózolt, s nagyképűnek ható fellépése élesen kettéosztotta maga körül az embereket, ellenzőire és barátaira. Kisstílű gyűlölködései kollégáival szemben pedig állandó derültség forrása. Molnár Ferenc, de legfőképp Lengyel Menyhérttel szemben viseltet ellenszenvvel. Jól illusztrálja mindezeket a Vígszínház Hermelinjének próbái során felmerülő helyzet is. A darabban van egy szójáték, amelyet hosszas csaták eredményeként a rendező saját felelősségére kihagy a darabból: "...Veszek neked nyestet, menyétet, Lengyel Menyhértet..."
Emberi gyarlóságai és esendőségei azonban mit sem vonnak le irodalmi munkásságának értékeiből, kvalitásából. A színdarabjai biztos sikerprodukciók, színpadi szerzőként ünnepelt sztár, sok százszor játsszák már darabjait az óta is. Drámái tömegeket vonzanak, igazi sikerdarabokat tudott írni, és a nézők az érdekes cselekményért tudomásul veszik a túl egyéni, és a sok elemből összeszőtt költői nyelvezetét is. A Szomory-alakok a színpadon, Szomory-nyelven beszélnek

A szomoryzmus

1920-tól fogva a Vígszínház háziszerzőjének számít. A szomoryzmusok, ahogyan szófordulatait illetik, elhíresültek, beleépültek ma már a mindennapjainkba, a köznyelv gazdagodását eredményezve. Gyakran egy-egy újabb szófordulat során megfeledkezünk annak eredetéről. Így van ez Szomory esetében is.
Színházi próbákon végig jelen van, és ez maga a gyötrelem, ahogy ezt Csathó Kálmán a Nemzeti Színház főrendezője visszaemlékezéseiben említi. A mondatainak szóhasználata nem a természetes beszéd része, s így egy-egy szó kihagyásával, megmásításával próbálkozó színészeket, lett-légyen az a nagyhírű országos sztár Ódry Árpád, leinti, s újra próbáltatja a jelenetet. Mondataiból nem enged. Mesélik, volt hogy negyvenszerre is megszakíttatta a próbát, amit a legnagyobb türelmű rendező, s színész sem bír hosszú ideig, idegekkel.
Ilyenkor elmagyarázza, hogy az ő szövege megbonthatatlan, mert zene. A ritmust, a mondatok kicsengését és az egésznek a sajátos lüktetését tudatosan komponálja meg, s minden változtatás a legfőbb szépséget rontja el benne, azt, amiért valójában íródott.
Nézzünk egynéhány feledhetetlen Szomory sort illusztrációként:

"...E zengő tumultus Párizsban ébredt, s a nagy olasz kertekben íródott, ahol kaméliák virulnak a szélben, és az arcomon egészen sápadt volt. Mert ez idő tájt sokat csavarogtam a nagyvilágban, hazátlanul, elhagyatva és magamban ültem Párizs tetejében a háztetők, kürtők és kémények fölött egy kis sárga lámpa fényében. És odalenn a babiloni éjszakának vörhenyes selyemfátyla lengett. Ó, gyönyörű, kietlen, reménytelen éjszakák! És a nagy olasz kertekben magamban ültem, s távoli kis angol folyók partján, amit nem szabad, hogy elfelejtsek, mert a víz üde, s illatos volt, mint egy fiatal női kéz, és gyötrő homlokomon enyhítőn perdült tova csillogó gyémántcsöppjeivel. Mindez oly szép volt, mert minden oly fájdalmas volt, s oly kedvesek és enyhék, akik velem éltek akkor: királyok, akik megemelik a kripták márványfedelét kísérteties kézmozdulattal..." részlet A nagyasszonyból.

Visszavonultan

Az 1939-es törvények darabjait leparentálják a színpadokról, ő maga a nemkívánatos személyek sorába kerül. Személyével kapcsolatos ambivalens érzések erre az időszakra kiélesednek, felerősödnek. Sokan szeretik, rajonganak érte, mások szépelgőnek titulálják, szemére vetik, hogy egy álomvilágban él, aki a szegények és nélkülözők millióival nem törődik, származása kapcsán, jobboldali körök nyílt sajtótámadásának célpontjává válik, gúnyolják, sőt egy alkalommal utcán tüntetnek ellene. Divat lesz bizonyos politikai körökben őt támadni, bár vélhetően sokuk egyetlen Szomory kötetet sem olvasott életében, (sőt a magyar irodalom más kiválóságaitól sem olvasnak sokat), mások meg épp intellektusát, művelt, sok nyelven beszélő és író, kifinomult stílusát tekintik példának. Támadói "kutató szeme" átsiklik a magyar drámairodalom legszebb magyar történelmi drámái felett, amelyek Szomory színpadi munkásságának gyöngyszemei. Ilyen, a Nagyasszony, amelyben II. József császár történetét dolgozza fel, vagy az adott történelmi szituációval, összefüggő és párhuzamba hozható II. Lajos király drámája, az összeomló világ, lírai látomásaként megírt módon magaslik ki, a többi historikus színpadi munkái közül.
Ugyanakkor anekdoták tucatjai keringenek különc megnyilvánulásairól, szokásairól, jellegzetes megjelenéséről a kávéházak teraszain. 1940-től azonban el-elmarad ezekről a számára oly kedves közösségi helyekről, visszahúzódó, és magába zárkózó lesz, bujkálnia kell, szorong.
Ő maga a háború előrehaladtával egyre megtörtebben, visszavonultabban és öregurasan él a már bombázásoktól hangos Budapesten. Testvérét Szomory Emilt haláltáborba kényszeríti a sors, s talán épp egyszerre, egyidőben távoznak e világból 1944 novemberében. Élt hetvenöt évet.

Művei:

Novella és regény:

ELBUKOTTAK. Slnger és Wolfner, 1892.
MESEKÖNYV. Grill Károly, 1898
AZ ISTENI KERT. III. kiadás, Athenaeum, 1918.
ÜNNEP A DÜHÖNGŐN ÉS EGYÉB SZERELMEK. Nyugat, 1911.
LŐRINC EMLÉKE. Nyugat Könyvtár, 1911.
A PÉKNÉ. II. kiadás, Athenaeum, 1917.
AZ ÉLET DIADALA. Nyugat, 1917.
HARRY RUSSEL-DORSAN A FRANCIA HADSZINTÉRRÖL. Pallas, 1918.
A SELYEMZSINÓR. Génius-kiadás, 1921.
A MENNYEI KÜLDÖNC. Athenaeum, 1926.
LEVELEK EGY BARÁTNŐMHÖZ. Athenaeum, 1927.
TÉRJETEK MEG VÉGRE HOZZÁM. Athenaeum, 1928.
A PÁRIZSI REGÉNY. Athenaeum, 1929.
GYURI. Athenaeum, 1932.

Színművek:

PÉNTEK ESTE - 1896.
A RAJONGÓ BOLZAY-LEÁNY. Nyugat, 1911.
GYÖRGYIKE DRÁGA GYERMEK. Nyugat, 1912. Bemutató: 1912. január 3. Vígszínház
BELLA. Singer és Wolfner, 1913. Bemutató: 1913. január 18, Vígszínház
HERMELIN. Singer és Wolfner, 1918. Bemutató: 1916. március 4. Vígszínház
INCIDENS AZ INGEBORG-HANGVERSENYEN - 1918. (1 felvonás)
MATUSKA. Pallas, 1919.
GLORIA. Athenaeum, 1923.
SZABÓKY ZSIGMOND RAFAEL. Athenaeum, 1924.
TAKÁTS ALICE. Athenaeum, 1930.
SZEGEDY ANNIE, Athenaeum, 1931.
BODNÁR LUJZA - 1936.

Királydrámák:

MÁRIA-ANTÓNIA. II. kiadás. Singer és Wolfner, 1913. Bemutató: 1913. november 21. Vígszínház
II. JÓZSEF CSÁSZÁR. II. kiadás. Pallas, 1918.
II. LAJOS KIRÁLY. Athenaeum, 1922.
A NAGYASSZONY. Bemutató: 1910. február 4. Nemzeti Színház,
A NAGYASSZONY. II. kisd. Athenaeum, 1927.

*

Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám
Kosztolányi Dezső: Szomory Dezső

Szomory Dezső irodalmi alakja egy gyermekkori képet ébreszt bennem.

Arra a benyomásra kell gondolnom, melyet az első hangversenyen szereztem. A művész keze alatt a zongora, az ismert, polgári hangszer hirtelenül megváltozott. Végigfutott a billentyűzeten, hatalmas futamokkal, ugrálva, szinte lebegve a nyaktörő szakadékokon. Aztán a felső billentyűkön üvegszilánkokat tört, láthatatlan mozsarakban apróra morzsolta a hangok csillogó porát és széthintette a teremben. Úgy rémlett, hogy nem is zongorázik már, de aprófát hasogat a klaviatúrán és lenn a basszusok mélyén százados törzseket dönt ki, szekercével. Nemcsak az ujjaival játszott, de az öklével, a könyökével, a homlokával. Viaskodott a zongorával. Néha úgy küzdött vele, hogy átölelték egymást, s nem lehetett tudni, hogy ebben a halálos ölelésben ki vesz el, a művész-e, vagy a zongora vagy mindketten, együtt.

Íme, ilyen homályos képzet-sor éled bennem, a művészről való regényes és régies fogalom születik újjá, mikor Szomory Dezső művészetéről írok. Hogy zenei emlékek kísértenek, az érthető. Szavai pianissimo- és fortissimo-i leginkább a muzsika hullámaira emlékeztetnek. Írásmodora egyenesen lisztferenci. Ő is ezer változatban, millió ékességgel és dísszel fejti ki egyszerű alaptételét. Maga a mondanivaló, mely végeredményben mindig csak egyszerű tétel, azzal válik tündöklővé, hogy művész veszi a kezébe és a variációk minden gazdagságán át hozza elénk. Páratlan mestere a szavaknak. A szó művészei a többi emberekkel tragikus közösségben élnek. Régóta eltörölték azt a titkos írást, melyet az ókoriak a beavatottak és hozzáértők számára tartottak föl és ma már mindenki olvashat, mindent egyformán, azt is, ami nem neki szól. Minthogy pedig az irodalom leginkább eszköztelen művészet, melyhez csak egy toll és egy darab papír kell, a kifejezője csak a leírt, vagy a kimondott szavak, majdnem minden ember jogot formál arra, hogy hozzászóljon, aki írni és beszélni tud. A többi művészettel szemben a közönség szerényebb. Némiképp zavarba hozza a kellékek sokfélesége, a hangszerek ismeretlen szerkezete, az ütemek matematikai beosztása, vagy a festőállvány, az ecset, vagy az agyag, a bronz, vagy az építészethez szükséges mérnöki tudomány. Lehetetlen azonban, hogy ezzel az íróval kapcsolatban, aki ritka művésze az írásnak, az írás mesterségével szemben ne érezzen tisztelettel teljes ámulatot akár a felületes szemlélő is.

Ami azonnal szembeötlik, pár sor elolvasta után is, az a rendkívüli szenvedélyessége. A múlt században egy írói iskola alakult, mely a regényirodalomban az érzéketlenséget, a hidegvérűséget, a szenvtelenséget az impassabilité-t hirdette s azt a hitet vallotta, hogy az írónak az egyéniségével háttérben kell maradnia, minden becsvágya csak az lehet, hogy minél jobban előtérbe hozza alakjait, ő maga pedig minél jobban eltűnjön mögöttük. Szomory Dezső közvetlen visszahatása ennek az iránynak. Ízig-vérig regényes. Még alakjain át is tüntet az egyéniségével. Emberei öntudatosan és akartan egytől-egyig az ő nyelvét beszélik. Stílusa roskadozik az érzések terhétől. Csupa kép és szín, csupa hasonlat, csupa egyéni észrevétel. Látjuk, amint mondatainak tajtékzó torlatából fölemelkedik az író görcsösen rángatózó keze, és kifejezés után kapkod. «Mit mondjak?... és minden... istenem...» Ha a föntebb említett írók, kik határozottan az ellenképei, a pontos, az egyetlen jelzőt keresték, ő halmoz. Mint romantikus végletek közt mozog. Az egyik hőse egy nagyherceg (Ünnep a Dühöngőn), a másik egy fegyenc (Visszatérés a börtönből), vagy a világ legboldogabb embere (Falusi tájkép), vagy a világ legboldogtalanabb embere (Az isteni kert), vagy úr (Lady Gardiner) vagy lakáj (Ivanhoe) vagy egy isteni nő (A Grosvenor-ostor), vagy egy mocskos, külvárosi dajna. (A pékné). Mindegyik tárgyhoz egyforma érdeklődés köti. Távol van azoktól a széplelkű műkedvelőktől, kiknek «hangulatjaik» vannak, melyeket a hozzá-nemértők «egyéniség»-nek szoktak nevezni, ő író, akinek köze van az élet teljességéhez és alkot, szerkeszt, összetesz, komponál. A romanticizmus ellentétvágya végigvonul munkásságán. Hihetetlenül finom és hihetetlenül közönséges, vaskos, ordináré. Mert a regényes író érzésben csak felsőfokot ismer. Egymás mellé állítom e két különböző elbeszélés-részletet. Az «Egyszerű történet» pár mondata: «Az ebédlőben hervadozó jázmin illatozott az asztalokon, bánatos kis kék virágok mellett, amelyeknek alig volt nevük többé, mert elvirultak és elkoptak a csendben. Nagy kerek asztalok voltak itten, távol egymástól s ünnepélyesen, a földig érő súlyos abroszokkal, mint a fehér ravatalok...» Az «Alice, a jó gyilkos» pár mondata: «Otthon még leültek az asztalhoz és a középen egy apró lámpás égett, kormos üveggel. A szoba mélyén, az elnyűtt fekhelyen, kékesfehér s feldúlt vánkosok fetrengtek, mint a megkéselt ludak. (Valdemár) holmi zsíros sertésféléket, csorba tányérokban az asztalra csoportosított s egy üveg bort is leállított a vendéglátó házigazda önérzetével...:» Itt a két véglet. Nekem azonban mind a kettő egyet jelent, azt, hogy az író idegrendszere az összes életjelenségekkel szemben csodálatosan érzékeny. Honnan veszi a tárgyait? Vagy a hetedik égből, a hihetetlen elképzelések birodalmából, melyben árnyak, jelképek, titkok suhannak, vagy pedig a hetvenhetedik pokolból, az utolsó bugyorból, a szörnyű valóságból, mely pirospozsgás, vagy rothadt, de mindenesetre rikító, a nyomortanyákból, a züllött kávéházakból, a gyilkosok rókalyukaiból. «Az isteni kert»-ről egy kopasz, öreg újságíró álmodozik s képzeletbeli alakjával, egy csodaszép szeretővel népesíti be, aki sohase élt. Két remekbe készült elbeszélése pedig az «Alice, a jó gyilkos» és «A pékné» két budapesti gyilkosság lélektani újjáépítése, két újságcikk irodalmi magyarázata, az adatok és szereplők pontos figyelembetartásával, a rendőri krónikák továbbfolytatása, melyekre mindenki emlékszik még. Az egyik: egy beteg-idegzetű színésznövendék rablógyilkossága, a másik: Mágnás Elza esete. A tárgy választásában is a végletek találkozását észleljük, mely az író legfőbb jellemvonása.

Szomory Dezső művészetét, aki 1900-ban kiadott egy francia nyelvű elbeszéléskönyvet is (Les grands et les petits Moineaux), egyesek kifejezetten franciásnak tartják. Ezt az észrevételt fölületesnek ítélem s csodálom, hogy hitelt talált, még nálunk is, ahol különben a külsőségek alapján hozott irodalmi ítéletek hamarosan gyökeret vernek. A simaságot, belső és külső összhangot mindenekelőtt kedvelő latin szellem aligha tarthat testvériséget ezzel a rendkívüli íróval, aki minden csillogó volta és csiszoltsága ellenére, mely először ötlik szembe, főképp a dolgok igazi mivoltát keresi, gyötrődve és türelmetlenül, még a forma rovására is. Sok tekintetben inkább a germán szellemmel testvéries. Legföljebb a díszítésben, a festőiségben, a mesterségbeli tudásában meg a szabad, szókimondó életvágyában latinos. De a formákat is megvető, mélyre-érő kutató-ösztöne és sugallata már germán. Érintkezik benne a két szellem, ebben a sajátságos egyéniségben forradnak össze az öröktől fogva ellenséges világnézetek, a latin és a germán, azaz a francia és az angol. Életének két nevezetes állomása: Párizs és London. Balzac-ot, Alphonse Daudet-t és Jules Renard-t (olvassuk el a «Falusi tájkép» című rajzát) emlegetik, mint francia mestereit. Ellenben skarlát gyilkosai, röhögő sírásói, kancsal ember-szörnyei, forradalmas égboltozata, üstdobjai egyenesen Shakespeare-t idézik, lovagi színei Walter Scott-ot (Régi szent történet), nyomor-képei, gonosztevő-históriái, a külsőségekben, Dickens-t (Visszatérés a börtönből), ínyessége, választékossága, a holdról való megismétlődő epekedése pedig Wilde-et. Mindezek azonban apróságok, a szellemi rokonság jogán való természetes találkozások, a regényes írók lelki azonossága. Fanyar humora és kesernyés szatírája hasonlóan erősen regényes sajátosság. A temető mögött feltűnik egy kabaré s a kabaré mögött egy temető. Mindég ellentétek. Ultramodern, de néha a nyelvújítás kevésbé ismert szókincsével is él. «Alice, a jó gyilkos» egyik hősét, a feslett színinövendék kitartóját kaján, romantikus szójátékkal Bérly Valdemárnak kereszteli el, amint egykor régi magyar írók Szellemfy-nek nevezték azt, aki szellemes.

Ezen a helyen módunk van beszélni a stílusáról és a magyarságáról, melyről évek óta vitatkoznak. Vannak mondatai, melyeket egyenesen dalolni lehet, olyan nemes a lejtésük s az a hit kel bennünk, hogy hexameterben vannak írva: «Majdnem egyedül laktam a vörhenyes téglák tetejében, elhagyva szürkén; fáradtan és tragikusan, mintegy magányos lovag a vártoronyban, ahol az űr kongott, mint egy dallamos ágyú és a múló idővel telezengte a roskatag eget.» Természetes azonban, hogy az ő stílusa nem lehet mindig iskolásan-egyenletes, kinyalt és szabályos. Akik annak idején a gallicizmusát, vagy az anglicizmusát hányták a szemére, tévedtek. Alig-alig lelni itt ilyen idegenszerűségeket. A mondatok szerkezete pedig, ha nem is mindig magyaros, annyira magyar, innen való, hogy - próbáltam - lehetetlenség szóról-szóra franciára, vagy angolra tenni. Azok azonban, akik e sajátos magyarságot a szokvány-magyarságra óhajtanák fordítani, szintén pórul járnak, mert a kákán-csomót-keresők többnyire a stílusa tömörségét, fulladozó bőségét, ugrándozó idegességét tekintik magyartalanságnak. Egy nyelvész-barátom elémrakta ezeket a mondatait és megfejtést kért: «Ez egy főispán leánya, és mégis rettenetes híre van. És mégis olyan magasról néz, amint jön a Váci utcán, úgy fönn van a levegőben a vadszőke fejével, mint jaguár a háztetőn.» (Mándy Kázmér öngyilkossága.) Főképp a hasonlatot nem értette. Holott éppen ez emeli magasba a jellemzést. Egy nőről van itt szó, aki ölő szilajságával a jaguárhoz hasonlatos, s a polgári korzón annyira természetellenes, annyira fölötte álló, mint egy «jaguár a háztetőn.» De minek elhígítani a szavak természetes pátoszát? Az igazi stílus föl nem bontható, meg nem változtatható, kisebb egységekre nem szakadó lényeg. Ilyen ez a pár mondat is, melyben - a legmélyebb mélységeket érintve - egy halott-néző számol be az érzéseiről: «Az élet csak éppen annyi volt bennem e percben, hogy még itt voltam az ágy előtt. De minden idegszálammal átszármazva, roncsolt képzeletem hárfáján lázasan bemuzsikáltam magamat az utánérzés melódiáival, pokoli plágium, hogy egy nap csakugyan az én találmányom legyen». (ti. a halál.) Aztán később: «Már akkor tele voltam halotti dolgok kivirulásával, rothadó tubarózsákkal, kripták mohával, nyüzsgő nekrofíliákkal és a halántékomon fölborult temetők lüktettek. A szívem megtelt zord katafalkköltészetekkel, szurokba mártott festészettel, sötét tébolyokkal, sírásó freneziákkal, szomorú fűzekkel mint a boglyák, halottas kertekkel mint királyi parkok, tündöklő szökőkutakkal, melyekben a vízsugár tört csontok fölporzása volt, csillogó szilánkmiriád egy elsárgult nap alatt valami elrettentő sivárságban.» Tessék ezt az érzést, de pontosan ezt, másképpen kifejezni. Minden kísérlet kudarcot vall. El kell fogadnunk nábobian-gazdag, zuhatagos, ellentétekből szövődő magyar nyelvét, mint új ajándékot.

«Az élet diadala» című új könyve, melynek alkalmából ezt a cikket írom, öt elbeszélését tartalmazza. Szomory Dezsőre, 1910. óta, hogy «Az isteni kert» megjelent, úgy tekintünk, mint egy magában álló irodalmi jelenségre.

Új könyvében régi értékeit találjuk.Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám · / · Figyelő

*

Szomory Dezső: A vérbaj

A napokban egy igen finom és elegáns vacsorán voltam. Mindenki égett a vágytól, hogy a vérbajról beszéljen. Mert Ehrlich tanár világmegváltó találmánya óta, a vérbaj a legvonzóbb s legkecsesebb társalgási téma. A legjobb családok kedvenc eszmecseréje az arzenobenzol. Die Mondscheinsonata.

Már a desszertnél tartottunk, amikor a szeretetreméltó háziasszony hirtelen a szomszédjához fordult, aki e társaságban a legautentikusabbnak s a legostobábbnak tűnt s azt kérdezte tőle:

- Mi a véleménye, kedves tanár úr, a vérbajról?

- Oh a vérbaj, a vérbaj - felelte a tanár s miután látta, hogy mindenki roppant figyel, így kezdte az előadását:

Háromféle vérbajt különböztetünk meg.

Az elsőt a szemérem kezeli, vagyis senki.

A másodikat egy hozzáértő orvos, kivétel nélkül higannyal vagy jóddal és kivétel nélkül eredménytelenül.

A harmadikat, holmi művészi vagy irodalmi színészet az alkotó zseni dicsőségének tette meg.

Ez a harmadik a legérdekesebb. Mert a legkevésbé titkolózó, sőt büszkélkedő.

- "Viens pres de moi ma belle syphilitique" - dalolta Verlaine.

Ez andalgó felszólítás örömmel van tele. Syphilis syphili gaudet.

Ámbár nem tudom. Olyan sok író van, akinek még vérbaja sincs. E rettenetes betegség csak költői póz és úgynevezett írói egyéniség a legtöbb esetben.

Ellenben a zseni eredetét csakugyan holmi homályos terheltségekből, romlásokból és elfajulásokból számítgatja egy francia tudós. Műve: "Les origines syphilitiques du genie." Igen becses olvasmány.

Különben is a francia életfelfogás a pittoreszk szavak színével és zamatával telítette az első fokú betegség minden jelenségét. Az úgynevezett roseolát "fleurs de péché"-nek mondja, a vétek virágának, csekélység. A homlok megbélyegző vérförtelme, költőiesen: a Vénusz koszorúja.

Majdnem minden nagy ember vérbajos.

Én is.

Néró császár gyújtogató és lírikus dilettantizmusa vérbajos eredetű. Phédra és Hypolite, az anyját imádó Don Carlos és Donna Juanna, aki a vörös ebtől rémüldözik, mind vérbajos eredetűek.

Hamlet vérbajos.

Milton vaksága, Beethoven süketsége, Nietzsche őrjöngése, Maupassant beretvametszése, Lord Byron sántasága s a Heine halála, vérbaj.

A vérbaj továbbá az előkelők betegsége.

Egyszer Párizsban, egy amatőr színész-társaságban a Lear király előadását láttam. Mikor az öreg Lear, felosztván birodalmát, sorra megkérdi három leányát, ki miként szereti őt, a legifjabb, akinek nagyon jó kedve volt, így kiáltott fel:

- Úgy szeretlek apám, mint a higanyt!

Bizonyos arisztokratikus nemzetségek fizikai elfinomultsága vérbajos eredetű.

Vérbaj nélkül az egész emberi faj úgy festene, mint kövér, zömök s pirospozsgás mészárosok hada.

Szó sincs róla, a vérbaj gyógyítása, az Ehrlich tanár meseszerű arzénkeveréke, ha csakugyan beválik, úgyszólván megváltja a világot (amint ezt már annyian leírták) s a jövendő nemzedék tekintetében az üde és ragyogó újjászületést jelenti.

De zsenik nyilván nem lesznek többé. S nem lesz meg többé a gyógyulás mennyei érzete. Mert a szifilisz olykor még az egészség illúzióját is megadta, ellenben az egészség sohasem adja meg a szifilisz illúzióját.

És antul jobb, ha nem lesznek zsenik. Lehet, hogy e földi dolgok szédületes és megfejthetetlen logikájában csak addig dúlt a vérbaj, amíg zsenik kellettek. S e hirtelen és varázslatos gyógyszer nyilván azt jelenti, hogy a világnak többé semmi szüksége reájuk.

Az Ehrlich tanár találmánya a zsenik csődjét jelenti. Ezentúl nem kell majd okvetlenül lángésznek lenni, hogy az ember paralitikus lehessen. Enélkül is el fogjuk hinni.

A világ elfáradt, kimerült. A legutóbbi évtized szellemi és technikai csodavirágzása, minden értelmünket elbódította, az idegzetünket agyoncsigázta. Mindenki egy jó kis egészséges elbutulásra vágyik.

Azonban...

De itt hirtelen a tanár elhallgatott.

Ugyanis észrevette, hogy míg ő előad, a többiek eleszik előle az összes gyümölcsöket.

Mire gyorsan bevágott egy őszibarackot.

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám · / · Figyelő