Payday Loans

Keresés

A legújabb

Az epigramma PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
Verbális műfaj - tartalom és forma
2017. február 01. szerda, 10:34

BAJZA JÓZSEF

AZ EPIGRAMMA TEÓRIÁJA

Teória nem alkot művészt, mond a profánus, s örömmel mondja lelkének vígasztalásául az a nem profánus is, ki a teóriák vizsgálatába unatkozott, vagy azokat épen nem használta, vagy ha tevé is azt, belőlök tanulságot meríthetni erején felül volt; mert a mélyebb spekulációk szellemét felfogni soknak nem adatott még azok közzül is, kiknek egyébiránt szerencsésb elmetehetség juta. Van-e e szóban igazság, vagy legalább lehet s kell-e általános axiómául felállítani, a tisztán gondolkodó fejnek felesleges magyaráznunk. Azokkal mindazáltal, kik ezen fonák ideájokba szerelmesedve, s talán illő mérték felett szerelmesedve vannak, nem meggyőzni őket ellenkezőkről, - ez sikeretlen törekvés volna - hanem ítéleteiket mérsékleni, sőt leginkább némely gyengébbeket a ragadékony mételytől megóvni szándékozván, jónak leljük a dolgot egy kevéssé világosabb szempontból láttatni. Serdülő korában literaturánknak nem lehet részvét nélkül tekintetnünk, ha a teóriáktól való irtózás terjedni kezd, mert ez bennünket elviszen az útról, hol a lépések fáradságosak ugyan, de bizonyosbak és inkább célhoz vezérlők; egy oly ösvényre, melyen az erőseket is bukdosó vagy épen nyakszegő menetelben mutogatja a mindennapi példa.

A költői lélek természet adománya. Nincs speculativus fej, nincs ítélő erő, szorgalom és studium, mely ennek hiányát kipótolhassa. Ezt bizonyítják a költészet születése óta minden idők, s nem lelhetünk esetet, mely ellenkező példát mutathatna. Mert voltanak bár Lessingek többen is, kik csekély költői talentummal sok tekintetben jeles, sőt nem hibázunk, ha mondjuk, klasszikai becsű művet adtak; de gyújtsunk csak kritikai fáklyát, s keressük bennök a fantázia csillámait, csillámait ezen mindenható tündérnek, ki csak maga képes alakjait poétái glóriával körülsugárzani, - látni fogjuk, hogy azok vagy teljességgel nem, vagy csak oly gyéren tűnnek fel, mint a sűrű ködön átpillogó verőfény. Ellenben a természet alkot lelkeket költői szikrával, melyek fellobbanva önmagoktól teremtenek műveket példa és tudomány nélkül, hogy a hideg ész csak bámulni tudja őket, követni még messzünnen sem. De mi szokott majdnem kivétel nélkül mindég az ily műveken fő vonás lenni? Figyelmezzünk rájok, s látni fogjuk, hogy céltalanság a kivitelben, rendetlenség a részek közt, szövevény, összefüggetlensége - mit legelőbb kellett vala említeni - a valón túl csapongás rajtok szembeszökő bélyegek. Mint hegyekről szakadó özön, úgy rohan a maga vad lángjai közt olvadozó genius, nem ismerve dagálya célt és mértéket. A schilleri példa, hogy minden más elhallgattassék, eléggé tanulságos, hová vezeti a geniust, a studium által a meg nem hódított erő. Tegyük hasonlatba ezen nagy költőnek fiatalkori dolgozásait, azokat az ultrapoétai alakokat, sok későbben készült hasonlónemű, de mérték felett több becsű darabokkal; tegyük parallelába Moort és Fiescót, Stuart, Tell és Wallensteinnal; s előttünk áll a genius ott magán, miképen a természet kezéből kijött, csapongva fék és határ nélkül, itt teóriai tudománnyal szelíden szövetkezve.

De Shakespeare és Homér fog talán ellenvetésül felhozatni? Hogy az első rendkívül való ereje mellett teóriai tudománynak sem volt szűkében, bizonyítja az ő ismeretsége az olasz literaturával, mely azon korban már virágzott s kedveltetett annyira, ahogyan akkor semmi más literatura nem. Íróinak jelesebb művei francia, - melyet Shakespeare, amint drámáiból látszik, értett - sőt nemcsak francia, hanem angol nyelvre is fordítva voltanak. Bizonyítja továbbá az, mit az ő egykorúja s barátja, Ben Jonson mond, hogy ő a görög és római klasszikusokat tanulta, s lett legyen bár tökéletlen a görög és római nyelvben (mint ángol biografusa, Skottowe véli), tudva vagyon, hogy Hellas és Róma jelesebb fejeinek munkáit 1550 körül az ángol saját nyelvén olvashatta. S ha nem oly fordításban is, mint például a németek korunkban Homért a hasonlíthatatlan Vosstól, olyanban legalább, mely az aristotelesi fő ideákat visszaadva az önerejével is nagy Shakespeare-ből elégséges vala azt a Prometheus-Shakespeare-t képezni, kinek művei eddig a drámai költésnek legmagasabb fokán állanak. Vegyük kezünkbe Hamletet, s vizsgáljuk a színjátszóknak adott törvényeket, s kérdjük magunktól, ha ezen velős rövidségű axiomák nem legszerencsésebb teóriai absztrakciók-e, melyeket vizsgálat előhozhat? belőlök a mély eszméletű műfilozóf nem oly világosan tűnik-e ki, hogy képes legyen minden kétséget elhárítani a Shakespeare teóriai tudománya felett? - Homér individualitása felől keveset tudunk. Az Odysseia s Ilias annyira eltölté az akkori görög nép lelkét, hogy csak a műv lebegett szünet nélkül előtte, s alkotójáról minden elfeledkezett. Nem lehet vétkelleni, mond egyvalahol Lessing, hogy a napot istenlette a pogány nép. Ez a dicső régi ragyogvány úgy elragadta a patriarchális kor fiának lelkét, hogy az felsőbb okot, alkotó erőt nem tuda, s nem mert képzelni. A valódi mesterműv egészen elfog bennünket; azt hisszük, hogy maga teremtette magát, vagy az egész természet munkás volt születésére. Így maradt Homér individualitása fátyol alatt; de szól maga az Odysseia, szól az Ilias. Nincs neme az emberi ismereteknek, mely ezen két művben ne érdekeltetnék. Homér itt historikus, orátor, geografus, genealógus stb. azonfelül, hogy költő, s a szépművészet több ágait is érinti, s nem lehet csudálni, ha ez a két műv már a régi kor írói által a minden ismeretek enciklopédiájának neveztetett. Ki oly járatlan a történetekben, hogy ne hallott volna azon sok Cosmo- és Theogoniák, Titánok s istenek tettei, Herosok viszontagságai, Hercules, Argonauták, Theseos felől, melyek már régen Homér előtt énekeltettek? Ki előtt leszen képtelen, ha mondjuk, amit már mások is mondtanak, hogy az Achilles dicsőítője előtt a trójai harcot, görög vezérek visszajövetelét sok apró Homérok zengették, kik a magok példájával mindannyi hatalomban munkáltanak a mi nagy Homérunkra? s szükség-e mondani, hogy a példák vizsgálata egyike azon legjobb eszközöknek, melyek által teóriánk gyarapodhatik? - Homér azonban és Shakespeare oly geniusok, kik nagyságokkal kivételt tesznek a közönséges törvénytől, s ha azt kellene is hinnünk, hogy műveik egyedül természeti ösztön sugalmai voltanak, nem döntetnék el azon állítás, hogy teória nélkül nem készülhet tökéletes költői műv. Az ily kivétel nem gyengíti, erősíti inkább a törvényt.

Szellem, ész, ízlés három fő hatalom, melyeknek egy célirányban kell munkálniok, hogy valamely tárgy tökéletes esztétikai művé váljon. A szellem tárgyat teremt, plánumokat alkot a kivitelre; az ész a találtakat ítéli, választ, rendel, összeszövi a részeket, fontolja a motívok nehézségét; az ízlés szépségért küzd és munkál, de mindég szemmel tartva, mindég számolva a célirányt. Előtte ugyan ideálja, - egy a lehető fenségig emelkedett tökély a szépben - de ha a cél vesztesége forog fenn, kész hódolni a szellem sugalminak, kész morális szépet áldozni fel, hogy az esztétikai nyerjen. Ekként törekszik e három istenség majd békülve, majd harcban egymás közt, hogy a műv az esztétikai posztulátumok mindenikének megfeleljen. Ha a műdolgozóban e hármaknak valamelyike nincs meg, munkáján hiányok fognak ismerszeni. Az individuumra nézve nagyobb értékű az elsőt bírni; a művre nézve nagyobb veszteség a két utolsónak nemléte. Amúgy bennünket a műv elragad, de tévedésekbe süllyeszt, veszélybe ránt, s féketlen csapongási kifárasztanak; így erőben tart, gerjeszt részvétet is; de szívünket mindég néminemű hidegségben hagyja. Az első születéstől nyert tehetség tudomány nélkül, a második tudomány szellem nélkül. Ez egy csendesen ballagó vándor, aki tudja utainak célját; de önerővel el nem érheti azt, egyesülve pedig csak kis szikrájával is a szellemnek nagy előhaladást tehet. Amaz egy villámröptű sas, mely szomjú vággyal csapongja össze az egész teremtményt, eléri a célokat; de rájok nem ismervén, keresztülszökdel felettök, s nem képes őket feltalálni, vagy azért, hogy ott hiszi lenni, hol nincsenek, vagy szemeit önlángjai kábítják el, hogy célt és határt csak óhajt, de nem lel, és soha nem foghat egyébként, hanemha ama vándorral szövetkezvén, szeretve veszi őt szárnyaira, s általa hagyja magát kormányozni. Ez ki fogja mutatni a pályát, mely az óhajtás pontjához viszen. S így egyik erővel és szenvedéllyel, másik tapasztalással s okos mérséklettel haladván, célhoz jutnak, hová különválva nem fogtanak volna. Vagy hogy kép nélkül szóljunk, a teória azon mérsék, mely a csapongó geniust a természet hatásai közzé vonja; a kisebb erőt pedig közelebb emeli a tökélyhez.

Elhisszük, fogja egynémely mondani, hogy aki művészpályára készül, szükség tanulnia; de mi olvasók mi célra tépelődjünk a művítélők transzcendentál vizsgálataikkal, holott azok nekünk sem hasznosak, sem annál inkább írva nincsenek? mi pedig épen az ellenkezőjét véljük, s nem hisszük, hogy legyen néposztály, melynek ezek a nem szeretett spekulációk hasznosak s nagy mértékben hasznosak ne volnának. Csak egy kevés béketűrést, s a dolgot tisztábbra fogjuk hozni.

Az emberi lélek az a fenéktelen mélység, melyet minden idők és korok fáradoztanak kimeríteni; s azon tudomány, melyet ennek studiuma által szereztünk, minden tudományok között leghasznosabb tudomány. A görög jól érzette becsét, azért írta delphosi orákuluma homlokfalára: ismerd meg magadat! Tagadhatatlan dolog, s az értő soha nem fogja kétségbe hozni, ha mondjuk, hogy pszihológ sehol annyi szellemismeretet, oly bő kútfőt az emberi természet studiumára nem talál, mint egy valódi költő művében. A költő avatva van a lélek legmélyebb titkaiba. Ő nem hosszas metafizikai következtetések, hanem egy sebes tekintet által minden indulatot felfedez, minden szenvedély okát kitalálja, minden karaktert tükörben lát s mutat; sőt a lélek-funkciókat még kezdetökben, mielőtt tételre törnének ki, meglesni s a cselekvés menetelét fokonként leábrázolni tudja. Szerencsés az, ki az ily szellembúvárt a maga egész mélységében értheti, az hasznosb ismereteket fog magának az életre gyűjteni, mint ha napjait a tanulás bármely nemének szentelte volna. Belőle fogja megismerni a lélek méltóságát, vetélkedésre gyúlad az elébe állított ideálokat magában valósítani s nyomdokaikat követni. Itt látja a féketlen szenvedélyek következéseit, s mérsékleni igyekszik a magáéit, lelke a szépnek, a nagynak érzetében fog lobogni, s eltelni rény szerelmével. De hányadik az, kinek megnyílhatik a tanulás ezen dicső pályája. Némely nem képes felfogni a költő céljait; más a jót fonákul értvén, tévedések közzé merül, s hol virágok voltanak, mérget lelt, s elveszté magát velök; a legnagyobb rész pedig csak mulatni tuda ott, hol a tanulság leggazdagabb forrásai buzogtanak. Mily jótevő vezéreket, tanácsadókat lelhet az ilyen a józan kommentációk, igazság szellemétől vezérlett kritikák vagy közönséges nevezettel teóriai magyarázatok között, csak az nem látja, kinek szemei az előítéletek hályogán keresztülhatni gyengék.

Ha szemünket a historia literariára is vetjük, s végigtekintünk azon nevek hosszú során, melyek a filozófia körében feltűnnek, látni fogjuk, hogy azok érdemlik leginkább a filozófusi névnek tiszteletét, kik magokban a komoly tudományokat szépművészet sugárai által melengették. Honnan ez a különös tünemény? honnan épen a tudományok azon két ágaiban, hol a mi ráncolt homlokú philosophiae Doctoraink legkevesebb összefüggést látnak? - A kettő oly viszonyban áll egymással, mint eszköz és cél. A szépség törvényeiben tudniillik a léleknek legmélyebb titkai fekszenek. Valahányszor a kontempláció egy törvényt absztrahál a szépművek körül, annyiszor egyszersmind új felfedezés támad a pszihológiában is. Az esztétikai törvény nevezetesen magában foglalja, micsoda feltételek alatt lehet a szépnek legnagyobb hatása lelkünkre; következőleg minden ily törvény a lélekre vitetik vissza, a lélekből magyaráztatik meg. Mi természetesb tehát annál, hogy a filozóf ekképen vizsgálódva, az érzelmek folyását a maga sötét nyomain s eredete felé tapogatván, előtte a szellemismeretben új tekintetek nyíljanak fel, melyekre ő következtetések által soha nem fogott volna juthatni. Mint maga a természet, oly kimeríthetlen a lélek; a spekuláció nem fedezhet fel mindent az elébeötlött tárgyak körül; a mindennapi tapasztalás pedig ritkán hagy maga után világos nyomot. Azon szerencsés pillanatok, melyekben a természetet a maga funkciójában meglephetnők, sohasem tűnnek el nagyobb hirtelenséggel, mint midőn magunkat akarjuk vizsgálni, s ha jelen vannak, a lélek, többnyire egyebekkel tépelődvén, nem veszi észre a magában végbementeket. Legcélirányosabb tehát azon jeleneteket, melyek lelkünkben a tettek rúgóit mozgásba hozzák, szorgalmasan széjjelbontogatni s hasonlatba tenni a teóriával, így a törvényekre új világosság árad, s a szellemvizsgálat határai új felfedezésekkel bővülnek. Hogy pedig ezen rúgók olynemű jelenetek által hozatnak leginkább mozgásba, melyeket a szépműveknek szív- s lélekre való hatásai szülnek, az magyarázatot nem kíván azok előtt, kik valaha az esztétikai szép hódító hatalmát önmagokon tapasztalni szerencsések voltak.

Vizsgálatinknak mindenike végtére oda megyén ki, hogy a teória művészre s olvasóra nézve egyenlőleg szükséges. Ez fedezi fel a homályt; ez szab törvényeket a művésznek, törvényeket, melyeket nem maga alkot, hanem a természetből absztrahál; visszaviszi az indulatot eredetéig; kibontogatja a költő által meg nem magyarázható szövevényeket a magok gradatiója szerint; felállítja a karaktereket saját világokban; szóval, egy pszihológiai panorámot terjeszt a néző elébe. Mind annyi kincsek, annyi gazdagságai a való tudománynak! S íme, ezek azon források, melyek örökre zárva maradnak előttünk, ha a teóriák kárhoztatóit orákulumoknak hisszük. Nézzünk széjjel valahára - mint az igazság részrehajlatlan szeretete kívánja - elvakulás nélkül embereink között, kiket művészi címmel tiszteltenek meg mellékes tekinteteink, s látni fogjuk, ha azok emelték-e literaturánk becsét, kik a zseni törvényt nem ismerő bizakodásával futották a pályát, vagy azok, kik studiummal nemesítették a születéstől kapott tehetséget.

Az olvasó megenged, ha egy kevéssé hosszabbak valánk. Teória, amit elmondani akarunk, s így nem volt helyén kívül a teória hasznáról futólag egy-két szót tenni. Amiről szólani fogunk, az epigramma, oly parányi tekintetű tárgy, hogy egy spanyol nem átallotta felőle mondani: »Ki oly félszeg, hogy egy epigrammát ne tudna csinálni; de ki volna oly balgatag, hogy kettőnek csinálására vesztegetne időt?« Azonban mi azt hisszük, hogy az ilynemű dolgozásoknak becsét nem annyira a tárgy, mint inkább a mód, mellyel előadatnak, határozza meg. Gyakran a legcsekélyebb tárgyak felett elmondott reflexiók nevezetes fölfedezéseknek lehetnek magvai. Óhajthatnók, hogy valaha poézisunknak egy tökéletes filozófiáját bírhassuk, s ezen célra nem kis hasznú dolog volna, ha egyes nemeiben a költésnek tehetségünkhöz képest kimerítő értekezéseket adnánk. Szíves hálával fogná megköszönni az ily elődolgozásokat egy későbbkori teoretikus, ki ezen minden tekintetben nagybecsű munkának dolgozására szentelné erejét.

Értekezésünk öt szakaszra fog oszlani. I. Az epigrammák eredetét, II. az epigrammák nemeit egyenként véve, III. az epigrammákat közönségesen, IV. az epigrammákat más nemzeteknél, V. az epigrammákat nálunk, fogja érdekleni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -


V.

Ki a magyar literatura történeteire, ha csak a mult század közepéig is kitekinte, s tudja, mily nagy befolyása volt legyen a francia literaturának, szinte Faludi óta, íróinkra, az előtt figyelmet érdemlő dolog lehet, hogy a francia epigrammának - mely mint felebb mondatott, sok ezrekből álló had - mind e mai napig legkisebb befolyása sem vala a magyarra, sőt fordítást is alig találhatunk, mely ezen nemzet nyelvéből történt volna. Hihető, hogy a mi francia-magyarjaink, BessenyeiBarcsaiOrczy, nem érzettek magokban epigrammai tehetséget; hihető, hogy nem tartották méltónak a poézis ezen kisded nemére fogyasztani az anélkül is középszerűleg kapott erőt; hihető, hogy az epigramma az általok szeretett lassú léptekkel huzakodó versnemben elveszté szökdelő elevenségét, s fonákul verdezte füleiket. Akármelyik lett legyen oka az előszámláltak közzül, elég, hogy a dolog ekként volt, s a magyar epigramma első nyomait nem Bessenyei vagy Barcsainál, hanem a római literatura két tanítványának, Baróti és Rájnisnak művei közt találjuk. Mihelyt, tudniillik, ezen sok hálát érdemlő két írónk a római vagy inkább görög lant zengzetének nálunk másodszor ada életet, azonnal feltámada az epigramma is.

Kazinczyig, ki a magyar epigramma teremtője gyanánt tekintethetik, Barótin és Rájnison kívül, Verseghy és Virág azok, kik ezen nemben próbákat adtak. Baróti és Rájnis mindketten kis mértékben bírtanak költői tehetséggel, s ezen kis tehetségöket is elfojtá a római költők szertelen utándzása; s innen jő, hogy valamint egyébhol, úgy az epigrammai pályán is magoknak fényt nem szerezhettek. Verseghy, mint közönségesen tudva van, kevés eredetiséggel bírt. Az Aglájában kiadott legtöbb daraboknak origináljaira, kivált a német költők munkáikban, ujjal lehetne mutogatni. Ezen észrevétel alól nem tesznek kivételt az ő epigrammái sem, s minekutána mi e helyt csak eredeti művekre függesztjük figyelmünket, inkonzekvencia vétkével vádoltathatnánk, ha Verseghyt mint epigrammatistát teóriai szempontra vennők.

Virág vala az első, ki saját értelemben eredeti epigrammákat adott. Studiuma a költés ezen nemében, mint a rómaiak tanítványához illett,Martiál volt; de ki fogja tagadhatni, hogy épen ez a martiáli, s kirekesztőleg martiáli, studium tevé, hogy Virág mint epigrammatista azon tökéletre el nem jutott, hová költői tehetségénél fogva eljuthatott vala. Ki a martiáli epigrammákban előhaladni kíván, szükség, hogy már születésével bizonyos mértéknyi elmésséget hozott legyen: pedig Virágnak épen ezen örök juta igen szűken. Mi legalább meggyőződve vagyunk, hogy azon barátjai is, kik az ő költői dolgozásai iránt a legnagyobb tisztelettel - s nem ok nélkül! - viseltetnek, az efféléket, mint például:

Jelesdi, rajtad tisztelet jelét látom,
Amin nagyon csudálkozom.
Ringy-rongy ruhádról lóg le egy kopott csillag;
Mondd meg, miféle
»Bujdosó«.
Értlek; midőn az érdemest keresgélé,
Eltévedett, s terád akadt.

az elmés Múzsa szerencsétlen sugalmainak fogják önmagok vallani. Nála az elmésség - ha szabad így nevezni - mindenkor csak világos, vagy legalább könnyen kitalálható hasonlatokkal foglalatoskodik, s innen jő, hogy epigrammáinak oly kevés hatások van, s a műveltebb olvasóra oly ritkán munkálnak annyi érdeklettel, hogy mosolygásra bírnák. - Az mondathatnék talán e helyt, hogy Virág nem tekintethetik azon szempontok szerint, melyekből Róma Martiálját, hanem azok szerint inkábbára, melyekből a görög epigrammatistákat kell megítélni; de a görög epigrammának egy igen fő sajátsága abban áll, hogy többnyire érzelemtől van átmelegedve, Virágnak ellenben minden műveit egy bizonyos klasszikai hidegség lengi keresztül; ami szembeötlőleg karakterisztikai vonás azon költők munkáin általánosan, kiknek Róma poétái kirekesztőleg kézikönyveik valának. - Egyébiránt erős hittel hisszük, hogy ha Virágnak a görög költői pálya megnyílhatott vala, gazdag lírai tehetségét használhatván, egyike fogott volna lenni jobb epigrammatistáinknak, - valamint eddigleni jelesebb óda-költőinknek egyike - amint ezt egy-két darabocska epigrammái között tökéletesen igazolja. Mi a technikai posztulátumokat illeti, azok Virágnál elég gonddal vannak kielégítve; egyedül azt kívánnók még, hogy beszédének több elevenséget kölcsönözött volna.

Ez volt az epigramma képe, melyet a magyar literatura Kazinczyig felmutathat. Olvasónk fogná érzeni, ha nem mondanók is, hogy ez még csak gyenge előkészület volt, és silányabb, hogysem egy utóbbi költőnek példányul szolgálhatott volna.

Mihelyt Kazinczy mint epigrammatista megjelent, azonnal más s az előbbitől különböző képet veve a költemény ezen neme magára. Az első ízben publikumot látott darabok azt hagyták az olvasóval gyaníttatni, hogy azok a martiáli iskolának egy nagy tanítványától származtak, s a magyar literatura barátja örvendett egy új, egy csínnal teljesebb Martiált saját nemzete költői között bírhatni. A következés azonban az Erdélyi Museum, Aurora, Hebe, s egyéb gyűjteményekben közlött darabokkal azt mutatá, hogy ezen epigrammák egy oly iskolának rezultátumi, mely a görögök nyomain támadt, s Martiál és Goethe különböző pályáit egyesítve alkotta össze teóriáját.

Kazinczynak elmésség és lírai szellem - két tulajdon, mely képes a költőt az epigrammai tökélet legmagasabb fokáig vihetni - jeles mértékben juta. A környületek tehát eléggé kedvezőleg jöttenek össze, hogy a szerencsés következés szülői lehessenek. És valóban, Kazinczynakműveit tekintvén, azt kell mondanunk, hogy ő mind a két epigrammai pályát oly szerencsével futá meg, hogy felőle egy sanyarúbb kritika is mindenkor javallva fog szólhatni. Nem ismerünk költőt az újabb korban, ki az epigrammatista Goethe mellett oly szép fényben állhatna, mintKazinczy; a görögökkel pedig talán csak ők ketten volnának összemérhetők. Goethe mint költő hasonlatlanul áll felette, mint technikus véle egy parallelába tétethetik; s az epigrammai alkatra nézve Lessing s ők ketten foglalják el minden újabb költők között az első helyet.Martiálon felülemelkedett csín és ízlés tekintetében, mindazonáltal amily mértékben ezt meghaladta, talán oly mértékben, lehet mondani, hogy a görög egyszerűség s gyermekded ártatlanságnak (naiv) alatta maradt, miképen ez az újkori költőkkel megtörténni szokott. Egy megbecsülhetetlen sajátság az ő epigrammáin, mely maga képes lehetne őket a tökélet egy felsőbb fokára emelni, mint minden egyebeink e nemben vannak, az a bájos görgésű, hajlékony, kerekded nyelv, mely ezen írónk sokévi studiumának gazdag rezultátuma. Ez az, ami egy megfoghatatlan bájt, egy bizonyos klasszikai színt hagy Kazinczynak minden még oly parányi versecskéjéből is felcsillámlani.

Oly nevezetes példára, mint a Kazinczyé volt, többen vállalkoztak ki költőink közzül erejöket az epigrammai pályán megpróbálni, azonban itt is, miképen egyéb ágaiban a magyar költésnek, eddig csak igen kevesen emelkedtek oda, hogy felőlök az esztétikai tribunál literaturánk egykor szebb fénnyel ragyogóbb szakában sok dícsérettel emlékezhetnék. Mi azonban még most íróink kicsiny seregében hasznosnak véltük, amennyire erőnk engedte, mindeniknek kimutatni a maga helyét, ki epigrammákat feltűnőbb számmal írt, vagy ha nem is, legalább néhány darabokat ada, melyeken e jelen kornak némineműleg kímélő, de mégis igazságos kritikája javallhatót lel. - Kazinczy után VitkovicsTóth,SzentmiklóssyThewrewk és Décsei voltanak egyedül, - mert a sok nemekben ragyogó Kisfaludy Károly ezen osztályba nem jöhet - kik erejök fő részét az epigrammákban gyakorlották.

A magyar epigrammatisták egész seregében (ha Kazinczytól elvonjuk elménket) Vitkovics érdemel legtöbb figyelmet. Az ő darabjait egy vidám elevenség, olykor enyelgő, olykor metsző s majd mindenkor céltaláló elmésség, nem ritkán a szívnek egy meleg érzelme is lengi keresztül; általában pedig rajtok egy a Martiáléval rokon lélek mutatkozik; s mindenhol oly leleményes ész, milyen egy magyar epigrammatista művein sem ismerszik meg. Ő leginkább a latin költőkhöz látszik hajlani, s epigrammáin megtetszik, hogy OwenAusonius, de leginkább Martiál, kézikönyvei voltanak. Az ő elméssége igen termékeny, s mert a forrás rejtékenyebb mélyéből van merítve, többnyire meglepő. Azokat a sebes fordulatokat az antitéziseknél, melyek Kazinczynak annyira sajáti, ő is nagy szerencsével tudja használni. Görög színt az ő darabjain ugyan nem lelhetni, de ahelyett az újabb költők manirjában néhány érzékeny darabokkal lepi meg olvasóját, s mi azt hisszük, hogy ezek által a hiány, ha egészen nem is, nagy részben legalább kipótoltatik. Kire nem hat az a báj, az a szívből felbuzgó érzés, mely a CzenczihezKérésFéltékeny végszava stb. című darabokból felénk zeng? Poézisunknak mindenkori nyereségére lenne, ha a mi megbecsülhetetlen Vitkovicsunk még több ilyetén valódi lírai szellemben dolgozott darabokkal ajándékozná meg olvasóit. A szavak és kitételek választásában a sok tiszteletre méltó férfiúnak nem ártott volna olykor kényesebbnek lennie. Az epigramma szólhat ugyan pedestris nyelven; de hogy alacsony kifejezésekre ereszkedhessek, arra a szépműveket egyetemleg illető törvényektől felszabadító ok az ő körében nem gondolható. Mi állhatatosan bízunk is, hogy epigrammatistánk józan ízlése a Momushoz (III. könyv 2.), Kantaihoz (II. k. 2.) cimezett s még néhány hozzájok hasonló darabokat, - leginkább pedig a III. könyv végelőtti epigrammáját - melyek a szépnek határán kívül fekszenek, verseinek egy újabb gyűjteményében megszenvedni nem fogja.

Tóth László produktumai felől a jelenkornak is csak némely kedvező bírái fognak kimélve ítélni; de egy - talán még valaha feltűnendő! - mosolygóbb század Aristarchusai belebb fogják a magyar literatura határait összevonni, mintsem ezen művek fekszenek. Neki nem juta oly szép örök, hogy verseinek bájt és vonzó kedvességet tudott volna kölcsönözni. Költeményei között lelni ugyan egy-két becses darabot, de legtöbbjeiről azt kell mondanunk, hogy nem egyebek mesterkélt soványságoknál, melyekből a grammatikus felette gyakran, a poéta sohasem tűnik elő. Figyelmet érdemlő dolog, hogy Tóth, ki a görögökkel magát, birtokában lévén a nyelv, sokkal inkább összeérésbe teheté, mint sok más, mégis reá a görög epigrammáknak oly parányi befolyások lőn, hogy epigrammaíróinknak akármelyikét elébb lehetne a görögökkel hasonlatba tenni, mint őt. Egy csalhatatlan bizonysága a lírai szellem fogyatkozásának. Említésre méltó észrevétel az is, hogy Tóth, bár az epigramma teóriája felett gondolkodott, - mint a boldogult Kulcsár Hasznos Mulatságainak egy valamelyik számában közlött, s magában néhány jó gondolatokat foglaló értekezés mutatja - mégis az epigramma alkotását oly fonákul értette, hogy számos darabját valamely nyomorék dilettáns vinnyéjéből kerültnek hihetnők. Ha olvasónkat csak azon szenvedhetetlen általmenetelekre emlékeztetnők is, melyeket a fordított görög epigrammák pentametereiből a hexameterekbe oly gyakorta teve, mondásunk igazolva volna. Ezen dolog oly igen rontja a beszéd kerekségét, s az eurhythmiát; annyira gátolja a nyelv gördületét, hogy csak érzeni lehet, nem kifejezni. S mik még ehhez képest is az ő Horvát IstvánhozKisfaludy Sándorhoz irt darabjai, hogy egyebek ne említtessenek? Restebb prózai huzakodást nem képzelhetni. A Handbuch der ungrischen Poesie II. köt. 120. lapján álló két darabbal Tóthnak egész epigrammatistai érdeme ki van merítve.

Szentmiklóssynak a természet lírai tehetséget ada, annyi lírai tehetséget, mennyivel a magyar költők koszorújában csak a jobbak dicsekedhetnek, s ő ezen tehetségnél fogva sok mások felett inkább lehete az, minek az epigrammai nemben Kazinczyt lenni mutattuk. Azonban úgy látszik, hogy ő - vagy környületi nem engedvén, vagy önként - elmúlatta keblének ezen égi szikráját studium által kitisztult lobogásra hozni. Következett legyen a dolog akármely okból, az tagadhatatlan, hogy Szentmiklóssy - bár egyike a jobbaknak - mind dalaiban, mind epigrammáiban hasonlatlanul kevesebbet ada mindekkoráig nemzetének, mint tőle várni lehetett volna. Ha cél és helyszűke engednék, bővebben lehetne a mondott észrevételt kifejlesztenünk, de itt csak az epigrammai parányi körben foroghatván, illik visszatartóztatni minden egyebekre kicsapongást. Az ő epigrammai is lírai és Martiál-neműekre oszlanak fel. Mind a két nemből néhány oly műveket lelhetni, melyekre a legjobb epigrammatista is irígy szemmel tekinthetne; de viszont olyak is találhatók, pedig nem kis számmal, melyek egyéb fogyatkozásaik mellett még csak eredetiség bélyegét sem viselik magokon. Az epigrammai alkatra nézve Szentmiklóssyszerencsésebb a martiáli, mint a lírai nemű darabokban, hol némelykor széles, és céltalan amplifikációval teljes. Nyelve csinos nyelv, azonban nem az a tárgyhoz simuló s magán karakter bélyegeit viselő nyelv, mely például Kazinczynál, a magyar ajak még most ebbéli általános fogyatkozásai mellett is, ismerhető. Szentmiklóssy nyelve mind epigrammáiban, mind dalaiban és verses meséiben ugyanaz, s mindég egyszínű, mindég epithetonok bővségében csillogó, s az egyszerűségtől mindég bizonyos távolságban áll, s benne az az inproprie szólás néha egész a piperéig feszítve van. Ami ízlését illeti, neki a természettől egy szerencsés tapintása van a szépben, mely nem enged alacsonyságokra süllyedni. Egy soha eléggé nem becsülhető sajátság!

Ponori Thewrewk nem azon pályát választá magának, melyekre talán vokációja volt volna, hanem a görögökét; pedig épen ez az, melyet lírai igen parányi tehetségéhez képest neki hasznos dolog lett volna nem választania. Tévedésének oka hihetőleg valamely fonákul értett teóriában - talán épen a herderiben - alapodik; vagy az is lehető, hogy valamely nagy példány - milyenek a Kazinczy epigrammái - vonzotta ellenállhatlan azon útra, mely nem az ő erejéhez mért út vala, s így történt, hogy ő oly örvénybe bukott, melyből többé kivergődni nem fog. Ezen okok az ő tévedését menthetik ugyan, de a hibákat jókká nem tehetvén, a kritikát is semmi időben megkérlelni nem foghatják.

Ifjonti dolgozásai martiáli típust hordoznak magokon, s mondani lehet, hogy ezen darabok elégségesek egy ifjú művész tehetségei felől bennünket reményekre gerjeszteni. Folytatta volna ő ezen ösvényen az elkezdett utat, kezesek vagyunk a mondott szóért, hogy pályáját sok szerencsével futotta volna meg. De önként s makacsul más irányt adván menetelének, egy ismeretlen s önmagának is csudás labirintba tévedt vala, hol a kérlelhetetlen teória gáncsait szükségképen maga ellen lázította. Nagyobb számmal írt epigrammái közt alig mutathatni fel egy-két darabocskát, mely a művelt olvasónak tiszta éleményt nyújthatna; melyről mondani lehetne »judicis argutum quae non formidat acumen«; majd mindeniken találni valamit, mi a józan ízlést sérti. Az epigramma nála csak igen ritkán jelen meg a maga szokott alakjában; nagyobb részéből verseinek oly lényeket látunk előtermeni, melyeknek még az eddigleni poétikában nincs nevök feltalálva, s méltán kétségbe vehető, ha valaha leszen-e. Hogy ne láttassunk hihetetlen dolgot állítani, íme, bírái a szépnek! ítéletetek alá egy ily produktumot terjesztünk.

Istenítés

Hah, közelít az olympi sereg! kiesen lebeg a báj-
Lég-szentelt ligeten s hold-beragyogta mezőn.
Engemet andalgót amarantnak alatta köszöntvén,
Főmre sugárkoszorút Venus-Uránia fűz.
Hébe magas kézzel poharát ajakimnak ajánlja,
S a szép Geniusa csókjait hinti reám.
És én, a boldog, semmit nem ohajthatok immár;
Megleltem mennyem, s isteni társ maradok.

Hivatkozunk rátok s mindazokra, kiknek ízlése nem toaletti finnyásság, hanem esztétikai studium rezultátuma, ha ez nem valósággal egy zavarodott szempillantat szüleménye-e? Velut aegri sommia! mondaná Róma filozófus poétája. A teoretikus keresztülmegyen a költés minden nemein, s nem fog lelni nevet, mellyel a darab elcímezhető lészen.

Egyik oka a Thewrewk szembeszökőleg különös poézisának az a makacsságig egyoldalú ízlés, mely sohasem engedi, hogy a tárgy különféleségéhez képest egymástól különböző alakban, különböző színnel és nyelvvel öltöztesse fel darabjait. Nála mindenütt - még prózájában is - egy dagályos, epithetonok özönében duzzadó, szinte az érthetetlenségig cikornyás nyelvet láthatni, mely szünet nélkül azt az egyetlenegy szemetsértő tarka szőnyeget terjeszti a néző elébe, hol a fantázia a képek szertelenül egybehalmozott sokasága közt eltompul. Tedd a görög egyszerűséget ezen megfoghatatlan buja piperével hasonlatba, s látni fogsz oly távolt, milyet csak e planéta két legmesszebb pontjai között képzelhetél. A költőnek, amint tudva van, egy fő kötelessége a tárgyak idealizálása, mely nem egyéb, mint a természetben lévő kép, cselekedet és érzeménynek, a lehető tökéletig emelt megnemesítése. A valódi költő ezen posztulátumnak akként szokott megfelelni, hogy tárgyaiból minden aljasat, mindennapit elhagy, s csupán a tökélet elszórt sugárait gyűjtvén egybe, azokat olvasztja egy bizonyos pontban harmóniai vegyülettel össze. Thewrewknél ez az idealizálás azok által a közönséges s unalomig elhasznált hasonlatok által szokott megtörténni, mely a görög mitológia képeit hozza a maga kiemelni szándéklott képeivel rokon összeérésbe, s így gerjeszt bennünk némely homályosan eltarkított észfogatokat. Például:

Arca jelenti Küprist, feje Pallast, szíve Dianát;
Igy él egy lyányban három olymposi szép.

Nyíltan jelenthetjük minden költőnek, hogy ilyetén módja az idealizálásnak nem azon mód, melynél fogva honor et nomen divinis vatibus atque carminibus venit. Azon megjegyzést is általában lehet a Thewrewk dolgozásaira mondani, hogy közzülök a legkisebb részt teszik azon darabok, melyek önkeblének leleményi; a többinek forrásaira a német költőknél könnyű munkával rátalálhatni. Thewrewk minden művei között az Aurorához írt darab előttünk legnagyobb becsű, s ámbár még ennek is Kleistnál van originálja, mindazáltal azon teljességet az előadásban, mellyel ezen darab magyarul elmondva van, inkább lehet az ő sajátjának, mint sok egyebeit mondani.

Mitológiáról lévén az imént szó, szabad legyen iránta - figyelmeztetésül legalább - egy kitérést is e helyt tennünk. Költőink szinte nagyatyjoknak, Zrínyinek korától fogva használják a görög mitoszokat; de soha azok még oly sűrűen észrevehetők nem voltanak, mint a mi korunkban, pedig a dolgot megfontolván, inkábbára az volna javallható, hogy ez a mód egészen elhagyatnék, vagy ha azt általánosan tenni oly nagy áldozatba kerülne költőinknek, legalább a helyet tekinteniök kellene, s gondosabban megválasztaniok, hol és mikor volnának ezek a görög fantázia lényei használhatók, mert így minden meggondolás nélkül elmeszüleményeiket mitológiai színekkel kifesteni - engedelmökkel legyen mondva - egyébnek, mint testimonium paupertatisnak az értő által nem tekintethetik. A görög népnél ezen képek, mint honi termékek, összefonva és szőve lévén mind a társasági, mind a házi kör minden tárgyaival, az aljasabb népnél is oly ismeretesek valának, - vagy talán még inkább - mint hazai históriáink barátjai előtt egy Hunyadi, egy Zrínyi név. Az újabb kor népeinél ellenben csak kis rész szerzett magának egy felüleges mitológiai tudományt; egy-kettőt alig találhatni, ki studiummá tette volna, s még ezen egy-kettőből is senki sem képes oly tündérleg elvarázsoltatni, hogy fejében képzetek támadjanak a görög népéihez hasonlók, kinek ezen mitoszi képek bizonyos religiói glóriában tűntek fel. Következőleg ezen mítoszok a mi olvasóinknál nem egyebek, mint üres és kép nélkül való, félig érthető nevezetek, vagy ha egy-kettő előtt fáradságos tanulás segédével érthetőkké lettek is, csak erőtelen, hideg fantazmákat szülnek. Tegyük hozzá, hogy az új kor költője, gyakorta többféle mitológiákat használván, oly tarkaságot terjeszt ki előttünk, mely által majd a zsidó próféták korába, majd pediglen az éjszaki népek óriási alakú boszorkányai közé ragadtatunk, hogy végtére fantáziáink ily ezerféleségben nem tud magának álláspontot találni. A görög epigrammatistának, miképen értekezésünk eleje érdeklette, nagy könnyűségére szolgáltak ezen mitológiai istenségek. Talán ezen okból használják őket mai költőink is? pedig mondani lehet, hogy ez hatalmas mód egyenesen a költés céljai ellen dolgozni. - Ezen cikkely nem helyén kívül fog itten állani, minthogy az utóbb érdeklett két epigramma-író művei is igen bővölkednek az efféle görögföldi termékekkel.

Thewrewkről szólván önként ereszkedtünk le bővebb fejtegetésekre. Az az ő poézisa és nyelve figyelmet érdemlő két dolog, s méltó volna komolyabb észrevételre, hogy némely fiatalabb versíróink szemeik felnyíljanak, s a veszedelmes példát látva tanulják idejénkorán megválasztani a jót a rossztól. Ez a valódi gothomania már néhány év óta gyakoroltatik a magyaroknál, s minekutána Kovacsóczyhagymázos cikornyájú prózájában egész a vakmerőségig duzzadozott volna, egy kevéssé megszűnni látszott, most azonban az esztergami Uránia s kassai Minerva néhány inkorrekcióval teljes lapjain ismét jelengeti magát, s úgy látszik, újonnan lábra akar kapni, méltó tárgyául minden józanon maradt fej bosszankodásinak.

Décsei János 1825. ada ki egy kötet mesét és verset, melyek között epigrammák mintegy hatvan számmal foglaltatnak. Ezen epigrammák, leginkább pedig a mesék, mutatják, hogy Décsei elmésség híjával nincsen ugyan, azonban még a valódi műveltségtől távol áll. Mert, bár az ő versei közt néhány jó darabokat - mint például a LilláhozSybilla Charonhoz stb. címűek - lelhetni, az olvasó majd minden lapon olyakra bukkan, melyek kisimult ízlésre nem mutatnak. Az oly kitételek, hogy sok más elhallgattassék, mint l. 76. az Álomhoz, l. 87. Lucretia, l. 91.Boldog boldogtalanság s végtére l. 75. Egy rossz kántor ellen (mely utolsó már magában is, hogy a költő saját szavával éljünk, igen sültelendarab) című epigrammákban állanak, talán csak egy piaci gyümölcsárosné szájában állnának jól. Nem fogott volna ártani, ha Décsei az epigramma alkatjára is jó korán figyelmet fordított volna, mert oly lelketlen explikáció, mint a Rózsához írt darabnak két végsora stb., epigrammában helyet nem foghat. Ki eredetiséggel is bír, mint Décsei, annak talán nem volna szüksége, hogy a Telekihez írt darabot mástól kölcsönözze: kivált olyantól, ki azt már maga is idegen mezőről ültette saját kertébe. Egyébiránt ha Décsei a ponton, hol most van, meg nem állapodik, hanem talentumát progresszíve művelgeti; ízlését gyakorlat által több csínhoz szoktatja; nyelvére, mely most próza, több gondot fordítand, reményleni lehet, hogy magát jeles epigrammatistai érdemre teendi méltóvá.

Kisfaludy Károly is, ez a sok színű és sok erejű művész, közle az 1823-ik évi Aurorában huszonnyolc darabot. Köztök csak hét felel meg a felvett címnek, a többi gnóma. Azonban már csak ezen hét epigramma is magán viseli a művészi kéz bélyegét, s ha Kisfaludy több epigrammát nem írna, vagy csak azon egyet írta volna is, mely a 3-ik számmal van megjegyezve, csalhatatlan bizonyságát adta volna a magasztalgatni kétkedve szerető kritikának, hogy ő az epigrammai Múzsának egyik felkentje. Szerencsésebb epigramma kevés volt magyar nyelven zengve. Lehetetlen, hogy olvasván ezen hét kedves darabot, a művészség barátjaiban azon óhajtás ne ébredjen fel, hogy bár a köztiszteletre, közhálára méltó geniális költő több ilyetén becses virágokkal is gazdagítsa verseinek szép koszorúját.

Az 1825-iki Hasznos Mulatságokban (a 26., 27., 28. és 50-ik számon; ismét a második félév 30-ik számán) Tz. G., Tz. és C-r névhelyetti betűkkel megjegyzett darabok, melyek, mint a rajtok ismersző rokonszín hihetővé teszi, egy műhelyből kerültenek, a literatura határain kívül vannak, azért mellettök a teóriának csak szó nélkül illik elhaladnia, ámbár nem volna egészen sikeretlen dolog - legalább azokra nézve, kik jövendőben is írni fognak, nem gondolván meg mit és hogyan - néhány szóval érdekleni, mint meglátszik rajtok a küzködés elmésséget előhozni, holott az van bennök végtére is legkisebb mértékben, s mily mártíri kínok által van a nyelv a distichon korlátai közzé zaklatva.

Olvasóink előtt, úgy hisszük, ismeretes leszen azon kisded könyv, melynek címe: Újra amalgamázott üveg táblácska. Benne ötvenkét epigramma volt közölve. Tartózkodva ereszkedünk megítélésökbe, nehogy megsérteni láttassunk a komolyabb olvasót, oly dolgokra emlékeztetéssel, melyektől a nemesebb érzésű ember kedvetlenül fordul el. Azonban, mivel a sors ez egyszer vállainkra mérte azt a sanyarú esztétikai bíróságot, mely morális és nem morális dolgot egyképen tekint, kötelességben áll rólok szempontjainkat elmondani. - Ezen epigrammák általában szólva igen sok elmésséget hordoznak magokban, s aki gondolóra veszi, mily ügyességgel tud itt a lélek minden még oly parányi körülményt is, legyen olvasás, legyen tapasztalás következése, saját hasznára fordítani s az ellenfél ingerletére irányzani, annak lehetetlen ezen darabok szerzőjétől a valódi s gazdag leleményes elmét megtagadni. Egyébiránt a teória ellen való vétektől egy darab sem egészen tiszta. A nyelv bennük darabos, s mindenhol gyakorlatlan kéz jelei látszanak. Karakterök nem csípő, hanem sujtó és vágó elmésség, s oly érzés vezérli őket, melyet inkább örökre elpalástolni, mint egy egész publikum előtt felmutatni illett volna. A XVII. számmal jegyzett darab legvalóbb színekkel festi azon lelket, mely efféle szilajkodásra elvetemedni képes lehetett.

Még egyet, minekelőtte bevégzenők e reflexiók hosszú sorát. A magyar poéták kicsiny számában tudtunkra egy sincs, ki epigrammái közé gnómákat nem kevert volna. Ez annál szembetűnőbb volt előttünk, mint hogy ezen észrevételtől legjobbjainkat sem találhattuk menteknek. A vétek mindenütt vétek, nagynál kicsinynél egyképen; de a nagynak vétke mindég sanyarúbb gáncsot érdemel, mert ereje a gyengeségek meggyőzésére több volt, honnan önként foly, hogy egy Kisfaludy Károlytól vagy Vitkovicstól, leginkább pedig egy Kazinczytól, ki magát mint a magyar epigramma teremtője méltán tekintetbe hozta volt, várnunk jussal lehetett vala, hogy epigrammáik között ezen fattyú sarjadékokat megnevekedni ne hagyták volna. Minél nagyobb fokán áll valaki a tökéletnek, annál nagyobb következésűek botlásai is. Mi legalább kénytelenek vagyunk itt azon gyónást tenni, hogy felette megbotránkoztunk, midőn elsőrendű epigrammatistáink műveik közt gnómákra kellett bukkannunk, melyek epigrammák gyanánt adattak. Vajha költőink vigyázóbbak volnának, s nem keresztelgetnék el szülötteiket hamis címmel, nem tévesztenék el olvasóikat minden lépten, s a kezdőt megkímélnék azon zavartól, melynek a heterogeneumok rendetlen egybehalmoztából lehetetlen nem származnia. Aki oly kort élt, hogy önmaga tapasztalhatá, vagy ha nem, legalább megtanultaTieck dramaturgiai lapjaiból, hogyan szült a német drámában nem haladást, hanem esést, a különböző, sőt ellenkező dolgok összevegyítése, az, úgy hisszük, mosolygani nem fogja ezen sajátképen kis tekintetű, de maga után egykor nem a legjobb következetet vonható dolognál tett intésünket.

Értekezésünk végcikkelyét zárja be egyike szebb epigrammáinknak, mely azon ideálhazában született, hol az ének Múzsája csendes dicsőségben szövi a magyar dalok legszebb fátyolát.

Lomb, te csörögve lehullsz; kertem rózsája, te hervadsz!
Fáim alatt éjszak bús szele dúlva süvölt.
Képzetem elfordúl, s a mult örömébe merítve,
Barna leányka, feléd, e kebel újra hevül.
És ím rózsalepelt von el a fantázia rajtam,
S hesperi csillagként arcod alatta ragyog.
És kivirúl a lomb, s kertem rózsái feselnek,
Fáimat Elüison szelleme lengi körül.

S íme, ennyit az epigrammákról. - Mily nehézségek gördüljenek elébe annak, ki a költés ha csak ezen nemében is, a tökéletig emelkedni akar, ezen vizsgálatok nyilvánná fogják tenni; azonban céljok nem az, hogy az epigrammát valami nagyobbá tegyék, mint ami valósággal; mert ők a költés széles tartományában még csak oly csekély tekintetű tárgyak, mint San Marino Európa egyéb státusaihoz képest, s a magas epopoea s a kolosszális dráma mellett észrevétlen elenyésznek. Az inkábbára céljok, hogy költőink látván, mily sokra kelljen ily parányi körben is ügyelniök, ha pályabért érdemmel kívánnak nyerni, s ezeket hasonlatba tévén egyéb lírai vagy épen drámai s eposzi nehézségekkel, a studiumra önként vonattassanak, mert csak nyíltan meggyónhatjuk, hogy verseink ugyan napról napra egész az áradásig ömlenek, de köztök oly kevés becsülni valót lelhetni, hogy valóban nem csudálhatjuk, ha olvasóink a poétai művektől idegenedni kezdenek.

A jelen epigrammai teória leginkább magokból a művekből van absztrahálva, minthogy ezekre fordíta legtöbb gondot az értekező; de az eddigleni teoretikusokhoz is méltó figyelemmel viseltetett, s köztök főkép Lessing és Herder vizsgálataira ügyelt. Mindenhol azon szabadsággal, melyet az igaznak szeretete kíván, parancsol: a jót mindenkitől elfogadni, a hibát senkiben vakon nem imádni, hanem inkább kimutatni s ellene részrehajlatlan indulattal kikelni. Ha netalán egynémely ellen nagyobb masszája tódult volna a gáncsoknak, mint amennyit ő méltánynak vélhetne, az nyugasztalódjék meg Eberhard szavaiban: »Die Theorie geht ihren eisernen Gang fort, unbekümmert, wo sie in ihrem Wege eine kränkelnde Empfindsamkeit verletzen könne.«

1828