A nagy költő viszonylag rövid életének utolsó tavaszán, 1941. április 10-én gépkocsin érkezett az általa annyira szeretett „szent és gyámolatlan városba”. Baljós jelentőségű, hogy pont e napon indultak el a magyar csapatok Jugoszlávia ellen, s ezzel elkezdődtek a fővárosban az egyre gyakoribb légiriadók, bombázások. Másrészt az esztergomi Előhegyen lévő nyári lakhely viszonylagos alkotói nyugalmat jelentett a gyakori látogatásoknak kitett „különös hírmondónak.”
Akkor már három éve túl volt az életmentő gégeműtéten, kétszer is elvesztette hangját és csak a beszélgető füzetei, a papírcsíkokra írott közlései révén tartott kapcsolatot a környezetével (2). Fél esztendeje pedig gyomorszondán át táplálkozott, így még inkább vágyott a nyugalomra, a magányra, amelyet a nyüzsgő főváros nem biztosíthatott neki.
Noha több nyáron gyengélkedett az árnyas kerti verandán, addig nem alakult ki szélesebb körű kapcsolat az esztergomi orvosokkal. Az 1941. április 10-től augusztus 3-ig tartó hónapokban ezt sajnos bőven „pótolhatta”, bár a helyi Vaszary Kolos Kórháznak csak két alkalommal volt rövid ideig lakója. Szerencsére mindkét „Fejlap” megmaradt, másolatának közlésére tudtunkkal most kerül először sor. A feleség, Török Sophie eddig ki nem adott kézírásos naplójából tudjuk (5), hogy április 10-én a városba érkezve olyan rosszul lett, hogy egyenesen a kórházba kellett szállítani.
Egyetlen ismerős doktora a gégész Kiss Ernő volt, aki két évvel korábban, direkt a költőre való tekintettel bejárt a Rókusba, hogy Laub László főorvostól a minél kíméletesebb kanülcserét elsajátíthassa. E műveletre most is sor került. A gépkocsirázás okozta vesegörcseire Domopon injekciót kapott. Mivel külön urológusa a kórháznak még nem létezett, a katéterezést és altatást mindig a leghamarabb elérhető orvos végezte. Az apácanővérek férfiak esetében erre nem vállalkoztak. Örök rejtély marad, hogy a mindvégig vesekő kórismével kezelt költőt a fővárosban soha nem mutatták meg az akkori Európa egyik legjobb vesesebészének, Illyés Géza professzornak.
Az esztergomi három napos ápolás után az illusztris beteget „Observatio” diagnózissal otthonába engedték. A városban lévő gyakorló orvosok közül a kapcsolatot először Berényi Zsigmond tiszti orvossal vették fel, aki hivatalnoki teendői mellett „hivatalos” gyógyító feladatot is ellátott, csak nem a Simor Szanatóriumban, ahogy arra Belia György tévesen utal (1.288.o.).
Az esztergomi gyógyintézet akkor „Sz.kir.város egyesített Kolos és Simor Közkórháza” néven szerepelt, orvosi ellátását saját alkalmazottai biztosították. Berényi főorvos pedig nem szerepel a korabeli névjegyzék szerint az egyesített kórház keretében (1). Igaz viszont, amit Babits jegyzett róla: „Ez a Berényi itt zsidó származása dacára vármegyei tiszti főorvos, és annyira szeretik, hogy megtartották” (1.229.). Az 1942-es címtár szerint még a „kivételezettek” között szerepelt, de sajnos vérkorszakot nem élte túl.
A költőnek ekkor nem a nyelési, hanem a vizelési nehézségek jelentették a legfőbb gondot. Schill tanár javaslatára morfium helyett az atropin mentes Domopon injekciót kapta. Kisebb fájdalom esetén megtette a Steralgin injekció is, mindezek beadására a feleségét már kiképezték. Az amidazophen tartalmú Ditonal kúp szintén kéznél volt, a beteg költő saját magának helyezte fel.
Hazaszállítása után másnap felhívták Berényi doktort, aki sikeresen megkatéterezte, majd morfin mentes fájdalomcsillapítókkal látta el. Schill tanár minden valószínűség szerint erről már értesítette. Az eredmény nem maradt el, elég volt a költő szövegét telefonba olvasni: „semmi komoly fájás nincs, csak az ami akkor is volt, mielőtt a délutáni jött. Ez a fájás talán az inger mostani formája. Az én érzésem, hogy felesleges volna feljönni, csak megnyugtatásul hívjuk.” Az volt a költő kívánsága, mielőtt fájdalomcsillapító injekciót kapna, beszéljék meg telefonon Berényi doktorral.
Az atropinmentes morfium, a steralgin, codein és egyéb alkaloidák nemcsak hólyagürítési, de székelési nehézségeket is okoztak, ezt először ricinusolaj adásával próbálták megelőzni, sikertelenség esetén beöntések váltak szükségessé. A katéterezéshez hasonlóan idegenkedett tőle. Ezt a kórházból feljáró Misi ápoló, azaz Tingyela Mihály végezte (4) a legtöbbször. Majd április 29-én belázasodott. Ekkor újra kereste a telefonkapcsolatot Schill tanárral, aki különben mind az esztergomi utat, mind a morfium készítmények adását egyaránt ellenezte. Hasonló véleményen volt Főrster Gyula, a János Szanatórium belgyógyásza, Schill barátja és állandó kardiológiai konzultánsa.
A költő a lázra Ultraseptylt szedett, ami akkor nagyon újszerű terápia volt. A hatás nem maradt el, másnap már a hőmérséklet normalizálódott. Nincs jelezve, mennyit szedett és milyen formában! Utána spontán tudott a kacsába vizelni, még humorizálni is támadt kedve, amikor e két sort papírra vetette: „Léda a hattyúval / Mari a kacsával …” Mari volt az egyik házi ápolója.
Berényin kívül főleg Kiss Ernő járt fel hozzájuk, aki gégekanülcsere mellett jégkockákkal is ellátta a beteget, de szükség esetén a katétert is ügyesen felhelyezte. Kézügyességét e sorok írója is tapasztalta, amikor a manduláitól megszabadította.
A költő-szerkesztőt nem csak testi bajok gyötörték, tartott a fővárosiak „szemrehányásától”, ezért kérte feleségét, ne hívja fel Schillt, „mert erőszakoskodni fog, hogy azonnal menjünk vissza Pestre, a Jánosba a vizsgálatokat megcsinálni. Ő biztosan szökevénynek tekint” (1.314).
Természetesen nem nehezteltek rá, csak féltették. A János Szanatórium Budán, a Városmajor utcában volt, a belgyógyászatot Förster Gyula vezette. Kitűnő felszereltségükre jellemző volt, hogy az EKG-vizsgálatot még a nagy műtét előtt is ott végezték (3). Amióta Babitsék a pesti Reviczky utcából átköltöztek Budára az Attila utcába, már csak a könnyen megközelíthetőség kedvéért is főleg a jobb parti szanatóriumokat (János, Siesta, Révész, Svábhegyi) vették igénybe.
Visszatérve Esztergomba, május első hetében felvetődött, hogy Berényi mellett fel kellene venni a kapcsolatot a helyi kórház belgyógyászával, Rajner János főorvossal is. A költő ezt így indokolta: „De ha valamikor pár napra be kell menni a kórházba, ami előfordulhat, nyilván Rainer (sic!) fog kezelni, s örülni fogok, hogy B-n kívül más is lát" (1.319.). Közben a katéterezés okozta hurutra Cystural tablettát szedett, amely vörösre festette a vizeletet. Fájdalom csillapításra kipróbálták a Karil és Novalgin tablettákat, mérsékelt eredménnyel. A vizelési inger csökkentésére a Steralgin injekció bizonyult jónak, de a szájszárazság miatt állandó szomjúság gyötörte, a folyadék viszont újra feltöltötte a hólyagot. Éjjelre rendszerint Domopont kapott, a hatásával elégedett volt.
Május 9-én, tisztázatlan okokból a költő nagyon kifakadt Berényi főorvos ellen: „Van más orvos ezen a vén hülyén kívül, ő rontott el, semmihez sem ért”. Majd megenyhülve így folytatta: „igazságtalan vagyok a sok fájdalom között, de nem akarok annyira igazságos sem lenni, hogy föláldozzam magam a Berényi iránti udvariasságnak … Nem akarok kórházba menni, mintha Berényivel nem volnék megelégedve, hanem mert közel van a teljes felszerelésű kórház”.
Kétségtelen, a Kolos az Előhegy lábánál, közvetlenül a levezető út mellett fekszik, minőségét már kipróbálta. Azt sem tartjuk valószínűnek, hogy Berényi főorvos megpróbálta volna erről lebeszélni. Mindez a beteg rendkívül érzékeny lelkiállapotával magyarázható. Rajner főorvos fel akart érte menni, de azt is fölöslegesnek tartották: „A kórházban úgy is megvizsgál. S nem eshetne rosszul Berényinek? Ha a kórházban vizsgál, az hivatalos kórházi ügy: ez meg esetleg nem hathat Berényire úgy, hogy bizalmatlanság vele szemben? Nem kellene-e szólni esetleg Berényinek s megmondani, hogy holnap lemegyek a kórházba: s Rainer föl jön értem?” Tehát a Berényi elleni kifakadás szerencsére csak papíron maradt. Az viszont naivság volt, mintha „majd Rainer csak megadja a diagnózist a kórházi vizsgálat alapján, s aztán Berényi kezel tovább” – ahogy a költő elképzelte.
Rajner főorvos szívesen látogatta és kezelte betegeit háznál, másrészt akkor még mások voltak írott és íratlan szabályok. Majd így folytatódik: ”Nincs semmi baj, ha Berényi értesül lépéseimről. Berényi nem kezelhet a kórházban, és ezt nem is igényli”. Ami a kinti ténykedését illeti, „Berényi különben ezt úgy is megteszi, akkor is ha rosszban van Rainerrel, mert ez az orvosi szokás és kötelesség”. Ez így van elsősorban első segélynyújtásnál, sürgősségi ellátásoknál, de tartós kezelésnél már aligha. Ott már az orvosi rátartiság szintén szerepet játszik.
Az aggódó látogatóktól a költő Esztergomban sem tudott elrejtőzni. Május 18-án Schill tanár lejött Esztergomba, de konzultálni már csak Berényi főorvossal tudott, aki a továbbiakban nem volt kezelőorvosa. Másnap, azaz május 19-én befeküdt az általa kezelésre alkalmasnak tartott helyi gyógyintézetbe. Szavai szerint: „ez nagyon kellemes és modernül felszerelt kórház. A szoba épp oly szép, kedves és kényelmes volt, mint akármelyik szanatórium. Vaszary Kolos alapította” (1.352.).
Széklete csak beöntéssel volt. Meditálása a következő: „Mért kerülendők a morfium és rokonai? Azóta rájöttem, hogy a vizeletre tényleg csak az atropinos készítmény van rossz hatással, a domopon pl. nem.” Lényegében Schill tanár véleményét tükrözi a saját tapasztalatai alapján. Ez alkalommal is az esztergomi sebészetre került, mert ott volt hely. Egyben a kórház igazgató, Eggenhofer Béla sebész főorvos betege lett.
Az 1951. június 3-i dátumú fejlapon, osztályvezető főorvos helyettesi minőségben a Penkoff név olvasható, azé a Penkov Iváné (jobb oldali fénykép - szerk.), aki sebészi pályafutását Esztergomban kezdte, majd veszprémi főorvosként fejezte be. A költő a leromlott állapota miatt roborálásra szorult, vitaminokat kapott, a beszélgető füzet szerint „a Vitapricot Szent-Györgyi Albert nevével hirdetik” (1.370). A Nobel díjas tudóssal Török Sophie személyesen is megismerkedett, róla elragadtatással beszélt. Neuralgiás jellegűnek tartott panaszokra a beteg enterosolvens nátrium – szalicilát tablettákat kapott.
E kúrával kapcsolatban felmerült egy orvos neve, akinek kilétét részben sikerült tisztázni. Antalóczy doktorról van szó, 1941 májusában. A keresztnév sehol nincs kiírva, de Belia jegyzetében Zoltán szerepel. A kiváló kardiológus nem lehetett, ő ezt levélben is megerősítette. Már csak azért sem, mert Babits halála évében kezdte az egyetemi tanulmányait. Az esztergomi Vaszary Kolos Kórház orvosgyakornokok törzskönyvébe olvasható egy Antalóczy Sándor, aki 1915-ben született és 1941-ben végzett. Tehát Babits Mihályt „cselédkönyvesként” kezelte, erre történik is utalás. Az 1942-es kamarai névjegyzékben (sem a későbbiekben) már nem található. Valószínűleg őt is a háborúban eltűntek listáján kellene keresnünk, ha volna ilyen megbízható kimutatás.
A második kórházi tartózkodás után, ahogy azt várni lehetett, Berényi doktor látogatásai elmaradtak, Rajner főorvos lépett a helyébe. Megint csak érthető, jobb, ha egy kézben összpontosul a kezelés, ami nem zárja ki a szakorvosi konzultációkat. Török Sophie szerint a beszélgető füzetekben lévő Babits szöveget Centula nővér olvasta Rajner főorvos telefonjába:” Kedves Főorvos úr, nagyon rosszul vagyok. Tegnap előtt este óta nem volt vizeletem, irtózatosan feszít, mit lehetne csinálni, hogy megkönnyebbüljek? A katéter, attól félek, megint nem sikerülne, mint ahogy a kórházban sem sikerült. Próbáljak talán venni azokból a belladonnás kúpokból, amiket Antalóczy doktor úr hozott akkor? S mikor és hol hívhatnám föl leghamarabb a főorvos urat, hogy beszámoljak az eredményről? A másik kérdésem: nagyon szomjas vagyok, ihatom? Nem teszi a feszültséget még nagyobbá, még kínosabbá. Attól féllek, hogy a tegnap a vesekő elzárta a kivezető utat, lehet ezen segíteni?” (1.404-405.).
A beszélgető füzetek említenek egy névtelen esztergomi papköltőt, aki Mécs László levelét „csempészte be” a kórházba. A reverendás poéta Városi István volt, aki hosszú ideig látta el a Kolos – kórház lelki gondozását.
Babits pszichésen is szenvedett. Feszülést érzett továbbra is, pedig a vizelete észrevételen elfolyt. Rajner főorvos állandó katétert akart felhelyezni, de a költő ezt ellenezte. A tapasztalt belgyógyásznak nem volt szerencséje ezzel a manuális művelettel. Nem jött létre a Schill – Rajner konzílium sem.
A költő a fájdalomcsillapítók mámorában is elég tisztán ítélte meg alhasi fájdalmainak összetett eredetét. Okai: a már korábban kimutatott vesekövek kisugárzása, a katéterezések okozta hólyagbántalom, a gyomorsipoly, amelyből a szonda gyakran kicsúszik, a körötte való kisebesedés, a vizelet- és székrekedés, a merev kényszerfekvés. Egyedül a csontáttétekre nem gondolhatott. A Rajner főorvos által feltüntetett lumbágó csak „fedő diagnózis”, ezzel többé-kevésbé mindnyájan tisztában voltak. A beteg nyugodtan konstatálhatta, nála kábítószer-megszokásról nincsen szó, mert fájdalomszünetben nem hiányzik az injekció.
A június 3-ai fejlapon feltüntetett kórisme: Cc. Laryngi. Neuralgia. A kórházi dokumentumokról derült ki, hogy a költő semminemű biztosító intézetnek nem tagja, ezért javasolta Rajner főorvos Török Sophie-nak, szükség esetén béreljen inkább szobát a Simor utcai Legényegyletben, mert „nem kerül többe a feljáró orvos, mint a szoba”, ami fordítva is igaz. Az orvosnak viszont a megközelítés egyszerűbb.
A panaszok változatlanok, amiről így számolt be: „vizelési nehézség akkor támadt, amikor az első két morfiumos injekciót kaptam, s annak tulajdonítottuk. Akkor nem is kaptam több morfiumot, de a hólyag nem jött rendbe, csak nagyon lassan: ciszturált kellett szednem. A javulás – körülbelül akkor lett teljes – azonban lassan mégis előrehaladt, s mikor a rendszeres domopon-injekciókat kezdtem kapni, s javulás folytatódott s egészen teljessé vált. (Úgy hogy kizártuk akkor azt a gondolatot, hogy a dolgot morfium okozhatta volna, inkább atropinra gondoltunk volna, amely az első két oltásban szerepel.) A domopont tovább szedtem, a vizelettel sokáig semmi baj nem volt: csak a napokban állt be újból a nehézség, de akkor alaposan, hogy egyáltalán semmi vizelet nem jött, a hólyag veszedelmesen feszült, nagy fájdalmaim és görcseim voltak, végre is katéterhez kellett folyamodni, s azóta csak katéterrel sikerült” (1.413). - Írta Schill tanár úrnak július 6-án, de ne keressünk benne logikát, mert ahogy ő maga megállapította, „a beteg embernek meg van a maga pszihológiája”.
Minden erőfeszítés ellenére júliusban az állapota rohamosan romlott. Hozzátartozói, ápolói szinte kimerültek. Ismét felmerült a legényegyleti szoba, de az semmit nem oldott volna meg. Basch Lóránd és Schill tanár egyre inkább szorgalmazták a fővárosba való visszaszállítását. Egyetlen ember ellenezte, maga a beteg. „Én szívesebben itt maradnék Esztergomban” – írta, de augusztus 3-ára már tejesen magatehetetlenné vált és öntudatlan állapotba, mentővel szállították régi helyére, a budai Siesta Szanatóriumba, ahol másnap befejezte a hihetetlen szenvedésekkel járó földi pályafutását.
Halálát nyilván a daganattal járó cachexia, fájdalmait főleg a csontbeli áttétek okozhatták, de nem kis mértékben járultak hozzá belgyógyászati bajai is. Utolsó ismert fényképéről, a „csak a csont és bőr és fájdalom” poétája néz ránk, Martsa Alajos, esztergomi fotóművész készítette halála előtt pár nappal.
Boncolásáról nem tudunk, pedig „teljes kórképet” csak akkor kaphattunk volna. Krisztusi szenvedéstörténetének csak kis része tükröződik remekműveiben. Az esztergomi „zárófejezet” fontos, de kevéssé ismert. Ezt kívántuk a lehetőség szerint pótolni.
Szállási Árpád dr.
Irodalom:
- Az Országos Orvosi Kamara Hivatalos Névjegyzéke. Madách, Bp., 1940, 212.
- Babits Mihály: Beszélgető füzetei, I.1938. II.1940-1940. szerk.: Belia György, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1980.
- Magyarország Gyógyintézeteinek Évkönyve 1934. Pápai, Budapest., 1934, 268.
- Szállási Árpád: Babits esztergomi ápolói. Új Tükör, 1981, 1945.
- Török Sophie naptára 1921-1941. kézirat.
