„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, mondja Wittgenstein. A dalszövegírók viszont megpróbálnak arról beszélni, amiről nem lehet – és amiről nem szabad. Nemzeti ünnepünkön is olyan eseményre emlékezünk, amelyről sokáig nem volt szabad beszélni, dalok mégis szóltak róluk. Cikkünkben megvizsgáljuk, hogyan.
A Kádár-rendszer idején Bródy János rendkívül népszerű szövegíró volt, mert sokan érezték úgy, hogy dalai az ő véleményüket mondják el. Persze nem nyíltan, csak szépen becsomagolva, hogy csak az értse, aki hasonlóan érez. A rendszerváltás után aztán Bródy nyíltan is elmondhatta a véleményét, és kiderült, hogy sokan nem értenek vele egyet. Dalszövegei is egyértelműbbé váltak, sokaknak már nem is tetszettek többé.
Valahogy hasonlóan alakult a helyzet ötvenhattal is. A rendszerváltás előtt ugyan nem sokan hangsúlyozták, mennyire a magukénak érzik, de utána mindenki (talán Thürmer Gyula kivételével) úgy érezte, hogy a felkelők az „övéi” voltak – a szociáldemokratáktól a royalistákig. Nekik könnyű dolguk van, hiszen mindenki elő tud keresni az akkori dokumentumokból olyan elemeket, melyek közel állnak a szívéhez, és azt mondani, hogy az volt akkor a döntő, fő motívum. Minket azonban nem ezek érdekelnek, hanem a dalszövegek.
Az allegória végigvitt hasonlat, képletes beszéd. Az allegóriában semmi nem az, aminek a felszínen látszik, viszont viszonylag pontosan megfeleltethető valami másnak. Például amikor pásztorról és bárányokról beszélünk, de mindenki számára világos, hogy egy közösség és a vezetője viszonyáról szeretnénk mondani valamit, allegóriát használunk. Az allegória hatásos eszköz lehet, jól érzékeltethet általános elveket, megfontolásokat, de alkalmatlan arra, hogy bizonyos részleteket érzékeltessen. Példánkkal élve: egy közösségnek általában több vezetője van, akik bizonyos hierarchikus rendszerbe szerveződnek, bonyolult viszonyok vannak közöttük – ezeket nehéz a nyáj és a pásztorok allegóriájával érzékeltetni. (Ha pedig megpróbáljuk, éppen az allegória ereje veszik el.) Egy másik hátránya az allegóriának, hogy nem mindig azonosíthatók a benne szereplő elemek a valóság elemeivel, az egyeztetés nem mindig egyértelmű. Első példánk is ilyen.
Különvonatok
Az európai állomás határain sok vonat bejött és kiment És mindig érkezett egy újabb szerelvény mit nem jelölt a menetrend
Az állomáson volt már tűrhetetlen zaj és volt már félelmes csend De mindig érkezett egy újabb szerelvény mit nem jelölt a menetrend
Az állomáson átrohant már sok vonat és néhány sokáig pihent És mindig érkezett egy újabb szerelvény mit nem jelölt a menetrend
Az állomás környékén volt már tüntetés és volt már zavartalan a rend De mindig érkezett egy újabb szerelvény mit nem jelölt a menetrend
Hányan terveztek nagy utazást szilárdnak tűnő síneken Váratlan volt a változás mit nem jelölt a menetrend
Miről szól ez a szöveg? Látszólag egy állomásról, vonatokról, sínekről, menetrendről. De ha naivan szó szerint próbáljuk meg értelmezni a szöveget, hamar rájövünk, hogy így nincs sok értelme – megpróbálunk tehát valamilyen mögöttes jelentést keresni. Próbálkozhatunk persze erotikus, szexuális utalások keresésével is, de aligha találunk olyanokat, amelyek egységes képpé állnak össze. Ellenben már az első sorban feltűnhet a határ szó, amelyet ritkán szoktunk állomásokkal kapcsolatban használni. (Vasúti szakkifejezésként sem használatos.) Ennek alapján kereshetünk valamilyen politikai olvasatot: mivel határral kapcsolatban elsősorban államokra gondolunk, tételezzük fel, hogy az állomás egy ország allegóriája. Az is egyértelmű, hogy európai országról van szó, és akkor ne menjünk a szomszédba: tegyünk egy próbát, és vizsgáljuk meg, hogy ha az állomás Magyarország, hogyan értelmezhető a szöveg.
Kiment... (Forrás: A Wang folyó versei)
Annak már több értelmét látjuk, hogy egy dal egy ország viszontagságairól szóljon, ráadásul kézenfekvővé válik, miért van szó tüntetésről és zavartalan rendről. Sőt, azt is megértjük, hogy a „tűrhetetlen zaj” és „félelmes csend” maga is allegória az allegóriában, és ugyanúgy a tüntetésekre, zavargásokra, illetve a helyreállított vagy éppen felborulni szándékozó rendre utal – vagy legalábbis nagyon hasonló dolgokra.
Kevésbé nyilvánvaló azonban, hogy minek az allegóriái a vonatok. Az nyilvánvaló, hogy ha az állomás ország, akkor a vonatok embercsoportok, akik az országba jönnek, illetve onnan távoznak. Az is világos, hogy egyes embercsoportok mozgása helyénvaló (menetrend szerinti), de rendszeresen megjelennek megjelennek olyan embercsoportok is, akiknek semmi keresnivalójuk ott (hiszen nem jelöli őket a menetrend). De kik lehetnek azok, akik átlépték a határt, pedig nem kellett volna? A válaszhoz a szöveg kevés támpontot ad. Gondolhatnánk például illegális határátlépőkre, bevándorlókra – de ilyesmi problémák a korban nem jelentkeznek. Könnyű azonban rájönni, hogy ki a hívatlan vendég a hetvenes évek Magyarországán: a szovjet hadsereg. (Azt, hogy a hadseregre gondolva nem tévedünk, a dalt záró dobpergés erősíti meg.) Az pedig, hogy a történelemben ki-be járkáltak a megszálló hadseregek Magyarország határain, tény. Ráadásul az eddig a pontig jelentéktelenül megbúvó „és néhány sokáig pihent” sor ebben az értelmezésben maró gúnnyá válik. (Persze az továbbra sem világos, hogy akkor mik a menetrendszerű vonatok – nem is biztos, hogy bármivel is azonosíthatóak. Nem véletlen, hogy a szám már címével is a különvonatokra utal: ezek a fontosak.)
Ebben a keretben viszont tételmondattá emelkedik az utolsó versszak is: a sors azért tervezhetetlen, mert mindig történik valami, amire nem számíthatunk. Lehettek nekünk nagy terveink, ha egyszer jönnek a menetrenden kívüli vonatok (megszálló csapatok), akkor hiába. Feltehető, hogy a hetvenes évek Magyarországán a rajongók valahogy így értelmezték a szöveget.
„Hányan terveztek nagy utazást...” (A biatorbágyi merénylet) (Forrás: Murderpedia)
Észre kell azonban vennünk, hogy a szöveg ezt nem mondja. Ha őszintén hiszi valaki, hogy a szovjet csapatok nem megszállók, hanem csak baráti segítséget nyújtanak, akkor értelmezheti a szöveget úgy is, hogy az csak a korábbi történelmi viszontagságokra utal vissza. A szövegben sehol nem szerepel, hogy egy menetrenden kívüli szerelvény most is bent áll, és ideje lenne indulnia. Ha ezt is kimondta volna, aligha jelenhetett volna meg.
Egyéni sorstörténet
Az egyéni sorstörténetek azért jó költői alapanyagok, mert sok ponton lehet velük azonosulni. Mindannyian megszületünk és meghalunk, és eközben mások, hozzánk közel állók is megszületnek és meghalnak. Mindannyian hozunk olyan döntéseket, amelyek jelentősen megváltoztatják életünket, és amelyeket utólag vagy nagyon jónak tartunk, vagy nagyon megbánunk, vagy egyszerűen jó és rossz oldalait mérlegelve is életünkre nézve döntőnek vélünk. Ha mások életének hasonló mozzanataival találkozunk, akkor is együtt tudunk érezni, ha fontos részletek különböznek, vagy akár ellenkező előjelűek is. Ezt használja ki az alábbi dal is:
A Józsefváros mélyén, hol sötétek a fények, Egy szőke lányt neveltek az ötvenes évek. A Kárpáthyék lánya félig volt csak árva, Az apja eltűnt, s a család hiába várta.
A Józsefváros mélyén, hol a házak összebújtak, Ki tudta ’56-ban, mit hoz a holnap. A Kárpáthyék lánya a randevúra várva Egész nap egy dalt dúdolt magába’.
A Józsefváros mélyén, hol a házak összesúgtak, A viharban egy lányszív lángra gyulladt. És együtt mentek el a sarki cukrászdába, S a fiú befizette egy stefániára.
És a Kárpáthyék lánya egy dalt dúdolt magába’, Mikor egy nap a ház rádőlt a cukrászdára. És a Kárpáthyék lánya egy dalt dúdolt magába’, Mikor az első szerelmét hiába várta.
A Józsefváros mélyén, hol a házak összedőltek, Ma toronyházak állják útját a fénynek. A Kárpáthyék lánya kinn él Amerikába’, New Jerseyben van családi háza.
A férje francia, és van két nagy fia, A nagyobbik egy new wave-banda sztárja. De vannak bizonyos esték, mikor csend borul a házra, És ő egy régi dalt dúdol magába’.
A Kárpáthyék lánya egy dalt dúdol magába’, És emlékezik a régi cukrászdára, A Kárpáthyék lánya egy dalt dúdol magába’, És az első szerelmét újra várja.
A Kárpáthyék lánya ma kinn él Amerikába’, Van autója és New Jerseyben háza. A Kárpáthyék lánya egy dalt dúdol magába’, És látogatóba jön Magyarországra.
És a Kárpáthyék lánya elmegy a cukrászdába, És befizet harminchárom stefániára.
A szöveg sajátos, intim, ugyanakkor mégis távolságtartó hangulatot teremt azáltal, hogy a főhőst nem saját nem saját nevén emlegeti, hanem a Kárpáthyék lányaként. Úgy érezzük, egy ismeretlen ismerős, egy közvetett ismerős történetét halljuk: olyanét, akivel személyesen nem, vagy alig volt kapcsolatunk, de akinek közeli ismerőseit jól ismerjük. (Illetve, mint kiderül, legfeljebb ismertük, hiszen Kárpáthy úr eltűnt.) Ráadásul a Kárpáthy beszélő név, ránk, magyarokra utal. „A Kárpáthyék lánya mi vagyunk” – mondhatnánk akár anélkül is, hogy megismernénk történetét.
De mi is ez a történet? Az első négy versszakból megtudhatjuk, hogy a főhős valamikor a háború előtt vagy elején születhetett, és a Rákosi-érában nőtt föl, hiszen ötvenhatban már randevúzgatott. Első szerelme azonban még ki sem bontakozhatott, a fiú meghalt, feltehetően akkor, amikor a ház „rádőlt a cukrászdára” – mivel 1956-ra nem a súlyos földrengések miatt emlékszünk, feltételezhetjük, hogy egy belövés következtében. Arra, hogy a kapcsolat nem mélyülhetett el különösebben, legfeljebb abból következtethetünk, hogy a lány legmaradandóbb emléke a cukrászdai randevú (ami majd az utolsó sorokban köszön vissza).
Stefánia (Forrás: leficukraszda.hu)
A részletgazdagnak eddig sem mondható történetre itt három évtizedesballadai homály borul. A főhős ifjúságának helyszíne radikálisan megváltozott, maga főhős egészen máshol, egészen más élethelyzetben található. Életéről statikus képet kapunk: listaszerűen adatokat családjáról, anyagi helyzetéről. Ez a statikus kép önmagában is állandóságot, megállapodottságot sugall: a Kárpáthyék lányának élete helyrejött, stabillá vált, egyfajta ideállá teljesedett ki. Ebbe tökéletesnek mondható állapotba zavar bele az emlékezés, amely végül irracionális cselekedethez vezet: hazalátogat, és fogyasztási képességeit messze meghaladó mennyiségű süteményt rendel. Ez a gesztusa nem egyszerű kisiklás, valahogy meg is töri a történetet, hiszen a versszak nem fejeződik be – a jelen idő pedig azt sugallja, hogy mindez most történik, feltehetően mellettünk, hiszen azonnal értesülünk is róla. Nyilvánvaló az is, hogy e cselekedet nem egyszerűen irracionális, hanem egyszerre szakrális is, az emlékezés gesztusa. (Valószínűleg a harminchármas szám is szimbolikus, de nem világos, mire utal. A dal 1983-ban jelent meg. Persze aki érzékeny az ezotériára, bizonyára örömmel állapítja meg, hogy Bródy megjósolta, hogy az 56-ban kialakult rendszer 33 év múlva, 89-ben fog megbukni.)
Míg az előző dal csak áttételesen sugallta, hogy a szovjet csapatok a sorsunkat törhették meg, itt egészen konkrétan egy olyan élettörténetet láthatunk, melyet a szovjet megszállás térített le eredeti nyomvonaláról. Arra ingerel minket, hogy elfeledkezzünk arról, hogy a történelemben nincsen ha, és végiggondoljunk, mennyiben lett volna más személyes sorsunk, ha akkor a dolgok máshogy alakulnak – még akkor is, ha az események minket nem érintettek annyira közvetlenül, mint a főhőst. (Aki pedig akkor mégsem emigrált, elégedetten állapíthatja meg, hogy akkor sem lenne jobb, ha megtette volna.)
Míg a Különvonatok csak rendkívül áttételesen utal ötvenhatra, addig A Kárpáthyék lánya minden köntörfalazás nélkül említi. Mégsem válik ennek köszönhetően kritikusabbá – mivel rendszerkritikára semmilyen utalást nem tartalmaz! Nemhogy a főhős nem forradalmár, de még a szerelméről sem derül ki, hogy bármennyire érdekelte volna a politika, hogy akár egy tüntetésen részt vett volna. A szöveg fukarkodik a részletekkel, de sokkal inkább beleillik, hogy a fiú véletlen áldozattá vált, mint bármi más.
Nem ő a Kárpáthyék lánya (Forrás: Vagn Hansen)
Ennek kapcsán fel is tehetjük a kérdést: biztos, hogy alkalmas ez a szám arra, hogy az ötvenhatra való visszaemlékezések visszatérő programeleme legyen? Vagy éppen pont ez az, ami alkalmassá teszi erre?
