Payday Loans

Keresés

A legújabb

Zuginé egykéje
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. január 15. vasárnap, 08:48
Képtalálat a következőre: „szoptató szegény nő”
Móra Ferenc

Zuginé egykéje


Az orvos előszobájában - ezt minden művelt ember tudja régi szép fametszetekből és régi szép humoreszkekből - igen komoly tanulmányokat lehet végezni. Jönnek-mennek a mindenféle ügyes-bajos emberek, s azokkal el lehet beszélgetni. A betegek többnyire nyájasak, leereszkedők és közlékenyek, különösen, ha sajnálkozóra találnak. Akit pedig nem érdekelnek az emberek, annak az olvasó-asztal kínál különböző stúdiumokat. Található rajta fürdőalmanach a kilencvenes évekből, Fliegende Blätter a nyolcvanas évekből. Azt merném mondani, hogy az utóbbi kötelező, s az a gyanúm, hogy mikor a kész orvosok berendezkednek, lelépési díjat fizetnek az öregeknek a Fliegendékért. Hiszen ma egyéb felszerelésre úgysem futja, hát legalább ez legyen meg.

Az én orvosom egy kicsit elfajzott az ősi erényektől. Se fürdőprospektus, se Fliegende nincs a váró-szobája asztalán, hanem igenis van Természettudományi Közlöny, Kosmos-füzet, Nyugat, Magyar Statisztikai Szemle... Hopp, ezt megnézzük. Látom a borítékán, hogy Kovács Alajos írt bele cikket az egykéről. A napokban lapozgattam Pezenhoffer Antal nagy egyke-könyvét, s abból megtanultam, hogy az egyke a protestantizmus bűne, s hogy az országot a katolicizmus menti meg az elnéptelenedéstől. Hát Kovács Alajos, a hivatalos statisztikus, mit mond? Először a végét nézem meg a cikknek.

A társadalmi mozgalmaknak állandóan felszínen kell tartaniok ezt a kérdést, az államnak pedig minden intézkedésébe bele kell vinnie a fajvédelem és fajfenntartás gondolatát, egyrészt kedvezésekkel és kitüntetésekkel, másrészt háttérbeszorítással és büntetéssel kell küzdenie a jövő magyar nemzedék megfogyasztására irányuló minden kísérlet ellen.

Hát ezt aláírja minden rendes ember. Amelyik országba az egyke beleesett, az halálos nyavalyába esett. Amelyik országban az egykét megállítani nem tudják, annak a neve mellé a végzet már odaírta a deleaturt. Erről nem lehet disputálni, mert ez kétszerkettő. Hogy mit kellene vagy mit lehet ellene tenni, abba mindenkinek kötelessége beleadni az eszét. Elkezdem a cikket az elején olvasni.

- Be kell vinni a köztudatba azt, hogy aki csak egy vagy két gyermeket nevel fel, az a nemzet iránt tartozó kötelességét nem teljesítette...

Lassan haladok az olvasással, mert nagy a forgalom, egyre nyílik az ajtó. Hetipiacos nap van, sok a tanyai páciens. Köhécselő öreg gazdák, gangosan járó javabeli menyecskék, jól öltözöttek, ételben-italban fogyatkozást nem szenvedők, öröm őket látni. A régi paraszti félszegségnek nyoma sincs, ezek úrhoz szokott, erejük-tudott emberek, akik már nem félnek a szőnyegre lépni, fogasra akasztják a kalapot, nem a szélire ülnek a széknek, hanem a hátukat is megvetik benne, mustrálgatják a bútort a szemükkel, és tán szegényellik is, és mikor nyitja az orvos a belső szobája ajtaját, az új kultúra türelmetlensége idegeskedik a hangjukban:

- Sokat köll-e várni, orvas úr?

Furcsállom, hogy egyesével jönnek, és feltűnő röviden végeznek az orvas úrral. Régebben, a szögény világban, ha az eladó megbetegedett, és már hat hónapig nyomta az ágyat, akkor apja, anyja, keresztanyja egyszerre szállták meg az orvost, és az apa így adta föl a szót:

- Kérdözze mán no, mért töreködtünk be magához, tekintetös úr?

- Majd megmondják kendtek.

- Hát egy kis búzácskát hoztunk be, de mán, mondok, ha betöreködtünk, csak mögjelöntöm magának, hogy nemszeretöm-formán van a Pirosunknak a sorja.

- Szóval, beteg a Piros?

- Betegnek éppen nem beteg, csak olyan nyűglődi. Nem tud aludni a köhögéstül.

Mert tisztában volt azzal az ésszel élő ember, hogy ha betegnek vallja a Pirost, akkor mindjárt drágábban számítja meg az orvos a tudományát. Így meg csak legyint a kezivel, és azt mondja:

- Persze, fölfázott egy kicsit. No majd írunk neki valami port.

S már írta volna is, de akkor az apában fölébredt a lelkiismeret. Nini, hátha nem lesz érvényös az az olcsó por? Lopva meghúzta az asszonyon a kendő rojtját, és most már az vette föl a tárgyalás fonalát:

- De a derekát is fájdíjja a lány, kéröm. Nem tud vele fölkelni.

- Hát fekszik?

- Fekszik ám, szögénkém, mert alighanem mögrántotta a derekát, mikor leesött a fárul...

Az anya mondta volna még, de azért embör a férfi, hogy neki több esze legyen.

- Valami kenőcsfélit is írjon neki a porhoz - vágott közbe. - Ölég lössz ez erre a bajra.

- Nem lehet azt így látatlanba - csóválta meg a fejét a doktor. - Legjobb lesz, ha behozzák kendtek a Pirost a jövő héten.

Apának, anyának rettenet ezt még hallani is. Hogy lehetne már azt a beteg teremtést három óráig rázatni a kocsival? Szemek összevillanása figyelmeztette a komaasszonyt, hogy most már ő a soros. Neki kell nyomba igazítani ezt a tökéletlen orvost.

- Nem kocsira való mán az, lelköm-galambom. Hiszön fél esztendeje majd kiszakad a gyomra, ha csak mögfordítjuk is az ágyban.

És ha az orvos ezek után a haját tépte mérgében, és úgy kérdezte, hogy most már miről gyógyítsa ő a Pirost, akkor az úgynevezett célszörű szögény embör kimondta kereken:

- Hát amíkrül legolcsóbb, tekintetös úr!

Ezeknek az együgyű ravaszságoknak most már vége, s néhai való gazdám, Tömörkény István, nem ismerne rá többé a parasztjaira, orvostudományi viszonylatukban. Lelkükben ugyan, gondolom, ma is jobban hisznek a csépai szent takácsban meg a galambosi javasasszonyban, mint az egyetemi professzorokban, de ezek jobban imponálnak nekik, mert többet kell nekik fizetni. (Ugyan ez se bizonyos, mert a tanyai javast búzában kell fizetni, s a csépai látnok is csak a papírpénztől fordul el jogos megvetéssel. Az udvarára gurított hízó erősíti az ihletét.)

- Mentül drágább, annál foganatosabb - most ez a szavuk járása, s nyilván ezért kedvelik a röntgenezést, amit ők rögtönözésre magyarosítottak. Hiába mondják nekik, hogy az nem orvosság, mind azon könyörög a doktornak, hogy rögtönözze mög őket.

Az orvos meséli nekem ezeket a pácienseiről, ahogy déli harangszó után ritkul a vendég. Akkor valami gyerekhang nyivákol az előszoba-ajtóban, és az orvosom azt mondja:

- Nini, Zuginé, el is felejtettem, hogy ő még hátra van.

Zuginé az a munkásasszony-típus, aki ötven esztendősnek látszik, pedig nincs huszonöt. Mozifilmeken ilyen asszonyokat szoktak ütni-verni a züllött alkoholisták, de filmen még nem láttam ilyen soványat. Mi ehette le az izmokat ezekről a jól formált csontokról, mi szívhatta ki az élet pirosát ebből a viasz-arcból? Tüdővész? Az orvos ingyen oltást ád neki minden harmadik nap.

- No gyerünk, Zuginé.

Zuginénak azonban egy apró ember kapaszkodik a szoknyájába, és a kis ember nem akarja ereszteni az anyját, de menni se akar vele. Tulajdonképpen nem tudni, mit akar, mert mért lennének a kis emberek okosabbak és logikusabbak, mint a nagyok? Megveti tömzsi lábacskáját a küszöbben, és ordít, mint a szívenszúrt malac.

- Mindjárt jön anyuka, egyetlenkém - mondja engesztelően Zuginé, és nyilván egyetlenke szoknyáját igyekszik kiszabadítani a kurta férfiú epertől ragadós kezéből.

- Csö-önd, te bórembukk! - mordul rá az orvos, mire a bórembukk megdöbben, és elereszti a szoknyát. Mikorra magához tér a meglepettségből, akkorra csak ketten maradunk a szobában. A bórembukk nagy lélegzetet vesz, és még rémületesebben bőg, mint az elébb. Ez már nem a szeszély hangja, hanem az elhagyatottságé, a megcsalatásé, a félelemé és a haragé.

De hát nekem is van magamhoz való eszem. Fölveszem a Magyar Statisztikai Szemlét, hengert csinálok belőle, és belefújok:

- Tru-tú, tru-tú, tru-tu-tu-tu-tuttutt-tú! A bórembukk rám mered a szemével, szájával, és azt mondja:

- Még!

És én fújom a statisztikai trombitát addig, míg a férfiú a szájába nem veszi a hüvelykujját. A békeszerződésen ez a pecsét. Most már baráti diskurzusba foghatunk.

- Hogy hívnak? - kérdezem.

- Majika.

Ha azt mondta volna, hogy ő egy ismeretlen bombavető, az nem lepett volna meg így.

- Hát én azt hittem, Marika, hogy te kisfiú vagy. Mit szoktál te enni, Marika, hogy ilyen szép erős kis bórembukk vagy?

Erre azonban már nem felelt. Lehet, hogy a kérdést se értette, lehet, hogy az ujját nem akarta kivenni a szájából - a nőkön már bórembukk korukban se lehet eligazodni, őhelyette az anyját kérdeztem meg, ahogy kijött:

- Van-e már háromesztendős a kislánya, Zuginé?

- Nincs, kérem, csak huszonhat hónapos.

- Étkes, ugye?

- Az, a nagybélű, a jó Isten se győzné szoptatni.

Nézek az asszonyra, nézek az orvosra, Marikára nem nézek, mégis ő felel:

- Majika sopik - gurul oda az anyjához, és rángatja azt lefelé magához.

- Majd odakint, egyetlenkém, várhass egy kicsit - emeli föl intőleg a mutatóujját Zuginé, a madonna örök mosolyával, és fölöleli magához a kicsit.

- De Zuginé - kapom meg a csontvázasszony vállát -, hát csak nem szoptatja ezt a huszonhat hónapos gyereket? Maga, így, betegen, leromlottan?

A megszépítő madonna-mosoly eltűnik. Nem Meduzaarc ez, amelyik szembefordul velem - a Keresztrefeszítettnek az anyja nézhetett így a Golgotán:

- Hát mivel etessem, ha nem szoptatom, mikor egy liter tejért kétszáztíz koronát kérnek! Forduljon el tőlük a csillagos ég a haláluk óráján is!

Nem mondta meg, hogy kiktől, és én nem találgatom. És azt hiszem, a kitűnő Pezenhoffer Antal se kérdezné meg Zuginétől, hogy katolikus-e vagy protestáns. És talán Kovács Alajos se kívánja a törvény elé állíttatni Zuginét, aki nem teljesítette a haza iránt való kötelességét, és nem jól szolgálja a fajvédelem eszméjét, mert csak egy Marikával segített hazánk néperejét újjászülni.

- Ha megírnám - mondom az orvosnak -, azt hinnék, én találtam ki.

- Ó, dehogy - törli meg az orvos a szemüvegét -, nagyon gyakori eset ez mostanában.



Képtalálat a következőre: „szoptató nő anno”