Illyés Gyula
Puszták népe
(részlet)

A tanulást olyasminek tekintettem, mint a szegény beteg a drága kórházi ápolást;ha már ott voltam, igyekeztem, hogy gyarapodjak a pénzemért. Vagy mint a napszámba járást? A dolgomat könnyűnek találtam, s rajta voltam, hogy ki ne csöppenjek belőle; amit kívántak, még a kelleténél is jobban elvégeztem, mi volt ez még így is a kapáláshoz vagy akár a szőlőkötözéshez képest? Itt a városban senki sem ismert, szabadabban lélegeztem, mint a faluban. Az idegen utcákban volt valami a puszta korláttalanságából, ahogy később a nagy világvárosok is gyakran felidézték bennem a hazai határt. Csak néha lepett meg a szorongató érzés, amely azóta is meg-meglátogat, hogy a körülöttem levő emberek egy nap rájönnek valamire, arra tán, hogy félreértésből fogadtak be, s tűrtek meg maguk között, és fülemnél fogva vezetnek majd vissza, oda, ahova való vagyok, a rácegresi istállók környékére. Ilyenkor elcsüggedtem. De aztán a százfejű léleknek az a feje, amely nagyanyámból ojtódott belém, susogni kezdett, hogy kapaszkodj, erősítsd az állásaidat. A lelkemre nőtt púpot csak úgy tüntethettem el, ha kiegyenesedtem, a többiek közül is. Még nem sejtettem mi végre, de rendszeresen, keményen tanultam; rövidesen jó tanuló lettem; hogy később, amikor a lélek a nyomorítás ellen lázadozással tiltakozott, annál rosszabb legyek. Egyelőre azonban úgy látszott, minden szépen megindul. Amidőn a puszta még egyszer visszarántott. Visszarántott és elengedett, de nem tudom, valami titkos fonálon nem akkor kötött-e legjobban magához.

Az osztályban még két pusztai volt, körülbelül abból a rétegből, mint én. Mindketten abban a képzelet szülte felemás öltözetben, ahogy a szegények az úri divatot elképzelik! Erről ismertünk egymásra. Az egyik az én nadrágjaim párját viselte, ráadásul rovátkás bársonyból, a másik harisnyát, de kék keresztcsíkosat, mint az asszonyok. Riadtan kerültük egymást, mint a bohózatokban az álkísértetek. Osztva az osztály véleményét, lehetetlen figuráknak tartottam őket, bizonyára ők is annak tartottak engem.

Egy-egy előkelőbb csoport körül ténferegtünk, s boldogok voltunk, ha csak valami szolgai szerepre is, de maguk közé vettek. Pirulva emlékszem, mennyi buzgalommal, bőbeszédűséggel, mennyi hízelgéssel és ajándékkal akartam kegyüket megnyerni. Vidáman futottam a messze gurult labda után, természetesnek találtam, hogy a lovasjátékban, mikor egyik fiú a másik nyakába ül, én legyek mindig a ló. Igyekeztem kitűnő ló lenni. Már barátaim is voltak. Az egyik adóügyi jegyző fiai, akik szüleiktől nyilván figyelmeztetést kaptak, hogy törődjenek velem; apjuknak nagybátyám a köztisztviselői ranglétrán feljebbvalója volt. Egyszer magukhoz is meghívtak. Egy sereg lány közé botlottam be, de megálltam a sarat. Homonnay néni megsimogatta a fejemet, mint egy mezőről betévedt kutyusnak. A végzet egy mértanórán ért utol.

Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. Őszintén vonzódtam hozzá. Lelkesülten bámultam rá, ha a padok közti sétájában néha mellettem állt meg. Ruhájának illata ma is az orromban van. Magas, szőke fiú volt, egy évre rá elesett a háborúban.

A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. "Mondd is, amit csinálsz" - szólt hozzám a tanár.

- Egyenest húzok a bé és áff pontok között - feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. "Mi között?"

- A bé és áff pontok között - ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.

- Nem áff, hanem eff.

- Igenis.

- Mondd ki, hogy eff.

- Áff - mondtam tisztán és félreérthetetlenül.

- Nem áff! Mondd, ahogy kell.

Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.

- No, mondd hát - s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.

- Mi lesz?

- Áff - nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.

- Hová való vagy? - kérdezte a tanár.

Nem válaszoltam.

- Pusztai! - kiáltotta valaki.

- Bregócs.

Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.

A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?

- Holnapra megtanulod a rendes kiejtést - mondta egy kicsit türelmetlenül. - És jelentkezni fogsz.

Egész délután a Kapos partján a fűzbokrok közt föl-alá járva gyakoroltam magam. Néha úgy éreztem, sikerült. Tátogtam, hápogtam, égre fordított arccal a torkom szorítgattam.

Reggel első dolgom volt, hogy próbát tegyek. Sírni szerettem volna. Kétségbeejtő gikszer szökött ki a torkomból, s mint egy bosszúálló jelenés, szinte megállt a levegőben.

Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő, harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava. "Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud - valami ilyesmit mondhatott -, nincs helye az osztályban." Azt értettem belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem voltam olyan együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.

Szótlanul kifordultam az ajtón, s még a kilincs eleresztése előtt elhatároztam, hogy hazautazom

_______________________________________

Illyés Gyula
Puszták népe


TARTALOM
1. Tájékozódás. Puszta a Dunántúlon. A puszta lakóinak lelkülete.
2. A táj lelke. A pusztaiak hazája. A szülőföld.
3. A puszta külön világa. A cselédek a tulajdonról. Az összetartó erő. Két feltörekvő család.
4. Két ellentétes család s két puszta találkozása. A puszta vallása. Az öregek.
5. A pusztaiak multja. Parasztok, zsellérek és cselédek a történelemben. Az utódok a multról.
6. A puszta kormányzása. Pásztorok parancsolók, gazdatisztek.
7. Hétköznap és vasárnap.
8. A fegyelem és fegyelmezés. A munkabeosztás s a munkamenet. A cselédek közönye s a közöny oka.
9. A pusztaiak egymás közt. Társalgási nyelvük. Civódások. Ajándékok. Alkalmak a vidámságra.
10. A pusztaiak, táplálkozása. Jövedelmük. A konvenció. Egy cselédház.
11. A gyermekek nevelése, felvilágosodása, barátkozása. A szerelem.
12. A béreslányok kiszolgáltatottsága. A puszta erkölcse. A hódítók.
13. A puszta kultúrája. Iskola és egyházi élet. A hírköltők.
14. A szagról. Idegenek a pusztán.
15. Kuruzslók és orvoslók. A puszta egészségügye. Sebészek. Népi gyógymódok.
16. Summások, aratók, napszámosok. Azok jövedelme és élete a pusztán.
17. A "szólítás". Akik elkerülnek a pusztáról. A pusztaiak a falvakban.
18. A pusztaiak jövője. A zsellérek.
19. Akik kiemelkednek. A második és harmadik nemzedék. Út a társadalomba.

http://mek.oszk.hu/00600/00682/00682.htm#63