József Attila
MAGYAROK
1.
Minek magunkat lassan ölni? Nem jobb egyszerre megdögölni? Mint rokkant lábbal tántorogva, Vizes, vak szemmel csillagokba, Rossz, messzi csillagokba nézni S régi dicsőséget idézni, Idézni mind, mi ősi, ódon, Hogy hátha mégiscsak megszánna Az Úristen valami módon.
Minek magunkat lassan ölni? Gonoszság helyett búza nől ki Az égről földbe hullt szivünkön; De igaz, nótás, füttyös másnak. Magyar, köszönj az elmulásnak, Nincs mit kereskedj már e tájon, Akad legény, ki ideálljon S ásóját vígan földbeszúrja!
Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni? Hisz életünk úgyiscsak talmi S nem is nagyon kell már akarni,
Akaródik ez nélküled, Agyadban bár égő hodályba zárt Riadt baromként bőg a rémület.
1923. febr. 15.
2
Bezárva okos őrültek közé, Szenvedünk, mint az eldugott kenyér. Rab szíveink örök szerelmese, A nagy világ minket hiába hív! Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig, Száguldó, forró ménesek után A barna földek múló dobaját Szívünk teérted dobogta tovább És mozdonyaink szálló dübörgése Feléd lengeti most is lelkeinket! S a nyomorultak, ők, akik miatt Temetőnek is kicsi lett világunk, Még ők biztatnak, hogy a pusztulást Hős bátorsággal s daccal kell kibirnunk! Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?
Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk! Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.
Sikoltani! Ha levegőtlen vihar a jajunk, Akkor is csak Sikoltani! Hogy minden búzatábla kiperegjen.
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk, Nekünk nyisson ajtót a reménység!
1924 vége
|