Szabó Ferenc

A TÖRTÉNELEM ISTENE

Prohászka Ottokár történelemteológiájához

Prohászka Ottokár életművét az utóbbi két évtizedben több szempontból tanulmányoztuk¹. De szellemi hagyatéka még további feldolgozásra vár; igazában még egy csomó kézirata is rejtegethet meglepetéseket. De Összegyűjtött Munkái 25 kötetét és most már teljes Naplójegyzeteit is lehet még különféle szempontok szerint feldolgozni. Mostani dolgozatomban Prohászka történelemteológiájához szeretnék adni néhány szempontot.

Történelem, történetiség, üdvösségtörténet

A kereszténység történelmi vallás. A bibliai kinyilatkoztatás Isten történelemben végbevitt cselekedeteiről és műveiről tanúskodik: az Ábrahámmal kötött szövetségéről Jézus Krisztus születéséről – az örök Ige a megtestesüléssel belépett történelmünkbe –, kereszthaláláról és feltámadásáról, a Szentlélek működéséről a történelemben vándorló újszövetségi Isten népe körében. Isten örök üdvösségterve valósul meg az idők végén bekövetkező ítéletig. Fontos a keresztény hit szempontjából az, hogy az időnek eszkatológiai dimenziója van. A történelem nem ugyanannak a visszatérése („örök visszatérés”), hanem Istentől kiinduló és feléje irányzott eseménysor. Jézus Krisztus feltámadásával immár beköszöntött a végső korszak, őbenne „beérett” az idő (ezt fejezi ki a görög kairosz fogalom), és így Krisztus az idő középpontja, teljessége, rendező elve (Mt 26,18; Jn 7,6; Ef 1,3–14; Kol 1,12–23). Krisztussal tehát elérkezett Isten uralma, de még nem vált mindent betöltő valósággá: a húsvét és a parúzia (végső úrjövet) közötti időben, amely az Egyház ideje, még reménységben élünk, az Egyház a bűnbánat és a megtisztulás útját járva készül a történelem beteljesedésére (Róm 8,18–30; 1Kor 15,20–28).

A történelemteológia kialakulására a legnagyobb hatást Szent Ágoston De civitate Dei művének gondolatai gyakorolták. A XIX. században a tübingeni iskola képviselte következetesen a kinyilatkoztatás és a hit történetiségét.  Napjainkban a II. vatikáni zsinat hangsúlyozta a történelem és történelmiség kategóriáit: korszerűsödés, figyelem az „idők jeleire” (vö. GS 4, 44, vö. LG 9).  Az üdvösségtörténeten belül az Egyház feladata, hogy a kovász szerepét töltse be, és az emberiséget a beteljesedéshez vezesse a világ végezetéig (vö. LG 8kk, 48–51, DV 2–4; GS 10, 38, 40–45.) A zsinat sürgette (OT 14), hogy a teológiai tanulmányokban egyre jobban feltáruljon Krisztus misztériuma, amely az emberiség egész történelmét átjárja.

Prohászka Ottokár római tanulmányai óta figyelt a teológia történetiségére, majd az evolúció, a „fejlődő teremtés” víziója ragadta meg, amikor a század elején első könyveit írta, az első világháború idején pedig a Gondviselés hitének nehézségei, a világban levő rossz és szenvedés misztériuma, végső soron az emberi történelem értelme foglalkoztatta. A forradalmak éveiben különösen is figyelt az „idők jeleire”. A történelem és saját élete eseményeit mindig az üdvtörténet távlatába állította.

Hogy Prohászka teológiáját mélyebben megértsük, felvázolom szellemi-lelki fejlődését a római tanulmányi évektől, az indexre tétel lelki megpróbáltatásán át, a világháborús évekig, majd a kommün terrorjáig és az azt követő lelki megújulásig. Igaz, Prohászka nem dolgozott ki rendszeres történelemteológiát, de életművét tanulmányozva megjelölhetjük a történetiségre (fejlődésre) és a történelem krisztusi szemléletére irányuló reflexióit, amelyekkel megelőzött olyan modern gondolkodókat, mint J. Daniélou, Hans Urs von Balthasar, O. Cullmann, J. Moltmann.

A „Római Iskola” befolyása

A XIX. század második felében, Prohászka Ottokár Rómában tanult (1875–1882) a Római Kollégiumban. Miként általában, a katolikus egyetemeken Szent Tamás tanítását kellett követni.² De néhány jezsuita professzor, elsősorban Giovanni Perrone († 1876) kapcsolatba került a „tübingeni iskola” fejével, J. Möhlerrel, valamint J. H. Newmannal, akik a történetiség iránt érzékenyek voltak, és az egyház élő valóságát, a Szentlélek által lelkesített hívő közösséget figyelve, teológiájukban is kifejezésre juttatták a történetiséget, így dogmafejődésről is beszéltek.  Egyes római jezsuita professzorok tehát hozzájárultak a pozitív, történeti teológia fejlesztéséhez, a tradíció tanulmányozásához: visszahajlás a Szentíráshoz és az egyházatyákhoz, ami egy bizonyos iskolás tomizmusból hiányzott. 1879-ben XIII. Leó pápa Aeterni Patris k. körlevele sürgette ugyan a klasszikus tomizmushoz való visszatérést, de a „Római Iskola” nagyjainak iránya, amely a modernizmus idején, majd a XX. század derekán az „új teológia” képviselőinél felerősödött³, nyomot hagyott Prohászka gondolkodásában.

Ezt a tényt jól megfigyelhetjük az esztergomi tanár korai hitvédelmi dolgozataiban, különösen is az 1899-ben (aMagyar Sionban) megjelent „Mire kell a mai theológiában súlyt fektetni” c. hosszú dolgozatában. Ahogy Schütz Antal megjegyezte: e dolgozat nagy jelentősége abban van, hogy „csírájában tartalmazza azokat a gondolatokat, melyeknek fölséges kommentárját látjuk a Föld és égben”. (15, 293–294) A történetiség, a fejlődés, (a természettudományokban egyre gyakrabban tárgyalt evolúció (darwinizmus), továbbá a Szentírás értelmezésében tért hódító történeti-kritikai módszer alkalmazása – itt már tudatos igazolást kap. Hamarosan, a XX. század elején kitört modernista válságban a protestáns bibliakritika és a katolikus A. Loisy evangéliummagyarázata, később H. Bergson evolucionista filozófiája Prohászkára is hatnak, aki az 1907-es Modern katolicizmus c. könyvében magára vonja a katolikus cenzorok figyelmét, a modernizmust elítélő Pascendi enciklika (1907) pedig végül kiváltja az 1911-es indexre tételt.

De már kicsit előreszaladtunk. Maradjunk az említett jelentős dolgozatnál! Prohászka abból a megfigyeléséből indul ki, hogy Németországban és Amerikában „közelebb akarják hozni az egyházat a világhoz, meg akarják szüntetni (azokat) a véleményük szerint nem a dolgok lényegéből, hanem a tényleges fejlődésből származott ellentéteket…” „Okolják az egyházias érzületet, mely a világot, a modern tudományt és a fejlődést szinte sötét, anathematizáló szemmel nézi.” Prohászka jól látja, hogy az egyház korszerűsödéséről van szó, amelyet örömmel üdvözöl, és amely majd  a modernista válság, illetve az első világháború után a megújuló katolikus teológia hatására a II. vatikáni zsinat aggiornamentójához vezet.

A fiatal esztergomi tanár, majd a fehérvári püspök a modernség felé való nyitottságot képviseli. Miként a kortárs tudós francia jezsuita – az evolucionista P. Teilhard de Chardin, akinek eszméi befolyásolták Bergson és a Bergson-tanítvány, Edouard Le Roy közvetítésével⁴ –, Prohászka is a hit vidám merészségével nézett szembe a modern eszmékkel, nevezetesen a természettudományokkal. „A korszerűség a legfőbb követelmény!”, adja ki a jelszót. „A helyes állásfoglalás fölismeri az idők szükségleteit, észreveszi az eszmék sodrát, s arra veti magát, ami legszükségesebb s legkorszerűbb.” (15, 184). „A theológiában is az irányt az eszmék s a tudományok fejlődésének sodra adja meg. A theológia nem hit, hanem tudomány a hitről; következőleg része van a dívó eszmékben, irányzatokban, sőt impressziókban. A gondolat majd elsötétül, majd kigyúl, nemcsak új felfedezések s új találmányok lendületétől, hanem még nagy történeti eseményektől is. S ez a gondolat dolgozik a tudományokban, a hittudományban is.” (15, 185)

Prohászka most elemzett dolgozatában a teológia korszerűsödéséhez két lényeges szempontra hívja fel a figyelmet: az egyik a természettudományok felé való nyitottság, a másik a teológia életté váltása, a morális, nevezetesen a nemzetgazdaság és a szociális kérdés etikai vetülete. Ezeket aztán részletesen kifejti; valójában arról a két témakörről van szó, amely Prohászka hitvédő írásainak és szociális apostolkodásának tengelyét alkotja. A teológusokat arra inti, hogy ne zárkózzanak el a természettudósokkal való párbeszédtől. Példának hozza fel az evolúciót (külön is a darwinizmust): a fejlődés hipotézisét nem kell elutasítani, hiszen nem zárja ki a teremtést; a bibliai teremtéstörténetet nem kell betű szerint értelmezni, el kell kerülni a konkordizmust (15, 190). Később (15, 198), amikor a teremtés és a fejlődés viszonyát elemzi hosszan (197–229), hangsúlyozza a Szentírás helyes értelmezését, idézve Szent Ágostont, akire annak idején Galilei is hivatkozott.⁵

„Semmiféle tudományt, de kivált a természettudomány semminemű ágát nem szabad lekicsinyelnünk; hiszen a természet is az Úr revelációja. Belőle való; lényének képe. Geológia is az Isten logiája. A paleontológia is az Istennek megkövült gondolatait tárja elénk.” (15, 194). Mintha csak Teilhard de Chardint olvasnánk. „Mily nagy az Isten! S ad-e az isteni gondolat egységes, s mindent egyben átölelő, fölkaroló aktusáról valami a földön és az égen tüzetesebb képet, mint az evolúció tana, mely az ősködből kiindulva egymásután való fejődésben s egymástól való átalakulásokban kifejti a világot minden teremtményével, minden alakjával.” (15, 196)

De az esztergomi tanár nemcsak a természettudományokat tanulmányozta (ennek gyümölcsei az Isten és világ,valamint a két kötetes Föld és ég), hanem a marxizmust és a történelmi materializmust is, hogy szembenézzen a terjedő szociáldemokráciával, és szociális apostolkodása alapjait megvesse. Tudós tanulmányokat írt a Tőké-ről, Marx értékelméletéről, rávilágítva annak értékére és az ateista történelmi materializmus történelemfilozófiájának tarthatatlanságára. (11, 228kk.)

Prohászka haladó nézetei, főleg exegézise és a történelmietlen skolasztikus teológiakritikája, gyanúsak lettek a modernista válság idején, és mint már jeleztem, az indexre tételhez vezettek. Egyik indexre került műve volt (Az intellektualizmus túlhajtásai c. akadémiai székfoglalója mellett) a Modern katolicizmus, amely kevéssel X. PiusPascendi k. enciklikája előtt jelent meg. Monográfiámban megmutattam, hogy Prohászka modern volt, de nem volt modernista a pápa által megbélyegzett irányzat értelmében, és tisztáztam az indexre tétel körülményeit, nevezetesen Szabó Szádok domonkos professzor döntő szerepét.

Prohászka figyeli az idők jeleit

A II. vatikáni zsinat óta gyakran beszélünk az „idők jeleiről”. A Gaudium et spes k. konstitúció Bevezetésében (4. pont) olvassuk: Az Egyháznak üdvösségközvetítő feladata végrehajtásához „mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit, azért hogy minden nemzedéknek megfelelő módon tudjunk választ adni az emberek örök kérdéseire a jelen és az eljövendő élet értelméről és e kettő összefüggéseiről. Így tehát ismernie és értenie kell a világot, amelyben élünk, várakozásait, vágyait és gyakran drámai vonásait.” Ezután a konstitúció felsorolja és részletezi azokat a jellegzetességeket, amelyek az emberiség történelmének mostani új korszakát jellemzik (ez némiképp emlékeztet XXIII. János Pacem in terris k. körlevelére). Majd a 11. pont elején még ezt írja: „Isten népe a hittől indítva, mellyel hiszi, hogy az Úr Lelke, aki betölti a földkerekséget, vezérli az eseményekben, szükségletekben és vágyakban – melyekben korunk embereivel együtt részesedik –, próbálja fölismerni, hogy közülük melyek Isten jelenlétének vagy tervének igaz jelei.”

Prohászka is a hit szemével vizsgálta és értelmezte az eseményeket, kereste Isten jelenlétét a természetben és a történelemben, benne élt a XX. század elején az új idők sodrában. Maga számára és az Egyház híveinek is kutatta Isten tervét, az üdvtörténet távlatába helyezve az átélt eseményeket.

Már a Diadalmas világnézet századelejei tanulmányaiban figyel az európai szellemáramlatokra, főleg az „Isten halálát” Nietzsche keresztényellenes „próféciáira”. A Modern katolicizmusban⁶ keresi a párbeszédet a modern kultúrával. „Ne rögzítsük az örvényeket, hanem építsünk rajt hidakat. Ne hegyezzük ki az ellentéteket az egyház s kultúra közt, s ne azonosítsuk a kultúra művét a hitetlenséggel, hanem tartsunk feléje s segítsük a profán kultúrában ki nem elégített lelkeken igaz, mély pünkösdi hitünk őserejével s melegével.” Ez a magatartás (a ma annyit emlegetett „inkulturáció” követelménye) a helyes alkalmazkodással, rokonszenvvel tekint az igazi haladásra: „nem maradunk hitünkkel, reményünkkel a múltnak zátonyain, hanem átvisszük kincseinket a jelenbe”. Prohászka elismeri, hogy lehetnek e téren összeütközések és ellenkezések az egyházban, mégis kiadja a jelszót: „Teljesen keresztény alapon állni a hit s erkölcs dolgában, de a XX. század kultúrvilágában élni!” (MK 135–136)

Prohászka e kis könyvében jó fél évszázaddal megelőzte a II. vatikáni zsinatot. Itt újra kitér a modern természettudományokra, a fejlődés és a teremtés kérdésére, a helyes (nem betű szerinti) bibliaértelmezésre és a konkordizmus veszélyére. Az V. fejezet („Munka és vallás”) a szociális kérdés XIII. Leó Rerum novarum-a óta sürgetett témájával foglalkozik. Prohászkát a feudális főurak és főpapok „vörösnek” titulálták forradalmi eszméi miatt. Csakugyan már a XIX. század végétől kongatta a vészharangot, látva a szociáldemokrácia előretörését, az egyház demokráciáját hirdette, és sürgette a klérust, hogy álljon a munkásvilág mellé. Ezt tette az 1919-es vörös terror bukása után is. A gazdasági szempontokon túl, az igazságosság követelése mellett hangsúlyozta, hogy a munka teremtő tevékenység, miként ezt később a Gaudium et spes k. zsinati konstitúció tette. Különösen is a II. Vaticanum egyháztanára emlékeztet mindaz, amit a VII. fejezetben („Egyházias érzületünk”) az egyház kettős arcáról, az isteniről és az emberiről ír (vö. Lumen gentium 8). A Szentlélektől éltetett hívő közösség látható társaság, intézmény is, bűnös tagjai vannak, ezért állandóan megtisztulásra, reformokra szorul. Az egyháziak félnek minden bűnbevallástól, minden kritikától; lábra kap a maradiság, „mely intellektuális, szociális, politikai téren is megköti magát s e kötelék nem biztonságot, hanem rabságot jelent. Az egyházi rend is elvilágiasodhatik, mint elvilágiasodott a középkor s a renaissance püspökeiben; lelki életünkön is erőt vesz bizonyos stagnáció, melynek következtében holt vizeken evezünk, sekély lelki élet zátonyai közt. De ez a fölismerés egy szikrát sem fojt el szívünk-lelkünk lángadozásából az anyaszentegyház iránt, mert hibák dacára fölismerjük benne a világ legfölségesebb, páratlan intézményét, melyet Krisztus Urunk alapított, mely a szent Grált tartja, Krisztus vérét szentségében s Krisztus lelkét csalhatatlan tanában. Ez az Isten intézménye, melyben a Szentlélek lakik s nem engedi, hogy a pokol kapui győzzenek rajta. Meg van bízva Istentől, hogy a krisztusi utakon vezesse, s hogy Krisztus szellemében nevelje a nemzedékeket, s e föladatának megfelel.”(MK 151) „A modern embernek meg kell egyeztetnie egymással az egyházban az isteni s emberi elemet, mert az egyház isteni és emberi társaság s az isteni nem nyeli el benne az emberit.” (MK 152) Ezután Prohászka mindezt részletezi, példákat hoz fel az egyház történetéből. „Lehet az egyházban sok bűn is, de mennyi! El-elhomályosulhat a szentség fénye az egymást váltó nemzedékeken. Van az egyházban kegyelem a világ megszentelésére, de a világ nem fogadja el egyféleképpen s nem adja át magát sem tanának, sem szentségi kegyelmének, bizalmatlankodik benne s nem simul hozzá s így törékeny ág s vérszegény tag lesz belőle.” (MK 153)

Prohászka beszél még reformtörekvésekről, pl. a népnyelvű liturgia fokozatos bevezetéséről és a cölibátus problémájáról. De talán a leginkább „zsinati” a IX. fejezet: „Klérus – laikus” (MK 157kk; vö. Lumen gentium II. fej.: Isten népe). Mi mindnyájan az egyház tagjai vagyunk, Krisztus titokzatos testének tagjai a keresztség erejében „királyi papság”.  Keményen síkra kell szállni az ellen a mentalitás ellen, amely a laikusokat az egyházban másodrendű katolikusoknak tekinti, mert e fölfogás „méreg és halál; mérge az érdeklődésnek s halála a buzgalomnak”. Századunk egyházának szüksége van „a régi apostoli szellemre, mely klérust, laikust, apácát és hitvest szoros kapcsolatba hozzon s bennük a testvériség erejével érvényesüljön”.

Ugyanezt a reformszellemet és az idők jeleire való figyelést figyeljük meg Prohászka számos naplójegyzetében az 1919-es kommün alatt, amikor a Lenin-fiúk garázdálkodnak. A palotájából kilakoltatott püspök nem kesereg, figyel a forradalmi eseményekre, és arról eszmélődik, hogy ütött az egyházi reformok órája. A 61 éves püspök, aki már átélte az indexre tétel megpróbáltatását és az első világháborút, most a kommün idején híres 1919. július 7-i hosszú naplójegyzetében lényegében megismétli a Modern katolicizmus gondolatait. Meghatározza az egyház lényegét, kutatja: mi az egyház küldetése ma és holnap. „Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égből jött s mint isteni erő lépett a világba; szellem és élet volt, s történelmi csak akkor kezdett lenni, mikor emberi viszonyok közé lépve elhelyezkedett. Sok alakja volt, azon kezdve, mikor az egyházat így jellemzi ApCsel 4,32: ’a hívek sokaságának egy volt a szíve-lelke’ (cor unum et anima una). Jus canonicum (kánonjog), egyházi szervezet, tekintély megvolt lényegében, de a kapcsolatot a ’cor unum et anima una’ jellemezte a gyakorlatban. Sok-sok alakot öltött azóta is végig a történelmen; másokat keleten, másokat nyugaton, s ugyancsak különbözőket a klasszikus, a középkori, az újkori egyházban. Ezeket a történelmi formákat az államok, az uralkodó nézetek, a társadalmi fejlődés, a gazdasági élet határozták meg. Ezek jönnek mennek, maguk is változnak s változásukkal az egyházi formák reformját magukkal hozzák.” A jegyzet a továbbiakban azt magyarázza hogy annak megítélése körül, „hogy mi a jó és korszerű, mi felel meg az igényeknek, úgy hogy a lelki életet fejleszti, nagy nézeteltérést s különféle állásfoglalást tűr meg, s főleg két irányban osztja el a szellemeket: haladi és maradi irányban.” Aszerint, hogy a „megszentelt hagyományokat” akarják fönntartani még akkor is, ha azok nem szolgálják a lelki életet (…), míg ellenben mások nem kisebb szeretetből az egyház iránt, de talán nagyobb megértésével az új idők igényeinek, az új formákat sürgetik. Ez utóbbiak szeretetének bátornak is kell lennie, mely nemcsak küzdeni kész a konzervatív elemek nehézkességével, de a rossz értelemben vett modernizmus vádját is tudja nagylelkűen elviselni s gyanúsítást szívére nem veszi.”

Prohászka itt világosan az őt modernizmussal gyanúsítókra és az index-ügyre utal. Látjuk ismét, hogy a püspök világosan megkülönbözteti az egyházban az isteni és emberi elemeket, ahogy ezt a II. vatikáni zsinat (LG 8) is tette. Utána az egyházi reformokról ír: „Nem az isteninek, a lényegnek, az örök értékűnek háttérbe szorításáról van szó, hanem arról, hogy emeljük azt ki s érvényesítsük igazán. (…) A főindulat a szeretet az egyház iránt. Szeretjük az egyházat, benne gyökerezünk, belőle élünk. Mint Szent Athanáz és Görres József, az isteni erőknek megtestesülését látjuk benne végig a történelmen – a történelmi ballépésekkel, hiányokkal, gyarlóságokkal…” Ebből az egyházszemléletből vonja le Prohászka a reformra vonatkozó következtetéseket⁷:

a) „Nagy műveltséget, apostoli szellemet és bátor, nemes kollegialitást a papságba…” (Külföldi egyetemekre küldeni a fiatal papokat.) – b) „…A papok ne tartozzanak ahhoz a klérushoz, mely osztályt, pártot, elszigetelt társadalmi osztagot jelent. (…) Több meleget és szeretetet a nép és a klérus közé: többet a Szentlélekből s a testvériségből; ezt nem a házasság, hanem a demokratikus intézmények behozatala által. ..”

c) „Az új idők új vihara mindenütt új helyzetet teremt, a hívek bevonulnak az egyházi keretekbe. Ne féljünk ettől, hogy az Úristen kalapácsa segítségünkre jön. Higgyük, hogy erősíteni akarja az egységet, melyért (Jézus) imádkozott, mely programja volt. (…) Az állammal szemben se vezessen minket a hagyományos jog, még kevésbé hatalmi érdek. (…) Minket nem a politika, hanem a nagy közérdek vezet az állammal, társadalommal szemben is…”

d) Azután szükséges „a nép nyelvének használata a liturgiában” (kivéve a misét).

Ez a naplójegyzet önmagában is igazolja, hogy Prohászka püspök mennyire figyelt az idők jeleire, amiről a zsinat is beszélt (GS 4, vö. Pacem in terris), sürgette a korszerűsödést, a helyes reformokat, mint később, még a zsinat előtt Yves Congar domonkos teológus. Ő is Möhlertől ihletve tanulmányozta az egyház múltját és jelenét, és Igazi és hamis reform az egyházban c. korszakalkotó művében⁸ többek között ezeket írta: „Hogy megőrizzük a keresztény nedv életerejét, amely képes új hajtásokat hozni a történelem megkövesedésein túl, arra van szükség, hogy az Egyházban működő Lélek olyan szolgákat támasszon, akiknek hűsége túlmegy a ’teljesen kész’ konformizmusán. Olyan embereknek kell támadniuk, akik megtapasztalták a második születést…” Congar Isten prófétáiról beszél, akiknek feladata nem szükségszerűen az, hogy előre megmondják a jövendőt. Szólhatnak az eseményekkel egy időben vagy utánuk, de Isten nevében szólnak: megmondják Isten ítéletét az eseményekről, dolgokról. Mindent Isten igazságához mérnek, beállítva azokat Istennek a világra vonatkozó üdvösségtervébe. „A próféták olvasni tudják az ’idők jeleit’, megvilágítják az események jelentését az eszkatologikus (végső) beteljesedéshez viszonyítva őket; ők a föld sója egészen különösen ebben: megakadályozzák, hogy az evilági dolgok ízüket veszítsék az örökkévalóhoz való viszonyukban…”

Ilyen értelemben volt próféta Prohászka Ottokár egész apostoli működése során, amint eddig is láttuk, de egészen sajátságosan az első világháború alatt, amit most bemutatok.

Az isteni Gondviselés prófétája a világháború alatt

Schütz Antal „A háború lelke” cím alá gyűjtötte össze Prohászka püspök kisebb írásait, amelyek az első világháború rettenetével és annak keresztény szemléletével foglalkoznak. (ÖM 10. kötet: Korunk lelke, 165–307.) Schütz bevezetőjében megjegyzi, hogy „a szélesebb látókörű tanulmányozónak lassan sejtelme kél, hogy itt egy páratlan mélységű és eredeti történelembölcselettel kerül szembe…” Én inkább történelemteológiát mondanék, de ezt Prohászka üdvtörténeti szemléletébe állítanám, tehát nem csupán az 1914–1918 közötti cikkekre és az idő szerinti naplójegyzeteire támaszkodnék.⁹

A cikkek és pásztorlevelek hátterében felismerhető Prohászka történelemteológiája, nevezetesen Szent Ágoston híres művének, a De civitate Dei (Isten városáról) befolyása.  Egészen szembeötlő ez a püspök 1917-es pásztorlevelében (9, 224–238) Ismeretes, hogy Szent Ágoston e művében a világtörténelem értelmét egyetlen nagy vízióban látja: két „várost”, két birodalmat, két egymással szemben álló magatartást különböztet meg: „A két szeretet két várost épít, az Isten megvetéséig elmenő önszeretet a földit, az önmaga megvetéséig elmenő Isten-szeretet a mennyeit.”¹⁰ E két szeretet küzdelméből születik a történelem drámája, amelyet Ágoston a gondolkodó és a hívő szemével szemlél. Ezt a drámát öt felvonásra osztja: a teremtésre, az elbukásra, a törvény idejére (Ószövetség), Krisztus eljövetelére és a végső dolgokra. Sorra veszi az alapvető problémákat: a kezdetek titka, a rossz jelenléte, a jó és a rossz közötti harc, a jó győzelme a rossz felett és az örök állapot. Az egész üdvtörténelem felett ott ragyog a Gondviselés fénye, és mivel ez bölcsesség és szeretet, azért a lelke, vezetője és végső magyarázata a történelemnek.

Prohászka említett 1917-es pásztorlevelében legelőször (9, 226) azt hangsúlyozza, hogy „Istenünkön, Urunkon soha, semmiféle körülmények közt, még az ilyen féktelen s észbontó világban sem szabad kétségbe esnünk, s hogyha le is szakadna körülöttünk a világ, bennünk akkor sem szabadna megrendülnie, még kevésbé kivesznie az Isten országának. Környékezzen meg bármily kétségbeesés, sötétség vagy elkeseredés, Krisztus szavának akkor is be kell igazolódnia rólunk, mely szerint: ‘az Isten országa bennetek van’ (Lk 17,21).” A püspök még ezt részletezi: Isten országát magamban kell bírnom s hordoznom. A lét súlypontja a lélekben van, az ember csöppség a fizikai világgal szemben, de nagysága szellemében van. (Itt Pascal eszmélődéseire gondolok.) A világháború „nemcsak mint bűnhődés szakad a nyakunkba, hanem mint fekete égből leszakadó hároméves villámlás, megvilágítja nekünk azt, hogy mily cérnaszálon lóg a világbéke, s mily ösztönök s érdekek játszanak milliók életével s anyák fájdalmával s árvák könnyeivel.” Mint az Írás (Bölcs 9,14) mondja: Az ember gyönge, hogy „a világtörténelemben lappangó s időnként érvényesülő sötét hatalmakat megfékezze. (…) Ész, tudomány, haladás s finomítás dacára éppen rosszindulattal, kapzsisággal s hatalmi vággyal szemben kimondhatatlanul gyönge az ember. Abban reménykedtünk, hogy az ember testvér, hogy a nemzetek jó szomszédok, s ha van is köztük indulati s vérmérsékleti különbség s ebből kifolyólag feszülés, de azt már csak nem hittük, hogy a pénz szeretete borítja majd lángba a világot, s hogy a politikát a bankok s a nyerészkedés intézi s irányítja a világ folyását.” (229–230) Prohászka ezután a Szentírásra hivatkozik: „Honnét vannak a háborúk és versengések köztetek? Nem a ti rossz hajlamaitoktól s szenvedélyeitektől?” (Jak 4,1) És Szent János is megmondta már első levelében, hogy ki az úr a világon: a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége (1Jn 2,14). Ördögi színjáték folyik a világon, amikor az emberek ezreit s millióit döntik sírba. És: „E színjátékban s e színtéren játszanak királyok, miniszterek, hadvezérek, művelt emberek, csupa ember; hát mi akkor az embernek az ember?” (232)

De nem elég így keseregni és dühöngeni! Keressük az emberi élet értelmét és értékét. A világháború öntudatunkra hozza, hogy az ember örök érték, hogy az élet nem komédia, hogy isteni feladatokra hívattunk. Keressük az örök értékeket magunkban. „Isten kegyelmével iparkodom, hogy a nagy csapásokat türelemmel elszenvedjem, s a keresztet úgy viseljem, mint ahogy azt Krisztus hordozta.” „Az ilyen nagy csapások által is az Úr a mi lelki nemesbülésünket s Krisztus szerint való alakulásunkat akarja elérni. Nem mintha a háborút Isten akarná. Az Isten éppoly kevéssé akarja a háborút, mint ahogy nem akarja az emberölést s a fosztogatást s azt, hogy az emberek egymást meggyalázzák s a testvériséget megtagadják. De a háború úgy követi a népek bűneit, mint árnyék a testet. Ha tehát a háborúban, meg a nyomában járó rettenetes szenvedésben is meg akarjuk óvni lelkünk békéjét, akkor először is térjünk magunkba s teremtsük meg az embernek mostani külső alacsony helyzetében is a hozzá méltó s őt vigasztaló öntudatot, mely »igazság, békesség s öröm«, vagyis, mely az apostol szerint az Isten országa!” (Vö. Róm 14,17)

Prohászka ezután hangsúlyozza: „De amikor azt teljes meggyőződéssel vallom, hogy az ember önmagában keresse értékeit, Istenét és nyugalmát, azért úgy érzem, hogy a gonosz világot mégsem hagyhatom magára, nem mondhatom azt, hogy hát legyen az ördögé, ha rossz.” Mindenkinek és az egész emberiségnek „a békét, a szeretetet, a lelki felmagasztosulást magában kell megteremtenie, s míg az ilyenfajta emberekből kevés lesz, addig természetesen a világ is ilyen lesz.” „Ha tehát akarunk békét s jobb világot a társadalomban s a nemzetek közt, akkor ott is első helyen azon kell lennünk, hogy belülről erkölcsösek, tiszták s igazságosak legyünk, s ezt az erkölcsösséget s igazságot azután a külvilágba is átültessük s a szerint alakítsuk a társadalmat.” (234) „Kellene, hogy ne az aranyborjú, hanem az igazság s szeretet Istene uralkodjék az emberiség fölött s hogy az igazság s a szeretet rendezze viszonyainkat s építse föl társadalmunkat. Tudom, hogy ettől még messze vagyunk. (…) Adja Isten, hogy minél gyorsabb fejlődéssel közeledjünk a béke s az egyetértés ez országa felé. (…) Addig is pedig óvjuk meg s biztosítsuk tőlünk telhetően lelkünk békéjét, érezzük át, hogy bennünk van az az Isten-ország, melyért élni, küzdeni,  szenvedni érdemes, s melyet az evangélium gyöngyhöz hasonlít…” (237)

Mindezekből is világos, hogy Prohászka a Jézus által hirdetett Isten országát (uralmát) nem politikai jellegűnek fogja fel, hiszen ez az Ország, a kegyelmi valóság a lelkekben csírázik és bontakozik ki. Az Egyház nem azonos az Isten országával, hanem annak csak csírája, ahogy a II. vatikáni zsinat is tanítja. Igazában Jézus maga az Isten országa (autobaszileia), ahogy Órigenész mondta. A jó és a rossz küzdelme folytatódik Krisztus tagjaiban, határvonaluk a szívünkön keresztül húzódik, ott folyik a harc a két „szeretet” között, és tart az ítéletig.

A fehérvári püspök egyik 1915-ben közölt cikkében arról elmélkedik, hogy milyen legyen a hívő magatartása a háborúval szemben. (10, 289kk.) Az irracionális, pusztító háború nagyobb kínja a vallásos embernek, mint a vallástalannak és erkölcstelennek. „Annak, aki a jó Istenben, a mennyei Atyában, a Gondviselő jóságban hisz, egészen sajátságos, kínzó problémái vannak.” Az Isten gyermekét, ki a háború iszonyaival áll szemben, vigasztalja a hit, de gyötri is, s e hit körül neki oly fájó gondolatai lehetnek, amilyeneket a hitetlen egyáltalában meg nem tapasztal, mint aki előtt az életnek egyáltalában nincs ilyen transzcendentálisan emberi s vallásos értelme. Miután hangsúlyozta a világban levő rossz misztériumát, amelyet az ész és a szív nem láthat át, a hívő ember magatartásának három fokát jelöli meg: 1) A vallásos ember „a háború rettenetes áldozatai, veszteségei s förtelmei közt fölsikít a szabadító s segítő Istenhez”. 2) A felsőbb fokon a „hívő ember a szenvedést, a halált is Isten gondolatai alá rendezi el, oly értelemben, hogy ezekben s ezek által is érvényesülni látja a több s magasabb rendbeli jót s megvalósulni reméli az Isten világtervét”. E fokon épül fel a krisztusi vallásosság, amelyet különösen a háborúban kell szem előtt tartanunk. A háború rossz, a rossz világnak legrosszabb kiadása, „mindig a kereszt jegyében áll”. A háborúban „a lélek fölényét a szenvedés és a rossz fölött küzdve s szenvedve kell érvényesítenünk”. 3) A harmadik fokon a hívő, aki szenved, meg van győződve arról, hogy szenvedésével nemcsak a maga, hanem mások üdvét is munkálja. Az evangéliumi ember „a szeretet legmagasabb fokát a szociális szeretetben, a szolgálni tudó s másokért magát odaadó szeretetben látja”. A nagyvilág sorsa közt „rendkívül édes vigaszt találunk abban a bizalomban, hogy szenvedésünkkel másokon is segítünk”. Prohászka nemcsak hirdette e magatartásokat, hanem maga számtalan formában példát mutatott a lelki támogatással és a szociális szeretet kezdeményezéseivel (pl. árvaház létesítése, földosztás püspöki birtokain).

A történelem misztériuma Krisztus fényében

Prohászka élete vége felé már mindent „sub specie aeternitatis” az örökkévalóság égisze alatt szemlél, elmélyül az Eucharisztia iránti misztikus áhítata. 1924-es naplójegyzeteiben elmélyíti korábbi, a Gondviselésre vonatkozó teológiáját.

Most már mindent, a történelem drámáját is a megtestesült, kereszten meghalt és feltámadt Isten Fia fényében lát. „Uram, mutasd meg arcodat! Látni akarlak s többet venni tőled s meríteni belőled, mint eddig. Aki csak a maga fogalmaihoz ragaszkodik s nem fogadja el a másét, az olyan, mint akinek a nap hátulról süt, s így mindig a saját árnyékába lép. Nem lelkünk s énünk vetületeit akarjuk, hanem a közvetlen fényt! Ezt add, Úr Jézus!” (1924. jan.1.)

„…Kell, hogy az időt s mindent sub specie aeternitatis (az örökkévalóság távlatában) nézzük (…) Ez az erős alap, melyet az isteni kinyilatkoztatás a történelembe beleépít, mely nélkül múlt és jövő értelmetlen volna. A múlt a maga vágyai az elérhetetlen Isten megközelítése után, s a jövő a biztos emberideál s ideális élet kezelhető mintája s mértéke nélkül. Múlt és jövő egy fénybe s világosságba olvad a jászol előtt.” (1924. febr. 6.)

„Isten a legjobb atya – mondja Tertullián; s Jézus a legjobb fiú – gondolhatjuk mi hozzá. S a legjobb atya úgy vezet, ahogy kell s a legjobb fiú oly kegyeletesen bánik szüleivel, ahogy kell; s mégis az érzelmes s a testi embernek mily nehéz a gondviselést elfogadni s a jó fiút szüleivel s anyjával szemben megérteni. Mi botránkozunk a szenvedésen, a veszteségen, búbánaton, betegségen, gondon, szegénységen és halálon. Folyton fölsziszeg s fölkunkorodik a lelkünk: hát szeretet ez…s miért nincs csoda…(…)  Szóval a mi hitünk befúl az érzéki ember nézeteibe, s a kis pislogó mécsvilágot elnyeli a sötétség; a test, az érzelem, mint ránk omló hullám, mint hegyoldali görgeteg eltemeti a hitet, hogy mégis van Isten, s atya és szeretet…” (1924. január 27.)

„Soha nem tetszik nekem, ha a történelmet képekben adják s ítélnek fölötte nagyjában. Történelem-e Xerxes, Perikles, Marius, Augustus, Cleopatra, Pompadour, Brutus, Wallenstein, Luther, Danton, Robespierre, Napoleon, Bismarck?! Lehet-e ezekkel nemhogy azonosítani, hanem mégcsak képviseltetni is az emberiséget? Az élet a jóságban, jóindulatban, hitben, bizalomban, tisztességben, gondban, keresztben, hűségben, türelemben márcsak jobban nyilatkozik meg, mint ezekben a felfújt történelmi bajazzókban, buffókban s előtáncosokban?! A történelem az élet folyama, s tartalma s értéke a lélek – művészetben is, technikában is, társadalmi rendben is, gazdaságban is, de elsősorban lelkiségben. A lázadások is, a sztrájkok is ezt segítik…” (1924. január 30.)

Az Eucharisztiáról szóló csodálatos 1924. febr. 6-i jegyzetben először arról eszmélődik, hogy a teremtett, fizikai világban mindenütt tapasztaljuk Isten misztériumait, Isten jeleit, ezeket alázattal csodáljuk. „De mit mondjunk akkor arról az egész természetfölötti, szellemi rendről, az Isten-közellét, az Isten-odaadás, az Istentől-lefoglalás, fölemelés, meglelkesítés, átizzítás s boldogítás rendjéről? Mit? Csodáljuk? Hát a csodák őserdeje előttünk s körülöttünk…” Majd később, miután részletezte a természetfeletti, krisztusi jeleket (szentségek): „S végig az életen s a történelmen s az emberiségen az az odakötöttség a Krisztus keresztjéhez, hogy a Golgota lett a világ sarka, ott fordul, s az a napja, s attól él s éled, s Isten lesz a megmondója s a kinyilatkoztatója az utolsó ítéleten. Ott meglátjuk, hogy a szent vér és áldása és tüze mint ette bele magát a világba s mint emelte azt.”

Végül két bergsoni, teilhard-i – végeredményben bibliai csodás látomás:

„Visszafelé haladva az élet s a lét folyam-óceánjain, a folyó óceánokon… a selectio (kiválasztás) művein, az élet filogenezisén, a természet kialakulásának ditirambjain, a katasztrófákon, suttogva a fák lombjai közt a zefirekkel s elandalogva az ő fejlődésük álmos messziségek azúrkékségébe vesző vonalain…” És folytatódik a látomás, a visszafelé menet egészen a teremtésig. „Kezdetben teremtette Isten…”(…) „Az örök Verbum (Ige) által lett minden, én is.” „Testemben: az elemek, melyekből állok, s melyek mind tőle valók; a lelkem is közvetlen tőle.” (…) „Ah, Uram, tőled vagyok, hozzád tartozom, minden valóm tőled függ… Elegit nos ante mundi constitutionem (a világ teremtése előtt kiválasztott minket, Ef 1,4). Kell azonban a végtelenség, az abszolútság, az örökkévalóság, elérhetetlen transzcendentizmusába valami kinyilatkoztatás, konkrét valóság, a történelem; s abban is beleállította a lelkét – az istenit: Krisztust. A ’transzcendens’ konkrét lett – ember lett.”

Ugyanazt a dátumot viseli a következő, mindent összefoglaló üdvtörténeti látomás:

„Isten ad – jaillissement, az egész világ: áradások, óceánok ömlései; Isten ad – adja képét s remekbe készült hasonlóságot, valóságosságos allegóriákat, s a teremtésben magát in imaginibus et umbris! (képekben és árnyakban). Igazán évolution créatrice (Teremtő fejlődés) folytonossága¹¹ …s aztán adja magát Fiában, s aztán a Szentlélekben, s aztán akarja, hogy mi ezt mind visszaadjuk neki: a teremtést, a Fiát, a Szentlelket … hitben, imádásban, áldozatban, s tüzes martiriumos szeretetben. A teremtés s a természet szétfolyik … umbrae, imagines, s köztük a botorkáló metafizika: a megfoghatatlannak fogalmakba fogása, s aztán a történelemben a valóságos Isten: a Krisztus. Ő megcsinálta a liturgiát … azt az egyetlent a szent keresztfán, s azt a másodikat, a történelem végéig folytatandó liturgiát, a legmélyebb imát s imádást…” (1924. augusztus 26.)

Kitekintés

A keresztény teológiában az eszkatológia, vagyis a végső dolgokkal foglalkozó tan korunkban jelentősen kibontakozott. A Krisztus utáni első századokban a görög ókori ciklikus szemléletet felváltotta a zsidó-keresztény történeti gondolkodás, amely a történelmet célirányosan értelmezte: a cél mint a megváltás és a beteljesedés (feltámadás) a keresztény remény tárgyává lett. Az újkori (racionalista, szcientista, marxista) haladáshit vallásellenessége miatt IX. és X. Pius kifejezetten a haladás és a modernség ellenfelei voltak. A XX. század elején aztán – a modernizmust elítélő Pascendi bénító hatása ellenére – olyan tudós gondolkodók, mint Pierre Teilhard de Chardin (†1955) hidat vertek a természettudomány és a hit között. E gondolkodókhoz tartozott Prohászka Ottokár is, aki modern volt, de nem volt modernista. Mindkettőjüket – részben H. Bergson hatására – az evolúció, a világegyetem fejlődésének ténye és a Krisztusban végső beteljesedés felé tartó emberi dráma látomása nyűgözte le. Tudjuk, hogy Teilhard szerint a noogenezis (szellem szférája) a korábban széthúzó fejlődés összpontosul, egy transzcendens Ómega-Pont felé tart, de nem automatikusan, hanem csak úgy, hogy ha az emberek megnyílnak a feltámadt Krisztus, a valóságos Ómega „amorizáló” hatásának, vagyis a szeretetet szívükbe árasztó Léleknek. Már jeleztem, hogy Prohászka és Teilhard gondolatai – a páli kozmikus krisztológiára való utalásaikkal – megtalálhatók a zsinat Gaudium et spes k. konstitúciójában, tehát az egyház és a modern világ kapcsolatával foglalkozó okmányban (főleg 37. és 39. pontok). A zsinat hangsúlyozza, hogy a földi haladást meg kell különböztetni Krisztus országa növekedésétől, mégis e haladás sokat jelent Isten országa szempontjából. Teilhard szép hasonlata szerint az emberi munka, a világ humanizálása előkészíti a nagy ostyát, amelyet majd a feltámadt Krisztus változtat át, hogy végül „Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15).

„Nem tudjuk, hogy mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bűntől eltorzult alakja, de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik, s melynek boldogsága betölti, sőt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekből. A halál végső legyőzése után Isten fiai föltámadnak Krisztusban, és amit elvetettek gyöngeségben és romlandóságban, magára ölti a romolhatatlanságot; miközben a szeretet és annak alkotása megmarad, megszabadul a hiábavalóság szolgaságából az egész teremtés, melyet Isten az emberért teremtett.” (GS 39)

XVI. Benedek A keresztény reményről (Spe salvi) írt enciklikájában foglalkozik a XIX. század haladáshitével, Marx és Engels történelmi materializmusával és tévedésével (20–21. pontok), majd a XX. század gondolkodóját, Theodor W. Adornót idézi, aki a haladáshitet kritikusan így jellemezte: „a parittyától a hidrogénbombáig”. Ha a technikai haladásnak nem felel meg az ember erkölcsi növekedése, akkor ez a „haladás” fenyegetés lesz az ember és a világ számára.  Miután a pápa kifejtette a keresztény reménység igazi formáját, a 42. pontban visszatér a „frankfurti iskola” nagy gondolkodói, Max Horkheimer és Theodor W. Adorno felfogásához, akik az igazságosság és a szenvedés problémáival viaskodtak, majd így következtet: „az igazságosság lehetetlen a halottak föltámadása nélkül”, amit az idealista Adorno nem fogad el. Ratzinger pápa így folytatja (4. pont): „Isten éppen a Szenvedő (Krisztus) alakjában mutatja meg arcát, abban, aki az Istentől való elhagyatottságát is vele együtt hordozza. Ez az ártatlanul Szenvedő vált a remény bizonyosságává: Isten van, és Isten tud oly módon igazságot szolgáltatni, amit mi elgondolni sem tudunk, de a hitben megsejthetünk. Igen, létezik a test föltámadása. Van igazságosság. Létezik a múltbeli szenvedés ’visszavonása’, van jóvátétel, mely helyreállítja a jogot. Ezért az utolsó ítéletbe vetett hit elsősorban és mindenekelőtt remény – az a remény, melynek szükséges volta éppen az utolsó évszázadok vitáiban vált világossá.”

Jegyzetek

¹ Prohászkához lásd monográfiámat: Prohászka Ottokár élete és műve, 1958–1927. Sz.I.T., 2007. (= PO) – Prohászka O. Összegyűjtött Munkáisorozatát így idézem a szövegben: kötet+lapszám. – Néhány munka a történelem teológiájáról: Hans Urs von Balthasar: La théologie de l’histoire, Johannes Vg. 2003.– Jean Daniélou: A történelem misztériuma. Kairosz, Bp. 2006.– Szabó F.: „Egzisztencializmus vagy marxizmus? in: Mai írók és gondolkodók. Louvain, 1965, 189–227. – Lásd még tanulmányom G. Fessard S.J.-ről: „A társadalom misztériuma és a történelem értelme” in:Távlatok 2004/2, 168.

² PO, 47–50.

³ Lásd Szabó F.: H. de Lubac az Egyházról. Róma, 1972, 20–40.

⁴ Vö. PO, 121–172.

⁵ Lásd Szabó F.  „Prohászka és a Biblia” in: Prohászka-tanulmányok 2007–2009. Székesfehérvár 2009, 117–128.

⁶ Az index miatt ez a könyv nem jelent meg az ÖM sorozatban. Koncz L. Modern katolicizmus c. antológiájában (SZ.I.T. 1990) közzétette, erre így hivatkozom: MK.

⁷ Érdekes párhuzamokat találunk a XIX. századi  „reformer” filozófusnál, A. Rosmininél, lásd PO, 201.

⁸ Yves Congar O.P.: Vraie et fausse réforme dans l’Église, Cerf, Paris, 1969.

⁹ Vö. Mózessy Gergely: Prohászka és a ’nagy háború’, in: Prohászka-tanulmányok, 33.

¹⁰ Lásd Agostino Trapé: Szent Ágoston, SZ.I.T., Bp. 2004, 241kk.

¹¹ Bergson–Teilhard–Prohászka (és Dienes Valéria) szellemi kapcsolatáról lásd PO, 285kk.