Mondom, külsőségeket nagyon sokat és sokféleképpen leírnak a festménnyel kapcsolatban. Például, hogy a betyár földre dobta a Bibliát. Vagyis nem kér belőle. Mármost ez a – nem festői, hanem elsőrendűen dramaturgiai – mozzanat az 1950-es években kifejezetten a javára szólt Munkácsynak. Jelenleg valószínűleg a rovására szólna. A kép megítélése tehát megint attól függ, milyen irányból, jobbról vagy balról kommentáljuk. Az ilyenfajta ambivalens „magyarázatokból” bőven lehetne csemegézni. Aztán egyenként is megvallatták a szereplőket a jól – sőt, jobbnál jobban – értesült kritikusok: melyik lehet rokona az elítéltnek, melyik lehet barátja, hogy’ kerül oda a gyerek, aki szájtátva csodálkozik az eseten, miért sír a háttérben a gyászba borult asszonyság, és így tovább. Tehát a dolgot végig úgy kezelik, mint egyedi, egyszeri esetet, amelyik legföljebb allegorikusan utalhat egy tágabb közösségnek, mondjuk, egy nemzetnek a sorsára. Például az 1848-49-es szabadságharc leverése utáni magyar sorsra. Meg se nézik a dátumot. Hol vagyunk már ekkor a szabadságharctól? Régen túl vagyunk rajta, már a kiegyezésen is túl vagyunk. Ez azt jelenti: szóba se jöhet, hogy ilyen olcsón ússzuk meg a dolgot.

De mégis: a festőben a plebejus indulatok… és a gyermekkori emlékek…” Jó-jó, hagyjuk ezt a nyúlós szöveget! Hagyjuk abba, a művel foglalkozzunk inkább! És akkor az ember egyszer csak felkapja a fejét: mi is ennek a festménynek a címe? Siralomház. Na, akkor most tessék megmondani… ki is került hát ide? Egészen durván fogalmazva: ki ül itt, a siralomházban, a halálra ítéltség sanyarú állapotában? A magyarság.

MINDENKIT SZERETETTEL VÁRUNK!