És akkor új betegség kaszálja el, veszélyesebb a tüdőbajnál: a nagyétvágyú Jászai Mari. A Nemzeti primadonnája kinyírja Reviczkyt. Még együtt fordítják a kor botrányíróját: Ibsent. A költő az irodalmi élet központi figurája. Gyengéd, bánatos verseit országszerte ismerik. Nagyon beteg, Jászai Mari lecseréli a kölyökkorú Szomory Dezsőre. Ennek ismeretében hal meg. Harmincnégy éves. Nem sok jutott neki a jóból.
A szerencsétlen költő
Láthattunk a magyar irodalomtörténetben szerencsétlen írót is, költőt is, de Reviczky – azzal együtt, hogy az Arany és Ady kijelölte irodalmi korszak közti idő meghatározó hangja – 
lóhosszal nyer balsors dolgában. Az első meglepetés örökségosztáskor éri, kiderült, zabigyerek, neki nem jut a vagyonból. Arisztokrata apa és szlovák cselédlány törvénytelen teremtménye. Anyja lelép, apja veszi magához, apja felesége sajátjaként vállalja és neveli, minthogy ő nem szül gyereket. Csakhogy a nevelőanya korán elhuny, közben az apa úgy hal meg, hogy elfelejti törvényesíteni a fiút. Az osztásnál derül ki, hogy a családi vagyonból neki nem jut, nem hívják Reviczkynek, igazi neve Balek Gyula. Na, ez az. Még a név is. Ott áll szegény üres zsebbel, név és nemesség nélkül a tőkések és a nemesurak későfeudális Magyarországában.
Kénytelen volna tehetségéből – irodalomból – megélni, de nem kell az irodalomnak. Az irodalom a szigorúan bebetonozott jajmagyar és bánatmagyar a kiegyezés utáni Budapesten.
Néhány évet vidéken házitanít, de menekülnie kell, mert elgázolja a realizálhatatlan szerelem. A szerelem az a vonat, amely a költőket rendszerint elgázolja. A költő 1875. október 11-én utazik a bánsági Dentára. Egy kincstári tiszttartó két fia mellé alkalmazza házitanítónak. A következő hónapban ellátogat a közeli Dettára, Bakálovich Emmához, hogy megköszönje segítségét, ajánlásra jut ugyanis az álláshoz. Emma – a szerelem tárgya – a tanítványok anyjának a barátnője. Életveszélyes konstelláció. Ráadásul ismeri a költő nevét a Figyelőből és az Új időkből. Emma vers- és irodalomkedvelő hajadon.
Szerelem első látra, azt hiszem, így mondják. Ami nem csoda. Bakálovich Emma 24 éves, telivér leányzó. Reviczky 
húsz éves. Mi másra van szükség a pampákon, hogy megrezdüljön a térd, elhomályosuljon az elme? E szerelem versben is megnyilvánul. Ekkor írja a Donna Diánát – az Emma ciklus második versét, melyet Emma is elolvasott egy Dentán tett látogatása alkalmából. A szerelem feltűnő valami, a liezont kiszúrja a jó szemű kisváros, szerelmük rövidesen pletyka tárgya. Reviczky felmentését kéri állásából, közben reméli, szerelmüket nem töri össze a szóbeszéd. „Fogja mindenki kövét és dobja mielőbb rám, környezzen a gyűlölet, a filiszteri ítélet mindenfelől s én akkor is tudok szenvedni és remélni.” – írja igen költői hévvel Emmának 1876. március 10-én.
Persze Emma, aki pontosan felméri, mitől döglik a légy, leállítja a dolgokat. Kíváncsisága az irodalomkedvelő érdeklődése a publikáló költő iránt, albérletbe nem szándékozott költözni vele, ami rendben is volna. A nő szerelmes ugyan, és rendben is minden, amikor rendben minden, de kevés szerelem harcol meg sikerrel rangbéli különbséggel, végül Reviczky pakol, 1877 júniusában, a tanév végén elhagyja Dentát és Pestre utazik. A melodramatikus történetet megírja majd az Apai örökség című regényben. Évekig leveleznek. Emma utolsó levele vet véget az elhúzódó dalnak, mert Reviczky üzeneteiben, leveleiben folyamatosan kaparássza az ajtót: „Leljen abban vigaszt, hogy hervadt virága azt tekintené legnagyobb jótevõjének, aki meggyilkolná. Miért is kellett 
egymást ámítanunk, hogy szeretjük egymást?... Édes barátom, vigasztaljon...” Reviczky ekkor megírja az Emma ciklus befejező versét, mely az ötvenegy költemény közül talán a legszebb. Címe: Szerelmi epilóg, melynek az utolsó szakaszát idézzük: „Szállj búcsúdal, szép rímbe vidd meg,/ Mi van sorsomba írva/ Szívem más névre nem nyílik meg,/ Emmával tér a sírba.” Emma emléke sokáig visszatér, reméli, találkoznak. Találkozásuk persze elmarad. Reviczky halálakor Emma ott nyugszik a dettai temetőben. Sohasem ment férjhez. 1889. január 7-én vesegyulladás következtében halt meg. Sírkövén a következő szöveggel: „Az élet rövid béke és hosszú harc / És a halál rövid harc s hosszú béke.”
Reviczky Pesten sikerrel ráfordul a világirodalomra, Baudelaire-t fordít pl.
(Baudelaire ugyanazon a napon születik, mint Reviczky, 34 évvel korábban). Újságot ír, irodalmi cikkeket és kritikákat. Jól fogyó versesköteteket – új, hiányzó hangon. De eléri a kor gyógyíthatatlan betegsége, a tébécé. Ráadásul tbc közben új betegség kaszálja el, veszélyesebb a tüdőbajnál: a nagyétvágyú Jászai Mari. A Nemzeti primadonnája kinyírja Reviczkyt. Még együtt fordítják a kor botrányíróját: Ibsent. A költő az irodalmi élet központi figurája. Gyengéd, bánatos verseit országszerte ismerik. Nagyon beteg. Jászai Mari lecseréli a kölyökkorú Szomory Dezsőre. Ennek ismeretében hal meg. Harmincnégy éves. Nem sok jutott neki a jóból.
Onagy Zoltán
Reviczky Gyula († Budapest,1889. július 11.) az irodalomtörténet egyik legszerencsétlenebb költője.(sz. 1855 április 9-én).
Kapcsolódó: Három Reviczky-vers az Emma-ciklusból (561)
Három Reviczky-vers az Emma-ciklusból
Donna Diana
Szemedben ígézet sugára,
Ajkad körül csodás mosoly;
De a kedély szelid varázsát
Nem látom arczodon sehol.
Mint kirakatban drága bábut
Néz gyermek, épugy nézlek én.
Ha megvehetnélek, ki tudja
Hogy össze nem törnélek-é?
Szeretsz?... Hisz' a szerelmi hűség
Nem élted üdve, létjogod,
Hanem hiúság, gőg, divat s te
Ha már meguntad, eldobod.
Üres szivű, divatos úrfik
Hadd kurizáljanak neked.
Én azt tudom csupán szeretni,
Ki engemet viszonszeret.
Növeljem-é még büszkeséged'?
Boruljak lábaidho' tán?
Sohajtsak lealázva hozzád,
Mint istenéhez a pogány?
Te sóhajimra nem felelnél,
Arczomba nézve hidegen;
Mig titkon, szíved rejtekében
Ujjonganál győzelmeden.
Hol vetted ezt a bűvös arczot?
Mért csábitsz, hogy ha nincs szived?...
Szép vagy, szeretlek nézni hosszan,
S mégsem ohajtlak, elhihetd.
A szerelem, e régi ének
Hatalmát én is érezem:
De sirjak-é, ha mozdulatlan
Szobor nem érez énvelem?...
Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts!
Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts!
Én nem hozzád való vagyok.
Az én vergődő bús szivemmel,
Neked nem illik játszanod.
Nehéz, nagy harcz után lemondtam
Én rólad és kerültelek.
Mért mentem hozzád akkor egyszer,
Óh, mért találkozám veled!
Tudtam, meg fogsz jelenni; rólad
Én már ezerszer álmodám,
Te mosolyogtál könnyeim közt,
Te fényes égi látomány.
Epedve vártalak, s hogy íme
Valóság lett a képzelet:
Feljajdulok: nem ezt akartam!
Óh, mért találkozám veled!
Óh, szánj meg engem, óh, ne csábíts!
Ne fájjon emléked nekem.
Te boldog vagy, feledni tudsz csak,
Én meg folyvást emlékezem.
A lemondás is fáj, nagyon fáj,
Emmám; de százszor nehezebb
A hűtlenséget elviselni...
Óh, mért találkozám veled!
Ha tudnék sírni, elzokognám
Mint kis gyerek bubánatom',
S ha így tudnálak elfeledni,
Sirnék soká, sirnék nagyon;
De könnyeim' rég mind kisírtam,
S ki mint én téged, úgy szeret,
Az soha, soha sem feledhet!
Óh, mért találkozám veled!
Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts!
Hisz' az enyém te nem leszel.
Selyem-rongyban, nagyúri gőggel
Valami gavallér vesz el.
A küzdelem s a vágy keserve
Majd szétszakítja szívemet
S kerüllek, hogy megmentsem álmom'...
Óh, mért találkozám veled!
És hogyha majd lázas szivemben
Az emlék búja felzokog:
Jelenj meg néha álmaimban,
Fog várni a te dalnokod.
Azt fogom én mindig dalolni,
Mért nem lehettem a tied,
S dalomnak vége lesz a sírig:
Óh, mért találkozám veled!
Szerelmi epilóg
Ez az utolsó dal tehozzád;
Aztán elnémul ajkam.
Szivemet vágyak nem kinozzák;
Lemondok egy sohajban.
Mulandó minden, ah, belátom;
Az ifjuság s a szépség.
Én meghajolt, szegény virágom,
Hervadva meddig élsz még?...
Óh, balga én, ki messze tőled
Csak árnyadat szerettem,
S a vén időnek, sietőnek
Hatalmát kinevettem!
Azóta elszállt ifjuságod;
Enyém is indul útnak.
Éltünk fájárul a virágok
Egymás után lehullnak.
Te megviselt szív, légy nyugodtan;
Meddő vágynak mi haszna!
Meghervadottan, meghajoltan
Gondolj a szép tavaszra.
Mit ér tünődni, sírni rajta,
Hogy a tavasz mulandó;
Hogy a szerelmes nőnek ajka,
Szépsége hervadandó!...
Isten hozzád, zord életemnek
Egyetlen rózsaszála!
Mig ajkam egy betűt rebeghet:
Jóságod lelked' áldja.
Szállj búcsudal, szép rímbe' vidd meg,
Mi van sorsomban irva:
Szivem más névre nem nyilik meg,
Emmával tér a sírba.
