A maitól eltérő kommunikációs kultúra korában fogant annak a dokumentumgyűjteménynek az anyaga is, amely Huszonöt év – Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése címmel még tavaly jelent meg a Magvető Könyvkiadó gondozásában. Ha manapság valakivel közölni akarunk valamit, a telefonhoz nyúlunk, szerencsés esetben elbeszélgetünk a hívottal, kevésbé szerencsésben sietősen üzenünk valamit a rögzítőjére, faxolunk neki, e-mailezünk és SMS-t váltunk vele, s csak legvégül folyamodunk az egykor oly kézenfekvő postai úthoz – kézzel írt leveleink pedig általában képeslapok, esetleg rövid, a lényegnél is kevesebbre szorítkozó üzenetek, hivatalos vagy félhivatalos dokumentumok mellé szúrt, személytelen szövegek, adóbevallások. Szabó Lőrincnek mindahhoz, amit itt olvashatunk, kellett persze a Magyar Királyi Posta is: ő még megtehette a harmincas évek elején, hogy egy hétfői reggel aznap este 8-ra randevúra hívja kedvesét, számítva rá, hogy 10 órakor feladott levele délután 2-re odaér. (Más kérdés, hogy a szeretett nő a találkára végül mégsem jött el.) De a faxpapír néhány hónap alatt kifakul, az SMS-eket a szolgáltatók három-négy nap múlva törlik, az utolsó tíz vagy tizenöt kivételével ezeket mi sem tudjuk tárolni, e-mailjeink, ha egyáltalán megtartjuk őket, áldozatul esnek a négy-öt évenként elkövetkező számítógépcseréknek (nem beszélve a rövid földi pályafutásuk során a merevlemezekre vírusok formájában leselkedő veszélyekről). Ötven-hatvan év múlva aligha lehet majd a jelen vagy a közeljövő nagy íróinak személyes megnyilatkozásaiból olyasféle hatalmas kutatómunkával létrehozott, logikus rendbe állított, jegyzetelt, magyarázó apparátussal ellátott, az írásos kultúra hagyományos hordozóira alapozott gyűjteménnyel előállni, mint ahogy ezt most Szabó Lőrinc esetében Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina oly példaszerűen tette. (A jövő filológusait e helyről ugyanakkor óva intjük: még ha úgy érzik is, hogy csekély anyag van kezükben, a betéti társaságokba kényszerült alkotók külön-különféle hivatalos APEH-papírjait véletlenül se vegyék majd tekintetbe.) Pedig könnyű dolguk nekik sem volt, mert a levelek egy része természeténél fogva megsemmisült, más részük odaveszett Budapest ostromakor vagy egyszerűen eltűnt az időben – de legalább volt miből dolgozniuk.

Érdekes megfigyelni egyébként, hogy ott folyik Szabó Lőrinc-kutatás, ahol Kabdebó Lóránt épp tartózkodik, most tehát a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának kihelyezett Szabó Lőrinc-kutatóhelyén. (Lám, milyen mozgékony tud lenni az akadémiai tudomány, ha a szükség úgy hozza, és milyen szép szimbólumokra képes: a Szabó Lőrinc- kutatás visszatért a kezdetekhez, és a költő szülővárosában ütötte fel fejét.) A Huszonöt évhez magától értetődő természetességgel kapcsolódnak Kabdebó korábbi munkái, legelsősorban e gyűjtemény közvetlen párdarabja, a kétkötetes Harminchat év, mely a költő és felesége, Mikes Klára leveleit adta közre, továbbá az ugyancsak kétkötetes Vers és valóság, annak a szövegfolyamnak a megjelentetése, melyben Szabó Lőrinc saját verseinek értelmezését végezte el; s jó néhány más korábbi Szabó Lőrinc-dokumentumkiadás.

A Huszonöt év jelentősége és legnagyobb érdeme az, hogy közel hozza, egyáltalán megmutatja a huszadik század magyar irodalomtörténetének talán legtragikusabb sorsú múzsáját, Szabó Lőrinc kedvesét, a hosszú ideig csak monogramjaival (vagy úgy sem) ismert K. E.-t, Vékesné Korzáti Erzsébetet, a húszas évektől kezdve megannyi Szabó Lőrinc-vers s a két nagy kései versciklus, részben a Tücsökzene és még inkább A huszonhatodik év ihletőjét, főszereplőjét, polgári foglalkozása szerint fogyatékos vagy hátrányos helyzetű gyermekeket gondozó gyógypedagógust. A Huszonöt évben rejlő történet alapja az, hogy az akkor huszonkettedik évében járó Szabó Lőrinc 1921 szilveszterén feleségül veszi a már egyszer megözvegyült, nála három évvel idősebb Mikes Klárát, Az Est-lapok irodalmi vezetőjének, dr. Mikes Lajosnak a lányát. Korzáti Erzsébet Mikes Kláránál öt évvel fiatalabb, neki igen közeli barátnője, 1920 óta a felesége a Szabó Lőrincnél viszont nyolc évvel idősebb Vékes Ödönnek. E négyes különös-nehéz, sorsfordulásokkal, szakításokkal, összebékülésekkel, fenyegetéssel, boldogsággal teli, néha szenvedélyessé, néha tökéletesen kilátástalanná és reménytelenné váló történetét foglalja magában a Huszonöt év. A költő és Korzáti Erzsébet a húszas évek első harmadában, már mindkettejük házasságkötése után ismerkednek össze, 1925-ben lobban lángra köztük a szerelem, mely 1928 nyarán, Korzáti Erzsébet néhány hónapos enshcede-i tartózkodása alatt, mikor Szabó Lőrinc otthon váratlanul bevallja feleségének a történteket, egy időre megszakad, a harmincas évek elején aztán újra fellángol, s titokban, rejtekezve, lélekölő kettősséggel rövid órákat, félnapokat lopva, egy-egy kirándulást, együttlétet, egyetlen hosszabb utazást a körülmények ellenében megszervezve, Huszonöt éven, katonai behívókon, ostromon, Szabó Lőrinc jobboldali kitérőjén és annak igazoló procedúráján, aztán a negyvenes évek végi kényszerű elhallgatáson és temérdek munkán, dolgozáson át, versek, műfordítások, tanulmányok megírásán, különböző szerkesztőségi robotokon, a napi élet gyakorlatán keresztül Korzáti Erzsébet 1950 februárjában elkövetett öngyilkosságáig tart. (Mikes Klára, aki a történtek miatt a válság idején három ízben is megkísérelt öngyilkosságot, 1930 után, egy véletlen hármas találkozást leszámítva, sohasem látta többé viszont ifjúkori barátnőjét, ám amennyire a körülmények lehetővé tették, férje érzéseivel szemben, különösen Erzsébet halála után, szolidáris és elnéző volt.) És még ennél is tovább folytatódik a szerelem, Szabó Lőrinc 1957-ben bekövetkezett haláláig (Korzáti férje, Vékes Ödön ugyanebben az évben hunyt el), hiszen, ahogy említettük már, ennek a lelki-testi kapcsolatnak a helyenként tárgyszerűen pontos megörökítése lesz a címében is beszédes A huszonhatodik év százhúsz darabot számláló szonettciklusa, a végérvényesen magára maradt szerelmes férfi önfeltáró vallomása és emlékállítása.

Olyan ez majdnem, egészen olyan ez, mint egy igazi házasság, és mégsem az: átlengi a korlátozottság, a féltés, a féltékenység, a rejtőzés, a leplezés, a titok, a hazugság, a csalás, a hallgatás – Szabó Lőrinc közeli jó barátja, Illyés Gyula például a nő temetésekor értesült egyáltalán a szerelem létezéséről –, miközben semelyik fél sem tud úgy viselkedni, mint egy igazi házastárs. Szabó Lőrinc halála után pedig még inkább a csönd, az ismeretlenség, az emlékezetből való kitörlés, az elfelejtés jut Korzáti Erzsébetnek, egészen 1980-ig, amikor, két évvel a törvényes özvegy, Mikes Klára halála után, a mostani kötetet nyitó Erzsike című, 1955-ben írt Szabó Lőrinc-emlékezés a Kortárs lapjain napvilágot látott.

A magyar irodalomtörténet-írás, és ennek kivonata, vagyis mindaz az ismeret, ami az iskolai tankönyvekbe belekerül, meglehetősen szemérmes, prűd és ebben a vonatkozásban rendkívül konzervatív: a hallgatással törvénytelennek bélyegzi a nagy írók házasságon kívüli kapcsolatait. Korzáti Erzsébetnek, akit végzete ráadásul a huszadik századi magyar irodalom tán legcsapodárabb nőcsábásza mellé kötött („bennem hatalmas az erotika”, írja a kötetben egy helyen Szabó Lőrinc, ugyanerről a felesége a Harminchat évben: „Még mielőtt Lőrinchez mentem volna, tudtam róla, hogy számos női kapcsolata van, de mindig azt hittem, hogy ha majd elvesz engem, úgy szeret, hogy ezt majd nem csinálja. Ilyen hülyeséget hinni!”), így óhatatlanul is a Radákovich Máriák és Jaulusz Erzsébetek titkos és hálátlan irodalomtörténeti sorsa jutott, jóllehet, a Huszonöt évből kiderül, hogy egy ponton ez a helyzet az ő határozott döntésének következménye volt: 1928 őszén Szabó Lőrinc választás elé állította, hajlandó lett volna elválni, ha Erzsébet is így cselekszik, és kapcsolatukat nyílttá tehették volna, ám Vékes Ödönné formálisan a saját családja, nem is annyira férje, mint akkor hétesztendős kisgyermeke mellett döntött. Igaz, Korzáti Erzsébet szerepe az így-úgy együtt töltött negyedszázadban nem egészen ugyanaz volt, mint Radákovich Máriáé Kosztolányi utolsó éveiben vagy Jaulusz Erzsébeté Füst Milán életében; a versek háttere és a költő Szabó Lőrinc személyisége jóval kevésbé, bizonyos vonatkozásaiban pedig egyáltalán nem érthető az ő figurája, a mostani levelek és a többi közreadott dokumentum ismerete nélkül. Maguk a levelek – az említett hiányokkal – gyakorlatilag végigkövetik az érett költő pályáját. Szabó Lőrinc minden apróságról, bajairól, kudarcairól, sikereiről beszámol Erzsébetnek, gyakran lemásolja és az épp elküldött levélbe illeszti legfrissebb versét, egymást váltják a magas hőfokú vallomások és a konspirációs jellegű randevúszervezések. A dolog java, mint az ilyen természetű munkáknál általában, a részletekben, a kötet egynegyedét kitevő jegyzetapparátusban bújik meg, mely magában foglalja a teljes Szabó Lőrinc-filológiát, és pontos képet ad annak mai állapotáról, nota bene: Kabdebó Lóránt műhelyének pillanatnyi kondíciójáról. A dokumentumok közül kettő emelkedik ki és sorolható jelentőségben a mellé az írás mellé, amely Szabó Lőrinc feljegyzése házasságukról 1950-ből címen még a Harminchat évben volt olvasható: Szabó Lőrinc már említett kötetnyitó, Erzsike című emlékezése, illetve az a levél, amit közvetlenül kedvese halála után a költő ugyancsak amolyan visszaidézésként, emlékiratként a nő már felnőtt fiának, Vékes Endrének írt, s melyek ilyenformán keretbe foglalják a háromszáznál valamennyivel több levelet. Ha semmi mást nem teszünk, csak e két, egymásra megfogalmazásaiban is reflektáló igazi szépírást olvassuk el, nem véletlenül fogjuk úgy érezni, hogy Szabó Lőrinc személyes-érzelmi életéről eddig nagyon keveset tudtunk, s a levelek hozzáférhetősége most rehabilitálja vagy új színben tünteti fel az irodalomtörténeti emlékezet mind ez idáig erről az oldalukról ismeretlenül hagyott áldozatait, egy mindent összevetve gyötrelmes kapcsolat megszenvedőit: Mikes Klárát, Korzáti Erzsébetet, az ő férjét, és nem utolsósorban magát a költőt.

http://beszelo.c3.hu/cikkek/olyan-ez-majdnem-egeszen-olyan-ez