Mr. Jones, a Major gazdája, bezárta éjszakára a tyúkólakat, de már olyan részeg volt, hogy a szellőzőlyukakat nem jutott eszébe elzárni. Lámpájának táncoló fénykörében végigtántorgott az udvaron, a hátsó ajtónál lerúgta csizmáját, a mosogatókonyhában a hordóból csapolt magának még egy pohár sört, aztán elindult az ágy felé, ahol Mrs. Jones már javában horkolt.

Mihelyt a hálószobában kialudt a fény, a tanya gazdasági épületében heves mocorgás és fészkelődés támadt. Napközben ugyanis híre ment, hogy az öreg Őrnagy, a díjnyertes fehér kandisznó, előző éjjel különös álmot látott, és szeretné elmondani a többi állatnak. Megbeszélték hát, hogy összegyűlnek a nagy pajtában, mihelyt Jones gazda eltakarodik, és biztonságban lesznek. Az öreg Őrnagyot (mindig így nevezték, bár a kiállításon Willingdon Szépe néven szerepelt) olyan nagyra becsülték a farmon, hogy mindenki kész volt lemondani egyórai alvásról, hogy meghallgathassa, mit akar mondani.

A nagy pajta egyik végében, holmi magas emelvényfélén, az Őrnagy már ott feküdt szalmaágyán, a mestergerendáról lelógó lámpa alatt. Tizenkét éves volt, és az utóbbi időben meglehetősen elhízott, de még mindig fenséges tekintetű, bölcs és nyájas ábrázatú disznó volt, annak ellenére, hogy soha nem faragták le az agyarait. Nemsokára kezdtek szállingózni a többi állatok is, és igyekeztek a maguk módján kényelembe helyezkedni. A három kutya jött először, Kolomp, Zsuzsi és Fogdmeg, aztán a disznók, akik tüstént beletelepedtek a szalmába, közvetlenül az emelvény előtt. A tyúkok felkaptak az ablakpárkányra, a galambok a gerendára repültek fel, a juhok és a tehenek a disznók mögé feküdtek, és kérődzni kezdtek. A két igásló, Bandi és Rózsi együtt jött be: lassan lépkedtek, és óvatosan rakosgatták hatalmas, szőrös patáikat, nehogy eltapossák a szalmában bujkáló kisebb állatokat. Rózsi, a kövér, középkorú kanca, negyedik csikaja után már nem nyerte vissza régi alakját. Bandi hatalmas állat volt, majd tizennyolc markos, és olyan erős, mint két más közönséges ló. Az orrán húzódó fehér csíktól kissé ostobának látszott, és csakugyan nem volt elsőrendű koponya, de jellemszilárdsága és félelmetes munkabírása miatt mindenki becsülte. A lovak után érkezett Malvin, a fehér kecske, és Benjámin, a szamár. Benjámin volt a legöregebb állat a Majorban, és neki volt a legrosszabb természete. Ritkán szólalt meg, és amikor megszólalt, rendszerint holmi cinikus megjegyzést tett - azt szokta például mondogatni, hogy kapott ő Istentől farkat, hogy elhessegesse a legyeket, ám jobb szeretné, ha nem lenne farka, de legyek sem lennének. A Major állatai közt ő volt az egyetlen, aki sohasem nevetett. Ha megkérdezték, miért nem nevet, mindig azt felelte, azért, mert nem lát semmit, amin nevetni lehetne. Ennek ellenére, bár ezt nyíltan soha nem vallotta be, rajongott Bandiért; a vasárnapokat rendszerint együtt töltötték a gyümölcsös mögötti kis karámban, ahol egymás mellett legelésztek, de sohasem szóltak egymáshoz egy szót sem.

A két ló éppen lefeküdt, mikor az elárvult kiskacsák betotyogtak a pajtába. Elvesztették az anyjukat, s most gyámoltalanul hápogva bolyongtak ide-oda, olyan helyet keresve, ahol nem taposnak rájuk. Rózsi valami védőfalfélét kerített körülöttük hatalmas lábszárából, ahová a kis kacsák belefészkelték magukat, és tüstént el is aludtak. Az utolsó pillanatban megjelent Mollie is, kényesen illegetve magát. A bolondos, csinos, fehér kanca, akit Mr. Jones a bricskájába szokott fogni, kockacukrot rágcsált, és legelöl foglalt helyet, aztán kacéran lobogtatni kezdte fehér sörényét, remélve, hogy felhívhatja a figyelmet a beléfont piros pántlikákra. Legeslegutolsónak a macska érkezett, szokása szerint megkereste magának a legmelegebb helyet, aztán végül befészkelte magát Bandi és Rózsi közé, ahol aztán az őrnagy beszéde alatt megelégedetten dorombolt, de egyetlen szavára sem figyelt oda.

Most már az összes állat ott volt, kivéve Mózest, a szelídített hollót, aki a hátsó ajtó mögött aludt ülőrúdján. Amikor az Őrnagy látta, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedett és figyelmesen várakozik, megköszörülte torkát, és belefogott a mondókájába:

- Elvtársak, már hallottátok, hogy az éjszaka különös álmom volt. Az álomra később majd visszatérek. De előbb valami mást kell elmondanom. Azt hiszem, elvtársak, már csak néhány hónapig leszek köztetek, és mielőtt meghalok, úgy érzem, kötelességem továbbadni nektek azt a bölcsességet, amelyet fölszedtem. Sokáig éltem, és sok időm volt a gondolkodásra, miközben egyedül feküdtem ólamban. Azt hiszem, joggal mondhatom, hogy legalább olyan jól ismerem az élet természetét ezen a Földön, mint bármely más élő állat. Erről szeretnék beszélni nektek.

Nos, elvtársak, milyen a mi életünk? Nézzünk szembe vele: a mi életünk nyomorúságos, fáradságos és rövid. Megszületünk, éppen csak annyit kapunk enni, hogy ki ne leheljük páránkat, de aki képes rá, azt ereje végső fogytáig dolgozni kényszerítik; s abban a pillanatban, amikor már nem tudják hasznunkat venni, förtelmes kegyetlenséggel lemészárolnak bennünket. Egyéves kora után Angliában egyetlen állat sem tudja, mi a boldogság és mi a pihenés, Angliában nincs szabad állat. Az állatok élete nyomorúság, és szolgaság: ez a meztelen igazság.

Vajon ez volna a természet rendje? Azért volna így, mert földünk olyan szegény, hogy nem tud tisztességes életet biztosítani lakóinak? Nem, elvtársak, ezerszer nem! Anglia földje termékeny, éghajlata jó, sokkal több állatot tudna bőségesen eltartani, mint amennyi most rajta él. Ez a mi gazdaságunk egyedül eltartana egy tucat lovat, húsz tehenet, száz meg száz juhot - s mindnyájan olyan kényelemben és méltóságban élhetnénk, amilyet most el sem tudunk képzelni. Akkor hát miért élünk ilyen nyomorúságosan? Mert a munkánk szinte minden gyümölcsét ellopják tőlünk az emberek. Ez a válasz, elvtársak, minden problémánkra. Ezt a választ egyetlen szóban összegezhetjük: Ember. Az Ember az egyetlen igazi ellenségünk. Tüntessük el az Embert a színpadról, és az éhség és az agyondolgoztatás legfőbb okát egyszer s mindenkorra megszüntettük.

Az Ember az egyetlen élőlény, aki fogyaszt, anélkül, hogy termelne. Nem tud tejet adni, nem tud tojást tojni, gyönge ahhoz, hogy húzza az ekét, és nem elég gyors ahhoz, hogy meg tudja fogni a nyulat. Mégis ő az állatok ura. Dolgoztatja őket, de csak a puszta minimumot adja vissza nekik, nehogy éhenhaljanak, a többit megtartja magának. A mi munkánk műveli meg a földet, a mi trágyánk teszi termékennyé, még sincs közülünk senkinek semmije a puszta bőrén kívül. Ti, tehenek, akik itt álltok előttem, vajon hány ezer liter tejet adtatok tavaly? És mi történt ezzel a tejjel, amelynek a ti erős borjaitokat kellett volna táplálnia? Minden cseppje az ellenségeink torkán ment le. És ti, tyúkok, ugyan hány tojást tojtatok tavaly? És ezek közül a tojások közül hányból lett csirke? A többi mind a piacra került, és Jones meg az emberei pénzeltek belőle. És te, Rózsi, hol az a négy csikó, akiket megszültél, hogy öreg napjaid támaszai legyenek és örömöd teljék bennük? Eladták őket egyéves korukban - soha egyiket sem fogod viszontlátni. És a négy ellésedért és a sok mezei munkádért mit kaptál, a sovány takarmányon meg az istállón kívül?

De még azt sem engedik, hogy ezt a nyomorúságos életet a természetes határáig éljük. Jómagam nem panaszkodhatom, mert én a szerencsések közé tartozom. Tizenkét éves vagyok, és több mint négyszáz malacom volt. Ez a disznóélet természetes rendje. De a végén egyetlen állat sem kerüli el a kegyetlen kést. Ti, fiatal süldők, akik itt ültök előttem, mind a tőkén fogjátok végezni egy éven belül. Ez a szörnyű vég vár mindnyájunkra: tehenekre, disznókra, tyúkokra, juhokra, mindenkire. Még a lovakra és a kutyákra sem vár különb sors. Téged, Bandi, aznap, amikor hatalmas izmaid elvesztik erejüket, Jones el fog adni a sintér-mészárosnak, aki letaglóz, és megfőz kutyaeledelnek. Ami meg a kutyákat illeti, ha öregek és fogatlanok lesznek, Jones téglát köt majd a nyakukra, és bedobja őket a legközelebbi tóba.

Nem kristálytiszta hát, elvtársak, hogy életünk minden baja az Ember zsarnokságából fakad? Csak az Embertől kell megszabadulnunk, és miénk lesz, amit a munkánk hoz. Egyik napról a másikra gazdagok és szabadok lehetünk. Mit kell hát tennünk? Nos, éjjel-nappal, testünkkel-lelkünkkel az emberi faj megdöntésén kell dolgoznunk! Ez az én üzenetem hozzátok, elvtársak: Forradalom! Nem tudom, mikor jön el ez a Forradalom - talán egy hét múlva, talán csak száz év múlva, de azt tudom, olyan bizonyosan, ahogy ezt a szalmát itt érzem a csülköm alatt, hogy előbb-utóbb győz az igazság. Ezt tartsátok szemetek előtt, elvtársak, egész hátralévő rövid életetek során! És ezt mindenekelőtt: adjátok át az üzenetemet azoknak, akik utánatok jönnek, hogy az eljövendő nemzedékek folytathassák a harcot, egészen a végső győzelemig.

És ne felejtsétek el, elvtársak, hogy elszántságotoknak sohasem szabad meginognia. Semmiféle érvvel ne hagyjátok magatokat félrevezetni. Soha ne higgyétek el, ha azt mondják nektek, hogy az Embernek meg az állatoknak közös érdekeik vannak, és az egyiknek a boldogulása a másik boldogulását hozza. Ez hazugság. Az Ember semmi más élőlény érdekeivel nem törődik a saját érdekein kívül. Köztünk, állatok közt, legyen hát tökéletes egység, tökéletes bajtársiasság ebben a küzdelemben. Minden ember ellenségünk. Minden állat bajtársunk.

Ebben a pillanatban iszonyú felfordulás tört ki. Az őrnagy szónoklata közben négy nagy patkány mászott elő a lyukából, és a hátsójukra ülve figyelmesen hallgatták. Amikor a kutyák megpillantották őket, a patkányok csak úgy tudták megmenteni az irhájukat, hogy gyorsan a lyukaik felé iramodtak. Az őrnagy felemelte patáját, hogy csendet teremtsen.

- Elvtársak - mondta -, itt valamiben meg kell állapodnunk. Barátaink vagy ellenségeink-e a vadállatok, például a patkányok és a nyulak? Bocsássuk szavazásra a kérdést: Elvtársak-e a patkányok?

A szavazást mindjárt meg is ejtették, s a túlnyomó többség döntése szerint a patkányok elvtársak. Csak négy ellenszavazat volt: a három kutyáé meg a macskáé, akiről azonban utóbb kiderült, hogy mindkét álláspont mellett leszavazott. Az őrnagy folytatta beszédét:

- Már nem sok mondanivalóm maradt. Megismétlem, hogy mindig emlékezzetek rá: kötelességetek szembeszállni az Emberrel és céljaival. Aki két lábon jár: ellenség. Aki négy lábon jár, vagy szárnyai vannak: barát. És jusson eszetekbe az is, hogy az Ember ellen folytatott küzdelmünkben nem szabad hasonlóvá lennünk hozzá. Ha legyőztük, akkor sem szabad átvennünk bűnös szokásait. Soha egyetlen állatnak sem szabad házban laknia, ágyban aludnia, ruhát viselnie, alkoholt innia, dohányoznia, pénzhez nyúlnia, kereskednie. Az Embernek minden szokása gonosz. És, mindenekfölött, egyetlen állatnak sem szabad soha a saját fajtája fölött zsarnokoskodnia. Gyengék és erősek, okosak és együgyűek - mindnyájan testvérek vagyunk. Soha állatnak nem szabad megölnie egy másik állatot. Minden állat egyenlő.

És most, elvtársak, el kell mondanom nektek, mit álmodtam az éjszaka. Nem tudom nektek pontosan elmesélni. A Földünkről álmodtam, amilyen akkor lesz, amikor már eltűnt róla az Ember. De ez az álom eszembe juttatott valamit, amiről már réges-rég megfeledkeztem. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még kismalac voltam, anyám meg a többi disznó énekelgettek egy régi dalt, aminek csak a dallamát meg az első három-négy szavát tudták. Gyerekkoromban én is énekeltem ezt a dallamot, de már réges-régen kiment a fejemből. De éjjel álmomban eszembe jutott. És ráadásul a szövege is eszembe jutott, az a szöveg, amelyet az állatok valamikor nagyon régen énekeltek, de már hosszú nemzedékek óta kiveszett az emlékezetükből. Ezt szeretném elénekelni nektek, elvtársak. Öreg vagyok már, rekedt a hangom, de ha megtanítalak benneteket a dallamára, ti szebben fogjátok énekelni. A címe: "Angolhon állatai."

Az öreg Őrnagy megköszörülte torkát és énekelni kezdett. Ahogy előre megmondta, rekedt volt a hangja, de azért elég jól énekelte a lelkesítő dallamot, amely kissé a "Clementine"-ra, kissé a "La Cucarachá"-ra emlékeztetett, a szövege pedig így szólt:

A dal az állatokat vad izgalomba hozta. Az Őrnagy még a végére se ért, már maguk is énekelni kezdték, még a legbutábbak is elkapták a dallamot meg néhány szót belőle, az okosabbak pedig, például a disznók és a kutyák, néhány perc múlva kívülről tudták az egészet. Néhány előzetes próbálkozás után az egész Major félelmetes uniszólóban rázendített az "Angolhon állatai"-ra. A tehenek bőgték, a kutyák vonították, a birkák bégették, a lovak nyerítették, a kacsák hápogták. Annyira el voltak tőle ragadtatva, hogy egymás után ötször elénekelték, s még többször is elénekelték volna, ha valami nem zavarja meg őket.

A nagy lárma sajnos felébresztette Jones gazdát. Kiugrott ágyából, mert bizonyosra vette, hogy róka jár az udvarban. Fogta a puskáját, amely mindig ott állt a hálószoba sarkában, és a hatos söréttel beledurrantott a sötétségbe. A sörét belefúródott a pajta falába, és hirtelen véget vetett a gyűlésnek. Mindenki sietve a hálóhelyére menekült. A madarak felrepültek a tyúkülőre, az állatok leheveredtek a szalmára, s egy pillanat múlva az egész Major aludt.

Három nap múlva az öreg őrnagy éjszaka álmában békésen elhunyt. A gyümölcsös végében temették el.

Ez március elején történt. A következő három hónap sok titkos tevékenységet hozott. Az őrnagy beszéde a tanya intelligensebb állatainak vadonatúj világszemléletet adott. Nem tudták, hogy az Őrnagy megjósolta Forradalomra mikor kerül sor, és jó okkal nem is gondolhattak arra, hogy még az ő életükben bekövetkezik, de világosan látták, hogy kötelességük felkészülni rá. A tanítás és a szervezés munkája természetszerűen a disznókra hárult, mert általánosan elismerték, hogy ők a legokosabbak az állatok között. A disznók közül kiemelkedett két fiatal kan, Hógolyó és Napóleon, akiket Jones gazda eladásra nevelt. Napóleon nagy, meglehetősen félelmetes berkshire-i volt, az egyetlen berkshire-i a tanyán. Nem sokat beszélt, mégis tisztelték, mert az volt a híre, hogy a maga útját járja. Hógolyó sokkal élénkebb disznó volt, mint Napóleon, gyorsabb beszédű és találékonyabb, de őt nem tartották különösebben határozott egyéniségnek. A többi kan mind hízó volt; egy kövér, kerek pofájú, csillogó szemű, fürge mozgású, visító hangú, Süvi nevű kis disznó volt a legismertebb közülük; ragyogó szónok volt, s ha valamilyen nehéz ponthoz ért érvelése közben, elkezdett ide-oda ugrálni, és tekergette a farkát, ami igen meggyőzően hatott. A többieknek az volt róla a véleményük, hogy a feketéről is képes volna bebizonyítani, hogy fehér.

Ezek hárman teljes gondolatrendszerré dolgozták ki az öreg Őrnagy tanításait, és a rendszernek az Állatizmus nevet adták. Miután Jones gazda elaludt, hetenként többször is titkos gyűlést tartottak a pajtában, és kifejtették a többieknek az Állatizmus alapelveit. Kezdetben sok ostobaságba és közönybe ütköztek. Voltak állatok, akik azt hajtogatták, hogy hűséggel tartoznak Mr. Jonesnak, akit "Gazdá"-nak emlegettek, vagy olyasféle primitív megjegyzéseket tettek, hogy: "Mr. Jones táplál bennünket. Ha ő nem lenne, éhen pusztulnánk." Mások olyanokat kérdeztek, hogy: "Mit törődünk vele, mi történik velünk a halálunk után?", vagy: "Ha ez a Forradalom mindenképpen bekövetkezik, mit számít, hogy dolgozunk-e érte, vagy sem?", és a disznók csak nagyon nehezen tudták megértetni velük, hogy mindez szöges ellentétben van az Állatizmus szellemével. A legostobább kérdéseket Mollie, a fehér kanca tette fel. - Lesz-e cukor a Forradalom után is? - kérdezte legelőször is Süvitől.

- Nem - felelte Hógolyó határozottan. - Nincsenek hozzá eszközeink, hogy cukrot állítsunk elő a gazdaságban. Különben sem lesz cukorra szükséged. Annyi zabot és szénát kapsz majd, amennyit csak akarsz.

- És szabad lesz-e majd szalagokat viselnem a sörényemben? - kérdezte Mollie.

- Elvtársnő - felelte Hógolyó -, azok a szalagok, amelyekért úgy rajongsz, a rabszolgaság jelvényei. Hát nem vagy képes megérteni, hogy a szabadság többet ér, mint a szalagok?

Mollie elhallgatott, de látszott rajta, hogy nem sikerült meggyőzni.

A disznóknak még nehezebb küzdelmet kellett vívniuk Mózesnek, a szelíd hollónak a hazugságaival. Mózes, Mr. Jones kedvence, kém volt és besúgó, ráadásul még ügyes szónok is. Azt állította, hogy van egy titokzatos vidék, a Kandiscukor Hegység, és halála után minden állat oda jut. Ez a vidék valahol fönn van az égben, túl a felhőkön, állította Mózes. A Kandiscukor Hegységben a hét minden napja vasárnap, egész évben dúsan virít a lóhere, a sövényeken meg kockacukor nő és lenmagos pogácsa. Az állatok gyűlölték Mózest, mert mesélt, mesélt, és nem dolgozott, de néhányan mégiscsak hittek a Kandiscukor Hegységben, és a disznóknak nagyon erélyesen kellett érvelniük, hogy meggyőzzék őket, ilyen hely pedig nincs.

Leghűségesebb tanítványuk a két igásló lett, Bandi és Rózsi. Ők ketten ugyan csak nagyon nehezen tudtak valamit kigondolni, de miután elfogadták tanítójuknak a disznókat, mohón itták minden szavukat, és aztán egyszerű érvekkel átadták a többi állatnak is. Soha nem hiányoztak a pajtában tartott titkos összejövetelekről, és ők vezették a kórust, amikor a gyűlés végén elénekelték az "Angolhon állatai"-t.

Nos, aztán úgy fordultak a dolgok, hogy a Forradalomra sokkal hamarabb és sokkal könnyebben került sor, mint várták. Az előző években Mr. Jones szigorú, de szorgos gazda volt, de hirtelen rossz napok virradtak rá. Nagyon elkeseredett, mivel egy pörben sok pénzt vesztett, és elkezdett többet inni a kelleténél. Naphosszat csak üldögélt a konyhában, újságot olvasott, ivott, és időnként megetette Mózest sörbe áztatott kenyérmorzsával. A béresei lusták voltak és becsapták, a földet felverte a gaz, az épületeknek lyukas volt a teteje, a sövényeket elhanyagolták, és az állatoknak nem adtak eleget enni.

Megjött a június, már-már kaszálni kellett volna a szénát. Szent Iván estéjén, egy szombati napon, Mr. Jones bement Willingdonba, és a Vörös Oroszlánban úgy berúgott, hogy csak vasárnap délben keveredett haza. A béresek korán reggel megfejték a teheneket, aztán elmentek nyulászni, nem bajlódtak az állatokkal, nem adtak nekik enni. Amikor Mr. Jones hazaért, tüstént elnyúlt a tisztaszobában a díványon, arcára terítette a News of the World-öt, és elaludt; így aztán amikor eljött az este, az állatok még mindig nem kaptak enni. Végül aztán nem állták tovább. Az egyik tehén betörte szarvával a takarmányosszín ajtaját, és az állatok mind nekiestek a hombároknak. Mr. Jones ekkor ébredt fel. A következő pillanatban már ott termett négy béresével a takarmányosszínben, és elkezdtek az ostorukkal szanaszét csapkodni. Ezt az éhes állatok már nem tudták elviselni. Mintegy vezényszóra rávetették magukat kínzóikra, pedig előzőleg semmi ilyesmit nem terveztek.

Jones és emberei egyszerre azon vették észre magukat, hogy mindenfelől döfködik és rugdalják őket. A dolgok teljesen kicsúsztak a kezükből, tehetetlenek voltak. Sohasem láttak még állatokat így viselkedni; ezek a jószágok, melyeket eddig kényük-kedvük szerint ütöttek-vertek, hirtelen fellázadtak, és ettől ők úgy megrémültek, hogy szinte eszüket vesztették. Néhány pillanat múlva már nem is próbáltak védekezni, és kereket oldottak. Egy perc múlva már mind az öten lélekszakadva rohantak a főút felé vezető szekérúton, az állatok pedig diadalittasan üldözték őket.

Amikor Mrs. Jones kinézett a hálószobaablakon, és látta, mi történik, kapkodva bedobált néhány holmit egy vászontáskába, és az ellenkező irányban osont ki a farmról. Mózes leugrott az ülőkéjéről, és hangosan károgva utánarepült. Az állatok közben kikergették Jonest meg az embereit az országútra, aztán becsapták mögöttük az ötreteszes kaput. Maguk sem tudták, mi történik, mégis sikeresen végrehajtották a Forradalmat: elűzték Jonest, és övék lett a Major.

Az állatok az első percekben alig tudtak hinni a szerencséjükben. Legelőször is testületileg körülvágtatták a Major határát, mintha meg akartak volna győződni róla, hogy a tanyán sehol sem rejtőzik ember, aztán visszavágtattak a tanyaházhoz, hogy Jones gyűlölt uralmának utolsó nyomait is eltöröljék. Feltörték az istállók mögött álló szerszámoskamrát és beledobálták a kútba a zablákat, az orrkarikákat, a láncokat, meg a szörnyű késeket, amelyekkel Mr. Jones a disznókat és a juhokat szokta kiherélni. A gyeplők, a kötőfékek, a szemellenzők, a megalázó abrakostarisznyák mind az udvaron égő tűzre kerültek, ahogy az ostorok is. Az állatok ugráltak örömükben, mikor meglátták a lángra lobbanó ostorokat. Hógolyó a tűzbe dobta a szalagokat is, amelyeket piacnapon a lovak sörényébe és farkába szoktak fonni.

- A szalagok is ruhának tekintendők - jelentette ki -, a ruha pedig az ember ismertetőjele. Minden állatnak meztelenül kell járnia.

Mikor ezt Bandi meghallotta, letépte fejéről a kis szalmakalapot, amelyet nyáron azért viselt, hogy a legyek ne szálljanak a fülébe, és a tűzre dobta a többihez.

Az állatok hamarosan mindent elpusztítottak, ami Mr. Jonesra emlékeztette őket. Utána Napóleon visszavezette őket a takarmányosszínhez, és dupla adag zabot osztott ki mindenkinek, a kutyáknak pedig két-két darab kétszersültet adatott. Aztán hétszer egymás után elénekelték az "Angolhon állatai"-t elejétől a végéig, majd elvackolódtak éjszakára, és úgy aludtak, ahogy még soha.

Hajnalban azonban felébredtek, mint máskor, és amikor hirtelen eszükbe jutottak az előző nap dicsőséges eseményei, valamennyien kivágtattak a legelőre. A legelőn egy kis domb állt, amelyről a tanya legnagyobb részét be lehetett látni. Az állatok felrohantak a tetejére, és körülnéztek a tiszta hajnali fényben. Igen, most már az övék - minden, amit csak látnak, az övék! El voltak ragadtatva a gondolattól, körbe-körbe ugrándoztak, izgalmukban fel-felszökellve a levegőbe. Meghemperegtek a harmatban, teli szájjal tépdesték az édes nyári füvet, göröngyöket rugdaltak föl a fekete földből, és beszívták zsíros illatát. Aztán bejárták és megszemlélték az egész tanyát, szótlan csodálattal nézték a szántóföldeket, a dús szénájú rétet, a gyümölcsöst, a tavat, a cserjést. Mintha mindezt még sohasem látták volna, és még most is alig hinnék el, hogy ez mind az övék.

Aztán visszaballagtak az épületekhez, és csendesen megálltak a tanyaház ajtaja előtt. Az is az övék lett, mégis féltek belépni. Egy pillanat múlva azonban Hógolyó és Napóleon benyomták vállukkal az ajtót, és az állatok libasorban bementek. Nagyon óvatosan jártak, féltek, hogy felborítanak valamit. Szobáról szobára tipegtek, csak suttogva mertek beszélni, lenyűgözve bámulták a hihetetlen fényűzést, az ágyakat, a tollas derékaljakat, a tükröket, a lószőrdíványt, a brüsszeli szőnyeget és Viktória királynő litografált arcképét a tisztaszoba kandallópárkánya fölött. Éppen lefelé mentek a lépcsőn, amikor észrevették, hogy Mollie eltűnt. Amikor visszamentek, a legszebb hálószobában találták. Elvett egy kék szalagot Mrs. Jones öltözőasztaláról, felrakta a vállára, és csodálta magát a tükörben. Alaposan összeszidták, aztán kimentek. A konyhában lógó sonkákat kivitték eltemetni, és a mosogatókonyhában Bandi egyetlen rúgással bezúzta a söröshordót, de különben semmihez sem nyúltak a házban. Egyhangúlag tüstént elhatározták, hogy a tanyaházat meg kell őrizni múzeumnak. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy állatnak sohasem szabad benne lakni.

Az állatok megreggeliztek, s aztán Hógolyó és Napóleon megint összehívta őket.

- Elvtársak - mondta Hógolyó -, fél hét van, és hosszú nap áll előttünk. Ma hozzákezdünk a szénagyűjtéshez. De van még valami, amit előbb el kell intéznünk.

A disznók most árulták el, hogy az elmúlt három hónap alatt megtanultak olvasni és írni egy régi ábécéskönyvből, amely valamikor Mr. Jones gyermekeié volt, aztán kidobták a szemétdombra. Napóleon fekete és fehér festéket hozatott, és kivezette a társaságot a főútra nyíló ötreteszes kapuhoz. Ott aztán Hógolyó (mert ő tudott a legjobban írni) ecsetet fogott a csülkébe, festékkel bemázolta a MAJOR felírást a kapu felső keresztfáján, és a helyére odafestette, hogy ÁLLATFARM. Attól fogva ez lett a tanya neve. Ezután visszamentek az épületekhez, majd Hógolyó és Napóleon létrát hozattak, és nekitámasztották a nagy pajta hátsó falának. Elmagyarázták, hogy a disznóknak az utóbbi három hónapban folytatott tanulmányaik során sikerült az Állatizmus alapelveit hét parancsolatban összefoglalni. Ezt a Hétparancsolatot most fel fogják írni a falra, ezek változtathatatlan törvények lesznek, és az Állatfarm valamennyi állatának mindörökké ezek szerint kell élnie. Hógolyó némi nehézségek árán (mert disznónak nem könnyű létrán egyensúlyoznia) felmászott a létrára, és munkához látott, Süvi pedig néhány fokkal lejjebb a festékesdobozt tartotta. A parancsolatokat akkora fehér betűkkel írták fel a kátrányos falra, hogy harminc méter távolságból is el lehetett őket olvasni. Így szóltak:

1. Aki két lábon jár, az ellenség.

2. Aki négy lábon jár, vagy szárnyai vannak, az barát.

3. Állat nem visel ruhát.

4. Állat nem alszik ágyban.

5. Állat nem iszik alkoholt.

6. Állat nem öl meg más állatot.

7. Minden állat egyenlő.

A felirat csinos lett, s bár Hógolyó a "barát" szót "bárat"-nak írta, az egyik "S" betűt pedig fordítva görbítette, a helyesírás elejétől végéig hibátlan volt. Hógolyó felolvasta a többiek épülésére. Valamennyi állat teljes egyetértéssel bólogatott, az ügyesebbek pedig mindjárt el is kezdték megtanulni a parancsolatokat.

- Most pedig, elvtársak - kiáltotta Hógolyó, ledobva az ecsetet -, előre a rétre! Becsületbeli ügyünk, hogy hamarabb behordjuk a szénát, mint Jones meg a béresei.

Ebben a pillanatban azonban a három tehén, aki már egy ideje feszengett, elkezdett hangosan bőgni. Huszonnégy órája nem fejték meg őket, már majd kipukkadt a tőgyük. A disznók némi gondolkodás után sajtárokat hozattak, és sikeresen meg is fejték a teheneket; a csülkük igen alkalmasnak bizonyult erre a feladatra. Nemsokára öt sajtár telt meg a habzó, sűrű tejjel, s ezt sok állat látható érdeklődéssel figyelte.

- Mi lesz ezzel a sok tejjel? - kérdezte valamelyik.

- Jones néha bele szokott keverni egy kicsit a tápba - kottyantotta ki az egyik tyúk.

- Ne törődjetek most a tejjel, elvtársak! - kiáltotta Napóleon, és odaállt a sajtárok elé. - Gondoskodni fogunk róla. Most az aratás a fontos. Hógolyó elvtárs fog vezetni. Pár perc múlva én is követlek benneteket. Előre, elvtársak! Vár rátok a széna.

Az állatok elindultak a kaszálóra. Mikor este visszatértek, észrevették, hogy a tej eltűnt.

*

FORRÁS ÉS FOLYTATÁS:

http://mek.oszk.hu/00600/00620/00620.htm