Sávuot, a hetek ünnepe – pünkösd
A kereszténység is ünnepli a sávuotot, a pünkösdöt, visszaemlékezve a Szent Szellem kiáradására, és a háromezer zsidó alámerítkezésére Jeruzsálemben, ahogy a Cselekedetek könyvének második fejezete mindezt elbeszéli. Az ünnep hallatán leginkább a hatalmas zúgó szélre, a tüzes nyelvekre, és a Szellem által nyelveken szóló tanítványokra gondolunk.
Ez az ünnep azonban mélyen az Ószövetségben gyökerezik. A Tóra rendelései alapján kezdetektől fogva a zsidóság három nagy ünnepének egyike (V. Móz. 16, 10. 16.). Nem lenne Pünkösd a Tórában lévő gyökerek nélkül. A Cselekedetek könyve így vezeti be a pünkösdi eseményeket: „És mikor a sávout (pünkösd) napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának.” (Apcsel. 2,1 – Károli)
Az apostolok, és a tanítványok az ünnep miatt jöttek össze, ugyanúgy, mint a Jeruzsálembe felzarándokolt zsidók. A Tóra előírta minden zsidó számára (V. Móz. 16, 16), hogy jelenjen meg sávout ünnepén Isten színe előtt Jeruzsálemben. Egy ilyen ünnep akár több milliós tömeget is jelenthetett, amely leginkább a Templom körül gyűlt össze. Az ünnep miatt voltak ott a Szellem kiáradásakor azokból az országokból, amelyeknek nyelvein hallották dicsőíteni Istent. A szétszórattatásban élő zsidóság így lett Isten dicsőségének tanúja. A párthusok, médek, elámiták (Csel. 2, 8-11) és a más népek között élő zsidók Jeruzsálemben járva-kelve saját nyelvükön hallották Isten magasztalását. Innen kezdődik el a Szent Szellem kiáradásának gyönyörű fejezete, melynek szellemi hátterét, alapjait Isten a Szentírásban már sokkal korábban lerakta.
Ötvenedik napon
„A hetedik hét után való napig számláljatok ötven napot, akkor mutassatok be új lisztáldozatot az Örökkévalónak.” (3 Móz. 23,16 – Hertz Biblia). Az újszövetségi sávuot számítása is a Mózes harmadik könyvében leírtak szerint történik. (1) A Messiásban ez az ünnep sokkal mélyebb, gazdagabb értelmet kapott, de nem vesztette el az eredeti jelentőségét, helyét.
A napokat az árpaaratás kezdetétől (az első zsenge bemutatásától), niszán hónap 16-tól kell számolni. A Tóra így fogalmaz: „Hét hetet számolj magadnak attól fogva, hogy kezdenek sarlót vinni az álló gabonába, kezdd el számlálni a hét hetet.” (V. Móz. 16, 9 – Hertz Biblia) Az aratási időszak az árpa aratásával peszáhkor vette kezdetét, és a búza aratásával folytatódik, illetve teljesedik ki. A két ünnep, a peszáh és a sávuot így fonódott össze már az Ószövetségben is.
Ötven napot kell számlálni, és az ötvenedik napra esik a sávuot ünnepe. Az ünnep neve a napok számlálásával függ össze. A sávuot héberül heteket jelent (sávuá = hét; sávuot a többesszám). (2) E név arra utal, hogy hét teljes héten keresztül, tehát 49 napig kell számlálni a napokat. Az ötvenedik nap az ünnep, a zsidó naptár szerint sziván hónap 6-a. (3) A görög név „pentecosté” (vagy pentekoszta (4)) ötvenedik napot jelenti. Innen ered a magyar pünkösd elnevezés is. (5)
Félrevezető azonban az, hogy a fordítások az Ószövetségben a hetek ünnepe kifejezést használják, és az Újszövetségben a pünkösd kifejezést. Mintha ezzel azt akarnák sugallni, hogy két különböző ünnepről van szó. Ez is az oka annak, hogy az Ó-, és Újszövetség sávuotja közti párhuzam nem élő a hívők körében. Pedig a kettő valójában egy, és az Ószövetség figyelmen kívül hagyásával nem tudja a Messiás népe igazán mélyen megérteni Isten üzenetét ezzel az ünneppel kapcsolatban.
Az ünnep a peszáh ünnepéből indul ki, mert onnan számítandó. A napok számlálása a sávuotot elválaszthatatlanul összekapcsolja a peszáhhal. Mivel a hetek ünnepe egy korszakot zár le, a Talmud egyszerűen csak zárásnak (áceret-nek) nevezi. Ezzel zárulnak le a peszáh napjai, vagyis ezzel végződik a megemlékezés az egyiptomi kivonulásról, melynek egyetlen célja a Tóra adása volt.
Nincs sávuot, Tóraadás peszáh, Egyiptomból való kivonulás nélkül. Az egyiptomi rabszolgaságból ki kellett szabadulni ahhoz, hogy elérkezhessen Izrael népe a Sion hegyhez, ahol a Tóra adta az Örökkévaló. A választott nép a kapott törvényen keresztül (613 parancsolaton keresztül) tartatott meg. Ugyanígy az Újszövetségben a Messiás halála nélkül nem lehetett volna meg a Szent Szellem kiáradása.
Mózes harmadik könyvének 23. fejezete foglalja össze az ünnepeket a Tanachban (Ószövetségben) a választott nép számára. „A Hetek ünnepével foglalkozó rész előtt hiányzik a bevezető formula („És szólt az Örökkévaló Mózeshez”) mint a többi ünnepnél, mert ezt a Tóra a peszach kiegészítésének tekintette, és nem önálló ünnepnek. A talmudi irodalomban nem sábuóth-nak nevezik rendszerint, hanem majdnem mindenütt a peszach „befejező ünnepének”… A Tóraadás volt ugyanis az egyiptomi kivonulás célja (Maimonidesz).” – írja a Hertz Biblia kommentárja.
Mit jelent a sávout, a hetek ünnepe a zsidóság számára?
A búzaaratás ünnepe
A sávuot aratási ünnep. Az Írás a II. Móz. 23, 16-ban így is nevezi chag hakatzirnak (az aratás ünnepének). Az Örökkévaló az II. Móz. 34, 22-ben így rendelkezik: „És a hetek ünnepét tartsd meg a búza zsengéjének aratásakor…” (Hertz Biblia)
Az első „gyümölcsöt”, a búza zsengéjét vitték fel ilyenkor a Templomba. A Misna így ír a zsengék elválasztásáról: „Hogyan különítik el a zsengéket? Ha az ember kimegy a földjére és először pillant meg egy érett fügét vagy egy érett szőlőfürtöt vagy egy érett gránátalmát, körülköti egy sáslevéllel és így szól: Íme, ezek a zsengék.” A búza zsengéjéből két kovászosan sütött kenyeret helyeztek a Mindenható elé hálaadásul a termésért, és ezeket lengették meg a papok (III. Móz. 23, 17). „Ezeket a kenyereket nem volt szabad elégetni, mivel az Úr megtiltotta, hogy bármi kovászos az oltárhoz érjen: „Semmi ételáldozat, amit az Úrnak áldoztok, kovásszal ne készüljön; mert kovászból és mézből semmit se füstölögtethettek az Úrnak a tűzáldozatok között.” (3Móz 2,11). Ehelyett ez a két kenyér és mellé a két bárány, mint békeáldozat képezte a sávuotkor esedékes meglóbálni való áldozatot. A pap meglengette azokat az oltár előtt előre és hátra, majd föl és le. Ezután az egészet félretették a pap számára (3Móz 23,20), és ebből készítették el azt az ünnepi lakomát, amelyet később a nap folyamán a papok elfogyasztottak a Templomban.” (6)
A nép számára nagyon fontos volt a jó termés, hiszen Isten áldása ebben is kifejeződött. A szövetségkötésnél Isten engedelmességet kér a néptől és szellemi és anyagi (mezőgazdasági) áldásokat ígér, ha a választott nép megtartja a parancsolatait (V. Móz. 28, 4.8.11.). Ezek az ünnepek egyfajta visszajelzések is voltak Istentől, Aki megmutatta szeretetét, hűségét, áldásait az új termésben. A IV. Móz. 28, 26-ban héberül jom habikurimnak (az új termés napjának) nevezi a Tóra az ünnepet. Hisz ez alkalommal mutatták be a jeruzsálemi Templomban az új kenyeret. Ekkor ettek először az új kenyérből. Az ország minden részéből a fővárosba zarándokolt a nép, s még a szekeret húzó állatokat is virágokkal díszítették.
Amikor a Messiás tanítványai összegyűltek, hogy megünnepeljék a Sávuotot Jeruzsálemben, akkor elsősorban ők is azért jöttek össze „egyakarattal” (Csel. 2,1), hogy az aratás ünnepén együtt legyenek.
Emlékezés a Sion hegyén történtekre
A zsidó hagyomány szerint sávuotkor arról emlékezünk meg, hogy Isten leszállt a Sion hegyére és odaadta a zsidóságnak a Tórát, A Tant, a tanítást, vagy ahogy a legtöbb fordítás visszaadja a törvényt.
A Templom lerombolása utáni időkben került az ünnep központjába a Tóra adás. Eredetileg az aratás ünnepe volt, de a Kr.e. III. és II. évszázadokban már találni olyan értelmezéseket, amelyek az elsődleges mezőgazdasági jelleg mellett a törvényadást is hangsúlyozzák.
Így is nevezik ezt az ünnepet: a Tóraadás ünnepe, a Mattan Torah ünnepe, vagy Zmán Mattan Toráténu, a Tóra adás ideje. A II. Mózes könyvének 19. és 20. fejezete beszéli el ennek történetét.
Kr. u. 70-ben hatalmas megrázkódtatás volt a zsidó nép számára, hogy a rómaiak lerombolták Jeruzsálemet, és a Templomot, benne a Szentek Szentjével. A Bar Kochba felkelést, mely főként Jeruzsálem visszaszerzéséért folyt, 580 ezer áldozatot követelő megtorlás követte.
Ebben a korszakban a szétszórattatásban élő zsidóság komoly kihívás előtt állt. Vagy kidolgozza a Templom és az oda kötődő áldozatok, ünnepek nélküli új „vallási rendjét”, vagy szembe kellett volna néznie azzal, hogy a szétszóródott izraeliták lassan beolvadnak a népek közé. (7) Kr. sz. 140-ben Ulában döntöttek úgy a rabbik, hogy sávuot ünnepét e történelmi esemény tükrében újraértelmezik. Így vált a sávuot ünnepében a Tóraadás igazán hangsúlyossá. (8)
A Tóra szerepe azért is felértékelődhetett, mert ebben az időszakban már nem volt Templom. A rabbik a Tórának tulajdonították azt a szimbolikus összetartó erőt, amit korábban a Templom jelentett a zsidóság számára. A Tóraadásban azt látták, hogy a fizikálisan peszáhkor megszabadított nép, melyet az Örökkévaló kihozott Egyiptomból, ezáltal lett néppé. A rabszolgasorsban élők zsidóság nem tudott mit kezdeni a szabadsággal, a Tóraadás után kapta meg azt a szellemi alapot, amiben szabaddá válhatott.
A szétszórattatás után pedig élhetett egy zsidó bárhol, csak a Tóra megtartása által maradhatott meg. Ha a világ különböző részeiből zsidók összejönnek, akik más nyelvet beszélnek, és más kultúrában élnek, akkor a Tóra a közös nyelv, és ez ível át a kultúrákon és köti össze a zsidókat. Nem véletlenül mondják, hogy „megtartjuk a Tórát, mert a Tóra tartott meg bennünket.”A Talmud is írja: „A szináji kinyiltakoztatás napja éppoly jelentős, mint a teremtés napja, mert az erkölcsi törvény léte nélkül az anyagi világ teremtése tökéletlen, sőt értelmetlen lenne.” (Sábát 88a)
Az ünnepen zsinagógákban főként a 10 parancsolatról, és a Sion hegyén kötött szövetségről emlékeznek meg ma is az erről szóló Tóra-szakaszok felolvasásával az ünnep első napján. Egész éjszaka fenn szoktak maradni azért, hogy a Tórát tanulmányozzák. A virrasztás szokását a rabbik ahhoz kötik, hogy a Sínai hegynél a dörgések és villámlások miatt az izraeliták egész éjszaka ébren voltak. A központi szakaszok mellett az Ezékiel 1-2 fejezeteit, Habakuk 3. fejezetét, és Ruth könyvét is ekkor olvassák. A hagyomány szerint a Sínai hegy virágba borult a nagy esemény tiszteletére a Tóra adását megelőzően. Ezért ma is zöld növényekkel, néhol gyümölcsökkel díszítik fel a zsinagógákat.
Mit jelent a sávuot a messiási mozgalom számára?
Az aratás ünnepe
Ha pusztán az eseményeket nézzük sávuot ünnepén, akkor nem történt más, nem volt más ünnepelni való, mint az, hogy a már megkezdett aratás kiteljesedik. Az április tájékán elkezdett árpaaratás után a termények beérésével nemcsak az árpát, hanem a búzát, és később folyamatosan más gyümölcsöket is elkezdték betakarítani Izraelben. A vetés, a fák gyümölcsei az izraeli éghajlaton teljesen beértek ekkorra, május tájékára. Innentől fogva teltek a csűrök, az aratók kinn voltak a mezőkön, az egész ország képét, az emberek hétköznapjait az aratás, a szüret, a termés betakarítása határozta meg. Munkában állt Isten népe.
A Mindenható a búza zsengéit kérte, de az Örökkévalónak később más termést is bemutattak hálaadással. „És lesz, midőn bemégy az országba, amelyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked birtokul és elfoglalod azt és lakni fogsz benne; akkor végy a föld minden gyümölcsének zsengéjéből, amelyet betakarítasz országodban, amelyet az Örökkévaló, a te Istened neked ad; és tedd kosárba és menj arra a helyre, amelyet majd kiválaszt az Örökkévaló, a te Istened, hogy ott honoljon a neve.” (V. Móz. 26, 1-2 – Hertz Biblia)
Izrael az ígéret földjének elfoglalása után ezeken az ünnepeken növekedett fel. Generációk sorába ivódott bele a jeruzsálemi zarándoklat, az aratáskori ünneplés, öröm. Ebben a „kulturális” közegben Jesua (Jézus) szavai sokkal többet jelentettek, mint amit számunkra mondanak: „Ti nem azt mondjátok-é, hogy még négy hónap és eljő az aratás? Ímé, mondom néktek: Emeljétek fel szemeiteket, és lássátok meg a tájékokat, hogy már fehérek az aratásra. És a ki arat, jutalmat nyer, és az örök életre gyümölcsöt gyűjt; hogy mind a vető, mind az arató együtt örvendezzen. Mert ebben az a mondás igaz, hogy más a vető, más az arató. Én annak az aratására küldtelek titeket, a mit nem ti munkáltatok; mások munkálták, és ti a mások munkájába állottatok.” (Ján. 4, 35-38 – Károli)
Jesua (Jézus) ezekben az Igékben olyan képekkel fejezte ki magát, amelyekben a választott nép otthon volt. E képekben élt számukra Isten évszázados üzenete, hiszen mindhárom zarándok ünnep az aratáshoz kapcsolódott. Amikor a Megváltó ezt kimondta, akkor egy olyan szimbólum rendszerhez nyúlt, amit az Atya az Írásban, és az ünnepek által évszázadok alatt felépített, és a választott nép szívébe vésett. Az aratásról akkoriban nem lehetett anélkül szólni, hogy annak ne lett volna sokkal mélyebb jelentéstartalma.
Ha nem ismerjük az Ószövetségben gyökerező ünnepeket, akkor hagyunk elveszni egy jelképrendszert, és vele együtt Messiás szavainak, példázatainak gazdagságát, mélységét. Hisz az aratás Krisztus feltámadásával kezdődött el, és a Szent Szellem kiáradásával teljesedett ki. Sávuotkor Isten Szelleme betöltötte a tanítványokat, és még aznap háromezer lélek bemerítkezett. A Szellem kiáradása után lezárult teljes egészében a megváltás műve: minden készen állt, elkezdődhetett az aratás.
A Messiás nagy elszántsággal, eltökélten beszél még a hetven tanítványa kiküldése előtt az aratásról, aminek eljött az ideje: „Ezek után pedig rendele az Úr másokat is, hetvenet, és elküldé azokat kettőnként az ő orczája előtt, minden városba és helyre, a hová ő menendő vala. Monda azért nékik: Az aratni való sok, de a munkás kevés; kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába.” (Luk. 10,1-2) Ezek az Igék egybe csengenek Jesua (Jézus) feltámadás utáni misszós üzenetével: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket…” (Mát. 28,19)
’Menjetek el mindannyian, mindenáron, ha kevesen vagytok, kérjetek még munkásokat, mert ez most az aratás ideje! Amíg vissza nem jövők. Semmi más dolgotok nincs, csak az, hogy amit az aratás Ura elkészített, amit nem is ti munkáltatok, azt takarítsátok be a mennyei magtárakba.’ A Jesua (Jézus) parancsára megindult aratás azonban már a föld minden gyümölcsére kiterjed. „…végy a föld minden gyümölcsének zsengéjéből…” (V. Móz. 26, 2 – Hertz Biblia) szól Isten parancsolata Sávuot ünnepétől.
Szellemben itt már minden népet az Atya elé hoz Jesua (Jézus). Itt teljesedett be az Ábrahámnak tett ígéret, hogy „benned legyen áldott a föld minden nemzetsége.” (I. Móz. 12, 3 – Hertz). Az Írás több helyen említi a népeket fákként Izrael mellett (Luk. 21, 29, Neh. 8,15). Sávuot után az Atya a Messiásban már a föld minden népe között érett gyümölcsöket keresett.
A Tóra adás kapcsán a Midrásban a bölcsek adtak egy olyan értelmezést, ami előremutatott arra, hogy Isten az aratást a népekre is kiterjeszti.
Így ír a Midrás: „És mindenki a villámlásokról tanúskodik” (II. Móz. 20, 16) Nem villámlást mond az Ige, hanem „villámlásokat”. Ennélfogva mondja R. Yochanan, hogy Isten hangja, ami felzúgott, hetven hangra oszlott, és hetven nyelven szólt, így minden nép megérthette.” (Shemot Midrash Rabbah 5,9) A hetven nép említése azért jelenti a népek teljességét, mert Mózes első könyvének X. fejezete – a nemzetek leszármazásának táblázata hetven nemzet atyját említi. Ebből a hetven ősből lett az idők folyamán a világ hetven nemzete. A rabbinikus értelmezés szerint hetven nép és nyelv alatt a világ népeinek teljessége értendő.
Így a zsidó tanítók már a Tóraadásban is látták Isten nemzetekre kiterjedő kegyelmét, mely az Újszövetség sávuotján lett valóssággá.
A zsenge
Pál ugyanazokkal a jelképekkel beszél, mint Mestere. Azokkal a jelképekkel, amelyekbe évszázadok alatt annyi minden rétegződött a zsidó tudatban: “Első zsenge a Krisztus…” (1 Kor. 15, 23 – Károli)
Jézus a mag elhalásáról beszél, amikor a „szükségszerű“ halálát érzi.
„Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Ján. 12,24 – Károli) A magnak el kellett halnia, hogy meghozhassa az első gyümölcsöt, a zsengét Istennek. És ez már el volt rejtve a Tórában parancsolt ünnepekben.
A pünkösd az egyház ünnepe, innen indul az egyház története. A Vigasztalónak, a Szent Szellemnek kiáradása után háromezer zsidó lélek megtért. Az elsők, akik felvétettek a Messiás Testébe, zsidók voltak. A messiáshívő zsidók az egyház zsengéi, a búzaaratás zsengéi. Az aratás a zsidó népben indult el, és utána terjedt és terjed ki minden nemzetre egészen mostanáig. „A Hetek ünnepén két kenyeret kellett a Templomba felvinni. A két kenyér a zsidókat, illetve a nemzeteket jelképezte, akik most eggyé lettek a Messiásban a Szent Szellem eljövetelével. Az efézusi hívőknek Pál ezt írta: „Mert Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget (a zsidóságot és a nemzeteket), és lerontotta a közbevetett választófalat (…); hogy ama kettőt (a zsidókat és a nemzeteket) egy új emberré teremtse Ő magában…”(9) Ezt a két kenyeret egy búzából, azaz egy lisztből sütötték.
Közös jegyek a Tóra adáskor és az Újszövetség pünkösdjén
II. Móz. 19. fejezete – – – – – – – – – – – – – – – – Csel. 2. fejezete
I. A nép egybegyűjtése, körülhatárolása – együtt voltak az atyafiak, az új nemzetség zsengéje
| 12. Te pedig vedd körül a népet határsorompóval, megmondván nékik: őrizkedjetek fölmenni a hegyre, vagy annak csak szélét érinteni, mert aki megérinti a hegyet, halállal vész. |
1. És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának.
|
Nem olvasni arról, hogy az apostolok, tanítványok ebben az időben mindnyájan együtt voltak. Az ünnepre való összegyűjtésük Isten akarata, és kegyelme volt. Tágabb értelemben az Újszövetség pünkösdjén a Jeruzsálembe felzarándokolt zsidóság is össze lett gyűjtve, hogy a nemzetekből, az akkori világ minden tájáról érkezve valamelyest már a népeket is képviselje, akikre innentől Isten Szelleme ugyanúgy kiáradt. A Messiáshoz sávout napján megtért lelkek aztán egy-egy messiási gyümölcsként eleveníthették meg az országaikban a környezetüket.
II. Egy akarattal voltak együtt
| 8. És az egész nép egy akarattal felele és monda: Valamit rendelt az Úr, mind megteszszük. És megvivé Mózes az Úrnak a nép beszédét. | 1. …mindnyájan egyakarattal együtt valának |
III. Természeti jelenségek – tűz, szél, zúgás, villámlások
| 16. És történt a harmadik napon, midőn felkelt a reggel, voltak mennydörgések és villámlásokés nehéz felhő volt a hegyen és a harsona hangja igen erős volt és megdöbbent az egész nép, amely a táborban volt. 18. És Szinaj hegye füstölgött egészében, mivel leszállott reá az Örökkévaló tűzben és felszállottfüstgomolya, mint a tűzhely füstje és rengett az egész hegy igen nagyon. |
2. …hirtelen zúgás támadt a mennyből, minthaerős sodró szél jönne, és az betöltötte az egész házat, amelyben ültek.
|
Isten ugyanabban az időben ugyanazokat a jeleket, és csodákat adta. Sínai hegyen Isten hatalma szállt le, és Isten hangja szólt a tűz, a mennydörgés, és a felhő közül, amely félelmet keltett a zsidó népben (II. Móz. 19, 16. 19; V. Móz. 5, 22-26). Az újszövetségi sávuoton is Isten Szellemének ereje ereszkedett le hatalmas erővel. Beteljesedett a Joel próféciája (Joel 2, 28-32). Nem félelmet váltott ki mindez, hanem kíváncsiságot (Csel. 2, 6). Isten Szelleme tűznyelvek formájában láthatóan nyugodott meg a tanítványokon. Ennek köszönhetően nagy tömeg verődött össze, és közülük tért meg háromezer lélek. A zsidó bölcsek a Tóraadás kommentárjaiban olyan természetfeletti eseményekről is írnak, melyek az Újszövetség sávuoti eseményeinek leírásakor tűnnek fel: „A Tóra adása alkalmával Izrael gyermekei nemcsak hallották az Úr hangját, hanem látták is a hangok hullámait, amint előbukkannak a Mindenható ajkairól. Úgy jelentek meg, mint valami tüzes anyag. Minden parancsolat, amely elhagyta Isten száját, körüljárta az egész tábort, majd személy szerint minden zsidóra leszállt.” – szól a Midrás.
IV. A nép megszentelése
| 14. És leszállott Mózes a hegyről a néphez, ésmegszentelé a népet, és megmosták ruháikat. |
3. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek ésüle mindenikre azok közül. |
Isten már az Ószövetség sávuotján is megszentelte a népet. Ez egy „külsőleg” történő megszentelés, megtisztítás volt. Az Úr megparancsolta az egész népnek, hogy mossák meg a ruháikat, és hogy ne közeledjenek nőhöz (III. Móz 19, 15). Noha a nép nem mehetett fel Mózessel a hegyre, mert nem bírta volna Isten jelenlétét, az Örökkévaló mégis megtisztította őket.
A Szent Szellem kiáradásával a megszentelés „belsővé” vált, Isten Szelleme a testünk templomába költözött. Isten kiáradó hatalmában, erejében úgy tűntek el, oldódtak fel, és semmisültek meg a tanítványok, mint Mózes a Sion hegyén. A Krisztusban megváltott, és ezáltal szabadokká lett tanítványok a szabadulás első pillanatától (a megváltástól) eljutottak a szabadulás teljességéig: a Szellem által a szívek hústáblájára írt törvényéig. Amit a Sínai hegynél kövekre írt fel az Örökkévaló, azt Jesua (Jézus) halála után sávuotkor a szívekbe írta bele (Jer. 31, 33)
V. Választott nép
| 5-6. Most tehát, ha hallgatva hallgattok hangomra és megtartjátok szövetségemet, akkor értékes kincs lesztek számomra az összes népek közül, mert enyém az egész föld. És ti lesztek számomra papok birodalma és megszentelt nép! | 9-10a. Ti ellenben választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy annak erényeit hirdessétek, aki titeket a sötétségből az ő csodálatos világosságára elhívott. Ti egykor nem voltatok nép, most Isten népe vagytok. |
Mózes a Sávout előtt három nappal adta át Isten üzenetét a népnek: ha hallgatok Rám, „…lesztek számomra papok birodalma…”. Papok, akik Őt képviselik, Őt hirdetik a nemzeteknek. Innentől számíthatjuk Izraelt, mint Isten megszentelt, felkent, és elhívott népét.
Jesua (Jézus) ugyancsak Sávout előtt adta a missziós parancsot, amivel már jelezte, hogy a világ minden részére el kell menniük az apostoloknak, és vinniük kell az örömhírt. Pünkösd napjától beszélhetünk Isten egy új, felkent népéről, akik „…egykor nem voltatok nép, most Isten népe vagytok…“. Innentől indul el e „szent nemzet, megtartásra való nép” története.
A Szellem és a Tóra
A Tóra adása és a Szellem „adása” a párhuzamos események, és az időbeli egyezés mellett még egy ponton elválaszthatatlanul összekapcsolódnak. Ez az összefüggés teszi világossá számunkra, hogy a Tóra és a Szellem tulajdonképpen egy lényegű. Jeremiás próféta így szól erről:
„Hanem ez lesz a szövetség… …Tórámat az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek.” (Jer. 31, 33) (10)
Ezékiel próféta pedig így szól:
„…és szellememet adom belétek és odahatok, hogy törvényeimben járjatok, rendeleteimet őrizzétek és megtartsátok.” (Ezék. 36,27 – Hertz Biblia)
E próféták szerint a Szent Szellem azért adatott, hogy Isten elhelyezze a Tórát, a törvényt a hívők szívében. Ha ez igaz, akkor a Szellemnek és Isten Tórájának egyeznie kell. Mindkettő egy lényegű is, hiszen mindkettő ugyanannak az Egy Istennek ajándéka.
A Szent Szellem azért költözött a testünk templomába, hogy képessé tegyen minket arra, hogy Isten parancsolataiban járjunk, és megtartsuk az Ő rendeléseit.A Tóra nem helyezkedik szembe a Szellemmel, nem lehet Vele ellentétes. Pál azt mondja: „A Szellemnek gyümölcse ellenben: szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, jóságosság, derékség, hűség (hit), szelídség, önuralom. Az ilyenek ellen nincs törvény.” (Gal. 5, 22-23 – Csia Lajos ford.)
A Szellemnek tehát ugyanaz a lényege, mint a Tórának. A Szellem Isten teljes kifejeződése, ami bennünk lakik. Így lehet az Úr a mi Istenünk, és lehetünk Isten fiai, követői. Ezt már a Sínai hegyen is kifejezésre juttatta Isten, és ezt erősítette meg a Csel. 2. fejezete szerint Pünkösd napján. A Tóra szívbe ültetése ment végbe. Isten újra odaadta a Tórát, egészen másként. „… mert a Krisztus Jézusban az élet Szellemének törvénye megszabadított téged a vétek és halál törvényétől.” (Róm. 8,2)
1. Bár a kereszténységben a naptárreform miatt máskorra esik a húsvét ünnepe, így az ötvenedik napon tartandó pünkösd is más napra esik.
2. A Tóra öt könyvét (és a Haftárákat) tartalmazó, és magyarázó Hertz Biblia is „Hetek ünnepeként” fordítja, kommentálja. De más Bibliák is így fordítják pl. a Károli, Kecskeméthy fordítások legtöbb helyen így adják vissza. (pl. II. Móz. 34, 22-ben, vagy a V. Mózes 16, 10-ben.)
3. Izraelben ez egy napos ünnep, a diaszpórában (szétszóratatásban) élő zsidóságnak két napos.
4. A marhakereskedőknek az a csordából az 50. szarvasmarhát kellett leadnia exportnál adóként. A „pentecoste” szó az erre szolgáló görög kifejezés volt. Később az arány rosszabb lett (nem csupán az ötvenediket kellett leadni), de az adó megnevezésére továbbra is használták.
5. A görög nevet vették át más nyelvek is, az angol (Pentecost) és a német (Pfingsten) is.
6. Kevin Howard – Marvin Rosenthal: Az Úr ünnepei, Új Spirit Könyvek, Budapest, 2010, 97. oldal
7. A zsidóságnak erről az időszakáról ír Jurek Schulz: A zsidó Jézus című írásában, mely a www.amzi.org/html/magyar.html honlapon is megtalálható.
8. Az ünnep új tartalommal való megtöltésének alapját az is adta, hogy a rabbik kiszámították, hogy a Tóra adás időpontja sávuot ünnepére esett.
9. Kevin Howard – Marvin Rosenthal: Az Úr ünnepei, Új Spirit Könyvek, Budapest, 2010, 21-22 oldal
10. Az eredeti héber szöveg itt a Tóra szót használja.
Felhasznált irodalom:
1. Hayim Halevy Donin: Zsidónak lenni – Göncöl kiadó, 1998, 220-221 oldal
2. Naftali Kraus: Zsidó ünnepek – A haszid legenda tükrében, Az ősi forrás sorozat (4) – Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület kiadása, 1994, 31-53 oldal
3. Hertz Biblia ide vonatozó részei
4. Raj Tamás: A savuot ünnepe (www.zsido.hu)
5. Sávuot, a törvényadás ünnepe /Részlet Oláh János: Judaisztika I. c. könyvéből/ (www.lauder.hu)
6. Kevin Howard – Marvin Rosenthal: Az Úr ünnepei, Új Spirit Könyvek, Budapest, 2010, 11-25, 95-111 oldal
7. Werner Mücher: Az Úr ünnepei – Evangéliumi Kiadó, 2001, 30-36 oldal
8. Shavuot and Pentecost (www.yeshuarabbi.com)
9. David H. Stern: Jewish New Testament Commentary (A zsidó Újszövetség magyarázata) – ide vonatkozó kommentárok
10. Feste Israels mit messianischer Haggada, Hanspeter Obrist (Hrsg.), amzi, Brunnen Verlag, Basel und Giessen, 2006, 18-23. oldal
11. Coulson Shepherd: Zsidó ünnepek, 2002, „Jó Hír” Iratmisszió, 65-71 oldal
Az írás Jurek Schulz jegyzetének és észrevételeinek felhasználásával készült.
Felhasznált Bibliafordítások:
Hertz Biblia (Mózes öt könyve és a haftarák); Csia Lajos Újszövetség fordítása (A puszta létnél többet); Károli Biblia; Kecskeméthy István Bibliafordítása.
Megjegyzések egy ünnepről
Pünkösd tegnap és ma
Németh Sándor írása
Nagy valószínűség szerint Jézus Krisztus születése után a harmincadik évben teljesedett be a keresztény meggyőződés szerint az Ószövetség sávuót, azaz hetek nevű ünnepe. A második legnagyobb ószövetségi zarándokünnepre – melynek konkrét időpontját mindig az ötvennapos kalkulációval határozták meg (az első zsengék ünnepétől számított hét hét eltelte utáni napon) – nemcsak Júdeából, Szamáriából, Galileából, hanem az akkori világ zsidó diaszpórájának jelentősebb közösségeiből is érkeztek zarándokok Dávid városába, Jeruzsálembe, hogy ilyen formában is kifejezzék a Mindenható személye iránti feltétlen tiszteletüket.
A rendszerint május végén vagy június elején megtartott ünnepet a héber Szentírás három különböző néven említi. A sávuót, a hetek ünnepe (chág hássávuót) mellett a jóm hábbikkurim (Mózes 4. könyve 28,26), azaz az első zsengék napja elnevezés a nyári búzatermés első zsengéjének a templomban bemutatott áldozatára utalt. Így a sávuót a nyári búzaaratás kezdetét is jelentette. A harmadik név a chág hákkácir, azaz az aratás ünnepe (Mózes 2. könyve 23,16) pedig arra utalt, hogy pünkösd volt a nyári aratási idény hivatalos kezdete. Görög nyelven a sávuótot pentekosztének nevezték (amelyből a magyar pünkösd kifejezés is származik), ami arra utalt, hogy az első zsengék utáni ötvenedik napon került sor e nagy jelentőségű zarándokünnep megtartására.
A visszaszámlálás
Az Újszövetség, mindenekelőtt az Evangéliumok állítása szerint a Messiás első eljövetelekor az Ószövetség ünnepeinek menetrendjét követte. Így Jézus feltámadása a harmadik napon a halálból éppen az első zsengék ünnepén történt. A zsidó–keresztény kinyilatkoztatás lényege a romolhatatlan és halhatatlan élet megosztása a halál fogságába került emberiséggel. A Biblia a halált elsősorban nem természetes eseménynek, az élet részének, hanem olyan, az élettől idegen és azzal szemben álló sötét szellemi realitásnak mutatja be, amely Isten és az ember közös, nagy hatalmú ellensége, s amely az embert nemcsak megfosztja és elszakítja a saját fizikai testétől, életétől, szeretteitől, népétől, és mindazoktól a javaktól, amiket Isten jónak teremtett, hanem elválasztja az Istennel való személyes közösségtől is. A Szentírás szerint bolygónk és az emberiség Ádám bűnbeesése után került a halál uralma alá. Jézusnak – akit Pál apostol utolsó Ádámnak és új embernek egyaránt nevez – a halálból való feltámadása azonban új korszak nyitányát jelenti, amit az apostol így jelentett be: "Ámde Krisztus föltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, akik elaludtak." (Korinthosziakhoz írt 1. levél 15,20)
A keresztény értelmezés szerint Jézusnak, mint embernek a föltámadása a halálból az egész emberiség jövőben sorra kerülő végső föltámadásának kezdetét (első zsengéjét) jelenti. E felfogás szerint Izrael helyreállítása és a világnak a szatanikus erők alól való felszabadítása előtt a Messiásnak első eljövetelekor a halottak föltámadása "első zsengéjének" kellett lennie. Pontosan emiatt történt az első zsengék ünnepnapján, vagyis a páskha ünnepe utáni harmadik napon a Názáreti föltámadása. Jézus visszatérését az életbe feltámadott "hús-testben" azért értékelték tanítványai evangéliumnak (jóhírnek, örömhírnek, győzelmi hírnek), mert ez az esemény egyértelműen bizonyította előttük, hogy az ember számára van élet a halál után, és nem semmisül meg a halálban, nem olvad be egy személytelen kozmikus tudatba, és nem is reinkarnálódik, hanem testben fel fog támadni örök üdvösségre vagy kárhozatra.
Az első zsenge ünnepe azonban nemcsak korszakváltásra mutató esemény, hanem ekkor kezdték el a viszszaszámlálást is pünkösdig. A visszaszámlálás ideje a föltámadás és a pünkösd közötti időszak. Ezekben a napokban Jézus több ízben is megjelent, kizárólag a tanítványainak: "Kiknek az ő szenvedése után sok jel által meg is mutatta, hogy ő él, negyven napon át megjelenvén nékik, és szólván az Isten országára tartozó dolgokról" (Apostolok cselekedetei 1,3). A visszaszámlálás idejének (a zsidó hagyományban: szefirá háómer) befejező szakaszában, a negyvenedik naptól Jézus már a mennyben foglalt helyet, hogy "Úrrá és Krisztussá tegye őt az Isten" (Apostolok cselekedetei 2,36), és beteljesítse az ötvenedik nap, a pünkösd tartalmát, azaz elküldje az Atya ígéretét, a Szent Lelket (Szellemet), akit Jézus közvetlenül a mennybe való felvétele előtt ismételten megígért tanítványainak: "Hanem vesztek erőt (dünamisz), minekutána a Szent Lélek eljön reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig." (Apostolok cselekedetei 2,8)
Akitől az istentisztelet esemény lesz
A mai keresztény egyházak többségének Szent Lélek-teológiája alapvetően összhangban áll a Biblia tanításaival, ennek ellenére a hívők tömegei a Szent Lélekkel (Szellemmel) nem élnek olyan szoros, bensőséges és személyes közösségben, mint Jézus első követői, a zsidókeresztények. Az Ószövetség kijelentései alapján álló judaista irányzatok közül többnek is reálisabb képe volt az Isten Szelleméről (rúách), mint számos mai egyháztagnak, akik a Szent Lélekről nagyon elvont, misztikus és be nem azonosított képet hordoznak magukban, annak ellenére, hogy a Szentháromság harmadik személyébe vetett hitüket rendszeresen megvallják.
Az ószövetségi Izrael az Isten Szelleméhez mindenekelőtt olyan hatalmas szellemi erőt, energiát társított, amely rendkívüli eseményeket, csodákat produkál a látható fizikai világban, a természetes élet rendjében, fölkent embereken keresztül (lásd például Mózest és az Egyiptomból való kivonulást kísérő csodákat vagy Illés, Elizeus próféták csodáit, jeleit). Másokat, mint például Józsuét, Gedeont, Dávidot rendkívüli politikai, katonai sikerekhez segítette Isten Szelleme. A prófétákat pedig nem szemináriumokon, egyetemeken tanították meg Isten ismeretére, az Ige meghallására és hirdetésére, hanem közvetlenül Isten Szellemétől nyertek ismereteket, látásokat a Mindenható Izraellel, nemzetekkel, egyházzal kapcsolatos céljairól, terveiről, akaratáról, álláspontjáról. Jézus tanítványai egyszerű halászemberekként nem nagyon voltak tisztában a Szent Lélek-teológiával egészen pünkösdig. Viszont reális megtapasztalásuk és képük volt arról, hogy mit jelent, ha egy ember a Szent Lélek (Szellem) erejével felkenten bemegy a zsinagógába, templomba, hogy Szent Írásokból olvasson föl és azokat megmagyarázza hallgatóságának. Péteréknek egyetlen ilyen istentiszteleten sem volt idejük elaludni vagy akár unatkozni. A Jézusból kiáradó isteni erő mindig figyelemre, csodálatra méltó eseményeket idézett elő.
Az Evangéliumokból egyértelműen kiderül, hogy Jézus nem volt csodatevő gyermek, mint ahogy azt egyes keresztény tradíciók híresztelik róla. A Názáreti ugyan csodálatos isteni származással rendelkezett, de az isteni természetből, erőből szó szerint kiüresítve magát, valóságos, korlátozott emberi képességekkel, tehetséggel rendelkező gyermekként és fiatalemberként élt. Apja mesterségét folytatta mintegy harmincéves koráig Názáretben. Életének ebben a korszakában ismeretlen volt Júdeában és Galileában egyaránt.
Jézusban a változás a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után történt meg, amikor Isten Szelleme rászállt. Ettől a pillanattól fogva más ember lett, bár addig is törvénytisztelő, istenfélő zsidóként élt szűkebb hazájában. A Szent Lélek megváltoztatta a Názáretit. Felruházta olyan természetfeletti ajándékokkal, amelyek által képessé vált a betegeket meggyógyítani, démonokat kiűzni az emberekből, halottakat feltámasztani, és sok más rendkívüli jelet és csodát cselekedni. Maga Jézus sem önmagának tulajdonította a csodatevő képességet, hanem az Úr Szellemének, amellyel Isten őt fölkente, hogy "a szegényeknek az evangéliumot hirdesse, a töredelmes szívűeket meggyógyítsa, a foglyoknak szabadulást hirdessen, a vakok szemeit megnyissa és szabadon bocsássa a lesújtottakat".
Számos mai felekezet Jézusban elsősorban tanítót, vagy erő nélküli szenvedő, meghaló megváltót lát. Elfeledkezik az Evangéliumok beszámolójáról, arról, hogy Jézus, miután tanította az embereket Isten dolgaira, rendszeresen betegeket gyógyított, és hatalommal parancsolt tisztátalan szellemeknek, démonoknak, hogy távozzanak az emberekből. Jézus szolgálatának központi részét képezték ezek az események, és ezeknek az evangéliumi csodáknak, jeleknek voltak szemtanúi az apostolok, akik világosan felismerték, hogy a Szent Lélek ugyan láthatatlan személy, de jelenléte, működése nagyon is kézzelfoghatóan megtapasztalható: betegeket gyógyít, bűnbocsánatot közvetít, démonizáltakat szabadít föl.
Ki adja vissza a só ízét?
Jézus földi szolgálatának példáján keresztül a tanítványok megtanulták, hogy a Szent Lélek erőteljes, hatalmas szellemi valóság, aki képessé teszi az embereket Isten dolgainak a megvalósítására a Földön. Ezzel szemben a mai keresztények többsége a Szent Lélektől elsősorban nem bűnbocsánatot, gyógyulást, szabadulást vár, hanem egyfajta vallási áhítatot, érzelmi élményeket és ösztönzést arra, hogy rituális előírások, egyházi tekintélyek fegyelmezett, tisztelettudó követőjévé válhasson.
A valóságos, élő pünkösdi események ma a keresztény világ jelentős részében a kereszténységtől idegen, szélsőséges, fanatikus vallási magatartásnak minősülnek. Pedig ideje lenne ezeknek az embereknek elgondolkozniuk azon, hogy vajon mi történne, ha Jézus egy vasárnapi szertartásukat meglátogatná. Alapos okkal feltételezhető, hogy számos keresztény számára visszataszítóan hatna az a karizmatikus erő, ami a Názáretiből ma is kiárad. Lehet, hogy közülük többen a legszívesebben újra megfeszítenék Jézust, ha tudnák. Bizonnyal lennének szép számmal olyanok is, akik elfelejtenék azonnal mindazt, amit addig műveltek, keresztény szolgálat, istentisztelet neve alatt. Ha Jézus a kereszténység felvételének ezredik évfordulóját ünneplő magyar egyházakat sorra látogatná, a templomok, imaházak, kápolnák minden bizonnyal megtelnének démonoktól szabaduló emberek hangos kiáltásaival, görcsben vonagló, földön hempergő emberekkel, akiket éppen a tisztátalan szellemek szaggatnak, mielőtt végleg elhagynák őket. Az egyházi ingatlanok minden bizonnyal a legkülönbözőbb súlyos betegségekből meggyógyultak örömkiáltásaitól, ugrálásaitól lennének hangosak és zajosak. És nem elhanyagolható tény lenne az sem, hogy ezeken a helyeken bűnbocsánatban részesülő, üdvösségüket megismerő tömegek tolonganának, akiket nem a nemzeti-keresztény kormány terelt be az egyházba, hanem Isten erejének az embereken való működése vonzotta oda őket.
Ez ma még Magyarországon csupán álom – de az apostolok számára nem az volt. A Szent Lélek pünkösdkor való eljövetele után ők azt folytatták, amit Jézus elkezdett: hirdették Isten országát, betegeket gyógyítottak, démonokat űztek, halottakat támasztottak föl stb.
A kereszténység kétezredik évében a pünkösd számos európai országban, így hazánkban is munkaszüneti nap. Sajnos csupán ennyi, és nem több. A korai keresztény egyház idejében a különböző provinciákban pünkösd munkanap volt. De ők "megteltek mindnyájan Szent Lélekkel", "új nyelveken szóltak", "betegekre tették a kezüket és azok meggyógyultak" és nemzeteknek és népeknek hirdették "Istennek nagyságos dolgait". Akkoriban ez volt a pünkösd. Ez jelezte, hogy az első zsenge, vagyis Jézus föltámadása után elkezdődött a visszaszámlálás, a nemzetek aratása, az evangélium hirdetése a népek-nemzetek számára isteni erőkben, csodák és jelek kíséretében. Az első keresztény pünkösdkor az ünnepnapra Jeruzsálembe érkezett zsidók, akik hallották a "sebesen zúgó szélnek zendülését", látták a felház körül az olthatatlan tüzet, és hallották, hogy saját nyelvükön hirdetik a Szent Lélekkel (Szellemmel) betöltött tanulatlan apostolok Istennek nagyságos dolgait, "vajon mi akar ez lenni?", tették fel a kérdést a pünkösddel kapcsolatban. A választ Péter fogalmazta meg: a pünkösd az, "ami megmondatott Jóel prófétától: és lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből (Szellememből) minden testre; és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak. És éppen az én szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből (Szellememből) és prófétálnak." (Apostolok cselekedetei 2,16-18)
A sávuót, azaz pünkösd zsidó ünnepnek számított körülbelül Krisztus születése után 30-ig, és miután az Atya elküldte Jézus kérésére a Szent Lelket tanítványainak, azóta a pünkösd Isten Szellemének és karizmáinak kiáradását, megnyilvánulásait jelenti a hívőkben, amely által elkezdődhet a nagy nyári aratás. A pünkösd beteljesedése az apostolok személyiségét és cselekedeteit is megváltoztatta: "Betelének mindnyájan Szent Lélekkel (Szellemmel) és az Isten beszédét bátorsággal szólják vala." (Apostolok cselekedetei 2,31)
A keresztény egyházat a Szent Lélek (Szellem) kiáradása hozta létre. A tanítványok számára ezután a természetfölötti valóság lett a normális. Isten keze őket is képessé tette az evangélium szolgálatára, hogy beszédük és cselekedetük által a halál völgyében veszteglő világba behatolhasson rajtuk keresztül Isten országa. A csodatevő Szent Lélek (Szellem) az apostoloknak is erőt és hatalmat adott a gonoszság erői, a betegségek, a démonok fölött. A keresztény egyházat ez az isteni személy hozta létre, és ő tartotta fenn Jézus művének folytonosságát az apostolok szolgálatán keresztül. "Úgyannyira, hogy az utcára hozák ki a betegeket, és letevék ágyakon és nyoszolyákon, hogy az arramenő Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket közülük. És a szomszéd városok sokasága is Jeruzsálembe gyűlt, hozva betegeket és tisztátalan lelkektől gyötretteket; kik mind meggyógyulának." (Apostolok cselekedetei 5,15-16)
A Szent Lélek erejéből a történelem során vallási dogma, eszmény, üres ceremónia lett csupán, s ennek következtében az egyháztagok, felekezetek elidegenedtek a Mindenható erejétől, és megtagadták a Szent Lélekkel való személyes betöltekezést. Ezáltal a kereszténység olyan lett, mint az ízét vesztett só, amiről Jézus azt mondta, hogy "nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek" (Máté evangéliuma 5,13). Az éltető Szellemét elveszített kereszténységből halott és tehetetlen vallás lett. Újjászületése és föltámadása csak a pünkösd tényleges tartalmának megvalósulása alapján lehetséges. Akkor, ha az egyháztagok többsége vissza akar térni a kereszténység eredeti erejéhez, a Szent Lélekkel való betöltekezéshez, és a vele való szoros, személyes életközösséghez.