2007.08.03.

Fekete Gyula nagy vállalkozása

Ha elhiszzük – már pedig miért ne hinnénk el - C. G. Jungnak azt, hogy létezik a kollektív tudattalan, valahol a dolgok mélyén léteznie kell egy kollektív tudatnak is, amely például nemzeti szinten karakteresen megmutatkozhat. Úgy gondolom – lapozgatva ezt a hatalmas válogatást -, hogy Fekete Gyula nem kisebb dolgot hozott létre a négy vaskos kötetből álló Naplóm a történelemnek 3400 sűrűn teleírt oldalával, mint egy kollektív, nemzeti naplót, a magyar nemzeti emlékezet dokumentális feljegyzéseit az eltelt hatvan év legjellemzőbb, legfontosabb és legárulkodóbb eseményeiről. Példátlan vállalkozás, már csak méretei miatt is, az átfogott idő íve miatt is, a benne szereplők száma miatt is – (a kötet végén lévő névjegyzék egymaga 23 oldal) -, egyedül a francia Paul Léautaud naplóáradata mutat vele némi rokonságot, de a hazai irodalomban egyedi vállalkozásnak tekinthető.

Olyan napló ez, melynek legtöbb oldala eredetileg nem naplónak íródott, hanem keserves, elszánt, gyakran reménytelen közéleti publicisztikának. És ez teszi igazán hitelessé, a valós élettől duzzadóvá Fekete történelmi tablóját. Az első bejegyzés dátuma 1941. április 30., az utolsóé 2000. december 18. Bárhogy is számolok, ez néhány hónap híján hat évtized. A nagy vállalkozás előszavában ezt írja Fekete: „Miféle napló ez? – kérdezheti az olvasó, ha a kötetekbe belelapoz. Kérdezgettem eleinte én is magamtól, miféle rendhagyó napló ez, lévén a napló klasszikus műfaja magánéletközpontú. Be kellett látnom végtére, hogy nem a műfaj kezelése rendhagyó, hanem az a magánélet, amelyet szaporodó gondjaival-bajaival, ritkuló reményeivel, választ követelő,  kifogyhatatlan kérdéseivel a közélet sajátított ki.  Egy ilyen rendhagyó magánélet hitelesnek szánt írásbeli tükre ez a napló.”

Tartalmas irodalmi élmény a naplót indító Öninterjú elolvasása, ahol a 18 éves, Sárospatakon frissen érettségizett ifjú Fekete Gyula kissé pökhendi magabiztossággal figyelmezteti a 82 éves, idős írót, hogy „itt volna az ideje az elszámolásnak”. „Veled?” – kérdezi az író, aztán lassan belemegy a dologba, elkezd válaszolgatni a fiatalember naiv, nem mindig bölcs, kissé szarkasztikus kérdéseire. Különösen jellemző Feketére a diszkurzus alábbi részlete:

-Köszönd tehát az ősöknek, hogy semmire sem vitted, nem maszatolt be a párturalom…

-Nem így,  fiú, nem vagyok patyolat. Maradhattam volna patyolat tiszta, igaz, ha félre állok. Ha arra vigyázok, kerülve a tusakodásokat, hogy az inggallérom tiszta maradjon. De igen rossz lelkiismerettel gyönyörködhetnék most benne. Aki a szolgálatra szánta el magát, nem pipiskedhetett a tükör előtt, nem illegethette frissen vasalt bájait, melyekhez  föl sem érhet a küzdőtér mocska. 

De mivel fiatalkori önmaga csak nem tágít a témától, Fekete elmondja neki, hogy ezen napló előkészítése közben átnézte az 1989-ig publikált írásainak – mintegy tizenötezer oldalnak – tartalmát, stílusát, mondandóját, és – leszámítva néhány stiláris kifogást, amit  cizelláltabban fogalmazna meg – a tizenötezer oldalból mindösszesen 18 olyan sort talált, amelyet ma már megtagad, mert szégyellni való. Ezt a 18 sort a Fortélyos félelem igazgat című ifjúsági könyv (1970) bevezetőjében követte el – tudatosan. A Tanácsköztársaságot, Szamuelyt, Kun Bélát, Károlyit és a többi vörös brigantit méltatta 18 soron keresztül, ugyanis ez volt az ára annak, hogy benne maradhasson a könyvben Erdélyi József ismeretlenné hallgatott remekműve, a Lovaspóló a Vérmezőn. És Fekete Gyula úgy döntött, kifizeti ezt az árat. Máig nem bánta meg. Sőt, nekem azt is elmondta, hogy ezen 18 sor kapcsán újabban egyre jobban szégyenkezik: egyre inkább bánja, hogy csak 18 ilyen kompromisszumos sort írt életében, és nem többet. Úgy gondolja ugyanis, hogy többet nyújthatott volna írásaival, ha több taktikázásra hajlandó. De nem volt az, miként ez a négy kötet mindennél ékesebben bizonyítja.

Ilyen monumentális anyag esetében lehetetlen a teljességre törekvő bemutatás, csupán afféle szemelgetésre vállalkozhat a recenzeáló. Figyelemre méltóak az 1956-ból való írások, közülük is kiemelném az október 18-ai dátumot viselő, a forradalom előtt öt nappal papírra vetett Lecke után – vizsga előtt című tanulmány két mondatát:„Hosszú, nehéz esztendők leckéje után az elkövetkező hetekben, hónapokban fogunk vizsgázni – történelemből.”Majd alább így folytatja: „Most már értjük azt is, hogyha a lámpa kiégett, nem a mennyezetet kell kicserélni, hanem a lámpát.” Ugyancsak figyelemreméltó adalék ’56 valós történetéhez a Provokáció? című dokumentumértékű feljegyzés. A forradalom leverését követően még 1956 decemberében letartóztatják, ezt meséli el a Begyűjtenek.

Persze a kötet túlnyomó részét Fekete Gyula életművének legmeghatározóbb eleme, a magyar népesedésügy jobbításáért vívott, véget nem érő Don Quijote-i harc, a párttal, a társadalmi közönnyel, a beidegződésekkel és szűklátókörűséggel szünet nélkül vívott – sajnos nem éppen sikeres – felvilágosító és leleplező írások sokasága teszi ki. Nem csak publicisztika olvasható itt, de levelek is (Aczélhoz, a legfelsőbb pártvezetéshez, az „illetékes elvtársakhoz”), és mindnek, ha nem ebben a radikális megfogalmazásban, de ez a tényfeltárás a lényege:„Történelmünk söpredéke, ez a ma még magyarnak nevezett társadalom több magyar lelket gyilkolt ki a világból néhány békés évtized során, mint ezer év háborúskodásaiban együttvéve minden ellensége, német, tatár, török, orosz.” A naplóban, az 1981-es évnél ott olvasható a híres népesedési röpirat, a Száz év, amelyet a magyar irodalom és közélet kiválóságaival is (Illyés Gyula, Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Für Lajos, Sinkovits Imre stb.) aláíratott Fekete Gyula, így küldte el az MSZMP Politikai Bizottságának. A fennmaradt hivatalos jegyzőkönyv szerint Kádár a következő – rendkívül jellemző – megjegyzést fűzte Fekete tanulmányához: „Én olyan körülmények között kaptam kézhez, hogy én ezt nem olvastam el. De valamit én tudok róla. Ez egy demagóg cikk. És ezért a kinyomtatásával nem értenék egyet…” Nem olvasta, de betiltja – semmi sem jellemezheti jobban a pártállamot.

Ha pedig valaki akár az Írószövetség elmúlt félszázados történetének, akár az MDF létrejöttének, a monori vagy lakiteleki találkozók jelentőségének részletekbe menő, díszletek mögötti, dokumentális tényeire kíváncsi, semmiképpen sem kerülheti meg a Naplóm a történelemnek ide vágó, rendkívül értékes, mert hiteles feljegyzéseit. Jellemző e témakörben az Antall - a despota című rövid látlelet.

Nekünk, nemzeti radikálisoknak különösen fontosak azok az írások, amelyek hitet tesznek  mellettünk. Ilyen a Szabó Dezső előtti főhajtás (Feltámadás Makucskán), de különösképpen ilyen az 1993. július 22-én közreadottAláírtam volna című mély és őszinte elemzés, melyben Fekete Gyula teljes emberi és írói kiállással védi meg Csurka István igazát az ellene zúduló tömeges, kétszínű és igazságtalan vádak ellenében. Mindez azt követően történt, hogy Csurka közreadta önátvilágítását, nyilvánosság elé tárva, hogy 1957-ben, a kistarcsai fogházban, 23 éves fiatalemberként, testileg-lelkileg megtörve – szabadulásának feltételeként - aláírt egy együttműködési nyilatkozatot rabtartóinak. És bár ténylegesen soha, semmit sem jelentett, senkinek sem ártott, önátvilágítását követően, megfagyott körülötte a légkör: ő lett Magyarország egyetlen ismert III/III-as ügynöke. Itt jegyezném meg, hogy Fekete Gyula nem csupán elsőként, de ’93 nyarán egyedüliként állt ki Csurka mellett ezzel az írásával.

Hogy milyen a fogadtatása e négy vaskos kötetnek? Ugyanolyan, mint volt 1992-ben a jóval vékonyabb, de ugyanebben a szellemben íródott Véreim, magyar kannibálok (Vádirat a jövő megrablásáról) című kötetének: a hivatalosság nem vesz róla tudomást. Annak idején az ÁKV egyetlen egy példányt sem rendelt (!) a Véreim, magyar kannibálok-ból. Nos, talán nem is annyira meglepő, de a Naplóm a történelemnek eddig egyetlen magyar közgyűjteményben sem található meg: nincs érdeklődés iránta még a nagy könyvtáraktól sem. Ez ugyan jellemző adalék, de valójában lényegtelen. A lényeg az, hogy Fekete Gyula e napló közreadása után nyugodt lelkiismerettel elmondhatja magának és nemzetének: Dixi et salvavi animam meam.

Szőcs Zoltán

P.s.:

Erdélyi József:

Lovaspóló a vérmezőn

Robog az ócska villamos velem.

Az őszi Vérmező mellett robog.

A Vérmezőn ma lovaspóló készül,

nemes játék, nagyúri, szép dolog.

Előkelő közönségére vár

a rögtönzött emelvény nyáriszéke. -

Volt már itt más emelvény: vérpad is!...

De "jobb kor" ez és béke van ma, béke...

Robog az ócska villamos tovább.

Ott várnak a bokavédős lovak

s ott álldogálnak, ütővel kezükben,

pólódreszben a játékos urak.

Sárga csizmában és fehér nadrágban,

cigarettázva állnak és beszélnek. -

Szép időnk lesz a mérkőzésre mégis,

s más ily lovagi eszméket cserélnek.

Hát szép a nap, szép tér a Vérmező,

történelmi tér s a budai vár:

történelmi háttér. Játékhoz illőbb

teret az úrlovasság nem talál.

A lóimádó történelmi osztály

s a lézengő világfi ritterek.

Igazi történelmi levegő!

Lovagi tornák arany fénye leng!

Lovagi tornák, hősi rohamok,

Buda vívása... Látom Petneházyt,

látom Nagy Sándor huszárait, látom

török és német császár katonáit...

Csak ez a jármű ne zörögne úgy,

a mába vissza ne zökkentene,

világháború, forradalom, inség

új rémlátása ne kisértene!...

Huszár, kozák lekényszerült a porba,

de titeket kivetni nem lehet

a nyeregből. Urak maradtatok,

lóháton ültök az Idő felett.

Ti győztetek Berlintől Bagdadig,

Csikágótól Pekingig győztetek.

Ha mást nem is, de legyőztetek egyet:

a parasztot, a magyar nemzetet.

Istenért és hazáért, ugye, mindent,

csak zabot nem: az kell a paripáknak!

A magyarságból nektek az öröm kell,

kötelessége másoknak a bánat.

Ha nagyon bánatos a jó proli,

ugye, menjen ki a Városligetbe,

ott a ringlispil, üljön a falóra

s vágtasson vissza tündér Napkeletre!

Nyargaljon vissza boldog Ázsiába,

álmodja lovasnemzetnek magát,

büszke magyarnak, úrnak és szabadnak,

csak ne érezze, ne tudja jogát,

jussát az élet minden öröméhez,

lovasjátékhoz és versenyző géphez.

Ne számítsa a nemzethez magát,

tartozzon csak az istenadta néphez!

Csak a ti lovatok kapjon zabot,

forduljon fel éhen a más lova,

áll a világok legjobbja szilárdan,

nincs egyéb kérdés, nem is volt soha.

Száguldjon csak a ti gépkocsitok,

úrvezetők!... Ha zökken, bizonyára

gázol valakit a silány tömegből,

szóra sem méltó, pénzbírság az ára...

Robog az ócska jármű Pest felé.

Nem izgat a meccs kimenetele,

látom: verik a labdát az urak,

s a labda egy bolond fráter feje:

Martinovics mészbehullt feje ugrál,

pattog a Vérmező tiprott füvén,

míg, - hogy is végződik e régi játék? -

jeltelen sírba nem gurul szegény...

Csak játsszatok, sárgacsizmás, fehér-

nadrágos jó urak, csak játsszatok!

Ne halljátok a villamos dübörgést,

ne lássátok a sápadt lázadót,

kinek a szíve gyermekek szívével

fáj, hogy a fűre lépni nem szabad,

s a korláttól is rendőr hajtja el:

ne nézze, hogy az urak játszanak.

Csak játsszatok, ti gyarmatos urak,

pólódresszes balkáni angolok,

ne izgasson benneteket, hogy én,

együgyü költő, mit is gondolok.

Hisz messze vagyok, messzebb tőletek,

én, én, a puszták felszakadt fia,

mint lovatok csutakolója és mint

a maharadzsától a pária.

Éljetek a szép napokkal, urak,

játsszatok míg be nem borúl az ég,

sáros nem lesz a Vérmező és csúszós

törvényhozó kezetekben a fék.

Míg meg nem ered az őszi eső,

a Vérmezőre le nem hull a hó,

míg el nem fogy a zab, a türelem,

s ki nem döglik alólatok a ló!...

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei -

Mai magyar költők 51-54. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

(N.J.)