Kászonyi Dániel:

Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat.

Társadalmi regény a jelenkorból. Bpest, 1882.

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET.

Az antiszemiták.

Cserjésy Ubul házánál, vasárnapon ápril másodi­kán estély volt. Több Szabolcs és Zemplén­ megyei földesurak ide gyülekeztek, hogy Cserjésyné születése napját ünnepeljék. Harmincz évesnél idősb nők nem igen ülik meg születésük napját. Voltak itt tiszalöki, nánai, nagyfalusi, tolcs­vai, nyíregyházi, királytelki, szentmihályi, pazonyiuraságok, Cserjésy Ubul háza ugyanis a legnagyobb volt egész alsó Szabolcs megyében, ha kellett, akár ötven vendéget is elhelyezhetett volna magánál és tisztjeinél.

A vendégek 9 óra felé érkeztek meg, noha már szombaton este is jöttek szerencse kívánók, de ezek Szendrőy Kálmánnál szállottak. E vendégek egyike azon szolgabíró volt, ki Solymosinét kihallgatta, a másik Szentgothárdy Géza Vas megyéből, kit az egész világ arról ismert, hogy legnagyobb ellensége volt valamennyi zsidónak.

Szentgothárdy éppen jó helyre jött Szendrőyhez, mert ez is épp úgy gyűlölte a zsidókat, és Szabolcs megyében még sokakat talált, kik így gondolkodtak.

Cserjésy és némely vendégei nem voltak annyira elfogulva a zsidók ellen, kivált Cserjésyné nem, ő ugyanis a zsidó költőket és zeneszerzőket vágyon kedvelte. Heine Henrik, Saphir, Lindau Pál, más oldalról Mayerbeer és Mendelssohn-Bartholdy kegyelt­jei voltak, azok munkáit leginkább olvasta, ezeknek zeneszerzeményeit folyvást játszotta.

Szendrőy és Cserjésy házait Tiszaeszláron és a vidéken guelfeknek és gibellineknek nevezték, csak­hogy az ellenségeskedés egyedül véleményharczra szorítkozott.

Szendrőy Kálmán barátjával Szentgothárdyval már reggeli 10 órakor ment Cserjésyékhez és az első a szép úrhölgynek születése napjára ajándékul egy gyönyörüvirágbokrétát vitt.

Faluhelyen az uraságok jókor elhagyják háló­szobáikat s Cserjésyné kitűnő háziasszony volt, maga nézett utána, hogy vendégeit jól tartsa e nevezetes napon. Miután házi foglalkozásait elvégezte, néhány barátnőivel a kertbe ment, hol férje a vendé­gekkel már alá s fel járt. Gyönyörű tavaszi nap volt s így senkinek sem jutott eszébe a szobákban maradni. A beszélgetés csakhamar a szemitizmus és antiszemitizmus körül forgott. Cserjésyné Szentgot­hárdyval ismét arról vitatkozott, helyesen cselekedett-e a magyar törvényhozás, midőn a zsidókat a keresz­tényekkel egyenjogúsította. Ha Cserjésynének más ellentétese nem lett volna, mint Szendrőy, akkor a háziasszony könnyű diadalt vívott volna ki. Szendrőy érvei többnyire előítéleteken alapultak. Szentgothárdyval a vitatkozás nehezebb volt, ő ugyanis történelmi adatokat állott elő, melyeket nem lehetett eltagadni. De Cserjésyné azért még sem engedett és éppen a történelmi adatok hitelességét támadta, meg.

- Oh, a történelmet is emberek írták, mond a ház úrnője. Ezek sem különbek a jelenkor hír­lapíróinál, azt pedig az egész világ tudja, mennyi kacsát bocsátanak ezek az olvasó közönség közzé.

Szentgothárdy azonban tudott oly adatokat is idézni, melyeket még Cserjésyné sem bírt megczá­folni és az úrhölgyet utolsó védelmi sánczaiba szo­rította vissza.

- Ön nagy fölényben van, Szentgothárdy úr velem szemközt, ön többet tapasztalt. Ön a maga érveit mint hadvezér már régóta szervezte és fegyel­mezte mint hadsereget, míg az enyimek csak guerilla csapatok, melyek az ellenséget csak bosszantják, foglalkoztatják, de annak nem képesek nagy kárt tenni. De megálljon csak, ha Telkey szolgabíró megérkezik, ez az én hű szövetségesem, akkor újra megkezdhetem a csatározást ön ellen.

- Telkey! kiált föl Szendrőy, Farkast emle­getünk, kert alatt jár. Éppen itt látom őt jönni. Most az igaz, a hadjárat egyenlővé fog válni. Jer csak ide Marczi, ő nagyságának szüksége van rád.

A szolgabíró, ugyan az, ki Solymosinét hall­gatta volt ki, oda sietett és miután Cserjésynének szerencse kívánatait elmondotta, azt kérdé, miben állhat szolgálatára.

- A mi kedves szomszédunk Szendrőy szövet­ségesre talált ebben az úrban, ezzel Szentgothárdyra mutatott. Nem tudom, ismerik-e önök egymást ?

- Tegnap volt szerencsém Kálmán barátom­nál, ő mutatott be Szentgothárdy urnak, volt Telkey válasza és a két antiszemitával kezet szorított.

- Ismét a zsidó kérdés fölött vitatkoztunk, mond Cserjésyné. Ön most új érvcsapatokkal érke­zett, állítsa azokat csatarendbe és küzdjön velem ezek ellen a megrögzött antiszemiták ellen.

- Az én szemitizmusom ma erősen megren­dült, válaszolt Telkey, egy eset által, mely a nagy­ságtok falujában történt.

- Mi az ? kérdé Cserjésyné. Történt valami? Csak nem verekedés zsidók és eszlári magyarok közt? Vagy egy zsidó egy idevaló gazdát exequál­tatott, mindenét lefoglaltatta? De hisz ez minden­napos dolog és én itt inkább a mi parasztjainkat kárhoztatom mint a zsidókat. Könnyelműek, gon­datlanok, adósságokat csinálnak és ha a zsidó vissza­követeli pénzét, akkor kezdenek jajgatni, uzsoráról szólanak.

- Ha csak ez volna, mond Telkey, de itt nagyobb dolog történt. Attól tartolt, hogy nagy bűneset, talán éppen gyilkosság forog fenn.

- Gyilkosság, nálunk, Eszláron? Az lehetetlen, kiált föl Cserjésyné.

E szót „gyilkosság” a kertben föl s alá járók közül többen hallották, a beszélgetőkhöz közeledtek s kört képeztek.

- Mondja szolgabíró úr, szólíták föl többen, kit gyilkoltak meg és ki a gyilkos?

- Fogadni mernék rá, szól Szendrőy, hogy ismét valami kutya zsidó annak a mestere, nem ugyan közvetlenül, mert a zsidók sokkal gyáváb­bak, semhogy gyilkosságot kövessenek el.

- Most az egyszer egy általok, vagy egyikőjük által elkövetett gyilkosság gyanúja terheli őket. Én legalább úgy látom azt, mond Telkey.

- De szóljon hát, kit öltek meg? kérdék többen.

- Még eddig ugyan határozottan nem mond­hatom, hogy gyilkosság történt, de igen nagy gya­núokok vannak, hogy ily bűn követtetett el, vála­szol Telkey. Nagysád,folytatá, talán ismerni fog egy szegény özvegyet, ki az alsó faluban lakik, Solymosinénak hívják.

- Ismerem őt is, lányait is, Zsófit és Esztert. Az idősebb nem sokat ér, lusta, kaczér teremtés, ki anyját dolgoztatja, míg maga rest bőrén hever.

- Hát Eszter? kérdé Telkey.

- Oh, az egészen más, mintha nem is volna testvére Zsófinak. Ez a, legderekabb lány az egész faluban, dolgos, szende, szolgálatra kész, önföláldozó. Ó az anyja háza lelke.

- Annál nagyobb szerencsétlenség a szegény özvegyre nézve, szól Telkey. Ez a lány tegnapelőtt este elhagyta anyja lakását, ki őt boltba küldötte festéket vásárolni ésazóta vissza nem tért. Ha nagysád, mint látszik, annyira ismeri, megmondhatja, vajon föltehető e róla, hogy maga, vagy valamely férfival, ki őt elcsábította, elszökött legyen.

- Bizonyosan nem, állító Cserjésyné, fejemmel mernék jó erkölcséért jót állani.

- Akkor nem lehet elmaradásának okát más­kép magyar ázni, mint úgy, hogy ő nem önkényt maradt el otthonról, hanem vagy letartóztatták vagy valami szerencsétlenség érte.

- Szegény Eszter, kiált föl Cserésyné. Be sajnálnám, ha baja történt volna. De hogy hozza ön az ő eltűnését a zsidókkal összeköttetésbe?

- Nem én teszem azt, hanem az egész itteni la­kosság, kivált a paraszt asszonyok. A hangulat a faluban rendkívül ingerült a zsidók ellen.

- Nem foghatom föl, miért, mond Cserjésyné.

- Az a hit van köztők elterjedve, hogy Esztert a zsidók mint húsvéti áldozatot ölték meg, volt Telkey válasza.

- Hahaha! kaczagott föl Cserjésyné.

- Mit mondottam nagysádnak az elébb? kérdé Szentgothárdy. Az a hit, hogy a zsidók időről-időre egy keresztényt, többnyire fiatal fiukat vagy lányokat rituális czélokbólmegölnek, már századok óta tartja magát és ezt a zsidók soha sem voltak képesek egészen megczáfolni. Egyébiránt ők a vér dolgában nem mindig válogatósak. Rendesen csak gyermekeket használnak arra, de ha ilyet nem kapnak, más keresztény ember vérével is beérik, példa erre a damaskusi eset, hol egy öreg embert gyilkoltak meg. Ez konstatált tény és a vizsgálat kiderítette, hogy azon ember vérét arra használtak, hogy azt maczeszök tésztája közzé vegyítsék.

- Ne beszéljünk most Damaskusról, vágá közbe a beszélgetést a házi úr, Cserjésy. Azt mondja el uram öcsém, micsoda bűnjelek vannak arra, hogy ezt a lányt megöltékés hogy azt csakugyan zsidók tették volna ?

- Mint említém, még eddig éppen semmi sem derült ki, válaszol a szolgabíró, sőt még a gyanúokok is igen gyengék és homályosak voltak, volt Telkey válasza. És én magam is, ki ugyan legkevésbé sem vagyok elfogulva ellenök, de isten tudja miért, valami benső szózat azt súgja nekem, hogy a bűnöst a zsidók közt kell keresnünk.

- De ennek a benső szózatnak még is kell lenni valami alapjának, jegyzé meg Cserjésyné, indokoltnak kell lenni.

- Még azt sem mondhatnám. Azon két kö­rülmény, mely bennem a gyanút gerjesztette, oly ke­vés jelentőségű, hogy azt alig mondhatom gyanúalapnak.

- És minők ezek a körülmények? kérdé Cserjésyné.

- Az egyik az, hogy a zsidó tanító fin, Scharf Móricz Eszterbe szerelmes, a másik, hogy midőn Solymosiné tegnap az utczán két zsidóval találkozott, ezek gúnyosan mosolyogtak, az egyik a másikat könyökével meglökte és egymás közt suttogtak.

HATODIK FEJEZET.

Gyermekek közt.

Óh, kedves szolgabíró úr, mond Cserjésyné a beszélgetést folytatva, nem hittem volna, hogy két ily mit sem jelentő körülmény önben ily életbe vágó gyanút gerjesszen.

- Alkalmasint még az eszlári asszonyok szó­beszéde is befolyásolta Telkey barátunkat, jegyié meg egy nagyfalusi úr, Roncsó Barna.

- Hát te is szemita vagy ? kérdé egy tiszanánai úr, Székesy Laczi.

- Szemita biz az én pumi kutyám, nem én, válaszol Roncsó, de hát képzelem, hogy Telkey az eszlári asszonyokkal is szólott és ezek talán még több gyanúokokat hoztak föl.

- Én, kivévén Solymosinét, azóta, mióta ő nekem lánya eltűnését elbeszélte, se nővel, se eszlári paraszttal nem beszéltem, hanem az eszmék lánczolata keltette föl bennem a gyanút, mond Telkey.

A vendégek még egy ideig beszélgettek erről az esetről és egy óra a másik után folyt le, midőn egy inas a kertbe jött.

- Miska, szólítá meg őt a házi úr, Cserjésy. Kérdezd meg a szakácsot, fog e hamar tálalni? Már fél egyre van és vendégeink éhesek.

- Már tálalt volna, válaszol az inas, de Attila úrfi még nincs honn és míg haza nem jön, nem lehet tálalni.

- Hol van Attila? kérdé Cserjésy.

- Oda künn a réten, ott laptázik a paraszt gyerekekkel.

- Haza kell őt hozni, parancsoló Cserjésy.

- A pesztra már künn volt érte, de az úrfi nem akar jönni.

- Micsoda dolog az? gyermek és már akarata van. Menj el mindjárt érte, mondd meg, hogy én parancsolom, jöjjön rögtön haza, különben majd megnadrágszíjazom.

- Ugyan Ubul, hogy mondhatsz ilyet? rová meg őt neje.

- Hát lelkem, csak nem akarhatod, hogy a miatt a tacskó miatt az egész társaság várjon. Ti asszonyok minden gyermeket elrontotok.

- Legalább má, születésem napján lehetnél kíméletesb.

- Édes angyalom, kérlek ne azonosítsd ma­gadat azzal a perduellis fiúval. Csak nem fogod vá­rakoztatni vendégeinket, vagy ha éppen úgy akarod, hadd őt a macskákkal ebédelni.

- Azt már nem teszem. Menjen hát isten hírével, Miska, de szépen szólítsa, mondja el neki, minő jó ételeink lesznek, ezzel leginkább csábíthatja haza és azt is mondja meg neki, hogy igen finom ménesi borunk van, ő azt nagyon szereti.

Az inas távozott és egy óra negyed múlva, de Attila úrfi nélkül jött vissza.

- Nos? kérdé Cserjésy, hát a fiú?

- Sehogy sem akar jönni, rúgkapálódzott, midőn kezét megfogtam, és meg is harapta hüvelyk ujjamat, jelenté az inas.

- Ejnye az ebugatta kölyke, ha magam ki megyek érte, majd megtanítom őtet rúgkapálódzni és harapni, hogy megfekszi egy hétig.

- Az istenért Ubul, maradj honn, magam megyek inkább érte. Nekem leginkább engedelmeskedik, mond Cserjésyné és kisietett a kertből.

- No uraim, szól sóhajtva Cserjésy, el lehettek készülve rá, hogy 3 óra előtt nem ebédelünk. Addig is jó lesz egy kis étvágycsinálót magunkba önteni és egy falatot hozzá enni. Te Miska, hozd csak ki azokat a szardiniákat, meg a benediktinert, mind a két palaczkot. Menj, siess! Ezután vendégeihez fordulva folytatá. Feleségem még napernyő­jét, kesztyűit, kalapját, mantilláját kézhez veszi, a kis Gizit össze vissza csókolja, a cselédeknek rendeleteket ki ad, ki megy a mezőre, ott még parlamentiroz azzal a gaz tacskóval és haza hozza, egy pár órába fog kerülni. Nagy szerencse lesz, ha 3 órára ebédhez ülünk.

- Se baj, barátom, majd hozzá látunk annál jobb étvággyal mond Szendrőy. Nálad ugyan úgy kellépe 40 napig elébb éheznünk, mint az a bolond amerikai tette, aztán ebédelnünk.

Cserjésy Ubul ezúttal csalódott, mert nem telt belé egy fél óra és neje Attila fiacskáját kézen fogva vezetvén vissza érkezett, arczán diadalmosoly volt látható.

Attila mintegy öt éves fiúcska volt. Vele egy még nálánál is kisebb fiú is jött, kire első pillantásra a zsidót meg lehetett ismerni. Véznya, piszkos és szaggatott ruhájú.

- Hát itt kit hoztatok magatokkal? kérdé Cserjésy. Ez valami jordán gyerek.

- Ez a tanító fia, mond Szendrőy, a Scharf Mózsié.

- Kár, hogy nem idősb, jegyzé meg Telkey.

- Miért? kérdé Szentgothárdy.

- Akkor a Solymosi Eszter ügyére nézve tőle némi fölvilágosításokat lehetne kapnunk, válaszol Telkey.

- Ezek a zsidó gyerekek nagyon korán fej­lődnek és érnek meg, jegyzé meg Szentgothárdy, de ez annál rosszabb, mert ha belőle valamit ki akarunk sajtolni, nem mennek a kelepczébe. Azonban ezzel a fiúval meg lehetné kísérelni.

Mindnyájan az ebédlőbe mentek és asztalhoz ültek. Attila megbikacsolta magát, hogy a kis zsidó fiú mellett üljön és ennek is terítékét tettek elébe.

- Nem értem, mond a házi úr, mi ördögöt tud a te Attilád ezen a csúnya fordán kölykön szeretni. E szavakat nejéhez intézte. A mellett olyan piszkos és már messziről szagolni rajta a hagymát.

- Én bizony magam sem tudom, mit kedvel rajta Attila, mond mosolyogva Cserjésyné. De hát ki bírja megfejteni egy gyermek szeszélyeit?

- Épp oly kevésbé, mint a nőkét, tevé hozzá férje.

- Oh, soha se beszélj a nők ellen. A férfiak a legszeszélyesebb teremtésen a világon, ők a rögtöni benyomások teremtései. Ezután Attilához for­dult. Attikám, kedves, mondd meg, miért szereted te annyira a Kóbit?

- Szereti biz a kutya, nem én, válaszol Attila durczásan és tele szájjal, míg szemeivel a tálat kí­sérte, melyet az inas körül hordozott. Igen fiatal rántott csibék voltak, csupa csontból állottak, leg­feljebb mell és czombhúsuk volt ehető.

Attila egyszerre csak elébb halk, de mindinkább sivalkodó hangon így szólott

- Veszi - veszi már - már ki is vette, hogy a fene egye meg a kezét.

A vendégek egyike ugyan is két csirke czom­bot vett ki a tálból, éppen az utolsókat, és ez volt az, mi Attilácskát sírásra fakasztotta, ő ugyan is nagy kedvellője volt a csirkeczomboknak. Nagy bajba került őt lecsendesíteni az által, hogy anyja és egy pár vendég, kik még a tányérjukra ki vett csirke czombokhoz nem nyúltak, ezeket az ő tányérjára rakták. És most anyja újra azt kérdezte fiától, miért kívánta, hogy Scharf tanító fia vele jöjjön a kastélyba.

- Hát olyan fura dolgokat beszélt, hogy mi­képp ölik meg a zsidó sakterok a húsvéti bárány he­lyett a keresztény kis lányokat és hogy tegnap is így szúrtak le egyet a mi falunkból, a Solymosi Esztert.

Mindnyájan meghökkentek, a vendégek közt egyszerre mély csend állott be, minden külön be­szélgetést beállítottak, és a tanító fiára pillantottak.

Telkey, ki közel ült Cserjésynéhoz, franczia nyelven azt a kérést intézte hozzá, kérdezze ki a zsidó fiút. Telkey elmondá neki, miképp és mit kérdezzen. A háziasszony azonnal hozzá fogott a zsidó gyermek vallatásához.

- Te mondottad fiamnak, hogy Solymosi Esz­tert megölték?

- Én, volt a kis Kóbi válasza.

- És ki tette azt ?

- A sakterek.

- Miféle sakterek?

- A sakterek.

- Ne faggassa nagysád ezt a kérdést tovább, tanácslá Telkey ismét franczia nyelven, hanem azt méltóztassék kérdeni tőle, hol történt ez?

- Hol ölték meg Solymosi Esztert?

- A faluban.

- Az utczán?

- Nem az utczán.

- Talán apád házánál, vagy a sakternál?

- Ott se.

- Hát mondd, hol?

- A zsinagógában.

- Láttad, mikor megölték?

- Nem láttam.

- Hát hogy mondhatod, hogy őt megölték?

- Mert tudom.

- Ha nem láttad, nem tudhatod.

- Talán csak álmodtad?

- Nem álmodtam, tudom.

- Talán valaki mondotta neked?

- Igen, mondotta nekem.

- Kicsoda?

- A Móri.

- Ki az a Móri?

- Az a tanító idősb fia, Scharf Mór, világo­sítá föl Szendrőy a ház úrnőjét.

Megkisérlették tovább faggatni a kis zsidó gyer­meket, de abból egy szót sem tudtak többé kicsi­karni. Vagy elég vásott volt, hogy észre vette, hogy őt ki akarják kérdezni, vagy pedig valóban nem tudott többet mondani.

- Nos? kérdé most Szentgothárdy a házi úr­nőt. Mit mond most nagysád ehhez?

- Ez valóban egészen megzavar, de lehet, hogy ez a kis fiú, ki most már-többet ivott, mint meg­bírja, csodás dolgokat beszél, melyek soha sem történtek, válaszolCserjésiné.