Payday Loans

Keresés

A legújabb

SZERELEM ÉS "BETEGSÉG" PDF Nyomtatás E-mail
A mennyei-pokoli földi szerelem
2012. július 13. péntek, 19:46

vorosmarty_mihly

Vörösmarty, Mihály

Petike

 

Bús mogorván ül Petike,

Ha ha ha!

Péter és bú! a mennykőbe,

Mi baja?

Anyja kémli hű szemekkel -

Jó öreg!

Azt gondolja, fiacskája

Tán beteg.

"Kell galuska, Peti fiam,

Eszel-e?"

"Dehogy eszem, dehogy eszem,

Ki vele."

"Kell bor, édes szép fiacskám,

Iszol-e?"

"Dehogy iszom, dehogy iszom,

El vele."

"Kell-e sarkantyú csizmádra,

Petikém!

Kalpagodra toll s mentédre

Rókaprém?"

"Mit nekem toll, mit nekem prém,

Sarkantyú!

Ha szivemben, mint a róka,

Rág a bú!"

"Kell-e könyv, a szomszéd könyve,

Biblia?"

"Mit nekem könyv, a beszéd mind

Szó fia.

Egy barátom van nekem csak,

A halál;

Az, tudom, hogy innen-onnan

Lekaszál."

"Az egekre! Peti fiam,

Meg ne halj:

Annyi benned a sohajtás,

Mint a raj.

Átidézzem tán Juliskát?

Láthatnád?"

Szól mogorván Péter úrfi:

"Hol van hát?"

Ármány-adta Péterkéje!

Még mi nem volt a bibéje!

Sem kalapja, sem mentéje,

Sem a sarkantyú zenéje,

Nem kell neki róka málja,

Sem a szomszéd bibliája;

Nem kell neki bor, galuska,

De bezzeg kell a Juliska,

Bár negédes és hamiska,

De vidor, szép és piroska.

Sem ehetnék, sem ihatnék,

Csak Julcsával nyájaskodnék.

"Ej Petikém, szép fiam, hát

Ez a baj!

Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj

S meg ne halj.

Most takarodj iskolába,

Rosz fiú!

Meg ne lássam, hogy pityergesz.

Félre bú!

Iskolában a Juliskát

Elfeledd:

Isten éltet, tíz év mulva

Elvehet'd."

 

1841

etelka

______________________________

twain

MARK TWAIN

TOM SAWYER KALANDJAI

 

A TELJES MŰ SZÖVEGE

http://mek.niif.hu/04100/04170/04170.htm#6

tomsawyer73

 

XII. FEJEZET

Ezenkívül még valami akadt, ami fontos szerepet játszott abban, hogy Tom figyelme titkos gondjairól más irányba terelődjék. Új és nagyon fontos esemény kezdte érdekelni. Becky Thatcher néhány nap óta nem járt iskolába. Tom egy ideig küzdött hiúságával, igyekezett tudomást nem venni az eseményről, és megpróbált "fütyülni a lányra", de nem bírta ki sokáig. Esténként nemegyszer ott csatangolt a leány apjának háza körül, és nagyon nyomorultul érezte magát. Becky beteg volt. Mi történne, ha meghalna? Őrjítő még rágondolni is. Már nem érdekelte a háború és a kalózság, az élet minden szépsége tovatűnt, és nem maradt más semmi, csak szomorúság. Labdáját és játékait félrerakta, nem talált már bennük semmi örömet. Nénje aggódott érte, megkísérelt mindenféle orvosságot. Polly néni azok közé az emberek közé tartozott, akik minden új orvosság és gyógymód iránt azonnal fellelkesülnek, hogyha azok egészséget vagy gyógyulást ígérnek. Fáradhatatlanul kísérletezett mindenféle gyógyszerrel. S ha valami ilyesfajta újdonság piacra került, azonnal tűzbe jött, és igyekezett minél előbb kipróbálni - nem önmagán, mert hiszen ő sohasem volt beteg, hanem bárkin, aki éppen kéznél volt. Előfizetője volt minden Az egészség vagy hasonló című folyóiratnak és egyéb gyógyszerészeti címmel induló csalásnak, s ezeknek a "tudományos" folyóiratoknak ünnepélyes és nagyképű ostobaságait kéjjel szívta magába. Mindent szentírásnak tartott, amit ezekben olvasott a helyes szellőztetésről; arról, hogy kell felkelni, lefeküdni; mit kell enni, inni; mennyit kell mozogni; milyen kedélyállapotban kell lenni, milyen ruhát kell viselni. És sohasem vette észre, hogy egészségügyi lapjai rendszerint az ellenkezőjét ajánlották mindannak, amit az előző hónapban tanácsoltak. Olyan egyszerű és becsületes lélek volt Polly néni, mint a színarany, és így természetesen könnyű áldozata lett újságjainak. Bűvös lapjait és orvosságait magához véve, felfegyverezte magát a halál ellen, és ment a maga gyógyító útjaira. Angyali egyszerűségében persze sohasem gondolt arra, hogy a szomszédok számára nem mindig ő a gyógyítás angyala és az Úrnak vigasztaló balzsama.

Ekkoriban a vízgyógymód volt az újdonság. Tom állapota egyenesen kínálkozó volt Polly néni számára. Hajnalban, majdnem napkeltekor kihurcolta, beállította egy hatalmas fadézsába, és valóságos hideg özönvizet zúdított rá. Aztán leszárította, megdörzsölte egy durva törülközővel, és vizes ruhába becsavarva dunyhák alá dugta. Tom majd "kiizzadta a lelkét", amint ő maga mondta.

Mindennek ellenére a fiú csak még sápadtabb, még szomorúbb és levertebb lett. Ekkor Polly néni fürdőket kezdett alkalmazni; lábfürdők, ülőfürdők, lemosások következtek ezután. Tom azonban éppoly szerencsétlen maradt, mint előzőleg. A vízgyógymódhoz ekkor még könnyű zablisztes diétát csatolt, majd folytatta a sort a mustártapasz. Meghatározta Tom befogadóképességét, akár valami edényét, s naponta teletöltötte különböző csodaszereivel.

Tomot a sokféle zaklatás már egészen közönyössé tette. A különös betegségnek ez a tünete még jobban megdöbbentette az öreg hölgyet. Ezt a közönyt minden körülmények között meg kellett törni. Ekkor hallott először a "fájdalom balzsamá"-ról. Azonnal egész rakományt rendelt az új gyógyszerből. Megízlelte, és hálával telt meg a szíve. A gyógyszer tiszta, folyékony parázs volt. Azonnal elejtette a vízgyógymódot és minden egyéb orvosságot, és teljes hittel csüngött a "fájdalom balzsamá"-n. Tomnak beadott egy kávéskanálnyit, és a legnagyobb aggodalommal várta a hatást. Nyugtalansága azonban rögtön el is múlott, a várt hatás nagyon is hamar jelentkezett. Tom közönye rögtön megszűnt. Ha tüzet rakott volna alája, Tomra akkor se hathatott volna erőteljesebben.

Ekkor végre Tom is érezte: legfőbb ideje, hogy összeszedje magát. Életmódja hangulatának megfelelően bizonyára eléggé regényes volt, de kezdett egyre kevesebb örömet és egyre több zaklató változatosságot nyújtani. Különböző tervekkel foglalkozott, és a végén úgy határozott, hogy nagy lelkesedést fog tanúsítani a "fájdalom balzsama" iránt. Annyiszor kérte, hogy már-már unalmassá vált zaklatásaival, és Polly néni végül is rábízta, hogy vegyen magának, ha akar, és hagyja őt békében. Ha Sidről lett volna szó, semmi oka nem lett volna gyanakvásra, de mivel Tomról volt szó, titokban meg-megvizsgálta az üveget, és örömmel állapította meg, hogy az üveg tartalma fokozatosan apad; persze arra szegény Polly néni nem gondolt, hogy Tom a drága orvossággal a padlónak egy repedését gyógyítgatja nagy odaadással.

Egy alkalommal Tom éppen a szükséges adagot akarta a padlórepedésnek beadni, amikor Péter, Polly néni fekete macskája a szobába lépett. A macska mohón szaglászott a kávéskanál felé, és nyilván szerette volna megkóstolni tartalmát. Tom megszólalt:

- Ne kérj belőle, Péter, csak ha igazán komolyan szükséged van rá.

De Péter, úgy látszik, valóban orvosi kezelésre szorult.

- Gondold meg, Péter!

Péter meggondolta.

- Én nem bánom, te kérted. Én adok belőle, hogy ne panaszkodj rám. De ha majd nem ízlik, senki mást nem okolhatsz, csak saját magadat.

Péter beleegyezett. Tom kinyitotta a macska száját, és beleöntött egy kávéskanálnyit a folyadékból. Péter vagy másfél méter magasra ugrott, majd szörnyű csatakiáltást hallatott, és körberohant a szobában. Nekiment a bútoroknak, feldöntötte az edényeket, a vázákat, és általános felfordulást rendezett. Ezután két hátsó lábára állott, szemmel látható jó kedélyállapotban fel-alá kezdett járni, fejét vállára hajtotta, és hangja csillapíthatatlan öröméről tett tanúbizonyságot. Aztán megint körbenyargalt a házban, és útját mindenütt pusztulás és romlás követte. Polly néni még éppen jókor lépett be. A macska két hatalmas dupla szaltót csinált, aztán végső lendülettel elviharzott az ablakon keresztül, miközben a maradék virágcserepeket még magával sodorta. Polly néni zavarában kővé meredve bámult a macska után. Tom a padlón fetrengett, és fuldoklott a nevetéstől.

- Tom, mi az ördög van ezzel a macskával?

- Nem tudom, Polly néni! - nyögött fel Tom.

- Még életemben nem láttam ilyet. Mi a csuda történhetett vele?

- Igazán nem tudom, Polly néni. Úgy látszik, a macskák így tesznek, ha rájuk jön.

- Igen... így tesznek? - kérdezte Polly néni, és Tom a hangsúlyban valami gyanúsat sejtett.

- Igen. Azt hiszem, hogy így tesznek.

- Azt hiszed?

- Igen.

Az öreg hölgy lehajolt, és Tom aggodalommal vegyes érdeklődéssel figyelte mozdulatát. Túl későn fedezte fel, hogy mit akar. Az áruló kávéskanál nyele kikandikált az ágyterítő rojtos széle alól. Polly néni felemelte, és a magasba tartotta. Tom behúzta a nyakát, és lesütötte a szemét. A néni megszokott fogással - fülénél fogva - magához húzta Tomot, és gyűszűvel felfegyverzett ujjával adott neki néhányat.

- Hogy merted azt a szegény nyomorult állatot így megkínozni?

- Igazán csak az iránta való szánalomból tettem, mert... szegénynek nincs nagynénje.

- Nincs neki nagynénje? Micsoda butaság ez megint! Mi köze van a nagynéninek ehhez?

- Sok köze van hozzá. Mert ha volna nagynénje, akkor ő maga itatta volna meg Péterrel ezt a sütögető orvosságot. Teljes lelki nyugalommal kiégette volna a beleit, mintha Péter is emberi lény volna.

Polly néni ekkor hirtelen élénk lelkiismeret-furdalást érzett. Új megvilágításban a dolgok másképp festettek. Lehetséges, ami kegyetlenség a macskával szemben, ugyanaz éppen olyan kegyetlenség lehet egy gyerekkel szemben is. Ellágyult és elszomorodott. Szeme nedves lett, és kezét Tom fejére téve nyájasan mondta:

- Én igazán a legjobbat akartam, Tom, és azonkívül igazán használt neked.

Tom felnézett Polly nénire, s tekintetében éppen hogy megcsillant egy kis kajánság, mikor halálos komolyan mondta:

- Tudom, hogy a legjobbat akartad, és hidd el, hogy én is csak a legjobbat akartam Péternek. Igazán használt is neki. Még sohase láttam, hogy ilyen szépen ugrált volna.

- Eridj a szemem elől, mielőtt megint dühbe hozol! És próbálj meg egyszer végre igazán jó fiú lenni! Az orvosságból meg nem kell többet bevenned.

Tom nagyon korán ért az iskolába. Újabban általános feltűnést keltett, hogy ez a különös dolog napról napra megismétlődött. És - mint újabban szokta - nem játszott pajtásaival az udvarban, hanem a kapu körül őgyelgett. Azt állította, hogy beteg, és tényleg betegnek látszott. Úgy tett, mintha ide-oda nézegetne, de valójában csak az utat kémlelte. Amikor feltűnt Jeff Thatcher, Tom szeme felvillant. Figyelmesen bámult, aztán Jeffet nézte, egyedül jön-e, de hamarosan elfordította róla tekintetét. Alig ért Jeff Thatcher az udvarra, Tom csatlakozott hozzá, és minden igyekezettel azon volt, hogy Beckyről beszéljen vele, de a buta fráter sehogyan se kapott a horogba.

Tom újra csak az utat figyelte, és valahányszor feltűnt egy-egy ringó szoknyácska, megint reménykedni kezdett, de mihelyt kiderült, hogy nem Becky érkezik, szíve azonnal gyűlölettel telt meg mindenki iránt. Aztán semmiféle szoknya nem érkezett, és Tom teljesen belemerült bánatába. Bement az üres tanterembe, és leült, hogy tovább szenvedjen. Ekkor még egy elkésett kislány jött be a kapun, és Tom szíve nagyot dobbant. Egy pillanat alatt az udvaron volt, harsány indiánordítással kezdett verekedni, nevetni, üvölteni, tagjainak épségét kockára téve felszökött a kerítés tetejébe, cigánykerekezett, kézállást csinált - szóval minden tőle telhető hősies cselekedetre vállalkozott.

Közben fél szeme állandóan Beckyn volt, figyelte, hogy a kislány észreveszi-e. De Becky, úgy látszott, mindennel szemben érzéketlen volt, pillantást se vetett rá. Lehetséges lenne, hogy nem vette észre? Közvetlen közelébe ment, és ott kezdett újabb hőstettekbe, csatakiáltással körültáncolta, egyik fiúnak lekapta a fejéről a sapkáját, és felhajította az iskola tetejére, keresztültört a gyerekek egy csoportján, eltaszította őket maga elől, mint a forgószél, és végül Becky előtt huppant le a földre, majdnem magával sodorva a kislányt is. Becky azonban elfordult, és orrát magasan hordva csak annyit jegyzett meg:

- Nem szeretem az olyan embereket, akik azt hiszik, hogy mindig valami "hőstettet" kell véghezvinniük.

Tom arca égett a szégyentől. Feltápászkodott, s mélyen megalázva és letörve elsompolygott.

A TELJES MŰ - FELOLVASÁS:

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Tom-Sawyer-Kalandjai-19453/

LAST_UPDATED2