Payday Loans

Keresés

A legújabb

Az abortusz történelmi gyökerei - HETEK, 2012. PDF Nyomtatás E-mail
A szerelem gyümölcsei - gyermekáldás
2015. november 27. péntek, 11:50

Össznépi nemzetvesztés

Az abortusz történelmi gyökerei

Turai Julianna 2012. 10. 12. (XVI/41)

 

Az abortusz megítélése évezredek óta megosztja az emberiséget. Van, aki gyilkosságnak tartja bármilyen formáját, vannak, akik az anya személyiségi jogaira hivatkoznak, és eltérőek az állás­pontok a magzat emberi mivoltának megítéléséről is. Írásunkban nem annyira ezeket a különböző felfogásokat, jogi, etikai, orvosi és egyéb aspektusokat vesszük górcső alá, hanem annak történetét, hogyan viszonyult a történelem folyamán a mindenkori állam a nemkívánatos magzatok kérdéséhez, és ez hogyan hatott a hétköznapi gyakorlatra.

A legrégebbi kultúrák törvényeit vizsgálva szembetűnő különbséget találunk a zsidó-keresztény kultúra alapjaként tisztelt Biblia és más ókori törvénykönyvek között. Az előbbi szemlélete szerint a terhes anya méhében levő magzat teljes értékű emberi élet, melynek (még véletlenül okozott) haláláért is emberi élettel kell fizetni, derül ki Mózes 2. könyvéből.

 

„Ha férfiak veszekednek és meglöknek valamely terhes asszonyt, úgy hogy idő előtt szül, de [egyéb] veszedelem nem történik: bírságot fizessen… De ha veszedelem történik: akkor éle­tért életet adj.” (2Mózes 21:22–23)

Hammurapi babiloni király törvényei szerint azonban csak pénzbírság járt hasonló vétekért, vagyis a magzatot még szabad nemes ember esetében is csak vagyontárgyként értékelték. Ha pedig szolgáló vagy rabszolganő vetélt el, az uralkodó csupán az államot ért veszteséget látta, melyet hasznos munkáskezektől fosztottak meg:

„Ha egy awélum (szabad nemes) awélum lányát megütötte, és magzatát elvetéltette vele, 10 siglum ezüstöt fizessen a magzatért.”

Az ókori görög és római kultúrában elfogadták az abortuszt és a nem kívánt újszülöttek elpusztítását. Spártában azonban, az állam katonai erejét tartva szem előtt, tiltották az abortuszt, és a megszületett és alkalmatlannak ítélt csecsemők elpusztítása is természetes eljárás volt, melyről szintén a közösség érdekeit szem előtt tartva döntöttek.

 

Ann Lohman abortőr börtöncellájában, 1878-ban.
A görögöknél a magzatelhajtást orvosok nem végezhették, hiszen a hippokratészi eskü tiltotta nekik. A bábáknak viszont nem, így ez az ő feladatuk volt. Hippokratész maga írta le tanácsait a magzatelhajtással kapcsolatban, s Rómában is több száz módszert ismertek: a mechanikus eszközökön kívül különböző főzetek és kenőcsök receptjei maradtak fenn:

 

„Miután a terhes asszony két napot böjtölt, dagasszál kovásztalan kenyeret közönséges magrugó levével, és ezt helyezze fel. Patkánymagból mint­-egy kétmaréknyit oldjál fel mézes vízben, majd add inni […] Tengeri skorpióepét csavarj gyapjúba, és szárítsd meg árnyékos helyen, majd helyezze fel. Közönséges magrugó magvát és égetett kagylóhéjat oldjál fel nyúlszőrt tartalmazó borban, majd gyapjúba téve helyezze fel.”

A kereszténység évszázadaiban a bibliai szemléletnek megfelelően elítélték az abortuszt, legfeljebb abban volt nézetkülönbség, hogy mikortól tekinthető a magzat értelmes lélekkel bíró emberi lénynek. Szent Ágoston nézete szerint a magzat megmozdulása a jele annak, hogy immár racionális lélekkel bír, ezért ez előtt még elfogadhatónak tartotta elpusztítását. Ezt a nézetet fogadták el hivatalosan a 13. századtól, s csak a 17–18. század tudományos fejlődésének hatására változott meg. Végül 1869-ben hivatalosan is eltávolították a kánonjogból az átlelkesült és az át nem lelkesült magzat közötti különbségtételt, s vele a korai és a késői abortusz eltérő erkölcsi megítélését. Ettől kezdve tekint a katolikus egyház minden abortuszt gyilkosságnak.

A gyakorlatban a reformáció koráig, a 16. századig a papok hajlamosak voltak néhány száz Miatyánk és Üdvözlégy elimádkozása ellenében feloldozást adni a magzattól való megszabadulás vétke alól, legalábbis a terhesség első három hónapjában – derül ki a gyóntatópapoknak kiadott útmutatókból. A nők azonban eleve csak két hónapos terhesen vették észre másállapotukat. A fennmaradó egy hónap során aztán elsősorban szájon át bevehető szerekkel próbálkoztak, s csak ha ezek nem hatottak, akkor fordultak a parasztbábákhoz. Először mérgező anyagokat igyekeztek a méhbe juttatni, majd végső esetben jöttek a mechanikus megoldások. Ezek az ugrálástól a nehéz fizikai munka végzésén keresztül a has szoros kötéllel való elszorításán vagy úgynevezett angyalcsináló fűző viselésén keresztül a méhbe való behatolásig terjedtek. Ez utóbbi különböző eszközökkel történt, melyekkel vagy élve földarabolták, vagy agyonszúrták a magzatot, esetleg kikaparták a méhből. Mindezekről számos régészeti lelet, képzőművészeti ábrázolás, tudományos és irodalmi alkotás is tanúskodik, a későbbi korok gyakorlatáról pedig a néprajzi kutatások alapján alkothatunk képet, lásd Temesváry Rezső vagy Gémes Balázs munkáit.

Valójában az abortusz egészen az antibiotikumok huszadik századi felfedezéséig még orvosi beavatkozás esetén is veszélyesnek számított, így tiltásával többek között az anya éle­tét is védték – derül ki Kovács József tanulmányából, mely az abortusz bioetikai szempontjait elemzi –, hiába nyertek teret a társadalomban szekuláris nézetek, vagy kerültek napirendre a nők egyenjogúságának kérdései. A 20. század során azonban a terhességmegszakítás ügye újra és újra előkerült, és politikai kérdéssé vált. Hegedűs Katalinnak Az abortuszkérdés a két világháború között című írása alapján ekkor Magyarországon – más európai államok gyakorlatához hasonlóan – a törvény szigorával, többéves börtönbüntetéssel sújtották mind az anyát, mind a közreműködő személyeket. Ez alól egyetlen kivételnek számított az anya életveszélyes állapota. Dr. Angyal Pál, a korszak híres jogászprofesszora 1928-ban felhívta a figyelmet a korabeli reformtörekvésekre, amelyek az abortuszt enyhébben kívánták büntetni bizonyos indokolt esetekben, így visszaszorítva a kuruzslók áldatlan beavatkozásait, ő maga azonban kitartott a szigorúbb álláspont mellett, nemcsak a keresztény etika, hanem „a népesség szaporodásának állami érdeke” miatt is. Ugyanebben az évben az Orvosszövetség XXX. kongresszusán a téma előadója a fővárosban az évi 20 ezer szülés mellett a vetélések számát évi 10-12 ezerre becsülte, s ezeknek mindössze öt százaléka származott betegségből. A törvény betarthatatlanságának fő oka az volt, hogy mivel az összes tanút vád alá helyezte, senkinek sem állt érdekében, hogy feljelentést tegyen. Az orvosok amúgy is gyakran együttműködtek a kuruzslóval: a terhességétől szabadulni akaró nőt az orvos egy bizonyos szülésznőhöz küldi, aki megindítja a vetélést, majd az asszony újra az orvoshoz kerül, aki megállapítva, hogy a vetélés elindult és megállíthatatlan, a nő életének védelmében műtétileg befejezi a beavatkozást.

A gazdasági válság erősödése idején Európa-szerte nagy nyomás nehezedett a jogászokra és az orvosokra, hogy lazítsanak a rendelkezéseken. A liberális és a baloldali szocialista pártok az abortusz és a fogamzásgátlás liberalizálása, míg a konzervatív, keresztény és keresztényszocialista pártok a szigorítás mellett tették le voksukat. 1932-ben hazánkban a Szocialista Orvoscsoport ankétján az előadó többek között azzal érvelt a kérdés liberalizálása mellett, hogy adataik szerint Magyarországon évente 75-100 ezer magzatelhajtást végeznek, s közben például 1925-ben mindössze 115 főt ítéltek el emiatt. A tiltott műtétek következtében évente 1000 nő hal meg, és 10 ezer szenved tartós károsodást.

1935-ben fiatal orvosok és társadalomkutatók létrehozták az Egészségpolitikai Társaságot, az EPOL-t, melynek célja a magyarság „megmentése, fajnemesítése és szaporítása” volt. A szervezet programja szerint „évtizedekre terjedő, pontosan fölépített, tervszerű embergazdálkodás… kell, mely… egy expansív, számban megszaporodott, biológiai erejében megerősödött magyarságot termel ki…” A harmincas évek második felében aztán az EPOL a 20 milliós magyarság bűvöletében élve szállt síkra minden, az abortusz liberalizálását célzó javaslattal szemben, amelyek azután nem is emelkedtek törvényerőre, sőt bizonyos mértékű szigorítás valósult meg. Megállapítható azonban, hogy a legszigorúbb törvényi tiltás időszakában egyes felmérések szerint közel annyi volt az illegális abortuszok száma, mint ma, a liberális szabályozás idején az engedélyezett. Ugyanakkor a kuruzslók, javasasszonyok tevékenysége óriási veszélyt jelentett a terhes nők számára.

1945-ben Magyarországon átmenetileg felfüggesztették az abortusztilalmat, aminek okai között első helyen az országban háborút viselő hadseregek – elsősorban a szovjet hadsereg – katonáinak nőkkel szembeni tömeges erőszakos fellépése szerepelt – írja Szabó A. Ferenc tanulmányában. Az évszázados tilalmakon ezek a szörnyűségek ütötték az első rést, ez az átmeneti liberális hozzáállás azonban csak 1949-ig tartott. A „fordulat évétől” a kommunista ideológiának megfelelően a népesség maximális szaporításának elve érvényesült, és Rákosi Mátyás ebben is a Szovjetunió hű követője akart lenni. Levéltári adatok alapján ebben a kérdésben semmilyen szakértővel nem konzultált, személyesen döntött az abortusz újbóli megszigorítása, majd betiltása mellett. Valójában nem is törvényi szinten, inkább „felvilágosítással”: elrettentő, demagóg propaganda, az orvosok megfélemlítése, szigorú bejelentési kötelezettség, később pedig rendőrségi figyelőhálózat kiépítésével, végül a bírósági gyakorlat szigorításával harcoltak a terhességmegszakítás bármely esete ellen. A büntetés mértéke például gyakran öt év börtönnél is több volt.

A korabeli statisztikai adatokból azonban következtetni lehet arra, hogy ez sem szorította vissza a magzatelhajtások illegális gyakorlatát. A Ratkó-korszaknak az 1953-as évtől lassan meginduló liberalizáció jelentette a végét.

Szükséges rossz

A Fidesz nemrégiben közleményben tudatta, hogy nem kíván szigorítani az abortusz szabályozásán. A közleményre azzal egyidejűleg került sor, hogy a Parlamentben megrendezték Az élet: ajándék című nemzetközi magzatvédelmi konferenciát, melyen kormánypárti politikusok is felszólaltak. Az első Orbán-kormány idején elfogadott jogszabály szerint az anya – pontosan nem definiált – válsághelyzetre (ez az esetek 97 százaléka) hivatkozva is elvetetheti a tizenkettedik hétig a gyermekét. A koalíciós partner KDNP pedig olyan puhább javaslatokkal is kudarcot vallott az elmúlt időben, mint például az abortusz állami támogatásának csökkentése. 
„Az abortuszhoz egyik párt sem fog hozzányúlni, mert ennek nagyon súlyos politikai kihatásai lennének. Az abortuszpártiság a kevés olyan kérdés egyike, ami egységbe forrasztja a nemzetet” – mondta el lapunknak Pongrácz Tiborné demográfus, aki szerint a kormány legfeljebb felvilágosító kampányt indít ez ügyben. A magyarok politikai, sőt vallási hovatartozástól függetlenül az abortuszt amolyan szükséges rossznak tekintik. „A hozzáállásban még mindig dominál a valamikori kommunista-materialista ideológia, mely nézet az emberi életet a születéstől számítja. Amikor hazánkban 1956 nyarán liberalizálták az abortuszt, még nem léteztek fogamzásgátló eszközök, s a téma erkölcsi oldala évtizedekig fel se merült” – jegyzi meg a demográfus. Az abortuszok száma 1956 után évi 200 ezer körülire emelkedett, majd 1973-tól a törvényi szigorítással és különösen a hormonális fogamzásgátlók elterjedésével mintegy 80 ezerre csökkent. 1956 óta 5,8 millió gyereket abortáltak el Magyarországon, ez minden harmadik terhességet érint. Ezzel az aránnyal az uniós rangsorban a harmadik helyen állunk.
Az abortusz megítélése világnézeti kérdésnek minősül, ezért a szabályozását illetően nincs nemzetközi szintű normatíva. Időközben a kérdés a női esélyegyenlőség ügyének egyik alappillérévé vált: mérföldkőnek számított az ENSZ által ötödik ízben megrendezett, 1995-ös pekingi női világkonferencia, melynek cselekvési programja a nemek esélyegyenlőségére vonatkozó átfogó politika (gender mainstreaming) megteremtését tűzte ki célul világszerte: a dokumentum ma már minden nemzetközi – uniós és ENSZ – ajánlás részévé vált.
Soltész Miklós szociális államtitkár a kormány családpolitikájának sikereként könyvelte el a magzati élet védelmét is rögzítő Alaptörvényt, „még ha ezek a mondatok újabb ellenérzést és támadást váltottak is ki egyes EP-képviselők­ből”. Továbbá nagyon büszke volt arra, hogy idén nyáron – Oroszországgal, Lengyelországgal, a Vatikánnal, Máltával, valamint a muzulmán országokkal összefogva – hazánknak sikerült elérni, hogy az ENSZ Népesedési és Fejlő­dési Bizottságának 45. ülésén rögzítették: „az abortusz semmilyen körülmények között nem használható családtervezési módszerként”. (MMR)

 

*

Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor

A HETEK - A HIT GYÜLEKEZETHEZ KÖTŐDŐ LAP...!

Cikk nyomtatása

LAST_UPDATED2