Kászonyi Dániel:

Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat.

Társadalmi regény a jelenkorból. Bpest, 1882.

HARMADIK FEJEZET.

Solymosi Eszter eltűnése.

Solymosi, Eszter anyja házát öt negyed órá­val nap lemente előtt hagyta el. A boltos, akinél a sárga festéket kellett volna vásá­rolnia, még akkor is, ha nagyon lassan ment volna a lányka, alig volt továbbra mint egy negyed órá­nyira és már hét órát elkondult, de Eszter még nem jött vissza.

- Hol marad az a lány oly sokáig? mond Solymosiné Zsófi lányához.

- Alkalmasint ott cseveg a zsidó boltosnál, vélekedélt Zsófi.

- Nem gondolnám, szól az anya. Eszti nem szokott csevegni, nagyon is keveset beszél, mintha csak harapó fogóval húznák ki belőle, a szókat. De azon felül a zsidó, mihelyt az esthajnalcsillag föl­tűnik, bezárja boltját, senkit nem szenved meg ma­gánál.

- Akkor talán valakivel találkozott a falu­ban és az tartóztatja föl.

Solymosiné nem szólott, hihetőleg megnyugtatták őt idősb lánya szavai. Vártak még egy óráig, Eszter még mindig nem jött. 9-et ütött az óra és Zsófi álmos kezdett lenni, nógatta anyját, hogy tá­laljon, mart a vacsora ideje régóta elmúlt.

- Csak nem vacsorálunk Eszti nélkül, mond Solymosiné. Délről eltettem Eszti számára a teper­tős túrós csuszát. Azt nagyon szereti.

- Ha ott hagyja kend, anyám, a tűzhelynél, egészen oda ég a serpenyőhöz.

- Ha Eszti eljön, föleresztem egy kis vajjal.

- De én éhes vagyok és megvallom megenném a szép asszony főztét.

- Végy magadnak amennyi kell belőle, én addig nem eszem, míg Eszti haza nem jön. Meg­akadna az étel torkomon, ha nála nélkül kellene ennem. De hol is maradhat oly sokáig? Nem is képzelem. Csak nem történt valami baja.

- Oh, ugyan mi baja történt volna. Talán elment Habosnéhoz és ez magánál tartotta vacso­rára. Hisz az egész fala bolondul Eszterért, soha sem tudom miért.

- Az meglehet, hogy Haboséknál van. Esztit az egész világ szereti.

- Mit tudnak rajta szeretni? Hisz Eszti nem szép, aztán meg nem is beszédes. Anyám maga mondja, hogy olyan, mintha csak harapó fogóval húznák ki belőle a szót, és nem is okos.

- Te Esztit nem szereted, irigyled tőle a mások szeretetét.

- Bánom is én, szeressék a falu valamennyi vén asszonyai és fiatal lányai, de hogy még a legények is bolondulnak utána, míg én rám egy se néz, azon még is bosszankodom. Egészen elbabonázza őket. Megpukkadnék mérgemben, ha elébb kapna férjet mint én, Kend is jobban szereti őt anyám, mint engem.

- Nem szeretem biz én őt se jobban. Csak­hogy Eszti inkább jár el kedvemben. Szót fogad, jó szívű, inkább ragaszkodik hozzám mint te, soha sem bosszant, dolgosabb náladnál, nem felesel velem, szóval ő az én kedves lányom.

- No hát csak tartsa meg magának Esztijét, nem bánom, akár megaranyozza.

E szavak után duzzogva elhagyta a szobát és a konyhába ment, itt a tűzhelyről levette a túrós csuszát és addig villázgatta, míg a serpenyőt egészen kiürítette. Ezután bejött a szobába, levetkőzött és ágyba feküdt. Solymosiné még mindig várta fiatalabb lányát és nem feküdt le. A gyertya egészen leégett és nemsokára el is aludt. Solymosiné a boglya kemencze párkányán ült és sóhajtott. Egyszer a házi eb ugatni kezdett. Solymosiné az udvarra ment utána nézni, nem jár e valaki a ház körül, de senkit sem látott. Az eget fellegek borították, ha ez nem lett volna, akkor elég világos lett volna, 16.-án állott be a hold újság és ma 31.-e volt, de a hold nem látszott az égen. Eleinte, midőn az udvarra kiment, úgy tetszett neki, mintha lépteket és emberi hangokat kallott volna, de később leg­mélyebb csend állott be. Ismét visszament a szobába. ­

Egész éjen át nem hunyta be szemeit és nem is feküdt le. Ott virrasztott a boglya kemencze párkányán. Az órák kínos lassúsággal folytak le. Azt hitte századok múltak elazóta, mióta Eszter elment. Igyekezett magát megnyugtatni. Zsófinak talán igaza volt. Eszter Habosnhoz ment és ez magánál tartotta hálásra. Némelykor kipillantott az ablakon, kivált reggel felé, midőn pitymallani kez­dett. De Eszter csak nem jött. A faluban az emberek föl kezdettek kelni, ezekesek döczögését lehetett hallani, később a kanász kürtjét, ki a sertéseket a legelőre szállította. Egészen világos lett. 6 órát ütött az óra. Solymosiné fölkeltette Zsófit. Ez sokáig nyújtódzott, míg végre neki szánta magát a fölkelésre.

Solymosiné elhagyta a házat, hogy Habosnéhoz menjen. Az utczán ismerősökkel találkozott és több zsidóval. Ezek egyike, midőn Solymosiné mellette elment, gúnyos mosollyal pillantott rá, és a vele egy vonalban menő zsidót könyökével meglökte.

- Mit látnak rajtam ezek a zsidók? Gondolá magában Solymosiné. Úgy bámulnak rám. Habosné mit sem tudott mondani Esztiről, nem látta őt se tegnap, se ma. VoltakHabosnén Kívül még más ismerősei is, mindnyájan szerették a lányt, mindenütt tudakozódott anyja, de hasztalanul, senki sem látta őt. Ismét haza felé ballagott, azt hitte, hogy lánya azalatt más úton haza jött, de csak Zsófit találta. A házi foglalkozások annyira igénybe vették, hogy nem ért rá még gondolkodni sem, s így ismét lefolyt néhány óra, de nyugtalansága porczről-perczre növekedett. Délre harangoztak és Eszternek se híre se nyoma. Solymosiné sírni kez­dett. Mindenféle, még a legvalószínűtlenebb lehető­ségek is kínozták agyát. Talán a Tiszába fúlt. De mi dolga volt a Tiszánál? Talán megölték? De ki ölte volna meg? A vidéken nem voltalt útonállók. Geszten Jóska ideje óta nem lehetett itt rablások­ról hallani. És mit rabolhattak volna Esztertől? Csak nem azt a kevés pénzt, amelyért festéket kellett volna vásárolnia. Vagy megszökött égy csinos legénnyel? Ah, ez éppen nem volt valószínű. Esz­terről ilyesmit nem lehetett föl sem tenni, ő sokkal jobban szerette anyját, semhogy ilyesmivel búsította volna. Vagy talán erőszak? Ez volt még a legvaló­színűbb föltevés. De ki lehetne az a gonosztevő, ki ezt tette volna? És ha ez meg is történt, Eszter bizonyosan vissza tért volna anyjához, hogy elpa­naszolja, mi történt vele.

Solymosiné ismét távozott otthonról, anélkül, hogy ebédelt volna. Ma nem is reggelizett. Tegnap dél óta egy falat sem érinté ajkait. De Solymosiné erre nem gondolt, csak lánya távolléte aggasztotta őt. Most, hogy Eszterről nem tudta, mi történt vele, még inkább szerette fiatalabb lányát. Szemei minduntalan könnyekbe lábadtak. Majd arra gondolt, hogy Eszternek baja történt, hogy meghalt és soha többé nem fogja őt látni, ilyenkor eszébe jutottak mind még a legcsekélyebb körülmények és helyzetek is, melyek lányát szemei elébe varázsoltak. Majd a tehénnél látta őt, mint feji azt, majd a gémes kútnál, mint merít vizet, majd a kertben a veteménye­ket öntözgetve, a mezőn a sarlóval kezében és a kévéket összekötve vagy a konyhában a tűzhelynél, a tekenő előtt ruháit mosva, beszappanozva, a templomban imádkozva vagy a búcsúkor a korcsma udvarábantánczolva. Mindig ugyanazon kedves szende arczal, mosolyogva pillantván. Oh, ha nem látná többé, mi borzasztó fájdalom! Ezt csak egy anya érezheti, az érzéketlen toll az épp oly érzé­ketlen papírra nem képes azt leírni. Ezt gondolni, képzelni lehet talán, de erre nem léteznek szavak, hogy visszaadják, ecseteljék az anya gyötrelmeit.

Még egyszer elment Habosnéhoz. Ez nem látta Esztert, nem hallott róla. Ennek is elmondó aggo­dalmait és mindennemű föltevéseit, hogy a Tiszába fúlt, hogy útonállók megtámadták, hogy elvesztette a pénzt, amelyet anyja neki adott festék vásárlására és félvén attól, hogy anyja ezért megdorgálja, nem mer haza jönni, hogy valami erőszakot követett el rajta, hogy megölték. Habosné valamennyi föltevésre csak fejét rázta. ­

- No, tudja komám asszony, szól végre Habosné, miután egy ideig gondolkodott. Ha csakugyan megölték volna Esztikét, azt eszlári ember bizonyosan nem tette. Ki is bántotta volna az istenadtát? Ki lehe­tett volna oly kegyetlen, hogy azt a jó szelíd báránykát bántsa? Nem, nem, keresztény lélek azt nem tehette. Nincs oly istentelen gonosz ember széles Szabolcs vármegyében, még ha Geszten Jóska élne is, ki Esztikének csak egy haja szálát görbítse.

- Megvallom, hogy ezt magam sem hiszem. Ilyesmit magyar ember nem tesz.

- Nem ám. Csakhogy nálunk Eszláron nem csak magyarok vannak.

- Nem tudnám, hogy a faluban németek vagy tótok volnának.

- Se német, se tót, de van zsidó.

- Zsidó? Kiált föl Solymosiné elrémülve. Gon­dolja komám asszonyom, hogy valamelyik zsidó bántotta lányomat?

- Én azt nem mondom, de nem is mondhat­nám, mert hiszen nem tudom. De ­–

- Szóljon komám asszony, faggatá Solymosiné, midőn Habosné félbe szakasztá magát.

- Eszláron sok a zsidó anélkül is, folytatá Habosné, de pár nap óta még megszaporodtak. Egészen idegen zsidók jöttek ide pár nap óta, nagy szakállal, hunczutkákkalpofájuk mellett mind a két oldalon, hosszú kámzsákban, mind olyanok, mint azok a lengyel zsidók, kik a Hegyalljára szoktak eljönni szüretre, hogy megvegyék az uraságoktól boraikat. Szót sem tudnak magyarul. Azt mondják róluk, hogy messze földről jöttek, még az óperen­cziás tengeren is túlról. A nagyságos araság ko­csisa beszélte ezt a jegyzőurnak, az elmondotta a kántornak, ennek feleségétől pedig én tudom.

- Oh Istenem! Igen, igen, én is hallottam valamit ezekről az orosz zsidókról, kitől is csak, no? Ah, tudom, tegnap a Scharf gyerek volt ná­lunk, ez beszélte vagy is inkább olvasta nekünk valamiféle újságból, hogy ezek az orosz zsidók most mind Magyarországba jönnek. Csakhogy még arról szó sem volt abban az újságban, hogy ide Eszlárrajönnek, csak az volt benne, hogy Szatmáron van­nak, de hogy ott a vármegyebeli urak meg nem akarják őket szenvedni.

- Azt jól teszik, ha meg nem szenvedik őket, bár csak innét is elűznék. Hej, komám asszony, komám asszony, ha tudná, micsoda gonosz nép az a zsidó, nem csak hogy csalnak, uzsoráskodnak, a szegény paraszt néptől mindent elszednek, és még az uraságok jószágait is elveszik, de én még egye­bet is tudok róluk. De nem akarom most elmon­dani, mert komám asszony úgy is egész odáig van szíve fájdalmában kedves Esztikéje után. Majd ha a lány vissza kerül, akkor elmondok mindent és akkor aztán jól őrizze kend, ne hagyja egyedül sehová se menni, különben ezek a zsidó sakterek ­– no, majd kikottyantottam, de hallgatok, mert ne szólj szám, nem fáj fejem.

- Mondja csak komám asszony, én mindenre el vagyok készülve, még a legrosszabbra is, mit akart ezekről a sakterekről mondani? Vagy talán csak az eszlári sakterről aSchwarzról, mert hisz itt más sakter nincs?

- Dehogy nincs, van itt most több is, a ki­rálytelki és a nyíregyházi sakter is itt van, egy pedig mint hallom a Tiszán túlról Egerből jött ide, azután még azok közt a polyák zsidók közt is le­het egy, a ki sakter.

- Ma kezdődik a zsidóknál az ő húsvétjuk.

- Igaz biz az, majd elfelejtettem, hogy nekik húsvétjuk egy héttel elébb kezdődik, mint az ná­lunk van. Ekkor nekik keresztény vérre van szük­ségük, hogy azt az őpászkájukba vagy hogy hív­ják csak az ő sótlan ostya féle lepényüket, belé keverjék.

- Csak nem gondolja, komám asszony, hogy az én Esztikém vérét használják a pászkára? kiált föl Solymosiné. És csak ugyan igaz lenne, hogy keresztény vért vesznek arra?

- Azt még nem hallotta, komám asszony?

- Hallottam valami ilyesfélét, de megvallom, hogy nem hittem és nem hiszem most sem.

- Én pedig azt mondom kendnek, hogy az olyan igaz, mint az, hogy egy Isten van az égben.

- Ezt a nótárius úr, meg a kántor, a tiszteletes úr és még az uraság tisztjei is tudják. Nem régen benn voltam az uraságnál, valami kis dolgom volt a kerten, tulipántokát kértem a kertésztől. Szép idő volt, a nap melegen sütött. Ott bent a filegóriában ültek az urak, az az uraság is, ki most képviselő, az ablakok nyitva voltak; ott pipáztak. Egy magas úr, a képviselő úr valami ismerőse beszélt arról a dologról, hogy a zsidók húsvétra mindig egy ke­resztényt megölnek. Be viszik a zsinagógába, ott levetkőztetik meztelenre, egy padra rákötik, száját betömik, hogy ne visíthasson, egy zsidó asszony, a sakter felesége, megmossa lábát, azután a sakter, ki azalatt, míg az asszony az áldozat lábát mosta, folyvást feni kését, ha ez a lábmosással készen van, oda megy és elmetszi a torhát a lánynak vagy fiú­nak, mert csak igen fiatal fiukat, vagy szűz lányo­kat használhatnak a pászka sütéshez. A vért egy fazékba hagyják csurogni, a megölt áldozatot azután elássák vagy a zsinagóga alatt vagy másutt valami félreeső helyen, hogy senki se tudja meg, hogy egy gyermeket megöltek. Ezt azután úgy hívják – ­megálljon csak komám asszony, hogy is mondta csak az az úr – biz én már nem tudom, hanem hát véráldozatot jelent.

NEGYEDIK EEJEZET.

Följelentés.

Midőn Habosné az utolsó szavakat kimondotta, Solymosiné eszméletlenül a földre zuhant. Habosné mindent elkövetett, hogy barátné­ját életre ébressze, de az ájulás hosszas volt. Ha­bomé az utczára ment, többeket megszólított isme­rősnői közül s kérte öket, jöjjenek segítségére, egy fiatal suhanczot az orvoshoz küldött, ki nem messze lakott, de Solymosiné még ennek megérkezése előtt nyerte vissza eszméletét. Ekkor eszébe jutott neki minden, mit Habomé mondott, valamint találkozása az utczán a zsidókkal, kik közül az egyik gúnyos pillantást vetett rá, mi neki akkor azonnal föltűnt. Elkezdett sírni, törte kezeit. Kérte a paraszt nőket, kílt a szobában voltak, adjanak neki tanácsot mi tevőlegyen. Egyik ezt, a másik azt mondotta.

- Talán még nem ölték még szegény Esztert, mond egy paraszt nő, Sáskáné.

- De bizonyosan elvitték a zsinagógába, szól egy másik, Czifráné.

- Akkor menjünk oda, törjünk vájok, szaba­dítsuk meg Esztikét, tanácslá egy harmadik, egy tenyeres talpas menyecske, Hagymásiné.

- Igen, igen, kiálták többen, törjünk rájok!

- Megálljanak kendtek, tanácslá egy idősb nő, Nyirkosné. Nem tudom érünk-e ezzel valamit és nem siettetjük-e ezáltal Eszter halálát. Azoknak a zsidóknak keresztény vér kell. Ha Esztert meg nem ölték, bizonyosan megölik, ha rájok törünk. Míg a zsinagóga kapuját; kifeszítjük, addig lekéselik és, suttyomban elrejtik valahol a fürdőben vagy másutt. Inkább el kellene menni a bíróhoz és annál meg­tenni a jelentést.

- Inkább a nagyságos úrékhoz, tanácslá Czif­rané. A bíró afféle sunyi ember, ez mit sem fog tenni.

- Ah, szól most. Hagymásíné, itt jön az orvos úr, kérdezzük őt, ez legjobb tanácsot fog adni Solymosiné komám asszonyomnak.

Az orvos a szobába lépett, azt kérdé, hol van a beteg a kihez hívták. Solymosinéra mutattak, de ez már magához térvén, nem vette igénybe az orvos fáradságát. Ez bosszankodott, hogy híjában fárasz­tották ide és ő a vacsorától fölkelt. Megmagyárázták neki, hogy Solymosiné elájult volt s első perciben azt hitték szélhűdés érte.

- Hát mégis beteg, mond az orvos Solymosinéhoz fordulva. Gyakran szenved-e efféle bajokban? Vol­tak-e már máskor is szédülései vagy ájulásai?

- Nem nekem, nagyságos uram, hanem most, hogy Habosné elbeszélte nekem, miként veszik a zsidók a keresztény szűz lányok vérét, hogy azzal pászkát süssenek, nagyon megijedtem, mert hát az én Eszti lányom is tegnap este óta eltűnt és minded­dig nem jött haza és így azt gondoltuk, hogy a zsidó sakterek őt is megölték, mint azt más keresz­tény lányokkal teszik az ő húsvétjukkor. Ma van nálok a húsvét.

- Bolond beszéd, mond az orvos bosszúsan. Habosné, én kendet okosabbnak tartottam, semhogy kereszt koma asszonyát így elbolondítsa.

- Már pedig, doktor úr, szó ide, szó oda, ha Eszter meg nem kerül, azt a zsidók ölték meg, vitatá Habsané.

- Hát mondja meg doktor úr, hová lett volna a szegény lány? kérdé Sáskáné. Ő nem csavargó, a legjobb lány a faluban, még csak 14 esztendős és szeretője nincs.

- Hát csakugyan nem jött viasza lánya? kérdé az orvos Solymosinét.

- Nem jött, válaszol a kérdett.

- Mikor távozott el otthonról?

- Tegnap mintegy fél hatra este.

- És kend mikor volt otthon utoljára?

- Éppen délre mentem el, nem is ebédeltem.

- Talán azóta vissza jött s kend eltévesztette.

- Dehogy jött, dehogy jött. Oh, azt bizonyosan azok a gaz zsidók ölték meg. Doktor úr ismerte őt, milyen jó lány volt az, ha nem ölték volna meg, nem hagyna engem így magamra kétségbeesésemmel.

- Igaz, ismertem, példás életű jó lányka, szemérmes, jámbor, mond az orvos, azután kis gondolkozás után folytatá: Tudja mit Solymosiné, most menjen haza szép csendesen. Várjon még estig, míg a huszonnégy óra letelik és ha Eszter éjjelig nem jön vissza, tegyen jelentést a szolgabíró úrnál. Ő éppen itt van és holnap is itt marad. Én még ma fogok vele találkozni és előkészítem őt a kend dolgára. Ő majd köröztetni fogja őt és meglátja, hogy a lány megkerül. Ennél magának jobb és okosabb tanácsot nem adhat senki.

Az orvos távozott és a paraszt nőket együtt hagyta Habosnéval. Solymosiné nem sokára az ő távozása után maga is haza ment és csak Zsófit találta. Ez mit sem hallott az alatt Eszterről.

Solymosiné a legközelebb bekövetkezett éjt is úgy tölté, mint az azelőttit, nem feküdt le, mindig ­sírt és minden legcsekélyebb neszre összerezzent, minduntalan kiment a szobából az udvarba vagy az utczára, mindig várta lányát. Képzeménye gyakran csalta őt, azt hitte, hogy lépteket hall e hogy Eszter az, ki közeleg. És mindannyiszor szomorúbb lett. Már két nap óta mit sem evett, nem gondolt azzal, mi történik a háznál, mindent Zsófira bízott.

Harmad napon, vasárnap volt, április 2.-án, Solymosiné vasárnapi ruháját öltötte föl és a szolga­bíróhoz sietett, hogy nála jelentést tegyen Eszter eltűnéséről.

A szolgabírát az orvos már értesítette minden­ről, el nem mulasztván neki elmondani azt is, minő hangulat uralkodik Eszláron a paraszt nők közt. A szolgabíró fölvilágosodott ember volt, nem tartozott azok közé, kik elfogultságból egy felekezet fölött pálczát törtek volna, éppen nem volt antiszemita, de ismerte a zsidókat és jól tudta, hogy ezek sokminden féle törvénytelen tett elkövetésére képesek, kivévén arra, hogy embert öljenek, erre őket nem tartó képeseknek, mert ismerte gyávaságukat. MidőnSolymosiné nála belépett, eleinte nem tudott szólani, a zokogás elfojtotta torkában a szavakat.

- Csendesedjék le, szegény asszony, szólító meg a búslakodó nőt. Ki tudja, nem híjában epeszti s magát. Én már hallottam valamit a helybeli orvos úrtól, hanem azért mégis jobb lesz, ha maga is elmond nekem mindent. Vegyen magának egy széket és üljön le. Figyeljen jól mindenre, a mit kérdezni fogok, és feleljen kérdéseimre. Mondj a el, ha csakugyan elkövettetett bűn lánya ellen, mire van gyanúja és mire alapítja gyanúját? Ne hallgasson el semmit, némelykor még a legcsekélyebb körülmény is igen fontossá válik, ha azt másokkal összekötjük. Nos, most mondja meg, kész-e kérdéseimre felelni, vagy még szüksége van-e időre, míg gondolatait rendezi?

- Nem, kérem alássan, felelni fogok mindeme, amit kérdezni méltóztatik.

- Volt-e lányának szeretője? Értsen meg jól, nem azt akarom mondani, hogy a maga Eszterje meg­feledkezett magáról és becsületét föláldozta. Azt hallot­tam, hogy példás életű jó erkölcsű lány, de azért még is tetszhetett neki valaki, vagy ő tetszett valakinek.

- Nem, nagyságos uram. Esztikém a jóság maga volt, de hazudnám, ha azt mondanám, hogy elég szép volt, hogy tessék, de szerették mindnyájan jó szívéért, tánczoltakis vele, aztán még nagyon gyermek is volt, 14 esztendős és még ennél is fiatalabbnak nézett ki.

- Hát senki se tette neki a szépet?

- Nem, nagyságos szolgabitó úr.

- Talán még is. Nem vette soha észre, hogy valamelyik férfi ismerősével suttogott, vagy hogy ez rá szerelmes pillantásokat vetett?

- Nem, nem suttogott senkivel.

- Ha ez történt volná, akkor azt hihetném, hogy valaki őt megszöktette.

- Ha csak tegnap előtt este felé - ah, de az bolondság, jobb ha nem is mondom.

- Magának bolondságnak tetszhetik, de ki tudja az e? Süsse ki, mi az?

- A zsidó tanító fia, a Scharf Móricz, az teg­nap nálunk volt, és Zsófi lányom megharagudott rá, mert úgy tetszett neki, mintha Esztihez suttogva szólott volna.

- No lám, tudtam, hogy ki fog valami sülni. Hány esztendős az a Scharf fiú?

- Még maga is gyerek, alig idősebb Esztimnél, noha magát 16 esztendősnek mondja.

- Azok a suhanczok a legveszedelmesebbek, mert vállalkozók. Nem vette kend észre, hogy szerelmes szemeket meresztett lányára?

- Én mit sem vettem észre, hanem Zsófi lányom sokszor mondotta nekem, hogy a zsidó fiú szerelmes Esztimbe.

- Ha a kend lánya ma vagy holnap vagy e napokban meg nem kerül, úgy hogy részletesebb vizsgálat indítása válnék szükségessé, akkor majd a maga lányát Zsófit küldje hozzám, attól talán többet fogok kisüthetni. Most mondja, a zsidó fiú sokszor eljárt-e magához?

- Eljött bíz az majd minden nap és rendesen este felé jött. Tegnap is így tett, valami nyomtatott újságból olvasott nekünk, hogy a zsidókat Orosz­országban úgy elkínoztákés őket elűzték onnét Magyarországba.

- Mit gondol kend, miért jött ő esténkint?

- Azt én nem tudom.

- Lánya Eszter mindig otthon volt ilyenkor?

- Csak ilyenkor volt otthon, különben Habos­nénál volt, hová szolgálatba adtam.

- A zsidó fiú Habosnéhoz is eljárt?

- Nem, kérem alássan, oda nem járt. Habomé nem szenvedte volna meg, hogy oda jöjjön, Habosné zsidót át nem bocsát küszöbén.

- Ki távozott el tegnapelőtt elébb, Eszter-e vagy Scharf fiú?

- A Scharf. Zsófi őt piszka fával űzte el.

- Hová ment Eszter lánya?

- A zsidó boltoshoz küldöttem sárga festékért, a szoba alját festeni.

- Hány órakar lehetett az?

- Nem volt még egészen fél hatra.

- És nem tért többé viasza? Nem kérdezőskö­dött kend utána a faluban, vajon nem látta-e valaki és ha látta, merre felé ment? A zsidó boltost kellett volna kérdeni ésmegtudni tőle, vásárolt-e nála festéket.

- Igen, vásárolt, a boltos 36 kr.-ért adott neki sárga festéket, 4 hatosból 4 krajczárt adott neki vissza.

- Kend neki egy forintos bankót adott váltatni?

- Nem, csak négy hatost.

- Úgy hogy nála több pénz nem volt? De talán Habosné, akinél szolgált, adott neki pénzt. Nem kérdezte ezt Habosnétól?

- De igen, Habomé neki semmit sem adott, még azt a kis bérét is a mit Esztimnek szánt, az én jó lányom Habosnénál hagyta, hogy tegye el számára.

- Kend hát tudakozódott mindenütt más napon, vajon nem látta-e őt senki. Ismerték-e őt sokan a faluban?

- Nincs az a gyermek a faluban, a ki Esztimet ne ismerte volna.

- Mikor jutott kendnek először eszébe, hogy lányát keresse? ­

- Elmentem volna én még pénteken, de már későn lett és Zsófi lányom mindig biztatott, azt mondta, hogy majd eljön. Így tehát csak más napon reggel, úgy mint tegnap mentem, hogy őt keressem és utána tudakozódjam.

- Mikor volt ez? Jókor reggel?

- Elég jókor, jóval az első templomba haran­gozás előtt.

- Nem találkozott-e kend senkivel az utczán, akitől kérdezhette volna, nem látta-e Esztert vagy nem hallott-e róla?

- Nem találkoztam egy lélekkel sem, már hogy eszlári emberekkel nem, hanem csak két zsidóval. Még eszembe jut, hogy midőn elmentek mellettem, az egyik olyan furcsán mosolygott, mintha gúnyolna, hogy meg vagyok ijedve lányom eltűnése miatt. A másikat könyökével meglökte és ez is rám meresztette szemeit.

- Ismeri kend a két zsidót?

- Az egyiket ismerem. Schwarz a zsidó sakter volt. A másik idegen volt. Nagy kétfelé fésült vörös szakállal és vörös hunczutkákkal. Hosszú és szűk egészen begombolt kámzsát viselt. Olyat mint a lengyel zsidók viselnek.

- Elég eddig ennyi. Majd gondom lesz a többire. Kendnek pedig azt javaslom, hogy mind arról, a mit kérdeztem s együtt beszéltünk, senkinek se szóljon, ha Esztijét még látni akarja.

Solymosiné csüggedten fejlesütve elhagyta a szolgabíró szállását.