Payday Loans

Keresés

A legújabb

Örök pörök: Solymosi Eszter PDF Nyomtatás E-mail
Tiszaeszlár, 1882.
2015. január 03. szombat, 16:45

"Manapság már megnyugszunk a tudósok döntésében, a Törvényszék ítéletében , hogy Solymosi Eszter volt az, akinek holttestét a Tisza kivetette hullámaiból ... Nem is lehetett más." [Krúdy Gyula (neves "magyar" író) "A tiszaeszlári Solymosi Eszter" 533.old.]

 

 

 

 


Solymosi Eszter vére

Megöltek egy kis libapásztort. Égre kiált a régi vád,
úgy ölték meg Solymosi Esztert, mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát Húsvét elõtt...
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt, valami vérengző vadak,
vademberek...Elfolyt a vére, mint egy párás piros patak.

Ítélt a bíró, félkegyelmû képzelõdõ a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád...a hátborzongató gyanú...
Ítélt a bíró; elmehetnek a reszkető kaftánosok;
nem ölték meg Solymosi Esztert, nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát embervérrel.
Ország-világ tudja meg, hogy gyermekijesztõ dajkamese a vér, a vád.

Ítélt a bíró s fellélegzett a zsidóság, az "üldözött",
de terjed a "mese", a "vakhit" a szegény magyar nép között.
Zengett a dal s a vérpatakból vérfolyó gyúlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyûlt belõle mérhetetlen mély és örök,
mint Jézus vére, a világot megváltó Istenemberé.
Az Ő vére a legyalázott szegény Solymosi Eszteré!

Minden kiontott ártatlan vér, minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belõle idegen trón, élõsdi bolt,
minden kiontott ártatlan vér, harctéren ontott hősi vér,
és munkában csorgott verejték, és megrabolt bér és babér,
az én vérem is, az Anyámé, a régi libapásztoré,
az Ő vére s a legyalázott szegény Solymosi Eszteré.

Égre kiáltom akkor is ha, élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön lángot vet a szűz papíros.

Beh piros vagy Solymosi Eszter kiontott vére s beh meleg...
Hajnalt festek a magyar égre és felkelő Napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk, s emléked árva hajadon.
Solymosi Eszter árva népét ébressze bátran, szabadon.

Erdélyi József 1937.

 

 

Örök pörök

Solymosi Eszter

I.
A jámbor inkvizítorok

Régóta gyanakszom saját asszociációimra. Hogy milyen rendellenességeket tapasztalok? Hát például olyasmit, ha a "zsidócsahos" szó jut véletlenül eszembe, mindíg beugrik egy "magyar" író, költő, pap, ügyvéd, stb. neve is... Aggasztó.

Igazat kell viszont adnom Eötvös Károlynak és azoknak, akik e ravasz prókátor harcát a mai napig vívják. Valóban nagy per volt ez, mely ezer éve folyik és még nincs vége! De miért? Sokadiknak hadd' feleljek erre én is. Szerintem azért, mert a gonosz hatalomnak ezer éve, de az 1883 óta eltelt 130 év alatt sem sike rült erőszak ot tenni a közgondolkodá son. Most, hogy erre újabb kisérlet törté nik, meg kell szólalnom.

Már ott tartunk, hogy egy nyálas zsidó gyerek diktálja, miről szabad gondol kodnunk; ill. mit szabad, mit tilos gondolnunk egy múlt beli eseményről, amely az egész világot felzaklatta a maga idejében és azóta is?

Nem, kedves Köves Slomo és ti többiek. Nem tartunk itt és nem is fogunk soha itt tartani! Hogy miért nem? Ím lássátok!

Dícséritek Könyves Kálmán királyun kat, aki a híres boszorkánytörvényt magalkotta:
„Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék

 


Igaz, boszorkányokat a legostobább és legaljasabb emberi fantázia alkotott a látszatokból, vagy a semmiből. Dehát a "vérgyilkosságok" esetében nem erről van szó. Ha valaki gondosan elolvassa a neves hit és talmud-tudós Huber Lipót "Vérgyilkos ságok" c. könyvét, mit lát? A "vérvádak" kiinduló pontja minden esetben egy corpus [corpus delicti], egy - egy bestiálisan megkínzott és kivéreztetett (többnyire) gyermek hulla. Terjedelmi okokból nem ismertetem a könyvben tárgyalt számos (!) esetet. [A könyv egész ben nincs felrakva az Internetre fejezetenként azonban letölthető "A vérvád történetének vázlata" c. linkeken.]

Ami az ügyek ismertetésének módját illeti, a következőket kell kiemelni. A szerző nem vitatja, hogy a középkori "jogszokásoknak" megfelelően a gyanúsítottakat általában tortúrának vetették alá. [Ezt persze mélyen elítéli az a liberális és demokratikus jelenkor, amely kínzó táborokat működtet a világ több pontján...] Szinte minden eset kapcsán hangsúlyozza a tortúra alkalmazásánál követett azt a gyakorlatot, hogy a gyanúsítottakat egymás távollétében hallgatták ki; nem adták a szájukba, mit kell mondani és csak azt a tényállást tekintették hitelesnek, amelyet egybehangzó (!) vallomások támasztottak alá.

Amikor ezt a részt írtam meditáltam azon, hogy Huber Lipót könyvéből néhány passzust ideiktatok. A terjedelem miatt mondtam le erről. Közben véletlenül rábukkantam egy linkre, amely a "történelmi vérgyilkosságok" felsorolását és rövid ismertetését tartalmazza [ahogy látom, jobbára a Könyv adatai alapján]. Ennek kapcsán kell szóbahoznom a "bűncselekményi latencia" problémáját, vagyis azt a kérdést: hogyan viszonylik a felfedezett bűncselekmények száma az elkövetett büncselekmé nyek számához? Persze ha ez a bűncselekmény-fajta tabu, akkor tabukérdés a látencia emlegetése is. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a Könyvben, ill. a fenti linken emlegetett esetek többsége "műhibára" utal, azaz olyan holttestek kerültek elő, amelyek "gondos" elkövetést feltételezve elrejthetők [eláshatók] lettek volna.

Valahogy így történhetett ez a tiszaeszlári vizsgálat idején is. Még tán az is megeshetett, hogy Bary József vizsgálóbíró egyik másik makacskodó gyanúsítottat visszaadta Vay György, vagy Recsky András csendbiztosnak, "alaposabb" faggatás végett. A kérdés az, hogy Vay György, ill. pandúr társainak fantáziájában megszületett tényállásrészletek kerültek e a nyomozati jegyzőkönyvekbe, vagy az amit a gyanúsítottak vallottak? Ezt a kérdést itt talán hagyjuk is nyitva egy kis jogi kitérő kedvéért.

A büntető eljárás célja egy feltételezett bűntett bizonyítékainak felkutatása és biztosítása a későbbi ítélkező számára. A bizonyítékok között a törvények sohasem állítottak fel rangsort. Mégis a (feltételezett) elkövető beismerésének minden korban kiemelt fontosságot tulajdonítottak, a "bizonyítékok királynőjének" tekintették, azon feltételezés alapján, hogy a cselekményről az tudhat a legtöbbet, aki elkövette. Ha tettes hiányában bűnbakot állitottak, ezt valóban be kellett tanítani annak elmondására, mit "követett" el. Ez az u.n. "koncepciós" per, amelyről az átlag olvasó is tud annyit, hogy bővebb ismertetése itt szükséges lenne.

Csakhogy!

A "modern" (plusz liberális, plusz demokratikus) eljárási jogok és joggyakorlat - köztük a mienk is - is azon a vélelmen alapulnak, hogy az igazságot a nyomozati vallomás tartalmazza és attól a tanú, ill. a gyanúsított a tárgyaláson már nem térhetnek el. Az ilyen kísérleteket a bíróság visszaveri és a hamis tanúzás, ill. a hamis vádolás következménye ivel fenye geti a vallomástevőt. Mindenekfölött pedig a nyomozati vallomást fogadja el valónak a tárgyalási vallomással szemben. [Ezt mindenki megtapasztalhatja, aki találom ra néhány büntető tárgyalásra beül.]

Nos a tiszaeszlári vérvádperben mindez másképp történt. A gyanúsítottaknak és a tanúknak megengedték, hogy nyomozati vallomásaikat visszavonják és annak indokolásaképp a hatósági embereket kényszervallatással vádolják, következmények nélkül.

Hogy honnan veszem ezt? Hát többek között a "Tisza Eszlár Napi Értesítőből", amelyben a törvényszékitárgyalás teljes anyaga bennefoglaltatik. A vádat Seyffert Ede főügyész helyettes "képviselte". Ennek kereté ben megállapította, hogy a vádhatá rozatból kitünően "a vádlottak ellen vallás-szertartási gyilkosság gyanúja forog fenn" ámde "kérdem, mi volt eme bűntett indoka, rugója?" Ennél hülyébb kérdést magyar közvádló még nem tett fel. Az is páratlan, hogy a vád a vizsgálóbíró Bary József tevékenységének lejáratásával foglalkozzon. Ilyeneket mondott Baryról "Lázas tevékenységgel folytatta az előnyomozást ... Látjuk jönni menni; kutat a tiszaeszlári zsinagógában s a házakben; meg bolygatja a halottak sírjait; vérnyomokat, hullát keres a közelben, s a távolabbi vidékeken; nyomoz a föld felett s a föld alatt, vizben és szárazon ámde sehol nyoma az élő, vagy halott Solymosi Eszternek..." A törvényszéki tanács elnöke Kornis Ferenc a másnapi tárgyalást a következőkkel nyitja. "Arra nézve, hogy az előterjesztett vádnál leginkább a mentő okok használtatnak, melyek főleg a védelemhez tartoznak, semmi megjegyzésem nincs. Helyre tette a vizsgálóbíróval kapcsolatos ügyészi piszkoskodást is. "Vissza kell utasítanom azt, mintha a Törvényszék kiküldött vizsgálóbírója lázas tevékenységgel a föld felett és a föld alatt kutatva a holtak nyugalmát felkavaró módon működött volna. Nem ezt tette, hanem tette kötelességét." Szóval nem valami jól jól indult a dolog...

A vége se' volt különb. Seyffert úr befejező vádbeszéde így hangzott. "A mult junius hó 19-ik napján gyültünk itt egybe a végből, hogy a nyilvánosság előtt leemeljük és eltávolitsuk a rejtély ama sűrű fátyolát, amely ... Solymosi Eszter eltünését takarta  ... 'Nemzeti igazságszolgáltatásunk' nevében tiltakozom itt minden törekvés ellen, amelynek célja netalán az lenne, hogy az igazságszolgáltatás magasztos körébe a babona becsempésztessék és ott helyt foglalhasson." A végtelenül hosszú beszédnek még egy, a sakter szakmába vágó, érvelésére térek ki. Scharf Móric tanú vallomását, a szakértőkre apellálva, az alábbiakkal hiteleteleníti az ügyész. "(Scharf Móric) vallomása szerint a késmetszés a torkon mély volt, a vér mégsem szökellt ki, hanem csendesen folyt le, ami a szakértő orvosok kimondása szerint lehetetlen." [Ez a "rejtély" köszön vissza a "Tánczos gyilkosság" ügyében is! adva egy kivérzett (véreztetett) gyermekhulla és nincs vérnyom, még kevésbé vér. De erről lentebb.] Az épületes vádbeszéd a következőkkel zárul: "Én a vádlottakat bünteleneknek tartom s inítványozom, hogy a vád és következményei alól felmentessenek."

A sakter per idején Kozma Sándor volt az országos főügyész. Szolgálati úton ő dirigálta Seyffert Ede főügyészt. Kozma Sándor a magyar nemzet tuda tában a megalkuvás szinonímájává vált. Száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Györgyi Kálmán személyében, méltó köve tője támadjon. Az ő ötletére került ki Kozma csontváza a szek rényből és vált az ügyészség mintaképévé. "1871. június 10-én hozták létre az igazságügy miniszter felügyelete alatt az államü gyészséget. 1991 óta ünneplik az ügyészek ezt a 'születésnapot'. 1992 óta - Györgyi Kálmán legfőbb ügyész kezdeményezésére ezen a napon adják át az ügyészi szervezet legmagasabb szakmai elismerését, a Kozma Sándor-díjat. A díj alapítása tisztelgés az első koronaügyész, Kozma Sándor emléke előtt, akinek elévülhetetlen érdemei voltak az ügyészség működésének kialakításában, s aki negyedszázados munkásságával (1872-1896 között) megbecsülést és rangot szerzett a szervezetnek." Ma körülbelül annyi becsülete van az ügyészségnek, amennyit ez a két úr szerzett neki. [Györgyi Kálmán hirdette meg az olajügyek dandárjában a bűnözéssel való "együttélés" doktrináját...]

Szalay Károly magánvádló Solymosiné sértetti képviselője megpróbált a korábbi vallás-szertartási gyilkosságok adatainak felemlegetésével érvelni. [Emlitett néhány esetet a Huber féle könyvből is.] Kornis azonban, akinek a gerince ekkorára jócskán meglágyult, leintette "Az ügyvéd úr nagyon eltért az ügytől; szavai részint vallásfelekezeti gyülöletet involválnak, részint pedig rituális gyilkosságokat akarnak bizonyítani. Én ugy az előbbit, mint az utóbbit tovább meg nem engedhetem." [Megjegyzem, Kornis teljesen passzív magatartást tanúsított a legpimaszabb ügyvédi kiszólásokkal szemben is.] Az ílymódon eltérített vádbeszéd mégis egy patetikus csattanóval zárult. "Ha az lenne ismét a jelszó 'Jézus' akkor, valamint dicső elődeink megharczoltak az oszmán oroszlánnal is, ugy megküzdenének a törpe utódok a zsidó sakállal." Hát ez nem jött össze, mert az utódok a törpe méretet sem érik el...

De tényleg, hova lett Solymosi Eszter? Eszter, aki déltájban Kohlmayer József boltjába indult festékért 7 krajcár ellátmánnyal; aki odamenet és visszajövet is találkozott nővé rével Zsófival, aki szemével követte az Ófalu végén álló malmon túlig. Látták mások is, utoljára a Tisza töltésen, az eszlári zsinagóga magasságában; ahol elveszett a nyoma... 

Aztán Scharf József egyházfi ötéves kisfia a Samuka játék közben gyermek társai előtt kikotyogta
"Atyus hívta be a lányt - megmosta, bent a templomban, majd a metsző bácsi megvágta."

Adva van tehát a tény: egy tizennégyéves nagylány nyomtalanul eltünt, felszívódott. Bármilyen furcsa is, ennek a ténynek egyetlen reális magyarázatát Samuka szolgáltatta. Az összes zsidó és ügyvédi magyarázat ennél nagyságrendekkel valószínütlenebb volt. Ehhez ugyanis kell egy Tisza folyó (vagy kút, vagy budi), meg egy hülye gyerek, aki véletlenül beleesik,- vagy egy tizennégy éves életunt leányzó, aki szándékosan beleugrik, hogy így veszejtse el magát. Gondolom, az ügyész úr ilyesféle "fátylakat" emlegetett. Csakhogy egyetlen ilyen fátylat nem tudott fellebbenteni senki.

Itt ismét közbe kell vetni valamit. A per ideje alatt Nyíregyházán egy "logisztikai bázis" működött, amely a zsidó hadmüveleket irányította. [Sajtóhadjárat, hamistanúk felkutatása - betanítása, tanúk, hivatalnokok megvesztegetése, megfélemlítés, ötletgyártás, stb.]

Nos vélhetőleg ez az agyközpont agyalta ki és szervezte meg a "megtaláltuk Solymosi Esztert" akciót. Ezzela témával kissé részletesebben foglalkozom, mert a "nemzeti igazságszolgáltatás" jellemzésére az ezzel kapcsolatos események alkalmasak leginkább. 

Ehhez elő kell szednem Eötvös Károly "A nagy per" c. könyvét, mert az ügyben hozott bírósági ítéletek szövege ebben olvasható.

A Nyíregyházi Törvényszék Bf. 2844/1883 sz. ítéletével "természetesen" felmentette a vádlot takat. Az ügyész ebben "természetesen" megnyu godott...

Az ítéletben a hullaúsztatási akció eredménye a következőképp van leírva. "1882. junius 18-án .. Oláh György ... a csonka Füzes szélén ... egy fennakadt hullát fedezett fel." A zsidók fellélegzettek, halleluja, előkerült Solymosi Eszter! Baj egyse. A női hullát vizsgálták a (helybeli) törvényszéki orvosok, a zsidópénzen fogadott "egyetemi tanárok" és végül az Országos Közegészségügyi Tanács.

Utólag és véletlenül bukkantam rá a nyiregyházi törvényszéki orvosszakértők által készített boncjegyzőkönyv és vélemény hiteles és teljes szövegére. Ebből látom, hogy az "egyetemi tanárok" utólag egyszerüen felülírták a boncjegyzőkönyv megállapításait, az Országos Közegészségügyi Tanács pedig "átköltötte" az előző két véleményt. Az ügyben eljárt bíróságok pedig - alapvető kötelezettségeikkel ellentétesen - nem indokolták érdemben, mit miért fogadtak, ill. vetettek el a szakértői megállapításokból. 

Csak így írhatta Krúdy Gyula amit írt [lásd a mottót]. E finom úrnak hálás is a liberál kommunista kapitalista utókor. Méltán, hisz
"1919-ben tollával a forradalom szolgálatába állt. És úri gőggel vállalta tovább is ezt a kiállását. Amikor az ellenforradalom idején oly sok író mentegetődzött, igazolni igyekezett magát, Krúdy elhúzódott a hatalmon levőktől. Kegyvesztetté is vált. Most már újra nyomorgott. Néha kiadója is alig akadt. Élete végső éveiben megesett, hogy a villanyt és a gázt is kikapcsolták lakásából. De ő nem kért kegyeket. Írta műveit. Remekműve, A tiszaeszlári Solymosi Eszter férfiasan bátor kiállás volt a faji előítéletek őrülete ellen." Az író urat nem zavarták a patkányforradalom tömeggyilkosságai. Maradt ki volt: libe rális eszmeiséggel eltelt magyargyűlölő gőgös "magyar úr". Az ügy sajnálatos tanulsága, hogy krudygyulák nélkül nem volna lehetséges a tényeket meghamisítani és a torzult nemzettudatra apellálva tabukat állítani a kritikus gondolkodás útjába, a vérgyilkosságok ügyében sem.

A hullán talált ruházatot az orvosszakértőkön kivül megvizsgálta az országos műve gyész is. Mi sült ki mindezekből? Az olvasó nem fog rájönni, ezért megírom. Solymosi Eszter 1882. április elsején tünt el. Ha valóban a Tiszába veszett, hullájának és ruházatá nak több mint két és fél hónapig (kb. 78 napig) kellett együtt (!) ázniuk a vizben. A ruházat ról kiderült, hogy Eszteréi. Viszont az országos művegyész azt állapította meg, hogy a rajta keletkezett foltok "egy előre ment rothadásban levő hulláról származnak" azaz a ruha és a gazdája nem a Tiszában úsztak, hanem a földben feküdtek jóideig. Viszont az úszó test nagy valószínűséggel egy tüdőbajban (is) szenvedö tizennyolc - húszéves zsidó nőé volt, aki a feltalálása előtt egy - két héttel halt meg. Hogy kerül tek rá Eszter Eszter ruhái? Jó kérdés...

A Nyíregyházi Törvényszék az Országos Közegészségügyi Tanács véleményével foglal kozott részletesebben és nem akadt fent e rangos testület dodonai megállapításain és orvosi kérdésekben tanúsított "járatlanságán". A rangos testület szerint ugyanis nem volt megállapítható, hogy "... a halált vérszegénység, vagy más testi baj, vagy fulladás okozta volna, ... a halál beálltának ideje nem megállapítható ..."  viszont "... Nem valószinű, hogy a hulla 14 napnál tovább lett volna a vízben." A Törvényszék a 78 és a 14 nap tekintetében nem foglalt állást. Nem tisztázta, hogy a "vérszegény" hulla és a "kivéreztetett" hulla között van e különbség és e különbség az orvosok tolvajnyelvén hogy lett volna leírható? Summa summárum a Törvényszék is amondó lett, "... figyelemmel arra is, hogy a hulla Solymosi Eszter 'kétségtelen' ruháiban találtatott, 'meg engedhetővé teszi', hogy a kérdéses hulla Solymosi Eszteré." Akkor pedig minden rendben, mert a zsidónőnek sok baja volt, de a nyaka speciel nem volt elvágva. [Kb. ezen a szakmai és erkölcsi szinvonalon folyik a bíráskodás napjainban is...] Ez az "indokolás viccesnek tünt és csak később derült ki, hogy a felsőbb bíróságok még viccesebben fogták fel az ügyet.

A magánvádló fellebbezése folytán az ügy a Budapesti Királyi Ítélőtábla elé került, amely 1883 december 22-én kihirdetett 40881 B. 1883 az. ítéletében a következő bölcsességeket sütötte ki. "... A vádbeli cselekmény vérnyomok nélkül nem volt elkövethető ... Eme ruhák a vádbeli cselekmény ellenkezőjét bizonyítják: mert nincs rajtuk vérnyom..." De ez még mind semmi! A "homéri kacaj" kiváltására igazándiból a következő logikai bukfenc alkalmas. "... Ha a hulla nem Solymosi Eszteré, az még aziránt sem szolgáltat bizonyítékot, hogy Solymosi Eszter valóban meghalt ... Minthogy a tisza dadai csonka füzesben talált nőhulla a vádbeli cselekménnyel határozottan össze nem hozható, ezeknél fogva tehát nem állapítható az meg, hogy Solymosi Eszter személye ellen a kérdéses napon és helyen a vádbeli cselekmény elkövettetett." Ergo, az elsőfoku ítélet helyben hagyatott, mint a vöcsök! Azaz Solymosi Eszter - pucéran - akár még élhetett volna, az Ítélőtábla felől...

Következett hát a harmadik stáció, a Magyar Királyi Kúria 1442 B. 1884 sz. ítélete. Gondolom nem leszek poéngyilkos, ha előre ideírom: a Kúria is helybenhagyta az előző két ítéletet. 

A nyulfarknyi kúriai ítéletnek azonban van egy passzusa, amely teljes egészében ide kivánkozik.
"... Ami a vádbeli hullacsempészet kérdését illeti, a Tiszából kifogott 'kérdéses hullán' kétségtelenül Solymosi Eszter ruhái találtatván, azonkívül a hulla kézcsuklóján egy kendőben papirba takart és 'szorosan odakötött' festék is felfedez tetvén : mindezek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy ezek 'idegenek által' azon czélzattal voltak a hullára adva, illetőleg kötve, hogy a gyilkossággal foglalkozó hivatalos közegek a hulla iránt tévedésbe ejtessenek."

Ez nem kevesebbet jelent, minthogy a Kúria a hullacsempészés tényét megállapította! A nagy komcsi író Krúdy tehát pofátlanul hazudott. Megjegyzendő, a hullaúsztatók közül egyedül Matej Ignácz volt az, aki következetesen kitartott a zsidókat terhelő vallomása mellett. A Kúria mégis kimellőzte vallomását, mert az ellentmondásban volt a többi hullaúsztatók és a ruha átadók vallomásaival, akik eleinte beismertek, majd tagadtak.

Hogy miért volt ez az egész eljárás ennyire rendhagyó? Ez is jó kérdés. Más ügyekben a nyomok, ideértve a hullákat is, "beszélnek". Itt nemhogy nem beszélnek, de - sőt "kérdez nek" [lásd a csonkafüzesi "kérdéses hullát"].

Ha egy büntető eljárás történetesen nem zsidók ellen folyik, azaz nem "vérvádas" ügy, a hatóságok a következők szerint járnak el.

Komoly gondot fordítanak annak a megállapítása is, hogy bűncselekmény történt e egyáltalán. Ősi jogszemlélet: ha nincs hulla, nincs bűncselekmény sem. Ha tehát a sokszorosan átkozott és gyalázott Vay György és Recsky András csendbiztosok, de maga Bary József vizsgálóbíró is, az inkvizitórius nyomozás klasszikus szabályait követték volna, először, másodszor és harmadszor is a hulla hollétét kellett volna kiszorítaniuk a gyanúsítottakból. Nem tették, azaz nem alkalmaztak "szakszerü nyomást" a gyanúsítottakra. Eszterke holtteste ezért (!) nem került elő.

Ruházata viszont igen; olyan szennyeződéssel, amelyet egy hosszú ideig földben rothadó és nem úszó hullától eredhet csupán. Ha "igazi" kényszervallatás történik, a holttestet előadták volna azok, akik Esztert ruhástól elásták, majd kiásták és ruházatát egy halott kéjnő testére húzták, húzatták.

Bátran kimondhatjuk tehát: a vizsgálat sikertelenségét nem a kényszervallatás, hanem éppen annak hiánya okozta!

A törvény igaz szolgái általában arra törekszenek, hogy az egyelőre ismeretlen tettes egy elhuzódó eljárás végéig ne maradjon "idegen", mint ebben a szerencsétlen ügyben. A történeti tényállás megállapítása során a bizonyítékok önmagukban a legritkább esetben adnak összefüggő képet  az áldozatról, a tettesről és a cselekményről. Ha pedig nincs holttest, az eredményes bizonyítás szinte lehetetlen. A tárgyi bizonyíték, ill. a személyi bizonyíték (vallomás) csupán foltok egy puzzle játékban. A kép kiegészítése a vizsgálóra, a vádolóra és a bíróra váró feladat. Erre szolgál az emberi gondolkodás, amely a bizonyí tékokat egyenként és összességükben értékeli (mérlegeli) és az így megállapítható tény ekből további tényeket az induktív és a deduktív következtetés módszereit alkalmazva állapít meg. Ez az u.n. közvetett bizonyítás, amely a bűnesetek döntő többségénél az eredményes  bizonyítás egyedül lehetséges módszere.

Milyen bizonyított tények lettek volna beilleszthetők a "vallás szertartási gyilkosság" tényállásába?

  1. A leányka "véletlenül" a húsvéti ünnepek magasságában tünt el. A bizonyított "vallás szertartási gyilkosságok" többnyire ilyenkor követtettek, követtetnek el. Következzék most egy idézet a MAZSHISZ honlapjáról. "Az egyiptomi kivonulást megelőzően említi a Biblia Peszách ünnepét. A héber szó elkerülést jelent. A tízedik csapás az egyiptomi elsőszülöttek halála volt. Niszán hó 14-én minden héber családnak le kellett vágnia egy bárányt és elfogyasztania. Vérével megjelölték a két ajtófélfát és a felső küszöböt. S legyen a vér nektek jelül a házakon, ahol vagytok, s midőn látom a vért, elkerüllek (ufászáchti) benneteket, hogy ne legyen rajtatok a pusztító csapása, midőn sújtom Egyiptom országát (Mózes II.12:13.). A pusztító szellem (máschit) a vér láttán elinal. A vörös szín bajelhárító."

    Az idézet azt bizonyítja, hogy a vér rituális célokra történő felhasználása a zsidó hit része és a zsidó vallás élő gyakorlata. Néha persze többről, másról van szó. "A vérvád elneve zés a történelem során szokásos elnevezése a zsidók ellen emelt azon vádnak, hogy keresztény gyermekeket meggyilkolnak és rituális célokra, különösen a húsvéti (pészah) kovász talan kenyér (mácah vagy macesz) sütésére felhasználják." Szalay Károly magánvádlót tehát nem kellett volna letorkolni, mert legszorosabban a tárgyhoz akart szólni, amikor a történelmi vérgyilkosságok eseteit kezdte felsorolni.

  2. A tiszaeszlári zsinagóga "véletlenül" rendkivüli idegenforgalmat bonyolított, mert a Húsvétot állitólag sakterválasztással kötötték egybe.

  3. A lánykát "véletlenül" a zsinagóga közvetlen közelében látták utoljára.

  4. Nyomtalan eltűnése mással nem volt magyarázható, minthogy eltüntették.

  5. Az eltüntetés tényét igazolta az a további tény, hogy a lányka hulláját utóbb előkerítették és a rajta rothadó ruhát "idegenek" egy idegen hullára adták, amelyet gúzzsal tutaj alá kötve a "véletlen felfedezés" helyére úsztattak.

A vérgyilkosságok az emberiség tudatából ki nem gyomlálhatók, legyen szó keresztények ről, muszlimokról, vagy akár vallástalanokról. A per nem ezer, hanem többezer év óta folyik. És tényleg nincs vége. Nem is lehet mindaddig, amíg a bírói ítéletekből akkora lólábak lógnak ki, mint a tiszaeszlári ügyből. Nem is lehet vége, ha a Rém újra meg újra felbukkan és Húsvét előtt el - elragad egy - egy "síró galambocskát", ahogy ez a kis Zsófival történt a közelmult ban.

Ez újabb eset tanulságai vissza vetülnek Solymosi Eszter ügyére is. E cikk második része a "Tánczos ügyről" szól majd.

2012. 04. 09

Sz. Gy.

 

http://szeszak.hu/Comment/Kommentarok/Solymosi%20Eszter/Solymosi%20Eszter.htm

 

LAST_UPDATED2