Kimutatta a foga fehérét:

örül a Saul fiának

Sohasem tartoztam azok közé, akik nagyra értékelték volna Jeszenszky Gézát, de minapi kijelentései után már nem várok tőle semmit. Mármint semmi jót és igazat. Döbbenetes, hogy valaki, aki eredendően történész, annyira süket és vak legyen, mint ő.

Rónai Egon vendégeként az ATV-nek elmondta, hogy a magyarországi zsidóság egészébenasszimilálódott a magyarsághoz, éspedig annyira, hogy „ennél őszintébb” asszimilációtörténet nincs is.

Jeszenszky Géza eredendően történész. Nos, ajánlanék neki egy szakművet, amely a Magyar Történelmi Társulat Könyvei sorozatban jelent meg 1938-ban (egyébként nemrég újra megjelent). Szerzője Farkas Gyula irodalomtörténész, címe: „Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914”. Csak egy mondatot idézek belőle:

„Olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul.”

Sokszor, sok helyen idéztem már e sorokat, de a jelek szerint mégsem elégszer. Farkas Gyula fején találta a szöget. Egyes hazai zsidókra igaz lehet, hogy valóban őszintén asszimilálódtak hozzánk, de a többségükre nem. Rájuk a disszimiláció érvényes. Ha most nem is részletezem okait, de ettől ez még tény.

Ám Jeszenszky nem érte be ennyivel. Hozzátette, hogy a második világháborúban elűzött, deportált hazai zsidók mind egy szálig éppen olyan magyar emberek voltak, mint bárki más hazánkban. Különösen is a határainkon kívüli zsidók, hiszen ők „a magyar ügy első számú támogatói” voltak.

Nos, itt megint csak az érvényes, amit Farkas Gyula írt. Egyesekre ez igaz lehetett, de a többségre nem. Fiala Ferenc újságíró-szerkesztő egyik művében (Erdélyi levelek, 1940, Levél egy magyarországi zsidóhoz című fejezet) olvassuk:

Az Önök fajtestvérei úgy dominóztak a bevonulás első óráiban a szatmári kávéházban, mintha misem történt volna, s mikor a magyar tisztekkel megjelentünk az étteremben, Önök még a kalapjukat sem mozdították meg a fejükön. Valami csodálatos, irigylésre méltó közönnyel kártyázgattak az áporodott szagú helyiségben, s látszott Önökön, hogy olyan mindegy Önök számára, hogy román, vagy magyar tisztek csizmája kopog-e a szatmári utcákon. Megdöbbentünk, mikor megtudtuk, hogy húsz esztendő alatt ötszörösére emelkedett Dés zsidósága, míg ugyanakkor a magyarság aránya mit sem változott. A maroshévízi nagyvendéglőben éppen olyan bevándorolt zsidó méri az italt és az ételt, mint akár Csíkszeredán, vagy a kolozsvári New York kávéház tükrös termeiben. Nem tudom, tudják-e Önök ott fenn Pesten, – bizonyára jobban tudják, mint mi –, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt teljesen ennek a zsidóságnak a kezébe került az erdélyi sajtó, a könyvkiadás is és számtalan eset bizonyítja, hogy a román vasgárda-kormány megalakulásáig ez a sajtó mindig a leghűségesebb kiszolgálója volt a bukaresti jövevényeknek.”

Hangsúlyozom persze, nyilván akadtak a két világháború között elszakított területeinken olyan zsidók, akik együtt éreztek a magyarsággal – ámde elenyészően kevesen. Sőt az is igaz, hogy Trianon előtt is éltek azokon ilyenek, de akkor sem többen. Például Dreschler Miksa temesvári főrabbi emlékiratában (1910) olvassuk:

„Ti magyarok vagytok a legősibb nemzet, minden ma élő nemzet közül. Ezt mi, zsidók, nagyon jól tudjuk. Még a kivonulás előtt, Egyiptomban, már ott is megjelentek lovasaitok, és tudtuk rólatok, hogy már ősidők óta léteztek. Amikor a XIX. század végén, a kikegyezés után, a kultúrpolitikai terrort már nem lehetett fenntartani tovább, a tudományos kutatásban újra felbukkant a szkíta-hun irányzat, osztrák ügynökök kerestek meg, komoly összeget ajánlottak, hogy a dolog ne derüljön ki. És mi meg is tettük a megfelelő lépéseket.”

Ám ezek csak szórványos esetek voltak. Jeszenszky viszont felelőtlenül általánosít. És nem érti a magyarokat, miért nem ismerik el ezt az asszimilációs sikertörténetet. Mintha nem is egy történészt hallanánk.

Ezek után persze már nem meglepő, amit a Saul fiáról mondott. Örül neki, mert ez mindannyiunkról szól, magyarokról és zsidókról. Nem érti, miért nem tetszik sokaknak. Tegnap megfeleltünk erre, nem ismételjük meg.

Egy haszna azonban mégiscsak volt a vele való beszélgetésnek. Kiderült – ha ugyan eddig nem –, hol is áll most Jeszenszky urasága, és főleg, mennyit romlott szellemi állapota a korábbiakhoz képest.

*

„Aki nem válik magyarrá,

annak ebben az országban semmi keresnivalója”

2016. január 27.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Tegnap idéztem Jeszenszky Gézát, aki történészi mivoltát meghazudtolva a hazai zsidóság egészének asszimilációjáról hozsannázott. Nos, aki ismeri Jeszenszky politikai karrierjét, tudja, hogy az egykori kormánypárt, az MDF, amelyhez ő is tartozott, gyakran emlegette elismeréssel a kisgazda Varga Béla atyát, a néhai nemzetgyűlési képviselőt. Kár azonban, hogy Jeszenszky sem ismerte eléggé álláspontját e kérdésben.

Nem térek ki ezúttal Varga Béla pályafutásának értékelésére. Csupán három mondatot idézek tőle. Íme:

„A zsidókérdést mi tisztán keresztény és magyar szemmel néztük. Aki magyarrá válik ebben az országban, az nekünk édestestvérünk. De aki nem válik magyarrá, annak ebben az országban semmi keresnivalója.”

Ezeket Varga 1943. május 27-én mondta a kisgazdák értelmiségi tagozata megalakuló gyűlésén, s a másnapi Magyar Nemzet le is közölte. Egyértelmű fogalmazás. Vagyis igenis magyarrá lehet válni. De ez elképzelhetetlen a magyar lelkiség szerves részét képező kereszténység őszinte akaratból, valódi megtérési szándékból történő felvétele nélkül. Ezt megtette például egy Sík Sándor, még akkor is, ha bizonyos fajvédő körök kisajátítják őt maguknak azzal, hogy folyton zsidóként emlegetik.

De messze nem volt egyedül álláspontjával Varga Béla. Egyik paptársa, a jezsuita Varga László is hallatta szavát e tárgyban. A Magyar Kultúra 1938. május 5-i számában megjelent írásában (A nagy per. Magyarok és zsidók) többek között ezeket írta:

„A magyar zsidókérdés az ország mai súlyos helyzetében különösen kínos jelenség a nemzet életében. Hogy ennyire elmérgesedett, azért természetesen nemcsak a zsidók felelősek. Akárhogyan is szépítgetjük és magyarázzuk a tényeket, kétségtelen marad, hogy könnyelműek voltunk, mikor olyan nagy tömegben fogadtuk be a keleti jövevényeket, és ugyanakkor elnéztük, hogy saját kenyértelen népünk kivándorlásából sokan busás hasznot hajtó üzletágat teremtsenek. Ezt a szörnyű tévedést aligha sikerül majd jóvátenni és kár is lenne siránkozással tölteni az időt. Kétségtelennek látszik, hogy végső szükség esetén nagyon súlyos természetű politikai műtét is megengedhető, de mindig csak a szükségesnek megfelelő mértékben. Egy népnek joga és kötelessége először a maga gyermekeinek kenyerét biztosítani azokkal szemben is, akiket mint későbbi jövevényeket befogadott. Ez nem egyéb, mint a jogos önszeretet és szociális igazságosság parancsának érvényesítése. Joga van továbbá eltávolítani mindazokat, akik törvénytelen módon telepedtek le az országban. A zsidókérdés megoldását illetőleg két teljesen kezdetleges és keresztül nem vihető elgondolást mindenképpen vissza kell utasítani. Egyesek ugyanis úgy akarják a kérdést elintézni, hogy a zsidókat egyszerűen kizárják az országból, mások viszont a teljes beolvadást sürgetik. Mindkét út több szempontból egészen járhatatlan. A német törvény taglalását e helyen most mellőzzük. Minden népnek a maga sajátos viszonyait tekintetbe véve kell az összhangot megteremtenie. Ez a százrétű probléma azonban nagy igazságszeretettől áthatott, nem közönséges politikai tehetségeket kíván mind az előkészítésben, mind pedig a végrehajtásban. Lényegesen könnyebb volna a helyzet, ha a zsidóság maga is hajlandó volna saját álláspontját felülvizsgálni, súlyos eltévelyedéseit belátni, amire legjobbjai oly sokszor hasztalanul intették. Ez a nép a maga igazi prófétáit folyton üldözte és megkövezte, de hamis csillagok után könnyelműen vetette magát. Minden azon fordul meg, vajon ezekben a nehéz időkben találtaknak-e még nagy vezérei Izraelnek? A nagy rendezés tehát csak akkor remélhető, ha a perben álló két fél mindegyike hajlandó a peranyagot tiszta elvek alapján végiggondolni, mert bíráskodni csak annak van joga a másik fölött, aki teljesen feddhetetlen. A zsidókérdés pedig mindaddig nyílt kérdés és nyílt seb marad, amíg emberi létünk örök törvényeihez a mindent parancsoló közvélemény vissza nem tér.”

Szintén egyértelmű fogalmazás. „Minden azon fordul meg, vajon ezekben a nehéz időkben találtaknak-e még nagy vezérei Izraelnek?” – tette fel a bizony ma is kínos kérdést a jezsuita atya. Kínos, mert ugyebár borítékolhatjuk is mindjárt a nemleges feleletet. Akkor viszont miről beszélünk? 

Visszatérve azonban Jeszenszky asszimilációs mesemondására, van benne azonban egy hatalmas ellentmondás. Ha ugyanis a hazai zsidóság egészében magyarrá vált, akkor mégis miért vannak ma is sajátosan zsidó ejtőernyős szervezetei? Akkor miért van Mazsihisz, EMIH, ATV, sőt akkor miért beszélünk egyáltalán zsidóságról?