Összességében talán az egykori „száguldó riporter” sem utazott annyit, mint Várhelyi doktornő, aki a megtett kilométerek száma szerint a Holdra is eljuthatott volna, hiszen 1970-től 1983-ig ingázott Marosvásárhely és Segesvár között.
Naponta 108 kilométert tett meg primitív autóbuszokkal, rossz utakon, ami összesítve mintegy 300 ezer kilométert tesz ki. Később tizenötször ment rokoni látogatásra Stocholmba, legtöbbször nem légi úton, hanem kerekeken gördülő járművön, olykor 32 órát is utazva. Ezzel ráduplázott addigi rekordjára
Milyen volt Etelka doktornő sorsa – én is csak Etelkát írok, ahogy kis pácienseivel, még a tegezést is elvárva neveztette magát –, hogy ennyit kellett utaznia? Bizony még a gyerekkorát sem tölthette egy helyben, hiszen édesapja, Nagy Károly vízimolnárként – munkalehetőséget és megfelelő bérezést keresve – a Nyárád és a Küküllő vízimalmai között egyik helyről a másikra vándorolt. A szükség hajtotta, mert felesége kilenc gyermekkel ajándékozta meg, köztük 1930-ban a nyolcadikkal, a szóban forgó Etelkával. Egyéves volt a kislány, amikor Makfalvára költöztek. A nagyobb testvérek szerre kiröppentek a családi fészekből, csak a három legkisebb lány maradt otthon. A legnagyobb 1938-ban 17 évesen Kolozsvárra ment egy textilgyárba dolgozni. Etelka és Bözsi nénje egy évben kezdte a tanulást, hogy ketten egy könyvből tanulhassanak, mert kettőre nem futotta. Aztán 1942-ben az éppen munkanélküli apa úgy elment Magyarországra munkát keresni, hogy többet haza sem jött, és hírt sem adott magáról. Az édesanya nevelte a két lányát nagy szeretettel, de nagy nélkülözések közepette. Egyedüli vigasza volt, hogy a tanító bácsi sokszor példaképnek állította az osztatlan osztályban tanuló gyermekek elé a „kis Szöszit”. A negyedik osztály elvégzése után azonban hiába biztatta továbbtanulásra a gyereket, mert az édesanyjának annyi pénze sem volt, hogy a Marosvásárhelyre való utazás költségeit fedezze. Pedig Etelka ekkor már minden Makfalván található könyvet elolvasott, ami aztán gazdag fantáziavilág kialakulásához és a tárgyi ismeretek felhalmozásához vezetett. Szerencsére 1942-ben a Sepsiszentgyörgyön élő Ica nővére magához vette. Nemcsak a városi, hanem az iskolai életbe is hamar beilleszkedett, ami annál is könnyebben ment, mert – főleg a matematika és az irodalom terén – nemsokára kitűnt különleges értelmi képessége. A gyengébb tanulóknak matekórákat tartott, nyáron a Stănescu patikában vagy a Köntés kertészetben dolgozott. Érettségi után a bukaresti egyetem vegyészmérnöki karára felvételizett magabiztosan, de gyatra román nyelvismerete miatt nem kapott átmenőjegyet. Mivel a felvételi már mindenütt lejárt, Uzonba ment segédtanítóként matematikát tanítani. Eközben alakult ki életében és viselkedésében egy sajátos lelkivilág, melyben fontos volt a gyengébbek támogatása, az emberi magatartás, kötelességtudás, szorgalom és munkabírás, a család életének szigorú rendje, és a folytonos eszményképek keresése irodalmi ismeretek alapján. Ekkor döntötte el, hogy az orvosi pályát választja hivatásul.
1950-ben igen jó eredménnyel felvételizett az akkor tiszta magyar nyelvű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Felsőoktatású Intézetbe, ahol aztán kiváló tanulmányi eredményeiért köztársasági ösztöndíjat is kapott. Minden adottsága megvolt, hogy nagy pályát fusson be: „egészséges származás”, évfolyamelső tanuló, s mégis, amikor mintegy másfél évtized múltán, nehéz vizsgák eredményes letétele után valahogy visszavergődött Marosvásárhelyre, a megváltozott viszonyok között már nem jutott neki gyermekorvosi állás, nemhogy a kórházban, hanem még városi körzetben sem.
Egy éltanulóknak kijáró üdülésen, Govorán ismerkedett össze későbbi férjével, Várhelyi Etelével, a végzés előtt összeházasodtak; így mindketten Székelykeresztúrra kerültek, ahol körorvosként a városi kórházban és a poliklinikán is ügyeletezhettek és dolgozhattak. Öt évig éltek itt, ez talán a komfort hiányát és a rengeteg munkát leszámítva a legszebb, legbékésebb korszakuk volt. Itt születtek a gyermekek, Attila 1957-ben, Enikő 1961-ban. Mint a legtöbb orvos, ők is igyekeztek szakosodni. Bukarestben sikerrel letették a vizsgákat, és mindketten Csíkszeredába kerültek, ahol két év után kétszobás panellakást is kaptak. Hét évet éltek itt, ugyancsak jó környezetben, barátok között. Ekkor megpályáztak egy-egy Marosvásárhelyre meghirdetett állást, amiért szintén a fővárosban kellett vizsgázni. Etele meg is kapta, de az Etelkáét az utolsó pillanatban egy román hölgy elválasztotta. Több sikertelen próbálkozás után (egészségügyi középiskolában való tanítás, gyermekek háza, külvárosi negyed gyermekorvosa) vissza kellett mennie Csíkszeredába, ahonnan hetente csak egyszer látogathatott haza, az időközben részletre megvásárolt marosvásárhelyi négyszobás tömbházlakásba. Aztán sikerült állást találnia Segesváron, ahová 12 éven át kellett ingáznia. Sohasem panaszkodott. Tudta, ez az ára, hogy a férje klinikai kórházban dolgozhasson, és gyermekei jó iskolába járhassanak.
Aztán 1982-ben belátták, hogy Marosvásárhelyen számukra nem terem fű, igénybe vették Etele egykori osztálytársa és barátja segítségét, aki akkor éppen megyei első titkár volt, és hazajöttek Háromszékre. Etelka is állást kapott, s így megszabadult a napi 108 kilométeres ingázástól. Hét évet dolgozott még Szentgyörgyön kiváló főnökökkel, kollégákkal, aztán 1989-ben saját kérésére nyugdíjba vonult. Sajnos az évek könyörtelen gyorsasággal peregtek egymás után, s őt is elérte korunk rettegett betegsége, az Alzheimer-kór, ami több mint fél évtizedig rombolta az egykor kiválóan működő agysejteket, míg 2013. március 9-én végzett vele.
Önkéntelenül felvetődik a kérdés: a kitűnővel (summa cum laude) végzett dr. Várhelyi Etelka, a nagy munkabírású, lelkiismeretes, szorgalmas, briliáns eszű orvosnő mit tudott volna kihozni magából és környezetéből, ha az egyetemen kapott volna tanársegédi állást vagy egy nagyobb kórház gyermekgyógyászati osztályán vezetői tisztséget, esetleg egy gyermekotthonban vagy valamelyik egészségügyi iskolában vezetői állást? Mert rideg tény, hogy a határozott, szorgalmas, éles eszű diáklánynak az egyetem elvégzése után életének nem kis részét a vizsgákra, költözködésekre, beilleszkedésre, lélekölő ingázásra kellett fordítania. Hogy mégis mindig megőrizte lelki békéjét, valószínű a mindig, mindenütt lelkiismeretesen, nagy tudással elvégzett munkája sikerélményének tulajdonítható. Ehhez társult zavartalan családi élete, sikeres két gyermeke és öt unokája.
A sepsiszentgyörgyi vártemplomi temetőben nyugszik.
