Payday Loans

Keresés

A legújabb

Miért nem kellett Herzl a magyar zsidóknak? PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
Izrael és a cionizmus

herzldohanyi

Miért nem kellett Herzl a magyar zsidóknak?

A politikai cionizmus kezdetei és a magyarországi zsidó közvélemény

________________
SCHWEITZER GÁBOR

A magyarországi zsidóság történetének aranykora a XIX-XX. század fordulójára esett. A századvég békés esztendői egyén és közösség számára egyaránt sikertörténetek sorát jelentették. Az izraelita felekezetnek az 1895-ös esztendő - több évtizedig elhúzódó politikai kötélhúzás után - a várva várt recepciót hozta el. A zsidó vallást a törvényhozás felvette az úgynevezett bevett felekezetek közé. E tény - a szabadelvű korszak betetőzésén túl - a közel egy évszázadig elnyúló jogi és politikai emancipáció befejezését is jelentette. A felekezet vezetői és hívei - vallási pártállásra tekintet nélkül - sikerként könyvelhették el a recepciót, még akkor is, ha ennek következetes végrehajtásáért további küzdelmeket kellett vívniok az államhatalommal.
A „sikersorozat” következő látványos állomása a millennium volt. A magyar zsidóság lelkesen, hálatelt szívvel vette ki részét az ünnepségés rendezvénysorozatból. A budapesti Dohány utcai zsinagóga hálaadó istentiszteletéről tudósító beszámoló hűen tolmácsolja érzéseiket: „A kívül fellobogózott templom előtt már 1/2 11 órakor egész barikádja állott kocsiknak, melyek a hölgyeket és frakkos urakat hozták. Egy-egy díszesebb magánfogaton ragyogóbbnál ragyogóbb díszmagyarba öltözött hitrokonok érkeztek kardosan, kócsagosan, boglárosan, hetykén, panyókára vetett mentékkel, drágaköves vitézkötéssel, arany- vagy ezüstsarkantyúval a nyalka kordován csizmákon. Ilyen zsidó látogatói legelőször most voltak a zsidó templomnak. (...) A legszebb, mondhatni szemkápráztató ilyen díszmagyarban Weiss Berthold, hatvani Deutsch Sándor, megyeri Krausz Lajos jelentek meg. (...) díszmagyaros urak között, kik az emelvény két oldalán foglaltak helyet, feltűnést keltett Kornfeld Zsigmond, a Magyar Hitelbank igazgatója, ki széles mellszalagon a legmagasabb rendjelt viselte, mellyel nálunk zsidó dicsekedhetik: a második osztályú Lipót-rendet. (...)” (Ezredvégi istentisztelet az ország első templomában. Egyenlőség, 1896. május 15.)
Ugyanitt és ugyanekkor hangzott el a hazai neológia egyik vezéralakja, Kohn Sámuel ünnepi ódája is: „Mint zsidóhitű magyarok (...) repeső szívvel és vallásos örömmel ünnepeljük ezredéves fönnállását a drága hazának, melyet a mi számunkra is szereztek Árpád honfoglaló hadai, köztük, történeti emlékeink tanúsága szerint, zsidóhitű szövetségeseik. Odaadó, rajongó szeretettel elmondjuk róla a költő szavait: (...) «Orczámmal leborulok földedre, megölelném minden te kövedet, megcsókolom poraidat!» Hisz e föld a mi szent földünk; minden köve dicső tettek emléke, mely hősies küzdelmekről beszél hozzánk, és poraiba elegyedtek őseink porai, kiket ezer év alatt befogadott anyai öle” („Hirdessetek szabadságot”. Dr. Kohn Sámuel ünnepi beszéde. Egyenlőség 1896. 05. 15.)
Az előbbi cikk írója hangsúlyozta, hogy az Istentiszteleten a zsidó arisztokrácia és nemesség képviselői is szép számban megjelentek. A millennium évében - a korábbi adatok ismeretében - kiemelkedően sok zsidó kapott nemesi kutyabőrt az uralkodótól. [1] E nemesítések ténye is igazolja a Karády Viktor kutatásaiból levont következtetést, miszerint „az asszimilációs készség a befogadó társadalom és az asszimilálandók érdekviszonyainak függvénye”. [2] Az asszimiláció tehát nem egyoldalú folyamat - miként ezt többen értelmezték -, hanem bizonyos kimondott vagy ki nem mondott érdekegyeztetések eredménye. A magyarországi zsidóság a jogegyenlőségért, a befogadásért és jogbiztonságért „cserébe” materiális és szellemi tőkét ajánlott fel a magyar liberalizmus számára. Ez az érdekegyeztetési politika jól-rosszul, de a dualista kor fennállása alatt működőképesnek bizonyult. Ennek az együttműködésnek tehát egyik visszajelzéseként is értelmezhetjük a zsidó nemesítéseket (még akkor is, ha előbb vagy utóbb e nemesítettek egy tekintélyes hányada elhagyta ősei hitét). Az aranykort, a millennium varázsát a szegedi főrabbi, a világhírű tudós, Löw Immánuel így jellemezte:
„Férfikorba lép a nemzet, komoly munkának férfikorába. Nem ifjúi múló lelkesedéssel, férfiúi odaadás teljes higgadtságával csügg immár hazáján, királyán, emez osztályosán, jóban, rosszban, akin bálványozó szeretettel csügg szíve, akiért ma buzgó imádság epedez százezrek ajakán.” [3]
A politikai cionizmus századvégi színrelépése ebben a közegben érte Magyarország zsidóságát. Meglepve s talán kicsit értetlenül is fogadták ezt a radikális politikai és szellemi mozgalmat, mely dédelgetett liberalizmusukkal olyannyira ellentétes tanokat hirdetett. Az alábbiakban a korabeli közvéleménynek a cionizmus eszméjének megjelenésére rezonáló hangjait elevenítjük fel, különös tekintettel az egyértelmű elutasítástól az óvatos befogadásig terjedő zsidó véleményekre.

Herzl és a „A Zsidó Állam”
Theodor Herzlt, a fiatal bécsi újságírót és divatos színpadi szerzőt kezdetben - szembesülvén az osztrák politikai antiszemitizmus térnyerésével - áthatotta az a meggyőződés, hogy a zsidókérdést csakis az általános konverzió, áttérés szüntetheti meg. Színpadi íróhoz méltó teátrális jelenetet képzelt el ehhez a grandiózus „öngyilkossághoz”: „...egy beszélgetés folyamán felmerült a gondolat: talán a leghelyesebb volna az «egy akol, egy pásztor» megoldása. Kihallgatást kérne a pápától és megkötné vele a zsidó világbékét. Az összes zsidók egy napon áttérnének a katholikus vallásra, nem lopva, nem szégyenkezve, mint eddig egyesek tették, hanem nyíltan, ünnepélyesen, az összes harangok zúgása mellett”. - írja Patai József Herzl-monográfiájában. [4]
A párizsi Dreyfus-per kijózanítólag hatott a tárgyaláson tudósítóként részt vevő bécsi újságíróra. A zsidó emancipáció és asszimiláció éppen klasszikus szülőföldjén, Franciaországban vallott látványosan kudarcot, Herzl értékelésében. [5] A liberális jogegyenlőség és beolvadás zsákutcába jutott, vélte Herzl, s világgá kiáltotta felismerését: a zsidókérdés egyetlen megoldása csakis a zsidó állam, a zsidók államának létrehozása lehet (s nem a hitelhagyás, vagy bármi más). Ez a keserű eszmélés szülte a politikai cionizmus programadó röpiratát, a „Der Judenstaat”-ot, azaz „A Zsidó Állam”-ot.
Érdemes felidézni e vékony könyvecske néhány gondolatát, már csak annak illusztrálására is, miért volt botránykő a liberális zsidóság szemében. Herzl gondolatmenetének egyik lényeges pontja szerint a zsidókérdés sem nem társadalmi, sem nem vallási kérdés, még ha annak látszik is. Nemzeti kérdés ez - írja - „és, hogy megoldhassuk, mindenek előtt világkérdéssé kell azt tennünk, amely a kulturnépek tanácsában lesz szabályozandó. Nép vagyunk, egy nép.” [6] A „Der Judenstaat” gondolatmenete szerint az asszimiláció és emancipáció minden látszat ellenére sem oldja fel a feszültségeket. Ellenkezőleg: a jogegyenlősítés gerjesztőleg hat az antiszemitizmusra. Az asszimiláció, a teljes beolvadás ugyan lehetséges volna - egyebek mellett a vegyes házasság intézményének gyakorlati alkalmazásával -, de ehhez az szükségeltetne, hogy „csak két nemzedéken át békében hagynának bennünket. Nem fognak bennünket békében hagyni - olvassuk Herzl jóslatát. - A türelmesség rövid korszakai után újból feltámad az ellenünk való gyűlölet. Boldogulásunk és nyugalmunk valami izgató hatással lehet környezetünkre... (...) Nép vagyunk - az ellenség akaratunk ellenére tesz azzá bennünket.” [7] A megoldás „végtelenül egyszerű”. „Adjanak nekünk szuverenitást a földkerekségnek egy, a mi igazolt népi szükségleteinknek megfelelő darabján...” - hangzik a végzetes mondat. Két ország, pontosabban földterület jöhet számításba: Argentína és a török fennhatóság alatt álló Palesztina. Az előbbi állam területére már évek óta tart a „zsidó beszivárgás”; az utóbbi „a mi felejthetetlen történelmi hazánk. Ez a szó egymagában hatalmasan megragadó hatással lesz népünkre” - vélekedett Herzl. [8] Csalódnia kellett, legalábbis a magyar zsidók nagyobbik részében mindenképp!
Az 1950-es években faggatta ki Zsoldos Andor az agg Heltai Jenőt budapesti otthonában unokafivéréről, Herzl Theodorról. Hat évtized távlatából felidézte Heltai egyik közös sétájukat. Akkor és ott, a századvégi Bécsben azonban nem a már befutott tárcaíró és színpadi szerző koptatta a császárváros utcáit a pályakezdő pesti (hírlap)íróval, hanem egy harminchat éves „osztrák” zsidó egy huszonéves „magyar” zsidóval. Heltai Jenő emlékezetében így zajlott le a disputa:
„A kitűnő ebéd után sétára indultunk. Ma már tudom, hogy nem véletlenül, a bécsi zsidó negyed utcáit jártuk. Egyszerre Tivadar megállt, megfogta karomat, erősen szemembe nézett s így szólt:
- Jól figyelj rám. Unokaöcsém vagy, közös törzsről származunk. Elmondom neked: nagy dologba vágtam a fejszémet.
Meglepetten hallgattam Tivadart. Azt hittem, hogy valami nagy irodalmi, vagy talán színházi vállalkozásról akar beszélni, hiszen akkor már több színdarabját játszották a Burgtheaterben. Nem erről beszélt. Így folytatta:
- Meg akarom csinálni a zsidó államot!
Teljes őszinteséggel meg kell mondanom, ma csaknem hetven esztendő után, hogy alig tudtam felfogni a mondat súlyát. (...)
- Neked kell elvállalnod, hogy Magyarországon elterjeszd a gondolatot. Meg kell szerezned az egész magyar zsidóságot ennek a mozgalomnak. Te leszel az én emberem, az én megbízottam. Minden eszközt a rendelkezésedre bocsájtok, az anyagiakat is. Vállald el!
- Nem vállalom! - válaszoltam, (...)
- Miért nem vállalod?
- Azért (...), mert semmiféle olyan érzés nincs bennem és szívemben, az értelmemben, amely arra ösztönözne, hogy ezt a feladatot elvállaljam. Megmondom neked egészen őszintén: én nem vagyok zsidó. Én magyar vagyok. (...)
- Vigyázz! Ne feledd el, amit mondok. Azt mondtad: nem vagy zsidó, magyar vagy. Hallottam ezt én már az utóbbi hónapokban úgy is, hogy: Nem vagyok zsidó, német vagyok. Hallottam ezt én még jó néhány európai nyelven, de vigyázz! Egyszer majd az orrod alá dörzsölik, hogy nem vagy magyar. Mint a többinek azt, hogy nem német, nem osztrák! De akkor már késő lesz! (...)
Azóta sokszor jutott eszembe ez a beszélgetés. Sok okom volt rá. Nem is olyan sokat kellett haladni az időnek, amíg meggyőződtem róla, hogy igaza volt.
De...akkor már késő volt.” - zárta le emlékezését Heltai Jenő. [9]
Herzl törekvéseit nemcsak szülővárosában, Budapesten fogadták értetlenül. Stefan Zweig elégikus-melankólikus emlékírásában, A tegnap világában a bécsi zsidók meglepettségéről olvashatunk: „Amikor ez a szűkszavúan fogalmazott, de acéldárda erejével átütő proklamáció megjelent (mármint „A Zsidó Állam” - Sch. G.), még gimnazista voltam, de jól emlékszem ma is a bécsi polgári-zsidó körök megrökönyödésére és bosszúságára. Nézzenek oda, hördültek fel, mi ütött ebbe a különben olyan okos, szellemes és kulturált íróba! Miféle bolondériákat firkál itt össze? Mit keresnénk mi Palesztinában? Nyelvünk a német, nem a héber; hazánk a szép Ausztria; s nincs-e jó sorunk a derék Ferenc József alatt? Tisztességgel gyarapodunk, van szilárd pozíciónk. Egyenlő állampolgárok vagyunk, drága Bécsünk honos, hű lakói. S nem élünk-e haladó szellemű korban, amely pár évtizeden belül minden vallási előítéletet felold? Miért ad ez az ember, aki zsidóként és a zsidóság vélt érdekei nevében szól, érveket épp a leggonoszabb ellenségeink kezébe, miért próbál elkülöníteni bennünket...?” [10] Ha a fenti idézetben olvasható Ausztriát Magyarországgal, Bécset Budapesttel, végül a németet a magyarral helyettesítjük be, akkor máris a többségi magyarországi/budapesti véleménnyel találjuk szemben magunkat.
„Költői álma ez egy poetikus lelkületű embernek...” [11]
Alig száradt meg 1896 elején a nyomdafesték a Der Judenstaat lapjain, a magyarországi zsidó sajtó egyik jelese, a neológia központi orgánuma, a budapesti Egyenlőség már zúdította is filippikáit Herzllel és „A Zsidó Állam”-mal szemben. A határtalan nemtetszés kinyilvánításának hatásos módjává lett Herzl röpiratának gúny tárgyává tétele s ezáltal lejáratása a zsidó közvélemény előtt. Az Egyenlőség főszerkesztője, Szabolcsi Miksa írja l896 kora tavaszán: Herzl „valósággal fascináló módon írta meg legújabb, nyolcvanhat oldalra terjedő tárcáját, melyben oly szellemesen oldja meg a világtörténelem kétezer éves nagy kérdését, akárcsak Jules Verne a holdbeliekkel való nagy közlekedésünknek nagy kérdését”. (Nem kérünk az új hazából. Egyenlőség, 1896. március 6.)
A frivol hang, illetve az egyértelmű elutasítás oka az a szilárd meggyőződés lehetett, miszerint a látszólag sikeresen beilleszkedő zsidók a cionista program fellépésével veszélyeztetve látták megszerzett pozícióikat. „A cionizmus ugyanis a társadalmi és vallási jogegyenlőségért folyó harcot nyilvánította semmisnek” - vélte a Huszadik Század történésze, Gonda László [12], bár inkább arról volt szó, hogy a fenti viszonyokat a cionizmus új alapokra kívánta helyezni. Gonda szerint a cionisták elvetették az emancipáció vívmányait s tagadták azt a tényt, hogy a zsidóság felekezet s nem különálló nemzetiség.
Az Egyenlőség neves publicistája, Silberstein (-Ötvös) Adolf a cionizmust higgadtabban bírálta:
„Nem magyar talajon fakadt, alig értjük ezt a mozgalmat, hozzá csatlakozni nem is fogunk. Nekünk meg van áldott magyar hazánk, nem keresünk újat. Itt élvezzük a szabadságot, a jogegyenlőséget. Belevontak a közéletbe, a hatalmi faktorok magukhoz fűznek, szeretet, tisztelet környez bennünket, mint mi is szeretjük és tiszteljük a nemzet egészét és egyeseit.” (A sionizmus. Egyenlőség, 1896. július 11.)
Silberstein állításaival egybecseng a magyar liberálisok egyik vezető lapja, a Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlap cionizmussal foglalkozó írása: „Ma a felvilágosodásnak és formáinak: a törvényhozásnak, humanitásnak, keresztény türelemnek a jelszava az egyenlőség, a beolvadás, az elkeveredés, a nemzetté alakulás. Most kell-e a zsidóságot cióni ábrándokkal zaklatni, palesztinai álmokkal megzavarni...?” (Zsidóország. Budapesti Hírlap, 1897. szeptember 3.)
A liberális nézetek tehát - függetlenül attól, hogy zsidó vagy nem zsidó oldalon hangzottak el - az integráció, nem pedig a szeparáció szükségességét vallották. Különösen vonatkozott e tétel a másik fontos területre, a zsidó nemzeti/nemzetiségi felfogással szemben kialakított álláspontra. Az akkor már több évtizede - részben önként - felszámolt etnikai státus esetleges visszaállítását az emancipációval és a liberális Magyarországgal való szembehelyezkedésként értelmezték a cionizmus bírálói. A zsidóság kizárólagos vallási jellegének minduntalan hangoztatása is ezzel függ össze:
„Hivatása már csak a zsidó vallásnak van - hirdeti Palágyi Lajos, a kor egyik ismert zsidó költője. - A zsidó vallás nem mint államalkotó, nem mint politikai, hanem mint bölcselmi és erkölcsi tényező kell hogy minden ép felfogású embert vezessen.” (A sionizmus történetéhez. Egyenlőség, 1897. augusztus 9.) E felfogástól már csak egy logikai láncszem választ el annak kimondásáig, hogy mindazok, akik nemzeti alapon állnak, hazafiatlanok.
A magyarországi zsidó tudományosság folyóirata, a főképp a budapesti rabbiképző intézet tanárai által írt és szerkesztett Magyar Zsidó Szemle kritikus hangú, de tárgyszerű cikkben foglal állást a zsidó állam eszméje ellen. A cikkíró - Hajdú Gábor - egyúttal figyelmezteti a cionizmust támadó kortársait, hogy a cionisták terveivel „behatóan foglalkozzanak és ne surranjanak át rajta könnyelműen odadobott frázisokkal a milyenek utópia és bellamyáda.” (A Zsidó Állam. Magyar Zsidó Szemle, 1896. 104.) Hajdú szintén (f)elismerte, hogy a cioni eszme megjelenésében az antiszemitizmusnak is szerepe volt: „A modern zsidógyűlölet megteremtette a zsidóság körében a zsidó állam eszméjét.” (Uo. 103.) (A liberális zsidóság antiszemitizmus-felfogását világítja meg az alábbi néhány sor is: „A zsidó hitet pedig ne féltsétek az antiszemitizmustól! ...Az antiszemitizmus előbb fog meghalni, mint a zsidóság... Az antiszemitizmust gúnnyal fogják eltemetni, mint méltó utódját a boszorkányüldözésnek és eretnekségnek.” Silberstein Adolf: A sionizmus. Egyenlőség, 1897. július 11.) A cionizmusnak feltétlenül számolnia kell a zsidók patriotizmusával is - figyelmezteti kortársait Hajdú.
A Der Judenstaat meglehetősen kedvezőtlen magyarországi fogadtatásának híre természetesen eljutott Theodor Herzlhez. Naplójában olvasható a budapesti „suttogó propaganda” keltette diffamáló álinformáció:
„A pesti Dr. Rothfeld (R. Sámuel, hírlapíró - Sch. G.) az ott körbejáró híresztelésekről mesél. Azt beszélték az emberek - írja 1896. december 1-én - , hogy «A Zsidó Állam» publikálásáért magas honoráriumot kaptam egy angol telepítő társaságtól, amely valamilyen üzletet akar lebonyolítani Palesztinában.” [13]
Ha szűk körben is, de méltatókra és követőkre is talált a millennium varázslatában élő magyar zsidók körében Herzl röpirata. Bettelheim Samu, a magyarországi cionista pionírok egyike (utóbb, csalódván a mozgalomban, az ortodox Agudath Jiszráél hívének szegődött) évtizedekkel később így emlékezett vissza:
„1906-ban (a Bettelheim által leírt eseményekből következően ez a dátum helyesen: 1896! - Sch. G.) egy derűs téli délután egy barátom lépett be pozsonyi irodámba, átadott nekem egy vékony broszszurát: «Der Judenstaat, Versuch einer modernen Lösung der Judenfrage von Theodor Herzl». Barátom nagyra dicsérte Herzl legújabb munkáját, és gúnyos mosollyal vettem át a kis füzetet. Kevés bizalmam volt az asszimiláns «Freie Presse» munkatársának a zsidókérdésről szóló művéhez. (...) Érdekfeszítő volt minden mondatában... Nem tettem le a kezemből. Eltűnt az egész környező világ körülöttem... Növekvő izgalommal olvastam át az egész munkát az utolsó sorig... Biztos érzésem volt, hogy ez a brosszura egy új, boldogabb kor hajnalhasadását jelenti a zsidóságnak....” (Karcolatok a magyarországi cionizmus múltjából. Országos Egyetértés, 1934. január 1.).
Herzl gondosan vezetett feljegyzéseiben arról is olvashatunk, miként fogadta a Der Judenstaatot az abszolút „másik oldal”, vagyis az antiszemiták. A XIX. század vége felé - Tiszaeszlár idején - jelentkező magyarországi politikai antiszemitizmus történetéből ismert Simonyi Iván neve. Herzl röpiratának megjelenésekor ő is kereste a kapcsolatot a szerzővel.
„1896. február 26. A Westungarischer Grenzbote-ban egy antiszemita képviselő, Simonyi közölt vezércikket a könyvemről. Lovagiasan hivatkozik rám.” [14]
Egy hónappal később az alábbi megdöbbentő sorokat írja Herzl a naplójában:
„Furcsa hívem, a pozsonyi antiszemita Simonyi Iván meglátogatott. Hatvanéves, fürge, bőbeszédű ember, aki bámulatba ejtő rokonszenvvel van a zsidók iránt. Beszédében keveredik az értelmes az értelmetlennel: hisz a hazug rituális gyilkosságban, ezzel együtt viszont a legragyogóbb és legmodernebb eszméket is vallja. Szeret engem!” [15] A magyar antiszemiták prominens képviselőjének magatartása némi magyarázatot igényel. Noha az Országos Antiszemita Párt - melynek egyik oszlopos tagja a kezdeményező Istóczy Győző mellett maga Simonyi volt - közéleti szereplése a múlté, a hazai zsidóság még mindig tisztán emlékezhetett arra, hogy a „faji alapú, asszimilációt tagadó honi antiszemitizmus logikai végkövetkeztetését a zsidó kivándorlás, Magyarország „zsidótlanítása” jelenti. A magyar antiszemiták felvetik azt a kérdést - írja egyik tanulmányában Gerő András -, hogy mi legyen a kitaszítandó zsidóság további sorsa. Istóczy Győző a magyar parlament 1878. június 24-i ülésén (...) a kormányt felszólítja: tegyen meg mindent azért, hogy Palesztina zsidó állam legyen, ahová a zsidók kitelepíthetők.” [16]
A századvégi antiszemiták némelyikének vélt vagy valós rokonszenve a cioni gondolat iránt újabb érvként szolgálhatott a cionizmus liberális meg-, illetve elítéléséhez. E kritikai felhang - túl a duo si faciunt idem, non est idem bölcsességén - egy súlyos logikai hibában is szenved; az ok és az okozat végzetesen „összemosódott” egymással (ezzel természetesen nem azt kívánjuk állítani, hogy a cionizmus színrelépésének egyedüli és kizárólagos oka a politikai antiszemitizmus volt).
A bázeli cionista kongresszus után a Budapesti Hírlap Kasszandra-jóslata a cionizmus és az antiszemitizmus összekapcsolásán fáradozik: „Ha azzal kecsegteti magát egyik vezérszónoka a kongresszusnak, hogy a helyreállított zsidóország békéltetője az antisémitizmusnak, akkor igen rossz emberismerő. Mint a szélvihar a tüzi veszedelemben, úgy fog belefujni a mozgalomba az antisémitizmus. Most már hál Isten, van hova: ki kell kergetni mind. Ezt fogják mondani.” („Zsidóország.” Budapesti Hírlap, 1897. szeptember 3.)

„Bázelben megalapítottam a zsidó államot...” (Herzl)
A Der Judenstaat megjelenése és az első cionista kongresszus között alig másfél év telt el. A cionizmus mozgalommá terebélyesedett, s a zsidóság egyik tényezőjévé vált. Már javában folytak a kongresszusi előkészületek, amikor az intranzigens magyar ortodoxia egyik hetilapja, a Zsidó Híradó felemelte a hangját a cionizmus ellen:
„A zsidóság életére végzetes, döntő befolyást csak olyan tényezők gyakorolhatnak - írja Osváth Ernő -, melyek a legnagyobb kapcsolatban vannak magával a zsidóság eszméjével. Azt a sorsot, melyet a Mindenható rendelt Israel számára, semmiféle mesterséges mozgalommal megváltoztatni nem lehet.” (A czionista mozgalom kudarcza. Zsidó Híradó, 1897. júl. 1.)
Alig tíz nappal a kongresszus megnyitása előtt - 1897. augusztus 18-án - újabb, még élesebb hangú támadást indított a hazai ortodoxia: „A zsidóság épületének a vallás az alapja, már most ki ezt az épületet úgy akarja restaurálni, hogy ama alapot kivonja alóla: az őrült vagy rosszindulatú. Ezt tudja a zsidóság, kongresszusra gyűlő cionista urak.” - írta Vértes Jakab. (A jelek. Zsidó Híradó)
Az Egyenlőség munkatársa, Silberstein Adolf, fentebb már idézett 1897. július 11-i vezércikkében, ellenvetései mellett megtalálta a cionizmus számára egyetlen rokonszenves, illetve elfogadható vonását: „Ha a sionizmus lemond álmairól és arra szorítkozik, hogy a kiűzött zsidóknak új hazát szerezzen, akkor meg nem vonhatjuk tőle szimpátiánkat. (...) a zsidókérdés nem csupán sionista, hanem egyszersmind humanista kérdés.” (Lásd „A sionizmus” című írást)
A bázeli kongresszust 1897. augusztus 29-31. között tartották meg. A hazai olvasóközönség hű képet kapott a távoli svájci városban zajló eseményekről, hiszen a sajtó kimerítően foglalkozott a cionista kongresszus fejleményeivel. Herzl híres beszéde, Max Nordau - Herzl egyik legelső híve - európai zsidó körképe, a cionizmus Bázelben elfogadott (politikai) célkitűzései - így ezek legfontosabbika, miszerint a cionizmus célja az, hogy nemzetközi jogilag biztosított nemzeti otthont létesítsen a zsidó nép számára Palesztinában - nem voltak ismeretlenek Magyarországon, mint ahogy a cionizmus újszerű herzli megközelítése sem, mely szerint a cionizmus „a zsidósághoz (értsd: a judaizmushoz is - Sch. G.) való visszatérés a zsidóországba való visszatérés előtt”. (A bazeli czionista kongresszus. Magyar Zsidó Szemle, 1897. 306.) „Máris létrehozott a czionizmus valami rendkívülit - mondta Herzl -, a mit azelőtt lehetetlennek tartottak, a zsidóság legmodernebb és legkonzervatívabb elemei között való szoros kapcsolatot.” (Uo.) Aki akarta, ebből megérthette volna a cionizmus szándékát. A magyar ortodoxiát azonban nem győzték meg e szavak:
„... a legnagyobb mértékben perhorreskáljuk azt a mozgalmat - írja a pesti ortodoxia egyik lapja, a Zsidó Híradó -, a mely zsidónak nevezvén magát, a zsidó vallással homlokegyenest ellenkező elveket hirdet, midőn a zsidó állam megalapítását tűzte ki céljául. A zsidó állam csak vallási alapon épülhet fel és mesterséges mozgalommal nem állítható helyre. (...) vallási érzés és sionista törekvés nem egyeztethető össze.” (Verus: Még egy szó a sionizmusról. Zsidó Híradó, 1897. szeptember 16.)
Herzl a hazafiatlanság stigmájáról is szólt Bázelben: „Csak ha a többé kevésbé becsületes argumentumok közül, amelyet mozgalmunk ellen felhoznak, azt halljuk, hogy a hazafiatlanság vádját lobbantják szemünkre, akkor ez a gyanusító vád maga magától semmisül meg. A zsidóknak teljes kivándorlásáról valóban sehol sem lehet szó. Akik asszimilálódni tudnak, vagy akarnak, azok visszamaradnak...” (Mit akar a sionizmus Herzl Tivadar beszéde. Egyenlőség, 1897. szeptember 12.)
E korrekció budapesti fogadtatásáról ugyanaz mondható el, mint amit a valláshoz való „megváltozott” viszony kapcsán az ortodoxia részéről tapasztaltunk. A neológ zsidóság vezető orgánuma, az Egyenlőség így reagált:
„Magyar sionizmus nincs, nem is lesz, nem is lehet soha. A magyar embernek nem veszi be a természete. A magyar ember pedig magyar, ha zsidó is, magyar a lelke, magyarul érez...” A cionizmust nevezhetik Németországban bolondságnak, de „Magyarországon csak egy neve van: hazaárulás.” (Soltész Adolf: Magyarországi sionizmus. Egyenlőség, 1897. október 31.)
A szintén pesti születésű Max Nordau a bázeli kongresszuson - országról országra haladva - az európai zsidók általános helyzetét elemezte. Beszámolójában a magyarországi helyzetkép összességében és más államokhoz képest is kedvező:
„Magyarországon nem panaszkodnak a zsidók. A polgári jogok teljes birtokában vannak, szabad dolgozniok, szerezniök és gazdasági helyzetük is javul. Természetesen ezen jobb viszonyok csak újabb keletűek, úgy hogy még a legnagyobb része a zsidóságnak nem volt képes kivergődni a nagy szegénységből és úgy a legtöbb magyar a jólét legalsó fokát sem érte el. A magyar viszonyok ismerői azt is mondják, hogy a zsidógyűlölet a takaró alatt tovább ég, és hogy a legelső alkalomkor pusztítólag fog hatni.” (A zsidók általános helyzete. Dr. Nordau Miksa beszédje a czionista kongresszuson. Magyar Zsidó Szemle, 1897. 294.)
Herzl és Nordau beszédei azonban többféleképpen értelmezhetők, hiszen a cionizmus ellenzőit meggyőzni óhajtó érveiket akként is fogadhatták, hogy még a cionisták is elismerik a magyarországi zsidóság relatíve kedvező helyzetét. Amennyiben értékelésük helytálló, akkor a cionizmus semmiféle alternatívát sem jelenthet a hazai zsidóság számára!
A kongresszus budapesti visszatükröződése igencsak differenciált képet mutat, hiszen már nem kizárólag egy röpirattal s egy-két „álmodozóval” kell polemizálni, hanem egy terebélyesedő, több országra kiterjedő mozgalommal. Az Egyenlőségben Szabolcsi Miksa folytatja a cionizmus megjelenésekor megütött gúnyos hangot:
„Nem tudjuk még, mi lesz erre a zsidók válasza máshol, de legyen akármi, a mi zsidóink nem lesznek soha sem külön nemzetiség, nem lesznek soha másokká, mint a mik: zsidóhitűek, kik nemzetiségükre nézve magyarok.” A cionizmusnak - írja - „államalkotáshoz jóformán semmije sincsen. Sem a territórium, sem az egységes elem, sem a kellő gyakorlat, sem az élő nyelv, s legkevésbé a hatalom, mely azt megteremthetné. Nincs semmi csak az antiszemitizmus, no meg Herzl meg Nordau. Ha a nagy «purimspiel»-nek vége lesz, jön majd a migrain és a baj csak az, hogy azok fogják elszenvedni, kik nem is «játszottak.»” (Álláspontunk a sionizmussal szemben. Egyenlőség, 1897. szeptember 5.)
A liberális Pesti Napló a hazai zsidóság néhány jelesét szólaltatta meg, miként is vélekednek a cionizmusról. Árnyalati különbségektől eltekintve azonosan elítélő volt álláspontjuk. A vallási értelemben évtizedek óta megosztott hazai zsidóság végre talált egy közös nevezőt, amiben mindkét tábor híveinek nagyobbik része egyetérthetett, s ez a cionizmussal való szembehelyezkedés volt. A nyilatkozók közül - Schweiger Márton, a neológia, Lipschütz Márton, az ortodoxia képviseletében, valamint Kohn Sámuel neológ főrabbi - az utóbbi véleményéből idézünk. Kohn Sámuel, a tudós rabbi-történész kétféle cionizmusról beszélt a lap tudósítójának: a politikairól, melyet ő is egyértelműen elítélt, és a társadalmiról:
„...egyedül a társadalmi cionizmusnak van létjogosultsága, annak a sok tekintetben dicséretes mozgalomnak, amely csupán a hontalan zsidóknak... nem birodalmat, hanem emberhez méltó otthont akar teremteni.” (A zsidó ország. Pesti Napló, 1897. szeptember 8.) [17]
A Magyar Zsidó Szemle cikkírója nem azonosul a zsidó nemzetiség eszméjével; a zsidóság társadalmi és vallási emancipációját sem véli reménytelennek, s kizártnak tartja, hogy az „európai zsidóságnak csak jelentékeny töredéke valaha kivándoroljon, és így a czionista rajongók álmai egy új zsidó államról már ez okból... sem egyebek múló ábrándnál.” (A czionizmus. Magyar Zsidó Szemle, 1897, 291.) Mindezek ellenére elismeri a cionizmus érdemeit, hiszen a zsidók „testi és lelki szenvedésére, anyagi és erkölcsi nyomorára... (a kongresszus - Sch. G.) ráirányította a közfigyelmet és felébresztette a népek szunnyadó lelkiismeretét.” (Uo. 289.) További érdeme a mozgalomnak - olvashatjuk -, hogy „hitrokonainkat lethargiájukból felrázta, a vallásos érzést emelte, a majdnem tökéletesen kiveszett összetartás szükségességét előtérbe tolta”. A cionizmus zsidó önérzet növelésében elért eredményeit még az ortodoxia is kénytelen volt elismerni. Jóllehet a zsidó állam létesítésével a Magyar Zsidó Szemle névtelenségbe burkolózó cikkírója sem ért egyet, a „hontalanná lett zsidóknak Palesztinában való letelepedésére irányuló törekvéseket” támogatni kell, de államalapítási aspirációk nélkül. (Uo. 292. A cikk írója Kaufmann Dávid.)
Az ortodoxok elsősorban vallási természetű okok miatt tartózkodtak a cionizmus támogatásától, a neológok ellenvetései között a politikai és társadalmi megfontolások kaptak elsőbbséget. A helyenként igen éles, egyértelmű és többségi anticionista felfogás mellett az óvatos, bizonyos törekvésekkel rokonszenvező nem cionista, avagy procionista (utóbb pro-Palesztina) nézetek is hangot kaptak. A cionizmussal szembeni vitatkozási stílus is érzékelhető változáson ment keresztül az első időszakban. Noha a lekicsinylő, gúnyos hangvétel még sokáig megmaradt, mind jellemzőbbé válik az észérvekre hivatkozó kritikai hang is.
A magyarországi cionizmus csekély számú támogatóinak egyszerre kellett defenzívnek és offenzívnek lenniük: védekezniök a cionizmust ért vádakkal szemben és erőteljesen törekedniök a hazai bázis megteremtésére. A bázeli kongresszuson - Herzl személyes meghívása alapján - Rónai János ügyvéd is részt vett. Rövid felszólalásában ismertette a magyar zsidóság helyzetét, majd a cionizmus magyarországi esélyeit latolgatva megjegyezte: „...az aktív sionizmusnak Magyarországon talaja nincsen. Szükség van nálunk általános felvilágosításra két irányban. Az egyik az, hogy az orosz és lengyel zsidók beözönlésének megakadályozását és a hazánk északkeleti részén nagy tömegekben élő zsidóknak eltávolítását csak a sionista mozgalom eszközölheti sikerrel. A másik az, hogy a hazafisággal a sionizmus nem ellenkezik.” (Zsidóország. A zsidók általános helyzete. Budapesti Hírlap, 1897. szeptember 7.)
Rónai személye hamarosan támadások kereszttüzébe került. Ő viszont cionista röpiratot szerkeszt, s 1897 októberében megalapította az első magyarországi cionista egyesületet nem Budapesten, hanem Nagyszebenben. A Czion Egylet célkitűzései tükrözik Rónai Bázelben elmondott beszédének lényegi elemeit:
„A nagyszebeni Czion Egylet alapszabályai: (...)
2. a) a magyar hazafisággal párosult zsidó vallásos érzet ébrentartása, megmélyítése és e végett a héber irodalom és történet művelése;
b) a hontalan zsidóknak Palesztinában állam- és nemzetközi jogi biztosítás mellett leendő megtelepítése végett a világ különböző tájékainak jótevőiből alakult czioni szövetség és pénztára útján leendő segélyezése, úgy a hontalanok iránti emberségi és zsidó vallási kötelesség teljesítése, mint Magyarországnak az esetleges ártalmas tömeges bevándorlástól való hathatósabb megóvása...” (Sionista egyesületek. A jövő, 1897. október 29.)
Az egyesület célkitűzéseinek megfogalmazásakor nyilván az a megfontolás vezérelte a szövegezőket, hogy a cionizmust támadói előtt „szalonképessé” tegyék. Az igazi magyar patrióta szükségszerűen cionista, mert nem engedi, hogy országát kártékony tömegek lepjék el!
Rónai működésétől függetlenül Pozsonyban Bettelheim Samu kezdeményezésére létesült cionista egylet, melyhez utóbb egy időre a helybéli nagyhírű jesiva növendékei is csatlakoztak.
Bettelheim visszaemlékezéseiben egyébként úgy látta, hogy a „magyarországi cionizmusnak elég jó startja volt 1897-ben... nem kevesebb mint 32 helyi csoport keletkezett.” („Karcolatok a...” II. rész. Országos Egyetértés, 1934. január 13.)
Noha az alakulás éveiben nem volt kifejezetten cionista sajtó Magyarországon, néhány lap - így a rövid életű A Jövő - rokonszenvezett a lassan kibontakozó cionizmussal. Weiszburg Gyula, neológ rabbi, a lap szerkesztője írja:
„Ne mondja senki, hogy még ha létrejön is a zsidó állam, minden zsidónak oda kell mennie. Sőt majdnem biztos, hogy példának okáért Magyarország zsidó lakosságának, ha nem kényszerítik őket, 10%-a sem menne ki és ha ez a 10% kimenne, lehetne-e mért a magyar zsidókat joggal hazafiatlansággal vádolni? Akárhányszor eldicsekszünk magyarokkal, kik külföldre mentek és hírnévre tettek szert, miért tesszük, mért nem mondjuk őket hazaárulóknak, ha e hazát mással cserélték fel? A székelyeket sem vádolják hazafiatlasággal, amiért annyian Romániába vándorolnak...” (A czionista törekvések. A jövő, 1897. szeptember 10.)
A jövő 1897. október 1-i számában Rónai János írja:
„... nem igaz, hogy bárki is Magyarországon «zsidó nemzetiséget», pláne «nemzetiségi kérdést» akart volna felállítani - írja. - Hiszen a kongresszus teljes ülésén világosan mondottam, hogy az aktív czionizmusnak (azaz önmagunknak) Magyarországon tere nincsen...” (Lásd a Bosszantó félreértés című cikket) Ugyanitt Singer Bernát, tapolcai rabbi félreérthetetlenül az Egyenlőséget bírálja, hiszen a cionizmust abban a lapban „házasították” össze a hazaárulással:
„Ki jogosította fel zsidó testvéreinket, hogy honárulóknak bélyegezzék a czionistákat? Micsoda botorság ily kíméletlenül harcolni a legnemesebb érzések ellen? (...) Ne kételkedjünk egymás hazaszeretetében és ne csináljunk magunknak külön hazafias kódexeket. A hazaárulás vádját ne dobjuk egymás fejéhez és mielőtt ily hitvány rágalomhoz folyamodunk, vizsgáljuk előbb jól meg, hol üti fel fejét ez a szörnyű bűn.” (Ferdítések és ferdeségek. A jövő, 1897. november 5.)
Singer két évvel később, 1899-ben egy kis füzetecskében kelt a cionizmus védelmére. Ebben azon nézeteit fejti ki, miszerint a zsidó vallás elvei és tanításai - szemben az ortodoxia állításaival - egyáltalán nem ellentétesek a cionizmussal:
„...teljes biztonsággal kijelenthetjük, hogy sem a Talmudban, sem a későbbi iratokban nincs egy árva betű sem, mely az ellen szólna, hogy zsidókkal békés munkálkodás czéljából Palesztinát betelepítsék. A mi régi tanítóink csakis azt tiltották meg, hogy erőszakkal igyekezzenek a zsidók a szent föld meghódítására...” [18]

A piros-fehér-zöld cionizmus „apoteózisa”
„...Budapest a mi Jerusolájimünk, a Duna a mi Jordánunk...” - utal a századvég liberális zsidóságának hangulatára egy későbbi keltezésű cionista írás. (Gróf Teleky egy nyilatkozata. Zsidó Szemle, 1921. június 17.) Lehet, hogy ez a hitvallás is közrejátszott abban, hogy a magyarországi cionizmusnak csak nagy nehézségek árán sikerült gyökeret eresztenie a székesfővárosban századunk első évtizedében. Miközben a vidék kis- és nagyvárosaiban - különösen a nemzetiségi területeken - egymás után alakultak a cionista egyletek, addig Budapesten évekig erre nem került sor. „Budapesten... a mozgalom sehogysem akart megalakulni - írja a hazai cionizmus egyik pionírja, Kahán Nison visszaemlékezéseiben. 1901-ben megalakult ugyan... egy cionista egylet, mely azonban kevésszámú tagjainak... lelkes igyekezete dacára sem tudott gyökeret verni.” (A magyar cionizmus multjából. Zsidó Szemle, 1933. december 14.) Rezignáltan írta Herzl 1903-ban a Magyarországon tapasztalt „patriótacionizmus”-ról a mozgalmával rokonszenvező zsidó parlamenti képviselőnek, Mezei Ernőnek: „... a magyar cionizmus elsősorban csak piros-fehér-zöld lehet, és igazán nem vagyok annyira elfogult, hogy ezt rossznéven venném Magyarországon.”

1.William McCagg: A sikerhez vezető út. A nagy válság (1900-1918); részletek a Jewish Nobles and Geniuses in Hungary című kötetből. In: Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Bp., l985. 389. táblázat.
2. A zsidóság polgárosodásának és modernizációjának főbb tényezői a magyar társadalomtörténetben. In: A zsidókérdésről. Szombathely, 1989. 112.
3. Részletek a Dorozsmán 1896. május 14-én tartott prédikációból. In: Az ezredév. Nyolc beszéd. Szeged, 1896. 14. old.
4. Patai József: Herzl. Bp., é. n., 60.
5. Herzl világszemléletének változására, különös tekintettel a franciaországi és ausztriai eseményekre ld. Carl E. Schorske: Fin de Siecle Vienna. Politics and Culture című kötete Politics in a New Key: An Austrian Trio fejezetét. New York, 1980. 116-175.
6. A Zsidó Állam. Ford.: Schönfeld József. Bp., 1919. 11.
7. Uo. 23.
8. Uo. 26.
9. Zsoldos Andor: Theodor Herzl. Emlékezések. New York, 1981. 19-20. Ezúton is köszönöm Zeke Gyulának, hogy felhívta figyelmemet e becses dokumentumra.
10. A tegnap világa. Bp., 1981. 102.
11. Lásd az Egyenlőség, 1896. november 22-i számában a Fantazmagória című írást.
12. Gonda értékelését lásd A Zsidóság Magyarországon, 1526-1945 című kötete 172. oldalán. Bp., 1992.
13. The Complete Diaries of Theodor Herzl. Ed.: Raphael Patai. New York-London, 1960. 2. köt. 500.
14. Uo. 1. köt. 306.
15. Uo. 1. köt. 317.
16. Liberálisok, antiszemiták és a zsidók a modern Magyarország születésekor. In: Zsidóság-Identitás-Történelem. Bp., 1992. 18.
17. Utóbb ezekre az interjúkra több munkában is hivatkoztak. Így Venetianer Lajos klasszikus, A zsidóság története Magyarországon című, 1922-ben megjelent művének 328. oldalán is. Ám, s valószínűleg nem véletlenül, Kohn Sámuel véleményének idézésekor kihagyta a társadalmi cionizmusra vonatkozó megjegyzését. Fél évszázaddal utóbb Livia L. Bitton: Zionism in Hungary - The First Twenty-five Years című tanulmányában a Venetianer-féle „cenzúrázott” változatot vette át. In: Herzl Year Book. VII. k. New York, 1971. 287.
18. A czionizmus a hazafiság szempontjából. Bp., 1899. 10.