Azok a népdalok,

melyeket a mai ember esetleg egyszerűen

tréfálkozó, humoros hangvételűnek érez,

sok esetben gazdagabb értelmet rejtenek,

mely csak történeti perspektívában bontható ki.

Nem mindig tudjuk ezt a múltat konkrétan föltárni;

de ha csak sejtjük is egy-két példa alapján,

érzékünk fejlődik iránta, s az visszatart attól,

hogy ezek a dalok valamiféle együgyű iskolás-gyerekes

viccelődés keretébe záródjanak.

Régi társasjátékok, igéző-bűvö-lő sorolások,

ősi oktatási metódusok, magas irodalmi témák és

virtuóz szerkesztési figurációk őrződhetnek egy ilyen tréfás dalban.

Hosszú, összetett hagyományt hordoznak,

s nem egyszerűen a népi kedély spontán megnyilatkozásai.

A maguk helyén éppoly komoly, teljességgel fölvállalt életszituációkat,

kulturális kincseket sűrítenek, mint ahogy például

a táncdallamok és -szövegek is a legkomolyabban

fölvállalják az adott szituáció életteljességét.

 

A csúfoló énekek mögött meg

éppen egy véres komolyságú alapréteg húzódik meg.

A néprajz és történelem ismerői kimutatták, hogy

az ősi pogány európai kultúrákban

(kelták, germánok) az ének harci fegyver,

valamiféle mágikus gyilkoló erő lehet.

A királyok, törzsfők bárdokat tartanak,

kiknek feladata az ellenség kiéneklése, erkölcsi

megsemmisítése. (Vö. Handbuch des Volksliedes I. 691. oldaltól.)

 

Az európai civilizáció kialakulásával

persze egy új világkép bontakozik ki, s benne új szerepet kap a gúnydal.

A társadalom az előbbieknél tagozottabb, gazdagabb, színesebb lesz: n

épcsoportok, nemzetiségek, foglalkozások,

mind-mind saját életstílussal, hagyománnyal élnek,

s így más csoportok szemében különössé, tehát kifigurázhatóvá,

ironikus jellemzésre alkalmassá válnak.

 

Az irodalom, az erkölcstan, filozófia,

a középkori spiritualitás gazdagítja az emberi jellemvonások,

hibák, különösségek elemzését; tapasztalatai adott alkalommal

a művészet görbe-tükrében is kifejezésre jutnak.

Nem szabad tehát a cigány-, mesterség-, vénasszony-

(stb.) csúfolóban valamiféle kegyetlen, embertelen szokást látnunk.

 

Ha ma jobban tekintettel vagyunk is mások érzékenységére,

s főként a gyöngék, hátrányban lévők méltóságára —

felfoghatjuk ezeket a gúnydalokat úgy, mint egy önmaga megismerésére

vállalkozó társadalom egyik módszerét,

mellyel kitanulmányozza az emberi lény

sokféleségét, esendőségét, tévútjait; megfigyeléseit

— más kifejezési módok mellett —

a művészet sűrítő-képalkotó eszközével is formába önti.

 

A fejezet legtöbb dalának, szövegének, témájának elég pontos megfelelőit találjuk az

európai népzenékben és irodalmakban. Ez is mutatja, hogy hagyományozódó, s nem

spontán népi alkotásokról van szó. Persze ez nem azt jelenti, hogy csupán magyar

fordításai külföldi irodalmi vagy népi jellegű dalszövegeknek. Egy közös európai

(nagyrészt középkori) hagyomány jelenik meg más-más módon, az egyes népek ízléséhez,

nyelvéhez, zenei hajlamaihoz idomítva.

 

Formailag is különleges e csoport legtöbb darabja népzenénken belül.

Viszonylag ritkább a négysoros izoritmikus strófa;

sok a különleges aszimmetrikus alakzat, a refrénes, sőt belső

refrénes megoldás, a szabad bővülés,

a halmozó-felsoroló („kumulatív-enumeratív”) elem.

Legközelebbi rokonságukat formai tekintetben is a középkori irodalomban találjuk. Az

eredeti jelentésüket elvesztett, egymás mellé állított képek tréfás hatása mellett éppen e

formai sajátságok miatt e dalok — a fönt említett „komolyság” mellett is — igen

alkalmasak a társas együttlét, szórakozás üdítő színezésére.

 

Dallamviláguk is közelebb áll a régi európai melodikus-tonális rendszerekhez, mint

honfoglalás előtti pentaton örökségünkhöz.

 

Nem minden dalra érvényes, amit mondtunk.

Ide soroltunk szövegükre való tekintettel

olyan népdalokat is, melyek dallama a lírai népdalok

vagy táncdallamok stílusával rokon, s formailag,

meg szöveg-kifejezés tekintetében elütnek a műfaj jellegzetes darabjaitól.

E darabokat valóban sokszor csak egy évődő, könnyed stílus vonja e körbe.

 

 

 

 

A „kitrákotty” ének

az ún. láncnóták egyik nevezetes darabja:

a szöveg egyes elemei ismétlődnek,

közben azonban egyik elem sokszorozódni, halmozódni kezd;

a felsoroló szakaszt mindig azonos rövid csattanó zárja.

Itt állatvásárról éneklünk, az állatok egyenként

megszólalnak, egymáshoz sorakoznak (vö. Vargyas Pt. 119. sz.).

Efféle szerkesztés a népmesékben külön típusként jelentkezik,

legismertebb közülük a „Kóró és a kismadár”

(a víz megette a tüzet, a tűz megette… stb.).

A téma is nevezetes: megtalálható francia, angol

népzenében is, lényegében ugyanígy,

az állatok hangutánzó megszólaltatásával együtt.

(Vö. Néprajzi Lexikon „kitrákotty mese”.)

 

forrás és folytatás:

 

http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/

tamop425/2011_0001_550_a_magyar_dal_konyve/ch04.html