Payday Loans

Keresés

A legújabb

Az öreg tekintetes
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2016. január 02. szombat, 06:42

GÁRDONYI GÉZA

AZ ÖREG TEKINTETES

1

Sovány iparosasszonyka vánszorog az utcán. Barna téli kendő rajta, s a kezében bot. Minden kapu előtt megáll, körülnézi a kaput. Végre egy zöldre mázolt háromemeletes ház elé érkezik. Ott a kapu oldalán öntöttvas tábla hirdeti, hogy orvos is lakik a házban.

DR. TARDY IMRE
MED. UNIV.
GYOMORBAJOSOK SZAKORVOSA
RENDEL DE. 10-12
DU. 3-4

Szombat délután 4-5 között szegényeknek ingyen

Ez az utóbbi sor apró betűs, de az asszony mégis ezt a sort olvassa el legfigyelmesebben.

- Hát ez az: "Szegényeknek ingyen."

A házban nagy sürgés-forgás. Egy tallérgombos libériás inas a lépcsőn lerohantában hármasával ugrálja át a lépcsőköveket. Egy cukrászinas rózsaszínű tortát visz fölfelé, tornyosat. Egy kék plüssbe öltözött úriasszony lekiált az első emeletről a libériás inas után:

- Fiákert ám, Józsi, fiákert!

- Igenis! - kiáltja vissza az inas rohantában.

A beteg asszony félrehúzódott a lépcső karfájához, amíg mellette le- és fölrobogtak ezek az emberek. A házmester akkor kezdte gyújtogatni a lépcső gázlámpásait. Haragosan kiáltott a cukrászinas után:

- Máskor a cselédlépcsőn járj!

A lépcsőházat a gáz bűze járta át. A novemberi köd visszanyomta a gázt a házba. A lépcső is nyirkos volt a ködtől.

Az asszony az első emeletre ért. Keskeny folyosón szemlélődött végig: az orvosnak a címtábláját kereste. De homályos volt ott minden. Az asszony tétován állott. Az udvar mélyéből kávépörkölés illata emelkedett föl. Az első ablaknál egy szobaleányféle hajolt ki. A karján alvó csecsemőt tartott.

- Az orvos úr - kérdezte félénken az asszony -, itt lakik valahol, ugye?

- Itt, jobbra az első ajtó - felelte a leány.

S dúdolásba fogott.

A szobában bútorokat toltak ide-oda. Az már az orvos lakása volt.

Az asszony csak állt az ajtó előtt, mintha azon habozna, benyisson-e, vagy ne. Az inas ekkor, akit lerohanni látott, visszatért, s bekiáltott egy udvari ajtón:

- Kaptunk fiákert, nagyságos uram.

- Itt a kocsi - hangzott bent egy öblös férfihang.

Az inas (fóka képű, szőke fiú) az asszonyra bámult:

- Nini, maga az, néni!

- Én vagyok, Józsi. Hát te... hát maga... inas?

- Sutba vágtam a kaptafát - felelte vígan az inas. - Jobb így. Úrnak úr a szolgája is.

S vígan pödört egyet szőke pelyhedző bajuszán.

- Az orvos úrhoz jöttem - szólt félénken az asszony. - De talán rosszkor. Valami baj van itt?

- Nem. Semmi baj. Az öreg nagyságost várjuk - szólt az inas jelentős hangon. - Az asszonynak az apja. Most jön a vasúton. Mi baja, néni?

- Nem tudom.

- No majd itt meggyógyítják. Olyan hamar fölpendül, hogy egy hónap múlva akár táncolhat is. Különben, ha akarja, én is meggyógyítom. Igyék tejet - ennyi az egész. Meglássa, ezt fogja mondani a doktor úr is. Nem nagy mesterség ez - szólt megvetően legyintve -, csak diploma kell, egy kis árkus papiros. Ha diplomám volna, magam is gyógyíthatnék.

- Tej? Hát nem ad rendelvényt?

- Szegénynek nem. Gazdagnak ad félesztendeig is. Haj, sok gazdag ember jár ide! Szép kisasszonyok. Egy bárókisasszony is jár ide. Magas és barna. Olyan haja van, hogy alig bírja. Mindig két hatost ad borravalónak.

- Hát tej - mondotta elgondolkozva az asszony.

Aztán fölemelte a fejét:

- Mégis bemegyek, Józsi, hátha nem tejet mond.

- Tessék - mondotta az inas az ajtóra mutatva. - Meglássa, hogy tejet mond. Amikor én beteg voltam, nekem is tejet mondott. Ő maga is tejet iszik, amikor beteg. Tessék besétálni.

Az asszony bevánszorgott a váróterembe.

Már sokan voltak ott, tán húszan is. A szoba közepén a villamos függőlámpás megvilágította őket. Mind szegény és mind sárga, sovány, kedvetlen. Asszonyok, férfiak, egy tizenöt éves fiú is.

A szobában vörös bársonnyal bevont bútorok. Az ablak mellett, a sarokban egy poros pálma. Az is mintha gyomorbajos volna, bágyadtan lógatta a leveleit.

Végre az orvos ajtaja megnyílt. Az orvos kilépett. Sápadt, sovány ember az is: harmincéves forma. Az orra szinte átlátszó. A füle mellett vörösesszőke barkó. Az arcán szeplőfoltok.

Fölcsíptette a szemüvegét, és nagy komolyan körülnézett.

A betegek álltak. Nem mert egy se leülni a szép karosszékekbe. Az asszony a falhoz támaszkodva állott.

- Mind gyomorbajos? - kérdezte az orvos ridegen.

Senki se jelentkezett más bajjal.

- Álljanak úgy, hogy a lámpás felé legyen az arcuk.

Sorra pillantgatta a nyelvüket, szemüket, és bólogatott, mormogott.

- Akiknek van étvágyuk, csak a gyomruk nem emészt, álljanak ide.

Tízen odaállottak, ahova az orvos mutatott.

- Akiknek nincs étvágyuk és a gyomruk se emészt, álljanak emide.

Nyolcan a szoba másik felébe térültek.

Csak az asszony maradt az ablak mellett külön egymagában.

- No - mondotta az orvos az első csoporthoz fordulva -, maguknak azért rossz a gyomruk, mert többet zabáltak, mint amennyit kellett volna.

Aztán enyhébb hangon folytatta:

- Vagy pedig ártalmas ételt ettek. Hát három napig ne egyenek egyebet, csak tejet. A negyedik naptól kezdve ehetnek főtt almát, sovány hideg húst és lágytojást; semmi tészta! Kenyérnek csak a hajából! Hagymától, borstól, babértól, paprikától tartózkodjanak! Pálinkát, fehér bort nem szabad inniuk! Vizet is csak keveset! Jó veres bort mértékletesen! Elmehetnek!

A másik csoport felé fordult:

- Ma ne egyenek semmit! Egy korty ásványvizet vagy tiszta igazi veres bort igyanak, ha nagyon szomjasak! Holnap keljenek föl jó korán, és járjanak egy vagy két óra hosszat. Minél tovább, annál jobb! Akkor menjenek ki a Városligetbe! Ott van az a svájci tehenes! Igyanak egy pohár tejet azon melegen, ahogy a tehénből kifejik! Estig ne egyenek, ne igyanak semmit! Ismét menjenek oda! Ismét igyanak egy pohár tejet! Másnap ugyanezt cselekszik, csakhogy délben is ihatnak egy nagy pohár forralt tejet. Semmi kenyér, semmi más! Harmadnap annyi tejet ihatnak, amennyit akarnak. Enni mást nem szabad! A negyedik naptól kezdve ehetik, amit azoknak mondtam. Lágytojást is ehetnek. Jóllakni azonban nem szabad! Később már mindent ehetnek, amit jóízűen tudnak enni, csak arra vigyázzanak, hogy étvágy nélkül ne nyeljenek le egy falatot se. Elmehetnek!

Már csak az asszony maradt ott:

- Orvos úr - mondta -, én egyáltalán nem tudok enni. Amit lenyelek... Nem tudok lenyelni semmit.

Az orvos cigarettát vont elő a zsebéből, s amíg azt meggyújtotta, ridegen folytatta a kérdéseit, anélkül hogy az asszonyra ránézne:

- A gyomrán daganat van, belül, kemény, zsemlényi.

- Igenis, orvos úr.

- A köldök táján.

- Ott.

- Menjen haza és feküdjön le. Próbáljon forralt tejet inni langyosan. Ha lemegy: jó, ha nem megy le, nem segíthetünk.

Az asszony megdöbbent:

- De hát csak nem halálos a baj?

Az orvos vállat vont:

- Magában gyomorrák van.

Megfordult. Kalapot nyomott a fejébe, és elsietett ő is, le a lépcsőn.

Az asszony még egy percig ott állott. Viaszszín arca még fakóbbra vált. Meredt szemmel nézett az orvos után, mintha arra várna, hogy visszatér, és azt mondja, hogy tévedett, a baj csak ez vagy amaz.

De az orvos nem tért vissza.

http://mek.oszk.hu/01800/01820/01820.htm#2

*

 

 

A küszöblét motívumai

Gárdonyi Géza és Az öreg tekintetes
2013. december

Valami okból igen sokat pepecselt Gárdonyi Az öreg tekintetes című kisregényén; a mű hosszabb idő alatt készült el, mint az Egri csillagok. 1899 novemberében még csiszolgatja hamarosan kultikussá váló monumentális alkotását, amikor már papírra veti a kisebbik első oldalait, fia, Gárdonyi József szerint 1899. december 2-án; többszöri nekirugaszkodás után, csaknem öt esztendő múlva, 1904 késő nyarán fejezi be. Kifürkészhetetlenek a teremtés titkai, az azonban érzékelhető, hogy a szerzőt, aki Csurgó Károly sorsát tervezte, valami egészen más szándék irányította, mint a történelmi tabló panorámafestőjét: ismét odafordulni a jelenhez, ugyanakkor kilépni Az én falum szép, de kissé idealizált és túlstilizált idilljéből. Különös módon magyarázkodik is Gárdonyi József a harmincas években: „Ha a regény hibája az, hogy Gárdonyi elhagyta benne a falut, és az öreg tekintetest felhurcolkodtatta a városba lakónak – ám mondjuk, ez a városi füstös levegő homályosítja Gárdonyi tollát.” Ám gyakorló olvasóként felfedez benne valami újdonságot: „Érzésem szerint éppen az a kirívóAz öreg tekintetesben, hogy jellemalkotásában hirtelen kiugrott kora regényirodalmának megszokott modorából. Gárdonyi a regény jellemeit a cselekmény rovására olyan aprólékosan dolgozza ki, hogy talán éppen emiatt nem mozog a történet kellő ütemben.”

Azt sejti meg benne, amit a korabeli kritika akkoriban, három évtized múltán sem: Az öreg tekintetesegy korszakváltás határán magát az átmenetiség állapotát ábrázolta, egy olyan létformát, amely önmagát még nem volt képes megfogalmazni, csupán az áttekinthetetlen változások folytonosságát, az amorf egzisztenciát érzékelte. Válságregény tehát, legkevésbé talán az alkotóé, egyébként pedig az öreg Csurgó új környezetében minden egyes mozzanatnak a válságáé. A leghét­köznapibb kijelentés is a korábban egyértelmű identitástudattal rendelkező, most önmagát éppen elveszítő személyiség kórképét sejteti: „És tetszik önnek ez a városi élet?” – kérdi a németes nevű, magyar érzelmű, világpolgárként megnyilatkozó méltóságos asszony. „Tetszeni tetszenék…, csak olyan nekem, mintha külföldön volnék. […] Hát Magyarország ez? …az utcán is Ábendblattot árulnak.” A fővárosi magyar társadalom minden porcikáját, az élet minden szegmensét megmozgató átalakulás kezdetét ismeri fel és ábrázolja hát a regény, sajátos és korszerű eszközökkel, olyan jelenségeket, melyeket a 20. század történelmi eseményei olykor paravánok mögé rejtettek, máskor kirobbanó, végzetes tragédiákban mutattak meg, egyébként pedig manapság, száz év múltán mintha igencsak hasonló (kor)hangulat nehézkedne a környezetünkre: ez lehet a különös, sajnos aktualizálható üzenete a kisregénynek. Ebbéli milyenségében pedig különös párbeszédet folytat a Gárdonyi-életmű önmagával és irodalmunk korábbi-későbbi, valamiféle folytonosságot jelző toposzaival.

A válságregény: egy nagy korszak előzménye

Amikor Németh László 1932-ben, már elegendő időbeli távlatból, mintegy önmaga számára felkutatjaA Nyugat elődeit, Gárdonyinak nevét sem említi. (Kánonteremtő törekvéseiben egyik legnagyobb tévedése talán, hogy a zaklatott, széteső regénytorzókat odakenő Tolnai Lajost „a Bach-korszak s az utána jövő évtized” egyetlen jelentékeny írójának tartja, pusztán „következetes haragja” és „óriási igazságszeretete” miatt, ami pedig pusztán magánjellegű sértődöttségből fakadt.) Személyes irodalmi panorámájában Gárdonyi valószínűleg a lektűrirodalommá szelídített történelmi regények szerzőjének pipafüstös, 19. századi alakjaként mumifikálódott, s nem figyelt fel arra, hogy valójában ő fedezte fel és vonta be irodalmunkba azt a jelenséget, amely a minőségelv hirdetőjének egyik központi témájává lett: „Jó Péter nem belőlem szakadt ki, a magyarságból épült, azért kell… magyarságunk minden rétegén át, meggazdagodva s egyre biztosabban fölnyomulnia.” Vagyis a falusi középparaszti sorból városi értelmiségivé feltörő parasztgyerek sorsa, mint az új magyar középosztály létrehozója, Németh László munkásságában, jelesül az Utolsó kísérletben válik egy részletesen kidolgozott, bár mindvégig kissé intellektuális utópiának mutatkozó eszmerendszer meghatározó motívumává, az új, nehezen megragadható társadalmi szereplehetőség azonban először Gárdonyinál jelenik meg, ráadásul a sokak által leminősített falunovellákban. Természetesen hatalmas az a szemléletbeli távolság, ahonnan ugyanazt a jelenséget Gárdonyi, illetve Németh László vizsgálja: előbbi mindig, következetesen a falu ősi, meggyökeresedett szokásrendje felől, utóbbi a megteremteni tervezett, elképzelt polgári Magyarország széles perspektívájából a megbolydult paraszti világra alátekintve. Gárdonyi fiatalkori, nyelvezetében alulstilizált novellájában, a Pöhöly Zsófiban már érzékeli a paraszti életforma megtartó erejének hanyatlását, de a két világ, a falu és város között még nincs átjárás, a Szögedre cselédnek feladott, meggyalázott lány visszahull fenntartó közösségébe, a falu visszafogad és megóv.

Tanácskérés sűrű szövésű helyzetrajzában azonban megjelennek mind Az öreg tekintetes, mind az évtizedekkel későbbi Németh-opus alapmotívumai. A „tanár bácsis” első személyű elbeszélői alaphelyzet megtévesztő, mert a klasszikus, metonimikus-csattanós novellaformát egy egészen új elemmel tölti fel: a tanítóhoz tanácsért forduló gazdaember furfangos beszédmódját épp csak sejteti, elliptikus módszerrel a lényeget folyamatosan halogatja, a parasztember körmönfont mellébeszélésének narratív idejét a történetmondó jövőbe vetített látomásával tölti fel, és ebből kerekedik ki a városi „dignáziumba” került parasztgyerek virtuális útvonala, egy élet és egy egész korforduló markáns vázlata. Az iskola nemcsak költséges vállalkozás („Egyik hold föld a másik után postázik föl a városba”), de személyes válságok és szerepkényszerek sorozata is („Idegen és elhagyott egyszerre… Az úri fiúk hátra taszigálják.” „A parasztfiúcska is megtanulja idővel, milyen nyakkendő való a szmoking mellé…”), s ami a leginkább megrázó: végül bekövetkezik az elszakadás, az „apaárulás” elkerülhetetlen mozzanata. Előbb csak kérdésként: „Mért vagyok én paraszt?”, az átmenet, az alkalmazkodás fázisában: „Végigömlik rajta a hideg, mikor az öreg azt mondja: fédörbajsz, bagazium. […] Hogy lép az apám, mintha mindig térdig járna a sárban…, és milyen kacskaringósan… beszél.” Az átalakulás záróakkordjaként pedig a sikeres városi polgárrá lett fiát meglátogató gazda válik idegenné, sőt nevetségessé az új környezetben: „…a fia nem az ő régi fia, hanem csak egy abból fejlett idegen. A fényes úri szoba zavarja a szemét.” Erre az immanens-projekciós drámai bejátszásra adomaszerűen csattan a visszatérő alaphelyzet, a jelen: „…a fiamat… beadnám tavasszal a városiba.” Imigyen pedig az anekdotikus novellai kettős beszéd nemcsak újszerű irodalmi formát, de drámai töltetű szemantikai mezőt is teremt.

Maga Gárdonyi nem a novella fentebb vizionált „eszmetörténeti vázlatának” léptékei alapján építette fel válságregényét, ám az Utolsó kísérlet szerzője, furcsamód, Jó Péter fejlődésrajzában mintha újra felfedezné a jelenséget, természetesen az alkotói habitusát determináló sajátosságokkal: mind a kiválás-elszakadás, mind a felelős polgári-értelmiségi szerepmegvalósítás aktusát bonyolult, hosszadalmas, tragikus kitérőkkel terhelt folyamat eredményeként ábrázolja. Elsősorban azáltal, hogy következetesen a gyerek-serdülő-ifjú nézőpontjából láttatja a környező világot, ezért az apa–fiú szembenállás az első pillanattól kezdve előtérbe nyomul; egyébként pedig Jó Péter legsúlyosabb válsághelyzetei meglepően hasonlítanak a Tanácskérésben vázoltakhoz: a kis földbirtok e helyt is nehézkesen, sőt drámai erejű konfliktusok eredményeként változik át szellemi tőkévé; viselkedése, ruházata kezdetben ugyancsak gátlásossá teszi („Jóval a térdén alulérő, félhosszú nadrágja volt. …városon evvel kinevetik”); új identitásának kialakítása folyamatában a novellabeli Istenes Imrééhez hasonló dilemma „ordít le a lelke aknájába. Csak nem szégyelled az apád, akinek a munkája után élsz, tanulsz”; vagy a környezete szemével látva: „Ki volt az a parasztbácsi, Péter, akivel a piactéren mentél?” Ahol a Tanácskérésben a gyerek jövőjét, a szellem naggyá növekedését firtató elbeszélői fantázia megtorpan, azon a ponton kezdődik az Utolsó kísérlet valódi, intellektuális játéka az új, minőség-Magyarországot megteremtő személyiségtípusról; ennek története azonban – alapozásának monumentális méretei ellenére – a korlátolt képzelőerejű falusi tanító látomásához hasonlóan befejezetlen, torzó marad.

Úgy tűnik tehát, hogy a századelőn összetorlódó írónemzedékek és irányzatok közepette Gárdonyi írásművészete sokkal inkább előzmény, mint nyomkövető, jóllehet az irodalmi életben a kölcsönhatások sohasem mutathatók ki kétségtelen bizonyossággal. A fentebbiek azonban inkább megkérdőjelezik a kompozíciós elveivel kapcsolatos ilyetén határozott kijelentéseket. „…Gárdonyi regényről alkotott elképzelése érzékelhetően nagymértékben alakult át a nyugatosok hatására…” – állítja Kovács Gábor elméletileg kiválóan megalapozott dolgozatában, és gondolatmenete további részének igazságértéke vitathatatlan: „…a változás egyik legkiemelkedőbb eleme, hogy a »kisregények« konstrukciós elve áthelyeződik a »nagyregények« cselekményre orientáltságáról a prob­lémacentrikusságra”. Ami a nyugatosok Gárdonyi művészetét erőteljesen befolyásoló erejét illeti (amit amúgy általánosságban is hajlamosak vagyunk misztifikálni), azt akár az egyszerű kronoló­giai tény is cáfolhatná, miszerint említett, a formával is kísérletező novellái vagy Az öreg tekintetes jóval a folyóirat megjelenése előtt keletkeztek, jellemző módon a századvég rendkívül gazdag és változatos rövidprózatermésének lendületében. Az én falum (mint az első, rendkívül tudatosan szerkesztett magyar novellaciklus) szerzője önállóan és szuverén módon építi életművét, a különféle irodalmi hatásokat egyéni stílusmodulációkban és narratív szerkezetekben asszimilálja. Amikor tehát Szini Gyula a Nyugat első számában bejelenti A mese „alkonyá”-t, Gárdonyi novelláiban már nem tekinthető újdonságnak a szecessziós meseszerűséget ébresztgető „erősen egyéni szín, illat, hang” áradata. Szini, egy roppant tehetséges, elszánt fiatal csoport nevében, eléggé körvonalazatlan írói szándékot és örök érvényű, épp emiatt folyton feléledő művészi dilemmát idéz fel: „Az elbeszélő művészet valódi súlya… nem azon van, amit mondunk, és ami alapjában véve igen véges, hanem azon, hogy hogyan mondjuk, ami viszont végtelen.” Magyarán és egyszerűsítve: mindig a forma–tartalom dichotómiájának lehetséges aránya vagy egyensúlya a tét, a kiáltványszerű nemzedéki megnyilatkozások viszont annyit érnek, amennyi a hirdetett elvekből a művekben megvalósul; az önmeghatározó-elkülönítő gesztusok többnyire divatszerű elemeket is tartalmaznak, és csak ritkán forradalmasítják az évszázadok alatt kialakult poétikai formákat, jobb esetben a folyamatok lassú változását indítják el. Ebben a tekintetben furcsa eredményt adhat az összevetés: a „mesenovella” stiláris forradalmát meghirdető Szini Gyulának négy-öt fiatalkori írása élte túl az irodalomtörténeti kánonok szigorát, Gárdonyi cseppet sem forradalmas (rövid)prózája időről időre feléled, mert bizonyostörténelmi korszakok bizonyos jelenségeihez bizonyos művei, úgymond, „hozzászólnak”, történelmi perspektívába helyezve sajátos értelmezési mezőt kínálnak fel. Úgy tűnik, épp amiatt, mert a „mit” és a „hogyan” ekvivalens szinten, valamiféle egyensúlyban ismerszik fel; öngerjesztő tudatossággal formálódik az életmű, s miközben prózapoétikai értelemben igencsak változatos, különös érzékenységet mutat a társadalmi struktúrák, ezen belül az emberi viszonyok és a mindezekre reflektáló nyelvi változások iránt.

Attól válságregény tehát, mert egy korszakváltás csaknem paradigmasorba rendezhető nagyszámú, összefüggő jelenségét vonultatja fel, egyetlen szereplő életének néhány hónapjába sűrítve, az átmenetiség állapotát szinte modellé formázva. Ha valami zavaróan hat ebben a sűrű szövetű regényben, az éppenséggel a túlzottan merevre szabott modellszerűség, ami által a küszöblét megjelenítési formája rideg, erős érzelmi töltettől, lendülettől, merészebb mozdulatoktól és a színárnyalatok gazdagságától megfosztott installációként dermed a mindenkori olvasó előtt. Viszont (és ez a megalkotottság paradoxona) ugyancsak a küszöblét ilyen reprezentatív, durván lecsupaszított, már-már embertelen tanulmányvázlata okozza, hogy a 21. század olvasója is a maga nehezen megfogalmazható problémáira ismerhet benne.

Vándormotívumok és jelentésmódosító szimbólumok

Ennek a hatékonyságnak látszatra nincsenek művészi titkai: a történések lassan, de feltartóztathatatlanul haladnak, mint maga az idő, amit pedig az elbeszélő hang hozott létre; az egyes jelenetek mindig valamely motívumhoz kötve mozdulnak, ily módon motívumok egész hálója szövi be a teret. Ám ahogyan, lassacskán, az események mégiscsak alakulnak, a motívumokhoz mind újabb és újabb jelentések tapadnak, és szinte észrevétlenül szimbolikus erőteret alakítanak maguk köré. Természetesen nem válik szimbolista regénnyé, poétikai és műfaji mivoltában is küszöbön áll: a szimbolista regény első, heroikusan sikertelen kísérletét Gozsdu Elek hajtotta végre 1882-ben (Köd), de Babits valósította meg, szinte szándéka ellenére, 1916-ban (A gólyakalifa). A motívumok szimbólummá alakulásának terhességi folyamata olykor nehezen ismerhető fel, s annál kevésbé, minél jobban távolodunk az időben. A regény harmadik fejezetében, a megérkezését követő reggelen Csurgó Károly „Felöltötte a budáját, és kiment a folyosóra, hogy ott tájékozódjék a felhők állása felől. A csizma nyikorgása persze mindenkit fölébresztett.” (Kiemelés – Sz. L.) Első pillantásra érzékeljük, hogy a világvárosi polgári lakáshoz nem illő nyelvi közegben a szereplő oda nem illő viseletben falusi emberhez illő módon (mit is tesz? hiszen nem tesz semmit:) szemlélődik, a budával kapcsolatban azonban nem kapunk információt, az ugyanis a századforduló vidéki Magyarországán még közönséges ruhadarab volt. Művek párbeszéde segíthet: „Az öreg Bartókfáy szederjes-kék kurta zekében és szűk nadrágban, mely ki volt hányva vitézkötéssel gazdagon, és zsákforma felsőkabát rajta, amely gombtalan, amit a hatvanas években »Budának« hívtak; ezt mind ő csak a legnagyobb ünnepkor vette magára” – magyarázza el Bánffy Miklós monumentális művelődéstörténeti tablójában, azErdélyi történetben három évtized múlva. Vagyis: az 1930-as években a buda már afféle ereklye, a nemzeti történelem ünnepélyes hangon emlegetett szimbóluma; korábban, a századfordulón egy hagyományos, értéktelített életformának épp az átmenetiség állapotában felismerhető, a polgárság által lenézett, a középnemesség számára nosztalgiát ébresztő jelképes ruhadarabja. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár 1860-as leírások alapján „magyaros szabású férfi díszöltönynek” nevezi. És milyennek látja divatja virágzásának idején ugyanezt a nemzet költője? „Az én fiatal koromban / (Vonj le negyven évet) / Magyar volt a honfi keble / Csak a lába német. // Most a melle zsák-kabátban / Úszik a köz árral: / Csak amúgy földszint protestál / Hosszú csizmaszárral.” (Arany: Félmagyarság,1860) A költő lábjegyzete az elítélt viselethez: „Atillában jártak, de nem pantalonnal.” Amikor a buda,zsák-kabát a divat újszerű kellékeként vonult be Magyarországra, akár a hivalkodó idegenmajmolás bírálandó, jelképes darabja is lehetett; az évek múltával megszokottá és magyarabbá vált, hogy egy újabb, idegenszerű divathullám megjelenésekor Gárdonyinál már a hagyományőrzés, egy egész értékrend mintadarabjává nemesedjék. Ehhez hasonló módon, történetiségbe ágyazva következik be a kisregény motívumainak áthangolódása valamely szimbolikus jelentésmezőbe. Nem a – mifelénk Ady kapcsán megszokott – ködös-titokzatos, jelentéselrejtő szimbólumfogalom használatáról van szó, sokkal inkább érvényes az átmenetiség fokozatainak érzékeltetésére Peirce szemiotikai megközelítése, miszerint szimbolikusnak tekinthető minden olyan (nyelvi) jel, amely konvencionális megegyezés alapján, esetünkben az olvasás hermeneutikai státusa miatt eszmetörténeti többletjelentésekkel telítődő szövegkörnyezetben jön létre. „…nem elsősorban tárgyakkal és szavakkal találkozunk, amelyeket szimbolikusan használunk fel, hanem van egy vágyunk valami kifejezésére, és ez a vágy bizonyos tárgyakat és szavakat körébe vonva létrehozza a szimbolikust” – foglalja össze a gondolatmenet lényegét az irodalomtudós Bókay Antal.

Egy ilyen megközelítésben Csurgó Károly tárgyi környezete, ruházata, viselkedése, minden gesztusa szimbolikus jelentésekkel telítődik, talán még nyilvánvalóbb módon a posztmodern utáni kor olvasója, mint a száz évvel ezelőtti kortársak számára. Prózairodalmunkban kimutatható egyfajta folyamatosság is az objektumokban és viselkedésbeli, mimetikus aktusokban felismerhető motívumok szimbolizációját illetően. A fél századdal korábban, az allegória kényszerű divatja idején keletkezett regény, az Egy régi udvarház utolsó gazdája (melyet egyébként is szoktak emlegetni Az öreg tekintetes kapcsán) motívumai hordoznak ugyan szimbolikus többletjelentéseket, elsősorban a váratlanul és drasztikusan megváltozott valósággal szemben anakronisztikus megjelenésükkel, de ebbéli mivoltukban megdermednek, elveszítik értelemteremtő kapcsolatukat ezzel az új valósággal; Gyulai Pál története egészében az ábrázolt világ mozdulatlanságának kilátástalanságot sugalló modellje. Az öreg tekintetesben tulajdonképpen csupán a főszereplő sorsa teljesen kilátástalan, az ő személyes kisvilágát, szellemi-erkölcsi értékrendjét kifejező, meghaladottnak tűnő motívumok referenciális viszonyba lépnek a kiforratlan – mert folyamatosan változó – jelennel, ezért alakítják is az új életformát. A korábban gazdálkodó földbirtokost a polgári környezetben is jellemző objektivációk (tárgyak, gesztusok) mint motívumok a megőrzött személyiség attribútumaiként jelennek meg, és, mondhatni, párbeszédbe elegyednek az idegennek tetsző életformával. Az ellentét tehát létezik, nem szüntethető meg, az archaikus motívum azonban mindig – látszatra, részben vagy teljesen – helyettesíthető a modernnel. A (leginkább szembeötlő, központi szerepet játszó) pipa a szivarral; a már emlegetett buda az atillával, majd divatosabb kabáttal; a falusi szántóföld, a rét a világvárosi épített terekkel; az évszázadok óta változatlan berendezésű kertes otthon a bérház változó bútorzatú szobáival; a lugasbeli kvaterkázás a kaszinóbeli kártyázással vagy akár a magányos konyakozással; a (nem) gyógyító tej a (nem) gyógyító sült tökkel; az elektromos világítás a petróleumlámpával; a síneken döcögő villamos a falusi lovas szekérrel; a mindent uraló pénz bármi mással – és a regény (szöveg)világában bukdácsolva szinte a végtelenségig bővíthetnők a sorozatot.

Úgy kell elképzelnünk Csurgó Károly identitáskellékeinek eme kényszerű párbeszédét a száz évvel ezelőtti modernitással, és az egzisztenciális válságot strukturáló funkciójukat, mint manapság az életünket teljességgel átható kibernetikus térben az ósdinak tekinthető, mégis nélkülözhetetlen tárgyakat, aktusokat: a komputer mellett a szalagos írógépet, a ceruzát, a töltőtollat; a plazmatévé mellett a diavetítőt; a hifitorony mellett a lemezjátszót; az akadálytalan száguldás szabadságát jelképező autópálya mellett elhaladó erdei ösvényt, melyen öregemberek baktatnak göcsörtös botokra támaszkodva, ugyancsak a szabadság illúziójával; a BMW-ben az „archaikus” szalmakalapot; az űrtechnológiát imitáló, hipermodern termálstrand mellett az ingyenes és szutykos tiszai fürdőzést… – a sor ugyancsak korlátlanul folytatható. Történelmi korreszpondencia szempontjából ott is, itt is, akkor is, most is csupa anakronizmus, látszólag ellentétei, az élet gyakorlatában azonban kiegészítői egymásnak; némi ontológiai elvonatkoztatással szemlélve pedig a puszta divat működési elvei alapján viszonyulnak egymáshoz: hosszú távon az marad meg, ami nélkülözhetetlen, az viszont be is épül az igazi új értékbe.

Szereplehetőségek küszöbhelyzetben

Megérkezése pillanatától kezdve egyetlen új minőséggel gyarapodik a főszereplő személyisége, a kíváncsisággal elegyes csodálkozással, ami a továbbiakban, vesztére, meghatározza egész habitusát, és ennek a tulajdonságának a fokozatai bontakoznak ki a továbbiakban a meglepődés, az idegenségérzet, az elkülönülés, a teljes elhagyatottság fázisaiban. A regény egyik értelmezője kiváló szociálpszichológiai alapvetéssel elemzi az egykori földbirtokos fokozatos identitásbeli torzulásának okait, és – olvasatomban – a beavatás fogalomkörében ismeri fel az egyik meghatározó diszkrepanciát. „A beavatás… rituáléjának része a beavatandót olyan nehéz feladat elé állítani, melynek csak leküzdése révén válhat beavatottá” – írja le a jelenség lényegét, és Csurgó helyzetére vonatkoztatva a szocializáció különböző fázisait mutatja be, melyek között az öreg pipájának széttörése az egyik meghatározó ellenszocializációs, (felfogásom szerint) szimbolikus gesztus. „Mivel a szocializáció csak úgy lehetséges, ha az öreg az e világban élők középpontjaihoz képest határozza meg magát, …el kell hogy kezdődjön számára az individuáció, az énné válás folyamata is… […] A beavatás, avagy iniciáció folyamata csakúgy, mint a szocializációé, mindig valami egzisztenciális szorongás megidézésével jár, melynek leküzdése az énné válásnak, a saját középpont megtalálásának, illetve az adott világ rendjébe való beleszokásnak eszköze.” (Kunkli Enikő) Ha a Gárdonyi által bemutatott alaphelyzetet irodalomtörténeti metatextusban olvasom, olyan metaforikus történetek előzményét ismerem fel, mint Ottlik Iskolája, Örley István Flocsekje, Móricz Légy jó mindhalálig-ja, Székely János A nyugati hadtestje, melyekben valamely szereplő nem egyszerűen szocializációs rítusok nyomán alkalmazkodik egy közösséghez, hanem aláveti magát a különleges szabályoknak, az erőszak nyomásának engedve teljesen feladja vagy legalább ideiglenesen felfüggeszti identitását, ily módon válhat teljes jogú tagjává egy szilárdan strukturált, hierarchikus, diktatórikus, zárt csoportnak. Ezt jelenti tehát a beavatás a fenti művekben, amit aztán törvényszerűen követ a bekebelezés fázisa és annak különböző változatai. Nyitott, demokratikus környezetben föltehetően a személyiség önkéntes integrálódása valósul meg.

Minthogy Csurgó számára egyik lehetőség sem „adatik meg”: új családja, melybe belecsöppen, nem szigorúan szabályozott, nyitott ugyan, de nem empatikus-demokratikus, inkább destruált állapotot mutat, ezért sem a beavatás-bekebelezés, sem az önkéntes beolvadás nem következik be. Állapota tehát a küszöblét, annál is inkább, mert személyiségében „az énné válás folyamata” már réges-rég lezajlott; az „archaikus” falusi közösség, melyben életének előző hetvenhét évét töltötte, szabad teret engedett az egyéniség többé-kevésbé maradéktalan kibontakozásának. Hogy korábban teljes mértékben tudatosan és önként vállalta a szerepkört, melyet a társadalom kijelölt számára, arra számtalan szimbolikus gesztus utal, legjellemzőbben talán, s minden továbbit megelőzően, azok a szavai, melyeket küszöbhelyzetben, a folyosón, a polgári rokonok és a proletár páciensek közötti köztes térben mond a beteg asszonynak: „Ne mondjon engem nagyságosnak. Én csak tekintetes vagyok.” A társadalmi rang megértésében is egy másik regény, ismét Gyulaié segít, akinek időből kiesett antihőse „e kettő közt foglalt helyet…, se a mágnásokhoz, se a tekintetesekhez nem tartozott, hanem méltóságos volt, így, erdélyi divat szerint, kisebb a nagyságosnál s több a tekintetesnél”. Csurgó ezt az alacsonyabb státust, mondhatni, méltóságosan viseli, és nem az általa hitelesen képviselt értékrend, hanem a századfordulós városi nagyzolási divat az oka, hogy minden magára valamit adó polgárméltóságos vagy nagyságos lett, ellenben amikor a tisztelettudó varga utánakiált (az olvasó pedig már sejti, hogy utolsó sétáján, és a kilátástalanságból a semmibe menekül), „A járókelők megálltak, és pillantást vetettekaz öregúrra is. Megnéznivaló is az a fővárosban, aki tekintetes.” Pusztán a tény, hogy környezete számára afféle előnévként emberi lényegéhez tapad a „tekintetes” mint domináns jellemző, arra utal, hogy nincs szüksége új identitásra. A 20. századi irodalomban (hangsúlyozandó itt a korszak megváltozott jellege) számtalan, köztük az a néhány föntebb emlegetett műalkotás ábrázolja azt a helyzetet, miszerint a katonaságnak, a szerzetesrendnek, a kollégiumnak, a börtönnek vagy akár a kórháznak első számú, kiváltságos módszere az átöltöztetés: első lépcsőfoka annak a folyamatnak, mely felszámolja a civil élet természetszerű működési elvét, a választás szabadságát, és elkezdődhet az egyéniség hozzáidomítása az új közeg saját, mindig különleges szabályrendszeréhez. Csurgó Károly életének radikális változása azonban megtorpan az átöltöztetés küszöbhelyzeténél, hiszen környezetében nem mutatkozik olyan szabályrendszer vagy puszta rendszerűség, amelyet el lehetne sajátítani, amelyhez akár kényszerből, akár önszántából igazodhatna. Éppenséggel a saját életvitelében hosszú évtizedek, illetve a faluközösségben évszázadok alatt kialakult időbeosztást, szokásrendet nem tudja érvényesíteni. Őrzi tehát a főszereplő személyisége integritását, mindaddig, míg egyáltalán esély mutatkozik a „két világ”, Csurgó szilárd jelleme és a laza polgári otthon közötti „kommunikációra”. A szöveg történelmi összefüggésekre utaló indexeit és az elbeszélő tekintetét követve kiderülhet, az öregúr megfontoltan, jószántából döntött a radikális „világváltás” módjáról: „Lássátok, én is azért jöttem hozzátok, mert nem volt senkim.” A Tanácskérés szerzői látomását is figyelembe véve pedig sokkal korábban tudatában volt annak, hogy megszakít egy ősi hagyományt, és a saját élete is megváltozik, ha lányát városban iskoláztatja, a lánya együttműködése (származása, a falu világához kapcsoló érzelmi szálak) által viszont megőrizheti státusát az átalakult, kibővült család szerkezetében. Aki azonban minden jel szerint épp a vidéki otthonból hozott életszemlélete miatt a férjét – minden gyarlósága és vétke ellenére – a kisközösség teljhatalmú urának és a közös javak első számú birtokosának tekinti. Amikor az orvos nővére, a polgári, asszonyközpontú családmodellt képviselvén, felelőtlenségnek tartja, hogy Gizella számolatlanul adja mindent elkártyázó férjének a saját hozományát, az asszony föltehetően az apától kapott eszményképpel érvel: „Nincs jogom megtagadni tőle. […] Más háznál kiadja a férj a havi költséget az asszonynak. […] Ami az enyém, az az uramé is.” Tudatában az apa (aki élete munkájának teljes hasznát a szeretet gesztusával adja át) és a férj tekintélye (aki az ajándékot szabadon elszórható magántulajdonként értelmezi) gyaníthatóan ekvivalens minőségként jelenik meg, a körülmények azonban (a hozott tekintélytisztelet és a természetes érzelmi kötődés) a férj előnyére billentik a mérleget. Csurgónak kezdetben kijár a főhely az adományozó jogán, az előkelő „támlás bőrszék…, amilyent Munkácsy festett Milton alá”, „grófi kastély kótyavetyéje”, a későbbiekben azonban, igencsak jelképes módon, egyre kinnebb és kinnebb szorul, míg megtűrt rokonként, pénzétől megfosztva a megalázó padlásszobába kényszerül, az identitását hordozó „tekintetes” mivolta (és ennek jelképes külsődleges kelléke, a Kossuth-szakáll) azonban nem szenved csorbát; hogy a cselédség és a jellegtelen polgárság szemében egyaránt nevetséges, az nem őt minősíti, hanem egy lassan átalakuló hagyomány és a divatszinten képviseltetett modernitás közti feszültség különleges mintázataként jelenik meg.

Valóságosan létezik tehát az a szociológiai értelemben vett mikrostruktúra, amely lehetővé tehetné, hogy a megszilárdult személyiség kevesebb sérülés nélkül lépje át a környezet- és életmodellváltás küszöbét: a család. Csakhogy a társadalomnak ez a legkisebb közössége itt még amorf állapotban létezik, nem tartják össze azok a – hosszú folyamatok eredményeként létrejövő – kohéziós erők, mint például a később Márai által bemutatott polgári családokat. Ezért az az illúzió terjeng a történet légkörében, hogy az elhagyott paraszti világ értékrendje kétségtelenül magasabb rendű az éppen kialakulóban levőnél, ugyanis az elbeszélő nézőpontja irányítja a tekintetünket, látszólag az objektív beszédmód nyelvi eszközeivel, valójában rendkívül hatásos „kameramozgatással”, és a képek sorjázása meglepően koherens világképet hoz létre. Az író tekintetét akaratlanul is követve érzékeljük a fentebb már jelzett szimbolizációs folyamatot, melynek során a tárgyak és aktusok üzenetformáló motívumrendszerré állnak össze. A realista ábrázolásra jellemző ekvivalens nézőpont (miszerint az elbeszélő pontosan annyit lát és tud, mint az előtérbe léptetett szereplője) csalóka módon váltakozik: olykor, csak elnyújtott pillanatokig, a mindentudó szerző ironikusan láttató pozíciójába emelkedik, többnyire azonban a szabad átképzeléses beszédmód keretei között időzik, s nem tudjuk bizonyosan, a szerző vagy a szereplő szemével látunk-e, s kinek a hangját halljuk. Ez a hang soha nem robban olyan expanzív, bíráló-romboló erővel, mint Tolnaié vagy alig később Szabó Dezsőé, hanem a szöveg nyelvi struktúrájában szinte elrejtve, intenzionálisan munkál, és a szereplő különféle megnyilatkozásai által irányítja az olvasó megértési tevékenységét. Vagyis: tetszik, nem tetszik, Csurgó Károly világlátásával azonosulunk. Az első fejezetben nem találkozunk a főszereplővel, de máris az ő szemével vizslatjuk az orvoslakást és a benne megjelenőket: szá­nalommal és együttérzéssel a nyomorúságos küllemű ingyenbetegeket, és – a nyilvánvaló szem­besítés okán – ellenszenvvel az orvost és hivalkodó környezetét. Ebben a (szöveg)környezetben a különleges tisztelettel fogadott vendég teljes, komplex szerepkörében jelenik meg: apa-nagyapa-­após-­rokon-­családfő, a doktor köszöntő szavaiban mégis azonnal megértjük a hamisságot: „Itt van a maga helye azok között, akiket szeret, és akik magát szeretik.” Az olvasó már tudja, hogy a polgári világnak ebben a szegmensében a kimondott szónak nincs maradéktalan tett- és igazságértéke, az ironikus hangfekvés pedig sejteti, hogy maga a vendég is ösztönösen gyanakszik.

Ily módon irányítja hát az emberi alaphelyzetek megértését a szerző tekintete, amely nagyon ritkán felvillan a szöveg mögött. A fentebb idézett jelenet, melyben Csurgó a „két világ” közti küszöbhelyzetében önazonosságát nyomatékosítja („Én csak tekintetes vagyok”), a szeretet és együttérzés spontán megnyilatkozásával folytatódik: az orvos hatástalan tejreceptjével azonos értékű „sülttök”-javaslaton túl pénzt és együttérzést is átnyújt a gyógyulás érdekében. Gesztusát többféle kommentár kíséri: „– Jólelkű, kedves ember – mondotta Földiné. – És olyan becsületes arca van! – jegyezte meg a professzor.” És ekkor szólal meg a viszonylag ritka szerzői kommentár, afféle konklúziómondatként: „A fővárosban az arc csak fejdísz, cégtábla. A vidéken ott ül a lélek is az emberek arcán.” Az én falumból ismert (Umberto Ecó-i) mintaszerző villan fel itt, és kétségtelenül befolyásolja a regény jelentésrétegeinek motívumhálóval keretbe fogott, a szereplők, aktusok és objektivációk viszonyrendszeréből összeálló világképet, mely idealizált eszményekből táplálkozik, és illúziókat gerjeszt, miszerint: a falusi, „archaikus” Magyarország értékrendje erkölcsi értelemben magasabb rendű, mint az, amit az áttekinthetetlen, ellentmondásos módon és elsöprő lendülettel polgárosodó főváros képvisel. Ahol a szeretet fentebbi, keresztényi gesztusa ugyanolyan rendhagyó „anakronizmus”, mint a buda, a nyikorgó csizma, a pipa vagy az ablakrésben a méhtenyésztés. Az a bizonyos, az elbeszélő által modulált szelíd hang, mely a szöveg nyelvi struktúrájában elrejtve a lélekben, a személyiség belső szerkezetében jelez lassú elváltozást, ritkán tör ki robbanékony indulattal: „Mi szokatlan? Az irgalmasság? […] ha a fővárosnak szokatlan, én nem vagyok a főváros! Én csak Csurgó Károly vagyok.” Vagyis a személyiség mindazon történelmi eredőknek összessége, amit Csurgó Károly lénye képvisel, és amit a Gárdonyi Gézának nevezett elbeszélő saját teremtett világában összefogni képes. Azt sejteti, hogy maga Gárdonyi is tudatában van történelmi léptékkel mérhető alkotói küszöbhelyzetének: a nemzeti klasszicizmus harmonikus-holisztikus világképének szép idealizmusát és lassú múlttá válását tudomásul veszi, az ellentmondásos polgári sebességváltást nem tudja s nem is akarja követni.

Az idegenség- és otthontalanságérzet nem jelent közömbösséget, a megismerés vagy a beavatódás vágyának hiányát. A földműves Magyarország naivnak mutatkozó, minden új felismerésen csodálkozva és csodálattal eltöprengő képviselője néhány nap alatt többet lát meg a fővárosból, mint vendéglátói, akik rutinszerűen élik mindennapjaikat, és a lakáson túl kitáguló világra nem figyelnek. Nemcsak a villamost, a szökőkutat, a pompás épületeket csodálja meg, de tudatosan törekszik az embereket meg- és az emberek közti másfajta viszonyokat felismerni, és néhány hét alatt kitűnően tájékozódik távolabbi kerületekben is. Maga az a megjelenítési mód, ahogyan a művész különböző korszakokban látja, vagy áttételesen az idegennel láttatja a fővárost, az irodalom fejlődésében bekövetkezett paradigmaváltásokról is tanúskodik.

Arany, akinek versben ritkán van szava a jelen konkrét adottságairól (leveleiben annál több), látszatra szubjektív hangon, első személyben, valójában ironikusan reflektált, szerepjátékos szövegkörnyezetben éli át a Duna-parton eszmény és valóság szembenállását. Az Üllői útról, a Kálvin tér felől közelít: „Állok Dunánk szélén, a pesti parton: / Előttem a kép, színdús üde karton: / […] / Büszkén a Gellért hordja bársonyát, / S fején, mint gondot, az új koronát; / […] / Alant a zölden tiszta nagy folyam, / Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan, / […] / Csak mélyén lüktet forradalmas árja; / Felszíne tűkör, és abban… / […] / Ábrándos lelkem a hullámba mélyed, / Vágyban elúszva búvárlom a mélyet: / Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!…/ Az utcán por, bűz, német szó, piszok. (Vojtina Ars poétikája, kiemelés – Sz. L.) Arany 1861-ben, ráadásul még a bukott forradalom depresszív múltba révedésével érzékeli a radikális átalakulások kezdetét, az esztétikai szép és az erkölcsi rút – antikvitást idéző, allegorikus – konfrontációjaként.

Ötven év sem telik el, és Csáth Géza a szecesszió és szimbolizmus lila gombolyagjaiba burkolva csodálja ugyanezt a környéket: „Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sűrű, kékes harmatfelhőbe burkolózik, valahonnan a Múzeum körútról vagy az Üllői útról fáradtan, kilumpoltan… beérkezünk a Kálvin térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában s a siető emberárnyék tovasuhanásában az ébredő város első kezdődő, bátortalan szívdobbanásait.” (A Kálvin téren, 1908) Csupán néhány épületet meg villamoskocsikat nem láthatott itt Arany, de a szökőkutat, a konflisokat, szobalányokat, „patikárosokat”, szakállas doktorokat, varróleányokat már ő is ismerte; az életérzés vadonatúj, mellyel a nemzedékek által látott környéket valamely kávéház ablakából egy nyugatos író szemléli; a Szini Gyula által meghirdetett, de az övénél nagyobb tálentummal megvalósított, történet nélküli elbeszélés modalitása újszerű, ahogyan „jóval éjfél után […] valaki nevünkön szólít. …ki az? Senki.” A világvárosi tér nem a klasszikus álom—való szembenállást sugalmazza már, hanem a lét–nemlét közötti állapot megfejthetetlen titkát: „Mert a sok elhalt, …elvénült erő, amelyet… a siető, dolgozó emberek… itt elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sínek nyílásai közül kibukkan, összesűrűsödik, és áldozatokra les.”

Gárdonyi szemlélődő gazdaembere ugyanezt a környéket járja be, az Üllői út – Kálvin tér – Múzeum körút – Deák tér – Nyugati pályaudvar tágasabb körívét, és a szubjektumán áttűnő látvány az átmenetiségnek ugyanazt a köztes állapotát sugallja, mint Csurgó egész habitusa: a környezet tárgyi kellékei tökéletesen egyeznek mindazzal, amit Csáth Géza megérzékít (a két szöveg létrejöttét legfeljebb három-négy év választja el egymástól), ahogyan látja, az inkább emlékeztet Arany atmoszférájára. Arany főhivatalnokként, koszorús fővel is a szalontai-nagykőrösi cívispolgár rátartiságával, a honorácior szerénységével csodálta és bírálta Pest már akkoriban észlelhető polgárosodását; Csáth, polgári származásánál fogva, úgy lakja be a kávéházakat (a nyugatosok társaságában), mintha ott látta volna meg a napfényt. Gárdonyinak nincsenek honorácior-gátlásai a kutyabőr hiánya miatt, de nem is Kosztolányihoz, Babitshoz hasonló, a gyarapodó fővárossal együtt növő polgár; talán ő az új magyar, többé-kevésbé „szabadon lebegő” értelmiségi, aki elismeri a fejlődést, de nem halad vele, hanem következetesen bírálata tárgyának tekinti. A bírálat eszmei alapja az Arany–Gyulai körüli szellemiségben ismerhető fel, az övékénél csekélyebb vallásos áhítattal, több agnoszticizmussal. Ebből az időzónából érkezvén Csurgó, nem őt sújtja az anakronizmus humora, amikor olyan kérdéseket tesz fel a világvárosban, melyek csak falun helytállóak: „– …vendégfogadó-e ez? – Nem, uram, kávéház.” „– …kinek a háza ez a gyönyörű szép?” „– Ugyan, öcsém…, merre lakik az én vőm, a doktor?… – Öccse az úrnak a sziámi elefánt!” Az irónia a világ paradoxális mivoltát sújtja, ami ilyen összeférhetetlen helyzeteket teremt. Csurgót természetes intelligenciája képessé teszi arra, hogy viszonylag rövid idő alatt megértse és birtokba vegye az új világot, amennyiben szűkebb környezetében megőrizheti a régit, vagy annak legalább domináns elemeit, családja azonban ugyanazzal az értetlenséggel viszonyul hozzá, mint a siető járókelők, ugyanolyan hideg közönnyel, mint a sárga villamos.

Csurgó Károly identitását korábban centrálisan a családfő-apa-nagyapa-após, járulékosan a jómódú, dolgos földbirtokos, közösségében a tekintélyes, takarékos, segítőkész gazdaember szerepköre formálta kerekké. Új környezetében a járulékos szerepeket teljesen elveszíti, a családban betöltött domináns szerepköre pedig – megtakarított vagyona vesztével, szokásaitól eltiltva, a lakásból is kiszorítva – ugyancsak az érvénytelenítés felé tart, és mindeddig ismeretlen helyzetben, a megtűrt rokon vendégstátusában találja magát. Ez magyarázza anakronisztikusnak tetsző ragaszkodását a nála jóval alacsonyabb státusban álló egyszerű cselédekhez, inasokhoz, házmesterekhez, szegény kispolgárokhoz, akik korábbi falusi életére emlékeztetik. A lakásban élők kölcsönös és összegződve ellene irányuló érzelmi ridegsége lehet az oka, hogy korábban természetes adakozó gesztusait azok felé fordítja, akiket a „faarcú” orvos nem vesz emberszámba. Hogy identitását valamiképpen óvja-megőrizze, ösztönösen kettős szerepcserét hajt végre. Egyfelől a sült tök motívumát mint a „gyógyítás” gesztusát az együttérzés, gondoskodás egész sorozatával bővíti, s ezzel átveszi, mintegy magára vállalja a doktor be nem teljesített funkcióit. Másfelől valamiféle „családpótlékként”, bár szereptévesztéssel tekint a rákbeteg órásasszonyra és gyermekeire: „Nekem is volt egy Zsuzsika nevű leányom. Olyanforma volt, mint te. De az én leányom… elment…” És mindaddig, míg – az asszony, majd Zsuzsika halálával – el nem veszíti az önkiteljesítésnek ezt a lehetőségét, avagy pótlékát, képes befogadó attitűddel, a megismerés ösztönző erejével benne élni az idegen városban. Amikor ez az utolsó érzelmi kapocs elszakad, megkezdődik a személyiség retardálódása, végleges elszigetelődése a már-már birtokba vett metropolisztól, és ekkor robbanásszerűen tör ki a regény egyenletesen szelíd tónusából az értetlenség, az igazságérzet dühödt indulata, a stílus expresszivitásával érzékeltetve, hogy a város ellenséggé lett: „És szidta a fővárost. Micsoda lárma! Micsoda por! Micsoda szenny! Micsoda kőhalmaz! Mennyi gazember! Mennyi kártyás! Hiszen elvégre falun is van por, de a kocsiúton…Falun is van erkölcstelenség, de nem az utcán!”

Alig észlelhető fokozatossággal (miként utaltam már erre: szinte túlzott modellszerűséggel) jeleníti meg Gárdonyi az öreg tekintetes identitásválságát, olyannyira, hogy öngyilkossága – esztétikai hatásában – nem hat sem modorosnak, divatkövetőnek, sem (sajnos) a meglepetés tragikus katarzisélményét nem ébreszti fel: a korszakban sajátos, de nem különleges sors törvényszerű beteljesülésének tekinthető. Van ugyanis a Csurgó Károly személyével példázott életútnak analogonja és alternatívája is a történetben, „az agg Mayer”. Aki többé-kevésbé hasonló életutat bejárván, a részben valódi, részben megjátszott elhülyülésbe, a homo moralis minőség teljes feladásába, a haszontalanság elvét vállalva egy vegetatív lény hüvelyébe vonult vissza. Márpedig a Csurgó Ká­roly által képviselt társadalmi csoport, életképességének távlatait illetően, többet érdemel – értelmezem igencsak szubjektíven az író száz évvel ezelőtti üzenetét.

Kiegészítés: tabusított motívumok

Nem tudom lezárni gondolatmenetemet ezzel a – mi tagadás – hatásosnak szánt konklúziómondattal, minthogy bővítenem kell. Feldereng ugyanis a regényben még egy, kétségtelenül sejtelmes és bujkáló motívum, melyet az irodalomtörténet-írás általában is tabusít, és amelyet talán fölösleges volna a történet keretei közül kiemelni, ha 1921-ben Bródy Sándor nem írta volna meg híressé vált, de válasz nélkül maradt levelét Gárdonyinak, és amelyet azóta számtalan, az irodalomtól távol eső kiadványban idéznek, kommentálnak.

A „zsidókérdésről”, a regény szimbolizált jelentéshálója kapcsán a századfordulón felismerhető zsidó identitásról, illetve bizonyos szereplőknek a zsidósággal kapcsolatos képéről van szó.

Bródy levele a magyar történelem egyik legtragikusabb intermezzójában íródott, amikor is egyszerűen képtelenség volt áttekinteni nemcsak a történelmi-politikai, de az elementáris emberi viszonyokat is. Az egyetemes katasztrófa közepette mindkét író volt annyira gyakorlatias és egoista (a sajtó és a kiadók, tehát a kulturális hatalom kegyelméből élve), hogy sokkal súlyosabb gond volt számukra valamiféle viszonylagos jólét, a napi megélhetés kérdése, mint például az ország kétharmadának elvesztése. (Az erőviszonyok sűrű váltakozását, a különféle érdekcsoportok szubjektív igazát történészeknek kell egyszer már az etika mérlegén szétszálazniuk; ha ők még ma sem tudják megtenni, nem várható el az egyetlen igazság kétely nélküli felismerése azoktól, akik éppen benne éltek az adott bonyolult helyzetben.) Bródy soraiból konkrétan meg nem nevezett panaszok áradata hangzik, metaforikus, ködösített nyelvi álcában, egy olyan különös stiláris modorban, melynek leghatékonyabb kiteljesítője a századelőn a szimbolista Ady publicisztikája volt. A kegyvesztettek panasza és szerepjátéka ez. Gárdonyi, bizonyos tanúk szerint, épp emiatt nem válaszolt: a vádakat, vélhetően jogosan, nem érezte önmagára vonatkoztatva érvényesnek. Bródy metaforikus célzásaiból egyetlen pontosan megnevezhető fájdalomérzés olvasható ki: a zsidó származástudat féltése, egy olyan zsidó öntudaté, amely mélyen a magyarságban, az életerősnek tartott magyar kultúrában gyökerezik. „Magyarország és irodalma, az új – felvirágzott, százezer példányszámokban terjedtek el… fajmagyarok, nem fajmagyarok munkái…” A szöveg homályba, sejtetésekbe burkolt indexei arra mutatnak, hogy ezt az egyenjogúságot félti: „…összeállottál egy társasággal, akik kimondták, hogy én most már nem vagyok a barátod, a testvéred a mi ékes, erős és gyengéd nyelvünkben, amelyben születtem.” Az író, aki nem sokat foglalkozott származásával, mert azt az élet természetes adományának tekintette, ezúttal a hangsúlyt az etnikai azonosulásra helyezi: „…az apám, aki akkor zsidó bíró volt… legalábbis volt olyan magyar, mint a te apád, a ti apátok, tudod-e, te!” Kiegészítésként még némi keserű humort is becsempész az elválás hangulatába: „És én meg odavaló vagyok [ti. Egerbe], de te csak gyöttél, hé, tudod!” Ennek ellenére csupán egyetlen szöveghely tesz – közvetett – utalást arra, miszerint Gárdonyinak köze volna a feltámadt antiszemitizmushoz: „Inczédi Laci a leggyűlölködőbb verseket írta a zsidók ellen. […] Mondd meg neki…” A keserűség és vádaskodás sorai között azért átsejlik – nemcsak az emberi tartás – valamiféle bizakodás is: „De az igaz magyar nem türelmetlen… Azt nézte, ki a becsületes, bátor, jó ember. Ezentúl másképp lesz? …halálosan gyötrődöm.”

Elkerülhetetlen volt, hogy idézzem ezt a levelet – Gárdonyi öreg földbirtokosa személyiségjegyeinek kiegészítéséhez; a művek talán több üzenetképességet tartalmaznak, mint az ismertté vált, avagy meg sem írt levelek. Csurgó Károly a történet során háromszor kerül kapcsolatba a „zsidókérdéssel”, ami számára nem kérdés, nem probléma, ellenben azzá teszi számára is az új, polgári környezete, s ezáltal összekapcsolja azt a távolságot, amely a regény és az idézett levél megírása közt eltelt bő másfél évtizednyi eszmetörténeti szakaszt jellemezheti. Személyes tapasztalatai kapcsán a földbirtokos (itt hangsúlyozandó:) falusi ember egyszer használja a kifejezést, elmagányosodását, a cseléd hanyagságát ecsetelve: „Hát ezen bosszankodtam én meg… Rögvest hívattam is a zsidót, aláírtam neki az eladási szerződést.” (Kiemelés – Sz. L.) Tudatában (mely az „archaikus” közösséget képviseli) és a szövegkörnyezetben a zsidó nem faji, nemzeti, vallási entitásként jelenik meg, hanem igencsak pórias értelemben, foglalkozásnévként: a kereskedő zsidó ugyanolyan funkcionális alakja a faluközösségnek, mint a bíró, a jegyző, a tanító vagy a „drótos tót”. Természetesen a hagyományos faluközösségben is élnek bőségesen előítéletek, amelyek mindenkit azonos módon érintenek, aki eltér a normától, alkalmanként bizonyára a részrehajló bírót, a csaló jegyzőt, az iszákos tanítót, az „élelmes zsidót” is – valamely egységes értékrend alapján. Kegyetlen, de egyértelmű és nyitott rendszer ez, Csurgó pedig a véleménynyilvánításának jellemző őszinteségével szinte gyengeelméjűnek tűnik a másfajta közegben, ahol a szerepalakítások bonyolult rendszere határozza meg az emberi viszonyokat.

Sok egyéb humoros-bizarr helyzete között az egyik ugyancsak a tabutémák és színjátékszabályok ismeretének hiányából adódik: amikor is – tudniillik a „méltóságos asszony”-nak szólított, német kultúrán nevelkedett Bányaváry Grószné megjelenésekor – a veje figyelmezteti: „Nehogy szidja előtte a zsidókat.” Hogy Csurgó magát a titokzatos jelenséget előítéletek hiányában nem érti, az épp komikus tapintatában nyilvánul meg, a magyar főváros németes szellemét kifogásolván: „Magyar ember nem olvas Ábendblattot! …akinek rác bugyogó a ruhája, rác az, akinek német a neve, német az” – magyarázza Grósznénak, aki viszont a reá ruházott német nemzetiség ellen tiltakozik: „…azért ha valaki Ábendblattot olvas, vagy német neve van, nem következik belőle, hogy német.”

A félreértések színpadias alaphelyzetének még összetettebb képletét nyújtja a szegénynegyedben látott jelenet, amikor is a szeretet és a gyógyítás ajándékait viszi a beteg órásnénak, és a konfliktusok furcsa háromszögének lesz tanúja. Olyan vita bontakozik ki, melyben senkinek sincs igaza. A férje halála miatt jövedelem nélkül maradt rákbeteg asszony kényszerből ad ki albérletbe az örökösen éjszakázó hírlapírónak egy ágyhelyet – érthető. A hírlapíró jogosan gyanakszik, miszerint ágyát éjszakánként esetleg az asszony is használja, meg az öregasszonyt lelkiekben istápoló vargától is okkal kéri számon, hogy nem javította meg a cipőjét. A hírlapírónak mindenben igaza van, csupán – a szemtanú öreg úr tekintetével szemlélődve – az agresszív, faragatlan modora ellenszenves, s mint később megismerszik, szenzációra vadászó, mindenhova betolakodó gátlástalansága. Egy vallási fanatikus, kissé őrült, keresztény kisiparos meg egy törtető zsidó újságíró ízléstelen vitájának lesz tanúja Csurgó: „– Igaz, hogy maga elutasította az én cipőmet?! […] És mért, ha szabad tudnom? … – Azért…, mert maga ahhoz a népfajhoz tartozik, amelyik az én uramat megkínozta, megölte. – Ki az ördög a maga ura?! […]– Az én uram ama Názáreti Jézus, akinek kezébe, lábába talán éppen az úrnak az öregapja verte a szeget Jeruzsálemben.” Az elbeszélői hang nem kommentál, pusztán ábrázol, az öregember pedig naiv paraszti ésszel egyszerűen összerakja a jelenet elemeit, és a sokféle hang együttesen, emitt szabad átképzeléses beszédmódba áthajolva alakítja a regényszöveg egész sor motívumból, szimbólumból, több jelentésrétegből egymásra épülő világképét. „Miféle ember lehet az a dühös? Hát az a varga mi fán termett, hogy most akar megtorolni egy kétezer esztendős bűntettet?”

A regény hangsúlyozott modellszerűségéből és egyetlen központi szereplő nézőpontjából „projektált” panorámajellegéből adódik, hogy a századforduló Magyarországának meglepően sok társadalmi csoportját, köztük a zsidóság néhány típusát képviselteti, vázlatos, krokiszerű, de nagyon határozott és karakteres vonásokkal. Példázatértékű szerephelyzetek és szereplők vannak, a jövő számára példát teremtő egyéniségnek vagy közösségnek azonban nyoma sincs a történetben: az átalakulás küszöbhelyzetében minden egyes szereplő, valamiféle hovatartozásra vágyva, de még inkább magányosan küszködik a maga identifikációs problémáival. Ha felismerhető életükben valamiféle attitűdbeli eltérés (és ezzel kellene kiegészítenem a fentebbi lezáratlan gondolatmenetet), az hipotetikusan így fogalmazható meg: a Csurgó Károly személyével megjelenített, erős történelmi gyökerű közösség nehezen mozdul, alig-alig tud beleszólni a kibontakozó folyamatokba, mert többnyire a múlton mereng, és a jelen állapotain csodálkozik; a polgárinak nevezhető vagy oda sodródó szereplőknek szemük sincs a tradicionális értékek meglátásához, másfajta értékek zűrzavarában bolyonganak, viszont ők formálják ilyenné vagy olyanná a kereteket, és a zsidósággal együtt – hátra sem nézve – szaladnak előre. Bródy levele tehát azért sem találhatott visszhangra Gárdonyiban, mert a két életmű akkorra már lefolytatta a párbeszédet. Mindketten ugyanannak a zaklatott világnak az ellentmondásait firtatták, csak szemközti nézőpontból: Bródy a Kálvin téri kávéház ablakából leste a vidékről frissen érkezettek, magyar, tót, sváb parasztok, galíciai zsidók tévelygését; Gárdonyi a faluról jött értelmiségi furcsálkodásával az utcáról, hogy mit nézhet kifelé olyan nagyon a kávéházi író.

Az esszé gondolatmenetének kialakításához felhasznált fontosabb tanulmányok

Bókay Antal, Vázlat a modernről… A modern nyelvelméletei = Uő, Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban, Osiris, Budapest, 1997.

Gárdonyi József, Az élő Gárdonyi, [1934], Kairosz, Budapest, 2008.

Huba Miklós, A jelenéből kihullott ember. Egy motívum a 19. század magyar irodalmában =Nézőpontok, motívumok, szerk. Fenyő D. György, Krónika Nova, Budapest, 2001.

Keller Tamás, A létezés abszurditása Gárdonyi Géza regényeiben, Palócföld, 2004. november.

Kovács Gábor, A szó kényszerhelyzetben. Bevezetés Gárdonyi regénypoétikájába, Gondolat, Budapest, 2011.

Kunkli Enikő, A visszavonhatatlanság tapasztalataként megjelenő létértelmezési válság tematizálódása Gárdonyi Géza Az öreg tekintetes című művében, Itk, 2011/2.

Németh G. Béla, „Az én falum” írója – „Az én falum” világa = Uő, Századutóról – századelőről,Magvető, Budapest, 1985.

Z. Szalai Sándor, Sors és történelem. Tanulmányok Gárdonyi Gézáról, Felsőmagyarország, Miskolc, 2001.

 

 

LAST_UPDATED2