Szereplők:

Történik az államtitkát hivatalos szobájában, délután.
Jobbra, balra és középen ajtó. Balról kandalló. Délután, később este.

Marci jön balról. Már megint itt van.

Dávid. Ki van itt?

Marci. A feltaláló.

Dávid. Fene egye meg. Mér nem mondja neki, hogy nincs hivatalos óra?

Marci. Aszongya, be akar jönni.

Dávid. Hát nem mondta meg neki, hogy nem jön be az államtitkár úr?

Marci. Dehogynem. Aszongya, ő vár.

Dávid. De ha egyszer nem jön be, hisz akkor hiába vár.

Marci. Fenét vár hiába. Hiszen bejön.

Dávid. Hát persze, hogy bejön.

Marci. Nahát akkor.

Dávid. De nem neki jön be. Ejnye, küldje csak be, majd én beszélek a fejével.

Marci kiszól az előszobába. Izé... Hé... Tanár úr... Na, bújjon be, frissen... El.

Géniusz hosszú hajú, hosszú szakállú különc, állandóan izgatott, a szemei égnek, mint egy látnoknak. Jó napot!

Dávid. Jó napot, tanár úr. Hát mi baj?

Géniusz. Az államtitkár úr nincs itt?

Dávid. Nincs.

Géniusz. Nem is jön be?

Dávid. Nem. Bécsben van.

Géniusz. Hm. Hát a szabadalmi ügyek referense... az talán itt van.

Dávid. Mit akar tőle?

Géniusz. Beszélni akarok vele.

Dávid. Milyen ügyben?

Géniusz. Szabadalmi ügyben.

Dávid. Azt nem lehet. Szabadalmi ügyben nem fogad.

Géniusz. Hát szabadalmi ügyben ki fogad?

Dávid. Az államtitkár úr. De az nincs itt.

Géniusz egyre növekvő epével. Nézze, kérem. Én nagyon jól tudom, hogy az államtitkár úr nem akar fogadni engem. Már tízszer voltam itt. Először, mikor a perpetuum mobilét találtam fel... Nem fogadott, egy ficsúr ment be hozzá, aki női kalaptűket meghosszabbító szabadalomról tárgyalt... Azt fogadta, az ajtóban hallottam, ahogy nyájaskodtak... Másodszor, amikor repülőgépet találtam fel, amivel a holdba lehet repülni... Nem fogadott. Spitz urat fogadta, aki a világító köpőládát találta fel, hogy az ember éjszaka tudja, hová köpjön. Köp.Pihi!... Legutoljára tegnap, mint egy őrült rohantam ide, mert feltaláltam a műembert, az örök élet problémáját... Nem fogadott. Valami Bergert fogadott, aki egy körömreszelőt talált fel, amivel csipkés szélűre lehet reszelni a körmöt...

Dávid bólint. Erről tudok, erről nagy tárgyalás folyik.

Géniusz. Hát tudja mit, én most nem találtam fel semmit.

Dávid. Na látja. Feltalálta magát. Hehe, ja vicc, nem?

Géniusz. Igen. Kérem, menjen be a referens úrhoz, és jelentse, hogy az az úr van itt, akivel a múltkor beszélt - nem én.

Dávid. Ugyan kérem.

Géniusz. Csak menjen be, Dávid. Úgyis utoljára zaklatom magukat. Holnap utazom Amerikába.

Dávid. Igaz ez?

Géniusz. Becsületszavamra.

Dávid. Na, jó... Akkor megnézem... El.

Géniusz gyorsan körülnéz, hirtelen az ajtóhoz fut, izgatottan suttogja. Grün bácsi!

Hordár az ajtóban. Na?

Géniusz. Hozza be gyorsan...

Géniusz izgatottan. Úgy. Gyorsan. Várjon csak. Megfogja a széket. Ide... Nem, itt nem jó helyen lesz... Nézi alul a falat. Hol a vezeték?... Aha... Megvan... Segítsen csak... így... ide... A széket a hordár segítségével a kandalló mellé állítja. Várjon csak... fogja egy darabig...Gyorsan fogókat szed elő, a drótokat bekapcsolja a vezetékbe, csavarokat igazít. Így... A székbe kapcsolja észrevétlen módon a vezetéket alul. Beleül. Így... Rendben van... Azt hiszem, működik. Felugrik a székből. Grün bácsi... tudja, mit kell mondani?

Hordár. Igenis... Hogy elhoztam a széket, amit az államtitkár úr őméltósága rendelt.

Géniusz. Jól van. Pénzt ad neki. És engem nem ismer, érti? Sose látott.

Hordár. Igenis.

Géniusz. Vigyázzon - jönnek. Szóval - nem ismerjük egymást. Az ablakhoz ugrik.

Hordár. Tessék rám bízni.

Dávid jön jobbról. Mondom, hogy nincsen itt.

Géniusz dúdol. Hm... az baj...

Dávid észreveszi a hordárt. Mi az? Mit akar?

Hordár. Elhoztam a széket, amit az államtitkár úr őméltósága rendelt.

Dávid nézi a széket. Biztosan ide küldték?

Hordár darab papírt néz. Első emelet... államtitkár úr szobája...

Dávid. Akkor jól van, hagyja itt.

Hordár. Tessék ezt aláírni, hogy átvették.

Dávid aláírja. Rendben van?

Hordár. Alászolgája. El balra.

Dávid nézi a széket. Jó darab. Tapogatja. Meglátja Géniuszt. Hja... a referens úr nincs itt.

Géniusz műzavarban. Ejnye... ejnye!... igazán nincs itt?

Dávid. Nincs.

Géniusz. Nem is jön be?

Dávid. Nem. Bécsben van.

Géniusz. Az államtitkár úr sem jön be?

Dávid. Nem. Mondtam már.

Géniusz. Elutazott?

Dávid. El.

Géniusz. Holnap se lesz bent?

Dávid. Holnap se.

Géniusz. Hm. Hát akkor... ejnye, ejnye... Pedig még bútort is rendelt ide, csodálom. Mutatja a széket.

Dávid. Az ám... Hm...

Géniusz nézi a széket, mintha először látná. Szép darab. De csak a szemnek. Nem praktikus.

Dávid. Miért ne volna praktikus?

Géniusz. Nem valami jó ülés eshetik benne.

Dávid vállat von. Miért ne? Beleül a székbe. Egész jó ülés esik benne.

Géniusz csak ezt várta. Hirtelen eléje ugrik, gyorsan, energikusan. Itt van a referens úr?

Dávid. Persze, hogy itt van. Bent ül a szobájában.

Géniusz. Nem utazott el Bécsbe?

Dávid. Mi a fenét keresne Bécsben?

Géniusz egyre diadalmasabban. Az államtitkár úr bejön ma?

Dávid. Persze, hogy bejön. Öt perc múlva itt lesz.

Géniusz meghajol. Köszönöm, csak ezt akartam tudni. Félre. Rendben van. Öklét rázza. Meg fogtok fizetni. Dávidhoz. Mondja meg az államtitkár úrnak, hogy jó mulatást kívánok neki! - elmentem Amerikába. Alászolgája. Gúnyosan bókol. Gyorsan el.

Dávid feláll, megsimítja a homlokát. Ejnye... de erős volt az a havanna, amit loptam... istenbizony... Megdörzsöli a szemét Elstartolt az öreg? Körülnéz. Na gyerünk, rendre... Folytatja a takarítást. Ejnye... mit is mondott az öreg, mikor elment?

Kállay jön jobbról. Az államtitkár úr még nincs itt?

Dávid. Azonnal jön, tanácsos úr.

Kállay. Brr, de hideg van. Még nem fűtenek?

Dávid. Most gyújtottunk be éppen.

Államtitkár jön középről. Nagyképű gesztusai vannak, mesterkélt modor. Ejnye, de hűvös van...

Dávid. Á, jó napot, tanácsos úr.

Kállay alázatosan kedélyes. Jó reggelt, méltóságos uram. Ebben a szép délutánban, méltóságos uram.

Államtitkár. Otthagytam őket, a pártelnök beszél. Dávidhoz. Mi újság? Ki keresett?

Dávid. Ezt a széket hozták, hogy a méltóságos úr rendelte.

Államtitkár. Ja... ez az... nem én rendeltem, csak szóltam a múltkor, hogy kellene... Nem rossz, maradhat. Más nem volt itt?

Dávid. Az a feltaláló is itt volt.

Államtitkár. Ja... a Géniusz mester... Mit akar az tőlem?

Dávid. Azt mondta, Amerikába megy.

Államtitkár. Hála Istennek.

Kállay. Engem is folyton zaklat.

Államtitkár. Én igazán nem vagyok az az ember, aki nem hagyja érvényesülni a tehetséget... de mindig olyankor zavar, mikor nagyfontosságú dolgaim vannak.

Kállay. Lehetetlen fráter. Már egy éve magyarázom neki, hogy ebben a pillanatban nem érek rá.

Államtitkár. Én igazán nem az az ember vagyok.

Kállay. A méltóságos úr igazán nem az az ember.

Államtitkár. Mégiscsak illenék tudni, hogy mostanában sok a dolgom. Ez a szerződés például...

Kállay. Ja, a reszelőszerződés... Amerikával... óriási...

Államtitkár. Csinos munka. Olvasta?

Kállay. Ó, méltóságos uram... kedvenc olvasmányom.

Államtitkár. Hogy tetszik?

Kállay. Istenem... mit mondjak... nagyszerű...

Államtitkár. Azt hiszem, nem végeztünk fölösleges munkát, szerénytelenség nélkül mondhatom.

Kállay. Méltóságos uram, a történelem még foglalkozni fog ezzel a reszelővel... és azzal aki kireszelte... akarom mondani, kieszelte.

Államtitkár. Ó, ön hízeleg, tanácsos úr.

Kállay lelkesen. Csak őszinte vagyok, ez az igazság.

Államtitkár. Hát igazán azt hiszi - meg van velem elégedve az ország?

Kállay nagy lélegzetet vesz. Méltóságos uram - szilárd meggyőződésem, miszerint ez az egy év, mióta méltóságod az államtitkári széket betölteni szíveskedik, minden tisztességes embert meggyőzhetett arról, hogy bár a minisztérium ötvenéves története sok kitűnő férfit emelt föl a felelősségteljes állás magaslatára, emeli a hangját, átmegy a színen, gesztikulál de olyan... de olyan... Beül a bűvös székbe, lelkesen, de olyan címeres marha, mint te, még nem rontotta itt a levegőt.

Államtitkár megfordul, nem hisz a füleinek, tátva marad a szája. Te... tessék?

Kállay természetes hangon, lábait lógázva. Általában, aki a székben ül és addig, amíg benne ül, minden konvencionális vagy modoros hanghordozást elhagyva, nyugodt, könnyed, természetes emberi hangon beszél úgy, ahogy saját magáról beszél az ember. Na, mit tátod a szádat, öregem? Hogy a fogaid feketék, azt anélkül is tudom.

Államtitkár levegő után kap. Mi ez? Mit jelentsen ez?

Kállay. Mondd, öregem, de egészen őszintén - meddig akarsz még élni?

Államtitkár ordítva. Tanácsos úr!

Kállay a nagy hangra felugrik a székből. Parancsoljon, méltóságos uram?

Államtitkár. Megőrült?

Kállay ijedten. Az Istenért... méltóságos úr... miért... mi történt?

Államtitkár lassanként visszanyeri önuralmát. Jéghidegen. Úgy látom, pillanatnyi elmezavar állt be önnél, tanácsos úr. Ami nem menti viselkedését, és én... én tudni fogom a kötelességem. Távozzék szobájába.

Kállay rémülten. Az Istenért... de hát miről van szó, méltóságos uram... fogalmam sincs róla... valaki megrágalmazott...

Államtitkár hangosan. Távozzék.

Államtitkár kimerülve, beveti magát a bűvös székbe. De ilyet... És még hozzá maga, Kállay... nem értem... hiszen én tudom... Rimánkodva.Én tudom, hogy marha vagyok... de hát muszáj ezt a szemembe mondani?... ez nem szép magától.

Kállay. Jézus Mária... Mutatja, hogy az államtitkár, úgy látszik, megőrült. Mi ez? Bocsánatot kérek... alászolgája... Elszalad.

Államtitkár feláll, járkál. Magában. Hallatlan... Ez valamit megtudott vagy megőrült?... Megáll, újra megindul. Nem értem!

Az a telefon, amely a bűvös szék mellett álló asztalon áll, megszólal.

Államtitkár állva a telefonnál. Halló... itt az államtitkár... halló... kegyelmes úr? Meghajol. Jó reggelt, kegyelmes uram... parancsolja, ja igen, igen persze... a szabadalmi szerződés Amerikával... a körömreszelő ügyben... amivel csipkés szélűre lehet... halló... hogy olvastam-e? Hát persze, hogy olvastam - ó, kegyelmes uram, mit mondjak... grandiózus!... tessék. Szünet. Hát persze, hogy észrevettem, már hogyne vettem volna észre... zseniális... a megokolás, tudtam én, hogy legjobb lesz, ha te magad személyesen csinálod, kegyelmes uram... halló, hogy általában, hogy vagyok megelégedve... hát kérlek alássan, kegyelmes uram... keresnem kell a szavakat... azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez a szerződés, bár első effajta fogalmazványod, kegyelmes uram... mégis... beleül a székbe mégis a legbárgyúbb zagyvaság, amit valaha e nemben olvastam... halló... halló... hát persze, hogy jól értetted, kérlek, bár-gyúbb... zagyva-ság. - Igen, bárgyúbb, úgy, mint Bálint, Ákos, Róza, Gyula, Ubul; Berta, Berta, igen, igen, édesem... égnek meredt a hajam, mikor elolvastam... hiszen blamírozzuk magunkat Amerika előtt... és ezt én írjam alá?... ezt a vacakot?... ezt a piszkot?... ezt az otromba disznóságot?... halló, halló... hát mondd csak, papa, de őszintén, nem sül le a képedről a bőr... halló... Hisz ez arra se jó, hogy kitörölje az ember... feláll, hogy azt a sort kitörölni?... dehogy, hisz az a legjobb benne... halló... halló... mi ez?... szétkapcsoltak... Halló... Vár. Aztán leteszi a kagylót, vállat von. Mi ez, úgy látszik, kikapcsoltak.

Dávid jön balról. Szív Sándor.

Államtitkár. Á... persze, persze. Tessék!

Szív nagyon elegáns, affektáltan hanyag, kicsit raccsol is. Fáradt, modoros mozdulatok. Jó reggelt, Lajoskám...

Államtitkár mindkét kezét nyújtja. Sándorkám, Isten hozott... költőm... Minek köszönhetem?

Szív. Ó, semmi különös. Erre jártam, gondoltam, benézek... Valami halványlila érzésem volt, hogy egyedül leszel... és a házak olyan furcsán néztek rám.

Államtitkár. Ó, te örök poéta. Szóval, csak egy hangulatnak köszönhetem. Foglalj helyet, kérlek.

Szív. Nem zavarlak?

Államtitkár. Dehogy, kérlek. Éppen most beszéltem a kegyelmes úrral.

Szív. Idegesnek látszol. Leül az íróasztal elé.

Államtitkár. Igen, egy kis kellemetlenségem volt az imént.

Szív. Futólag az is eszembe jutott, hogy mindjárt beszélhetnénk arról a dologról.

Államtitkár. Miről parancsolsz?

Szív. Istenem. Homlokát simítja. Miről is van szó, olyan szórakozott vagyok, mintha egy zöld fátyol lebegne köztem és az ég között.

Államtitkár. No - talán.

Szív. Igen... a szerkesztő említett valamit - mit tudom én - én csak azt tudom, hogy a mandula illata oly forró néha, mint nyári estén az asszony csipkezsebkendője...

Államtitkár. Hopp, sejtem már. Erről az amerikai szerződésről van szó, ugye, a reszelőszabadalomról... Aha, értem. Szóval, téged bíztak meg a lapnál - kérlek, kérlek, rendelkezésedre állok. A dolog úgy áll, hogy a minisztériumnak kellemes volna, ha a lap vezércikkben foglalkozna vele... persze szimpátiával ugye, hogy így meg úgy... hogy a magyar körömreszelő-ipar, meg miegymás... és természetesen, ha te vállalnád, nekem nagyon kellemes volna... ugye... és persze örülnék, ha a lap... hogy mondjam csak... ezért háláját valami módon kifejezné neked - és hát a minisztérium nem riadna vissza ugye... hogy bizonyos formában a lapnak megkönnyítse... hogy hálás legyen irántad...

Szív közbevág. Ugyan kérlek... nem értek én az ilyesmihez... ilyen kereskedelmi dolgokhoz... mihez értek én?... egy hajfürt... egy szép mondat... egy lágy Chopin-akkord... feláll, járkál különben, mit tudom én...

Államtitkár zavartan. Kérlek, hiszen nem erőltetlek... ha nem vállalod...

Szív. Hogy vállalom-e... istenem. Beül a székbe, zsidós, száraz, kereskedősegéd-hangon, raccsolás nélkül. Naná, nem vállalom. Hogy majd én nem vállalom, ha arról van szó, hogy dohányt kapok. Arról van szó, tata, mennyi pénzt adtok, ha jó szaftosan megírom ezt a disznóságot!

Dávid jön. A kegyelmes úr!

Államtitkár meglepetve felugrik. Személyesen?

Dávid. Igenis.

Államtitkár az ajtóhoz szalad. Ó... parancsolj... kegyelmes uram...

Miniszter jön. Fel van dúlva, de leplezni igyekszik. Gyanakodva néz körül. Jó napot, államtitkár úr... Mereven nézi.

Államtitkár. Minek köszönhetem, kegyelmes uram... ó, pardon... kegyelmes uram, örülök, hogy bemutathatom neked Szív Sándort, a nagy költőt... akit eddig csak hírből ismertél...

Szív feláll. Boldog vagyok, hogy bemutatkozhatom, Kegyelmes Uram... Apolló egy szerény papjának hódolatát nyújtva át Themis legméltóbb földi helytartója előtt.

Miniszter. Nagyon örülök, miszerint megismerhetem, szerkesztő úr; nagyon szép volt, olvastam. Az államtitkárhoz. Úgy látszik, tényleg nem tudsz róla.

Államtitkár. Mi az, kegyelmes uram?

Miniszter. Az imént... Gyanakodva nézi. Nagyon kellemetlen... kitörve: valaki egy igen esetlen tréfát csinált!

Államtitkár meglepetve. Tréfát?

Miniszter. Igen... örülök, hogy látom, miszerint nem tudsz róla semmit. Úgy látszik, miszerint kívülről kapcsoltak be valakit... valami arcátlan taknyost... valami újságírót talán...

Államtitkár. De hát mit mondott?

Miniszter látván, hogy az államtitkár nem tud a dologról. Semmiség... már rendben is van... nem is olyan nagy eset, miszerint baj volna... csak szeretném tudni... Tulajdonképpen nem is mondott semmit...

Államtitkár. De mégis!

Miniszter könnyedén. Semmi, mondom... inkább nagyon udvarias volt, mondhatnám... bizonyos... bizonyos felvilágosításokat kért, miszerint én... Áh, semmi. Beszéljünk másról.

Államtitkár. Kérlek alássan, kegyelmes uram!

Miniszter. E... e... e... tulajdonképpen nem is akartalak zavarni - a szerződés miatt szerettem volna még, miszerint egypár szót - de, ha el vagy foglalva...

Államtitkár. Kegyelmes uram, azt hiszem, az író úr előtt beszélhetünk. Az előbb úgyis szétkapcsoltak bennünket... A dolog úgy áll, hogy Szív Sándor tulajdonképpen a lap megbízásából tisztelt meg látogatásával.

Miniszter. A... a... e... e...

Államtitkár. Az amerikai szabadalmi szerződés dolgában - a reszelő ügyben. Arról van szó, amit már a múltkor említettem, hogy a lap vezércikkben foglalkozna az esettel, ha bizonyos felvilágosításokat kapna.

Miniszter. Aha, miszerint felvilágosításokat.

Szív. Minket nagyon érdekel a dolog, és tisztában vagyunk annak nemzetközi jelentőségével... és azzal az európai haszonnal...

Miniszter. Igen... a haszon... az megvan. Kérem szépen. Örülök, miszerint rendelkezésére állhatok.

Szív noteszt vesz elő. Tehát néhány kérdésem volna ez esetben.

Miniszter. Tessék.

Szív. Annyit körülbelül tudok, miről van szó. Egy nagyjövőjű találmány forog szóban, ugyebár.

Miniszter. Igen. Szavaló pózban. Szerény nézetem szerint, ha sikerül Amerikával megcsinálni ezt a szerződést, amit körültekintő munkával fogalmaztunk meg...

Államtitkár. Nem foglalsz helyet, kegyelmes uram?

Miniszter körülnéz, aztán beszéd közben beleül a bűvös székbe. E... e... s amitől mindenesetre elvárom, miszerint a nagyközönség is tudomásul vegye, ebben az esetben elvárható és remélhető miszerint... Leül a székbe, miszerint kimászunk a slamasztikából, amit csináltunk.

Szív felnéz. Slamasztikából?

Miniszter legyint. Na ja, abból a disznóságból, amit a vasúttal csináltunk.

Szív. Ha jól értem...

Államtitkár nagyra mereszti a szemét.

Szív. Ah!... a vasúti szerződés...

Államtitkár nyugtalanul. A kegyelmes úr talán...

Miniszter legyint. Ugyan, ne ugráljon, Lajos... A maga finom ötlete volt, hogy az a zsidó közvetítse a panamicseket.

Szív mohón. A Fuchs báró?

Államtitkár erőltetve nevet, közbe jeleket ad; kétségbeesetten meresztgeti a szemeit. Hehehe... a kegyelmes úrnak tréfálni méltóztatik...

Miniszter legyint. Az a!... nagy kedvem van tréfálni. A parlamentet becsaptuk, az rendben volna. Bánom is én, csak még egyszer fiatal lehetnék - fene az egész parlamentbe.

Államtitkár zölden. Kegyelmes uram... erről a mostani szerződésről van szó.

Miniszter felfortyan. Hagyj nekem békét a szerződéssel... Majd betömjük a pofáját egypár nagyszájúnak, ki ért az ilyesmihez? Én nem. A Lajcsi se. Kedélyesen. A Lajcsit már régen rúgni szeretné az öreg, hehehe...

Államtitkár. Ke... ke... kegyelmes uram...

Miniszter röhögve. Hehehe... elpaccolta az egészet... ilyen marha... jaj, az oldalam. Oldalához kap.

Államtitkár. Kegyelmes uram... talán rosszul van?...

Miniszter. Rosszul a fenét. Öreg szamár vagyok, vén csataló. Mit bánom én, ha a kormányozható kolerát adom is el Amerikának - csak még egyszer meg tudnék ropogtatni egy női derekat.

Államtitkár. Kegyelmes uram... az író úr... félre fogja érteni ezt a tréfát.

Miniszter. Hát mit akar tőlem?... Te a félmilliódat megkaptad a reszelőgyártól - amíg ez ki nem sül, addig semmi baj. Aztán megyünk mindketten a fenébe. Hehehe.

Dávid jön. A méltóságos asszony...

Államtitkár. Ki?! Mi?!

Dávid. Az államtitkárné őméltósága.

Miniszter. Jöhet... jó bőr... jó bőr...

Államtitkár. Jaj... a feleségem... nyilván azt hitte, egyedül vagyok.

Miniszter feláll. Nem tesz semmit, miszerint itt van.

Államtitkár Dávidhoz. Kéretem a feleségemet, várjon egy percig.

Dávid. Igenis. El.

Államtitkár erős indulatban. Tisztában van vele, kegyelmes uram, mit jelentsenek ezek a dolgok, amiket egy újságíró jelenlétében elmondott?

Miniszter ámulva. Miféle dolgok?

Államtitkár magánkívül. Jó. A kegyelmes úr azt állítja, hogy én egy félmilliót kaptam... Hát a kegyelmes úr mit kapott?

Miniszter lélegzet után kapkod. Á... államtitkár úr... mit jelentsen ez?... Megbolondult?...

Államtitkár. Én nem... De a többiek... Itt, úgy látszik, mindenki meg van őrülve... Leleplezni a kormányt... egy újságíró előtt...

Miniszter. Államtitkár úr - önt teszem felelőssé ezekért az őrült szavakért! Hogy merészel!... Ezért felelni fog! Elrohan.

Államtitkár fejéhez kap. Hát mi ez? Én bolondultam meg!... Jaj... Rosszul vagyok... Az íróasztal előtti székbe roskad. Jaj... kitör a forradalom...

Szív. Szent isten... rosszul van... Dávid... Dávid... Szaladjon gyorsan... Fulda őméltósága... az orvos úr... Dávid be és el.

Berta a nyitott ajtón bejön, sietve. Mi ez? Lajos rosszul van?

Szív. Semmi baj...

Berta. Lajoskám!...

Államtitkár. Semmi, már jobban vagyok.

Berta. De hát mi történt?

Államtitkár. Elszédültem... ülj le, kérlek. Hallucinálok. Úgy látszik, az idegeim meg vannak támadva. De már elmúlt. A kegyelmes úr elment?

Szív. Elment!

Államtitkár. Akkor jó. Ülj le, kérlek. Pardon - ismered a feleségemet?

Szív meghajol. Még nem volt szerencsém.

Berta kezét nyújtja. A képeiről ismerem csak és a műveiből... Szív Sándor, ha nem csalódom?

Szív kezet csókol. Méltóságos asszonyom!

Berta megkönnyebbülve. Igazán borzasztó, hogy éppen ilyenkor... Nem is akartalak zavarni. Azt hittem, ma egyedül leszel.

Államtitkár. Honnan jösz?

Berta. A szabónőmnél volt dolgom, sokat kellett várni - jobban vagy?

Államtitkár. Már egészen jól vagyok. Maga elé mered. Foglalj helyet, szívem.

Berta. Igazán örülök, hogy a nagy írót láthatom. A bűvös szék felé megy. Nagyon kíváncsi voltam rá, még soha nem láttam, leül a székbe, ilyen mulyán pislogni. Félóra előtt a lakásán, egészen másképp bandzsított.

Államtitkár. Tessék?

Szív. Parancsol?

Berta. Persze, hálóingben egészen másképp néz ki egy férfi.

Szív kínban. Méltóságos asszonyom...

Berta. Méltóságos asszonyom... méltóságos asszonyom... Milyen majom vagy. Egy félóra előtt még Pincsi voltam neki, most meg méltóságos asszony... Juj, de drága egy majom vagy... csókot dob neki te... pfuj... te kis malac...

Államtitkár megrendül. Mi ez?

Berta kedélyesen. Nézd már, Lajos, ezt a majmot... Nem is képzeled, milyen buta... hihi... gombostűvel kellett megtűzdelni a blúzomat...tapogatja a blúzát letépte a kapcsot... hihihi... még blúzt se tud kapcsolni... a nagy donzsuán...

Államtitkár megfordul, aztán rárohan Szívre. Gazember!

Szív szalad az asztal körül. Jaj... nyugalom... ne merjen hozzám nyúlni... megbocsátok... emberek vagyunk... ne fusson előlem.

Berta felugrik, sikít. Lajos... Mit csinálsz? Utánuk szalad. Hárman szaladnak az asztal körül.

Szív kimerülten a székbe roskad. Jaj... ne bánts... jó leszek... ne bánts...

Berta sikít. Elájulok! Egy székbe veti magát.

Államtitkár ijedten. Berta!

Berta felnéz. Hát mi történt veled, megőrültél?

Államtitkár. Hiszen most vallottad be, hogy megcsaltál... vele.

Berta. Én? Jézusom! Te csakugyan megőrültél.

Berta. Hiszen a szabónőmről beszéltem.

Államtitkár. De hát mi ez? Hallucinálok?

Szív lihegve. Hát persze...

Dávid jön. Fulda őméltósága. Előreengedi a doktort.

Fulda. Jó napot, jó napot. Na, hol a beteg?

Államtitkár hozzárohan. Jó napot, drága doktor úr... csakhogy itt van... maga megment engem... maga mindent rendbe hoz... maga megmondja ugye, mi ez itt... ez az őrült lidércnyomás... ez az őrület, ami itt tombol... bennem vagy másokban... már nem tudom...

Fulda jóságosan. Na mi az? Mi az, méltóságos uram? Vállát veregeti.

Államtitkár. Kedves jó tanár úr... Siránkozva valami baj van... minden összezavarodott... ma délután... segítsen rajtam... mondja meg... mi bajom van nekem. Igaz-e, hogy hallucinálok... hangokat hallok... Fejéhez kap. Rettenetes... Nem álom ez?

Fulda. Nyugalom, nyugalom, kedves méltóságos uram. Semmi az egész. Egy kis pillanatnyi zavar, idegzavar. Nem kell félni. Itt vagyok már.

Államtitkár hálásan. Igen... Fulda... a nagy Fulda... az orvostudomány gyöngye... csak Fulda segíthet rajtam...

Fulda fogja a kezét. Hm. hm. Egy kis egzaltált neurovibráció. Semmi! Mindjárt elmúlik. Mindjárt felírok valamit. Noteszt vesz elő, beleül a székbe. Valami marhaságot, amitől jobban nem lesz ugyan, ellenben rosszabbul talán lesz, sőt esetleg felfordul, ugye, aminek mindenki őszintén örülni fog, ugye, ez az egyetlen mód, amivel szolgálatot tehetek a tudománynak, amihez különben annyit értek, mint a hajdú a harangöntéshez és amit úgy utálok, mint a betegeimet és mint téged, te vén szamár. Ír.

Államtitkár felordít, megragadja az orvost, felrántja a székről, nyakánál fogva hurcolja kifelé. Ki innen, gazember!

Fulda lihegve védekezik. Mi ez?

Államtitkár ordít. Ki innen! Most már elég! Ki innen!

Fulda. Kikérem magamnak... elégtételt kérek... Megyek a miniszterhez... Ezért számolni fogunk.

Államtitkár. Ki! Ki! Kituszkolja az ajtón, aztán visszajön, homlokát törli, maga elé mered.

Berta meghatva közeledik feléje. Szegény barátom... te igazán beteg vagy, beül a székbe de végre ez az orvos nagyjában igazat mondott. Legjobb volna, ha nem törődnél mások dolgaival, örülnél, ha élnél, és nem állanál útjába a fiataloknak...

Államtitkár. Ki innen! Megragadja és tuszkolja kifelé.

Berta. Pfuj! Gyáva csirkefogó! Én jó vagyok hozzá, és ez a hála... Beadom a válópert. El.

Szív közeledik az államtitkárhoz. Édes öregem... végtelenül sajnállak azokért, amik történtek veled... és ha ezek után még hinni tudsz benne, hogy van egy jó barátod, akkor azt mondom neked beül a székbe, hogy tényleg legjobban teszed, ha távozol a balfenéken. Minek él az ilyen buta ember?

Államtitkár rárohan. Ki innen! Tuszkolja.

Szív fenyegetőzve. Kikérem magamnak! Disznóság! Mindent meg fogok írni a Nyest-be, amit itt hallottam! Törjön ki a forradalom! El.

Dávid jön. A kegyelmes úrtól. Levelet ad át.

Államtitkár villanyt gyújt, feltépi a levelet, olvassa... adja be lemondását... sürgősen... mielőtt a botrány kipattan...

Kiejti kezéből a levelet. Eloltja a villanyt. Most már egészen sötét volna, de a kandallóban a tűz vörösen világítani kezd. Lassan jár fel és alá, hátravetett kezekkel. Körülnéz, mintha keresne valamit. A szék előtt egyszerre visszadöbben - a kandalló vörös fényében ott ül Géniusz.

Géniusz. Én vagyok az.

Államtitkár suttogva. Ki vagy?

Géniusz. Nem ismer, államtitkár úr?

Géniusz. Géniusz vagyok... a feltaláló.

Államtitkár suttogva. Mit akar tőlem?

Géniusz emelkedő hangon. Most már csak azt, hogy vonja le a romba dőlt hazugságok konzekvenciáit.

Államtitkár suttogva. Hogy érti ezt?

Géniusz. Romba dőlt az a kártyavár, amit hazugságból és önzésből raktatok magatok köré... Itt áll a meztelen ember előttem, akit megfosztottak a hazugságtól, és nem maradt semmi belőle. Vallja be, államtitkár úr - van-e még értelme az életének?

Államtitkár. Jaj!

Géniusz. Körömreszelő kellett nektek, a boldogság gépe helyett, amit én találtam fel... Emlékszik még reám?

Államtitkár. Emlékszem.

Géniusz. Tudta, hogy ki vagyok, de nem akarta tudni. Féltetek tőlem, hogy leleplezem kicsinyességeiteket és hazugságaitokat. Eszelős agyrémnek neveztétek ki a géniuszt, ami a lelkemben lángolt. Arra se adtatok módot, hogy bebizonyítsam, mit tudok, mit fedeztem fel... Én hát csellel éltem, hogy megbosszuljam magam önön, államtitkár úr.

Államtitkár. Nem értem.

Géniusz. Nem érti. Feláll a székből és rámutat. Ezt a széket én csempésztem be ide, egy óra előtt.

Államtitkár a székre mered. Ez a szék...

Géniusz. Igen. Elkergettek, nem fogadtak - a körömreszelőt ünnepelték. Nem vette észre, államtitkár úr, hogy minden katasztrófa és szerencsétlenség, ami egy félóra óta éri, ebből a székből indult ki?

Államtitkár fejéhez kap. Ah!... Igaza van... Ebben ült mindegyik.

Géniusz. Ez a szék az én legújabb találmányom. Aki ebben a székben ül - az hangosan kimondja, amit gondol. Kimondja az igazságot anélkül, hogy akarná.

Államtitkár. Rettenetes! A székbe roskad.

Géniusz eléje áll. Síri hangon. Most már késő, az ön kis kártyavára, hazugságból, önzésből, haszonlesésből: összeomlott - hazug munkájáról lerántotta a leplet, és elsöpörte önt - meg vagyok bosszulva, államtitkár úr. Államtitkár úr, ön halott, tönkrement ember. Egyetlen kötelessége maradt még hátra... Az asztalhoz megy, revolvert hoz, a kezébe teszi.

Géniusz felemelt karokkal. A hazugság és igazságtalanság országa elpusztult - vége a ravasz és gonosz kicsinyeknek, akiket ravaszság és hazugság felemelt... jöjjenek az igaziak, az erősek, jöjjön el a tehetség és erő országa - jöjjön a forradalom! Államtitkár úr - ott a revolver a kezében... a felesége megcsalta és elhagyta... az ország elkergette... a barátja elárulta... államtitkár úr - vonja le a konzekvenciákat!

Államtitkár nyöszörögve. Nincs menekvés! Nincs menekvés!

Géniusz. Nincs. Nyújtja a revolvert.

Államtitkár nézegeti a revolvert. Na jó, hadd abba az államtitkárral, Lajos. A Géniuszt játszó színész neve.

Géniusz megütődve. Mit beszél, államtitkár úr!

Államtitkár. Ugyan kérlek, elég volt már. Nevezz a nevemen, V...-nek. Az államtitkárt játszó színész neve. Különben, elég is volt ebből a darabból. Feláll. Az ötlete nem rossz, de egy kicsit el van nyújtva. A közönség türelmetlenkedik.

Géniusz leszedi szakállát, törüli a festéket egy kendővel. A fenét. Az ötlete se jó. Bűvös szék! Marhaság.

Államtitkár. De röhögtek.

Géniusz. Igen, de nem a szerzőnek. Nekünk, a színészeknek. Mindig a színész érdeme, ha egy darab tetszik. Az írónak semmi érdeme sincs benne.

Államtitkár törülközik, szedi le a festéket. A régi nóta. Szóval, a színész több, mint az író.

Géniusz szavalva. Nem is kérdés! A színészet a magasabb művészet - az író elég, ha tehetséges - a színésznek zseninek kell lenni! Én ezen sokat gondolkodtam... énbelőlem húsz írót lehetne csinálni. Én ezt gyönyörűen meg tudnám írni... de egy író nem tudná eljátszani.

Államtitkár. Hát mondd el mégis, hogy gondolod.

Géniusz zavartan. Úgy gondolom kérlek, úgy gondolom, hogy beül a székbe ma... má... ma... mé... mé... mé... mi... mi... m...

Államtitkár ijedten. Marcikám, az istenért, mi bajod?

Géniusz nyöszörögve. Jaj!... nem kaptam végszót... kifogyott a szerep... az a disznó szerző cserbenhagyott... gyorsan a függönyt!

Államtitkár hátraszól. Gyorsan, függönyt!

Függöny

 

Bűvös szék

magyar tévéjáték, 45 perc, 2003

Kérek értesítőt a film következő vetítéséről

2:45, Péntek (január 1.)m3

Leírás

A zseniális Karinthy Frigyes a XX. század elején írta örökérvényű szatíráját, a Bűvös széket. Ha valaki napjainkban bármiféle hasonlóságot vagy azonosságot vél felfedezni a tévéjátékban látottakkal, az pusztán csak a véletlen műve lehet.

Stáblista:

 

rendező:

Bánki Iván

operatőr:

Szalay András

szereplő(k):

Balázs Péter

Für Anikó

Szombathy Gyula

Kerekes Józsa

Pindroch Csaba

Hajdu István (Steve)

Szirtes Gábor