Sándor György: Otthon nem értik meg, bulizás után nem tudsz teljesíteni!

Sándor György (balra) akcióban (Fotó: Perth Glory Twitter)

– Az előző szezon végén váratlanul távozott Székesfehérvárról, van önben rossz érzés a Videotonnal kapcsolatban?
– Nem bántam meg semmit, nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy Mezey György közreműködésével Újpestről Fehérvárra igazoltam – mondta Sándor György a Nemzeti Sport Online-nak. – Nagyon sikeres öt és fél évet töltöttem Fehérváron, amit egy féléves szaúd-arábiai kölcsönjáték szakított meg. Azt sem bántam meg, annak is megvolt a maga oka. A Fehérváron történtekről meg csak annyit, hogy minden változás nagyon nehéz a magánélet és a karrier terén egyaránt.

– Szárnyra kaptak olyan hírek, hogy a Puskás Akadémiánál vagy a Diósgyőrnél folytatja a pályafutását. Hogy jött képbe Ausztrália?
– Volt Magyarországról is megkeresésem, amire túlzás nélkül mondhatom, nagyon korrekt volt. Az ausztrál Perth Glory ajánlata a menedzseremen keresztül jött. Filipovics Vladan a játékosügynököm, akivel minden átigazolás előtt megbeszéljük a lehetőségeket, és már régebben szóba került az ausztrál kaland. Nyugodtan hívhatomkalandnak vagy kihívásnak, mert nagyon messze van Magyarországtól. Korábban nagyon keveset tudtam az ausztrál futballról és az országról is, persze, amilyen információkat lehetett, elsajátítottam a kiutazásom előtt. Tudtam, hol helyezkedik el, milyen városok vannak itt, de valójában csak akkor döbben rá az ember, milyen messze is van igazán és mennyire más itt az élet, amikor már itt él. Kedvező volt az ajánlat, átbeszéltük otthon a családdal, szüleimmel, testvéremmel és a feleségemmel. Mindannyian támogattak, közösen meghoztuk a döntést, aztán belevágtunk.

– Korábbi nyilatkozatában is említette, hogy amikor a feleségével a nyaralásokról beszéltek, mindig téma volt Ausztrália.
– Igen, volt szó Ausztráliáról és Baliról is. Tetszik, Perth-t különösen szeretjük. Nagyvárosról van szó, ami nem túl zsúfolt és zajos. Olyan, mint egy óriási kertváros egy tengerparttal. Az élet nagyon drága, különösen Magyarországhoz képest, de szeretjük. Az itt élő embereket nem lehet összehasonlítani az európaiakkal. Az ausztrálok sokkal nyugodtabbak és nem igazán spórolnak. Elsőre furcsa volt megszokni néhány dolgot, például, hogy nincs szükség fűtésre, autógumicserére és téli ruhákra sem. Örülök a nagyon enyhe télnek, a futball szempontjából is, így legalább nem fagy le a lábam…

A Videotonnal bajnoki címet ünnepelt, majd váratlanul távozott (Fotó: NS-archív)

– Sérülés miatt nem utazott a csapattal két hete, a Brisbane Roar elleni mérkőzésre. Mi a probléma?
– Összerúgtam egy csapattársammal az egyik edzésen, neki beszakadt a belső térdszalagja, nekem pedig csúnyán zúzódott a bokám. Itt minden edzés kőkemény, mondhatni angol stílusú. Jól halad a rehabilitáció, már labdás edzéseket végzek, és ha minden jól megy, a napokban csatlakozom a csapathoz.

– Remekül játszott a kupában, gólpasszt adott és több gólt is szerzett, a meccseket többnyire végigjátszotta. Hogy érzi magát? Sztárként kezelik?
– Nagyon jól érzem magam, sikerült beilleszkednem. Nem én vagyok az egyetlen légiós, a legszorosabb viszonyt a spanyol Diego Castróval ápolom, aki a Getaféból igazolt ide, de a holland Guyon Fernándezzel is jóban vagyok. Mindketten kiváló labdarúgók. Azt mondhatom, az összes srác nagyon rendes velem és úgy érzem, elfogadtak.Egyáltalán nem kezelnek sztárként, de zavarban is lennék, ha úgy lenne. Nagyon jó a közeg, minden edzésen a maximumot nyújtja mindenki, ami inspiráló.

– A játékosok mellett az edzői stábbal is hasonlóan jó a kapcsolata?
– Rendkívül jó viszonyt ápolok az edzővel, Kenny Lowe-val. Mielőtt kijöttem volna, felhívott. Nagyon szimpatikus volt, azt mondta, szorgalmazza, hogy kijöjjek. Tudta, hogy Európától nagyon messze vagyunk, és nem szívesen jönnek ide játékosok, de örömmel látna a csapatában. Nagyon szimpatikus emberről van szó, nem egy „korbácsolós” típus, de, mindene a foci, meg lehet vele beszélni bármit. Mint minden angol, aki a labdarúgásban dolgozik, szereti a munkás játékosokat. Igazán jó a viszonyom az edzői stábbal, nem is élek vissza a bizalmukkal, nem volt rám jellemző soha.

A nagyobb rangadókra 10-15 ezer néző is kilátogat (Fotó: fromthestandsal.com)

– A kupában sikeresek voltak, a bajnokságban kevésbé, az utolsó előtti helyen áll a Perth Glory a tabellán. Milyen célokat fogalmazott meg a vezetőség?
– Nincs semmi konkrét, viszont mi magunknak kitűztük minimum azt, hogy a kupadöntőbe bejussunk. Tavaly és idén is ott voltunk a fináléban, amit sajnos mind a kétszer elveszítettünk. A bajnokságban az első hat csapat között végeznénk, tehát szeretnénk ott lenni a rájátszásban. Nem állunk jól, az biztos, de kevesebbet játszottunk, mint a többiek, tehát egy győzelemmel már ott lehetünk a hatodik helyen. Azt mondták a srácok, ez jellemző az ausztrál bajnokságra, egy-két győzelemmel hatalmas ugrásokat lehet tenni a tabellán. Tízcsapatos a bajnokság, nem vagyunk nyomás alatt. Nem tudom, mi lenne, ha nem kerülnénk be az első hatba. Tudom, hogy nem lehet kiesni a bajnokságból, viszont nem tudom, mennyire lenne csalódott a vezetőség. Mi, játékosok biztosan azok lennénk.

– Magyarországhoz képest mennyi pénz van a labdarúgásban?
– A sportolók megítélése teljesen más Ausztráliában, mint Magyarországon. Itt a focit is egy munkának tekintik és elfogadják az emberek, hogy mint minden munkást, a futballistákat is meg kell fizetni. Egy bányász, mivel rosszabb körülmények között dolgozik és nagyon messze a családjától, keres tíz-tizenkét ezer dollárt, egy postás ötezer körül visz haza, egy labdarúgó nagyjából hat és kilencezer között. Magyarországon, ha valaki dolgozik egy boltban, keres nagyjából kilencvenezer forintot, egy labdarúgó megkeres ötszázezret vagy egymillió forintot, akkor persze megkérdezik, miért kap ennyi pénzt, hiszen csak rugdossa a labdát. Magyarországon ez másként van megítélve, nem is igazán van elfogadva, nem is publikus, kinek mennyi a fizetése.

– Másként tekintenek a futballistákra Ausztráliában?
– Magyarországon nehezen értik meg az emberek, hogy ha egy labdarúgó otthon pihen minden este akkor az a felkészülésének a része.Ha elmész dorbézolni, bulizni, akkor nem tudsz teljesíteni, kikerülsz a csapatból és akkor nem keresel pénzt, ilyen egyszerű. Itt ezt elfogadják az emberek, ami azért lehet, mert teljesen más a társadalom szemlélete a sportok és a hétköznapi élet terén is. Ezt azzal magyarázom, hogy itt jobban keresnek, igaz, az élet sokkal drágább.A futballban viszont nincsenek horrorisztikus fizetések, mint Európában. Ez a fizetési sapka miatt van (a szövetség által meghatározott pénzügyi keret a klubok felé, amit kötelezően be kell tartaniuk – a szerk.). Nem olyan, mint Anglia vagy Spanyolország. A labdarúgók nem sztárok, viszont az ausztrál focisták igen. Őket kezelik úgy, mint Európában a labdarúgókat, vagy mint Amerikában a kosarasokat.

– Mennyien szoktak lenni a mérkőzéseken?
– Az otthoni átlagnézőszám jóval elmarad az Ausztráléhoz képest. A Perth-nek több mint hétezer bérletese van és körülbelül annyian is szoktak lenni a meccseinken. Ha jól szereplünk és erősebb csapat ellen játszunk, akkor tíz-tizenöt ezer néző is kilátogat. A legtöbb bérletese a Melbourne Victorynak van, nagyjából huszonkét ezer – ez otthon elképzelhetetlen.

– A magyar bajnokságot még figyelemmel kíséri?
– Követem, és ha tudom meg is nézem a meccseket az interneten. Az időeltolódás miatt nem mindet nézem meg, de tudom az eredményeket, a gólszerzőket, valamint azokat a játékosokat külön követem, akikkel együtt fociztam és most külföldön játszanak. A magyar válogatottat természetesen kiemelt figyelemmel kísérjük a feleségemmel, tehát képben vagyok. Tudom, hogy voltak olyan változások a Videotonnál is, melyeket megszenvedett a klub, demostanra sikerült kiegyenesednie. Ez az állandó keretnek és az edzőjüknek köszönhető. Tudnak együtt dolgozni, nincs bizonytalanság, egyre jobban teljesítenek és hamarosan feljebb kerülnek a tabellán oda, ahol a valódi helyük van.

Sándor György megszerette az ausztráliai életet (Fotó: perthglory.com.au)

– Mit szól a válogatott sikeréhez?
– Nagyon örülök neki, hogy sikerült kijutnunk az Európa-bajnokságra. Nagyon sokan kritizálják a magyar labdarúgást a stadionépítések és a játékosok teljesítménye miatt, talán most egy kicsit bizonyított a magyar labdarúgó-társadalom. Remélem, ez egy olyan útnak az eleje, ami nemzetközi mérkőzések sorozatát jelenti majd. Gondolok itt arra, hogy a jövőben harcolhatunk vb-kijutásért, lesznek olyan magyar csapatok, amelyek a nemzetközi kupaporondon szerepelnek. A jelenlegi egy nagyon jó összetételű válogatott. Azt hiszem Szalai Ádám nyilatkozta, hogy Bernd Storck és Dárdai Pál azt is kihozta belőlük, amit még maguk sem hittek el, hogy bennük van.

– Hogy tetszett a volt csapattársa, Kleinheisler László gólja, amit a pótselejtező első mérkőzésén szerzett?
– Tudom, hogy előzetesen furcsa volt az embereknek, hogy egy csapat nélküli játékost hívott be a kapitány, de aki ismeri „Scholes-t”, az tudhatja, mekkora tehetség, milyen adottságokkal rendelkezik, amiket csak ki kell aknázni belőle. Storck nyilván ismerte az utánpótlásból, tisztában volt a képességeivel és megadta neki az esélyt. Nagyon kíváncsi voltam, mire lesz képes a pályán. Vannak a keretben korábbi Vidi-játékosok, akikkel szinte napi kapcsolatban vagyok, ők mondták, hogy még arra is van esély, hogy kezdő legyen. Itteni idő szerint hajnali háromkor kezdődött a meccs. Háromnegyed hétkor keltem, a tréning miatt és az első dolgom az volt, hogy megnéztem az eredményt. Amikor megláttam, hogy gólt lőtt, nem akartam elhinni. Megnéztem egy videót a találatról és azt kell, hogy mondjam, nagyon jellemző volt rá. Lehetetlen szögből, lehetetlen helyzetből, átvette a labdát, belerúgott és gól lett. Mindkét lábbal rendkívül ügyes, jól cselez, nagyon erős és gyors. Tipikusan rá jellemző döntést hozott, és bejött neki. Az angolok erre azt mondják: „zero to hero” azaz „nullából hős”. Nagyon örültem neki, nekem mindig is szimpatikus srác volt, sokat nevettem rajta, nagyon őszinte gyerek.

– Visszatérve az ausztrál kalandra. Hosszú távra tervez kint?
– Kétéves szerződést írtunk alá az idén, meglátjuk, hogy alakítja az élet a továbbiakat.  Úgy érzem, itt a játékosokat megbecsülik és most ezt nem összehasonlításképpen mondom Magyarországgal. Van olyan csapattársam, aki harmincöt éves kora és a műtétei ellenére alapember. Ő a csapatkapitányunk, akinek a játékára mindig számítanak. Lehet, hogy hosszabb távon itt maradunk a feleségemmel, de az is lehet, hogy továbbmegyünk egy másik országba, vagy vissza Magyarországra. Nem tudom megmondani. Nagyon messze van az otthonunk, az biztos. Hiányzik a család, hiányzik Magyarország. Szeretünk otthon lakni és családcentrikusak vagyunk mind a ketten. Nem nagyon tudjuk meglátogatni a szeretteinket és ők sem tudnak kirepülni hozzánk. Májusban megyünk haza, meglátjuk, addig, hogy bírjuk.Egyelőre megvagyunk.