SCHILLER: LEVELEK AZ EMBER
ESZTÉTIKAI NEVELÉSÉRŐL

1783-ban a bauerbachi udvarház magányában - Wolzogenné csak a tavasz végi és nyári hónapokat tölti kis birtokán - a huszonnégy esztendős Schiller befejezte az Ármány és szerelmet. A színművet hol családi, hol polgári szomorújátéknak nevezte: elkötelezve magát egy időre a dráma nagy vitákat felkavaró új válfaja mellett, amelyben ezzel a művével máris messzire vivő útmutatást adott.

Családi tragédia, a polgáré... A felvilágosodás kora a klasszikus dramaturgia érvényességét is megingatta. Robbantó erővel merült fel a gondolat, hogy a tragédia főszereplője, hőse köznapi ember is lehet, a tragikum korántsem kapcsolódik össze szükségszerűen országot rengető, hazát mentő vagy veszélybe sodró tettekkel, amelyeknek véghezvivője uralkodó, herceg vagy legalábbis hadvezér. A probléma oly messze sugárzó, hogy a 19. században Schopenhauer a tragikummal kapcsolatban még Fallhöhéről, a magaslatról való lezuhanásról elmélkedik, amelyhez képest a polgárt ért többé-kevésbé orvosolható csapások elenyészőek.

A királyokat és héroszokat a görög tragédiáktól kapta örökül a barokk dráma, megtoldva a dekorummal: hősei minden helyzetben méltóságuk tudatában viselkednek. Schiller idővel így jellemzi a Corneille- és Voltaire-drámák szereplőit: "Soha, a leghevesebb fájdalom közepette sem feledkeznek meg rangjukról, s inkább ember voltukat vetik le, mint méltóságukat. Hasonlatosak a régi képeskönyvek császáraihoz és királyaihoz, akik fejükön a koronával bújtak ágyba."

A dráma új válfaja, a köznapi embert sújtó tragikumot megszólaltató "tragedy domestic" Angliában jelentkezett először, elveit először Diderot, majd Lessing fejtette ki. A polgár, akinek mindaddig csupán a vígjátékban volt létjogosultsága, most megrendítő események áldozata vagy okozója lett. (Moore hatásos darabjában, A játékosban a családfő szenvedélyével tönkreteszi hozzátartozóit.) A kiválasztottakat ért szerencsétlenség, az államokat sújtó balsors "csupán egyik formája a tragédiának, idejétmúlt forma, amelyet kiszorít a családra lesújtó balsors ábrázolása", írja Diderot. Lessing leszögezi, hogy a korszerű tragédia kiiktatja az uralkodókat: "Tagadhatatlan, hogy méltóságuk gyakran fontosabbá teszi az őket érő bajokat, de nem teszi érdekesebbé. Jóllehet olykor az egész népre kihat a baj, a mi rokonszenvünk egyetlen tárgyat kíván, s az állam túlságosan elvont fogalom érzelmeink számára."

Ismerte-e az Ármány és szerelem írója Lessing német fordításában Diderot dramaturgiai tanulmányát a körülmények formálta emberről az időtlen, már-már allegorikus jellem helyett, a dekorum elvetéséről, a korlátlan indulatok őszinte ábrázolásáról? Talán. De olvasta a francia Mercier értekezését a polgári színműről német fordításban és Lessing a Diderot-énál is harciasabb támadását - neki nem kellett tekintettel lennie Voltaire-re - a korabeli klasszicizáló francia dráma ellen. És olvasta Lessing színművét, az apja kezétől elpusztuló lány történetét, az Emilia Galottit. A dráma ősforrása Livius. A történetíró krónikájában az apa leszúrja lányát, hogy megóvja a gyalázattól; tette népfelkelést robbant ki. Lessing egy korabeli itáliai kis államba helyezi a cselekményt, és megfosztja a nagy közösséget megmozgató hatás pátoszától. A színmű Emilia és családja tragédiája; a lány maga választja, kéri a halált a brutális erőszak eltűrése helyett.

Az Ármány és szerelemben, amely a saját korában a polgári tragédia csúcsát jelentette, és mindmáig élő és ható színmű, Schiller Lessinggel ellentétes irányban halad. Alkotói ösztönét követve hőse és hősnője alakját, sorsát, szerelmi tragédiáját összefonja a társadalom ábrázolásával, s az egyénre lesújtó balsorsot időnként kiviszi a nyilvánosság agorájára.

A dráma terve a katonaorvos kéthetes fogsága alatt fogant meg. Schiller akkor és még sokáig a Luise Millerin címet szánta a színműnek. A szökését megelőző zaklatott hónapokban elsősorban a Fieskón dolgozott, de a polgári szomorújáték megírása is foglalkoztatta, s ha Streichernek hihetünk - de mért ne hinnénk neki? -, falusi szállásukon Frankfurt közelében, ahol a két szökevénynek csak egy ágyra telik, Schiller megérkezésük estéjén elővette kéziratát és munkához látott; csakhogy a szorongató szükségben nem a Fieskón munkálkodott, amelytől előleget remélt, hanem a Millerinen. Több mint egy hét telt el a cselekmény és a figurák felvázolásával, sőt gondolatban a szerepeket is kiosztotta a mannheimi színészek közt. A felgyülemlett keserűség kényszerítő erővel tört ki belőle, hogy formát öltsön, vádirattá váljék az embernyomorító és pusztító társadalom ellen. Kétségkívül nagy erőfeszítésbe került visszaparancsolnia magát Fieskójához, amelyet hiába juttatott el Dalbergnek.

Wolzogen asszony házában olykor kétségbeesett lelkiállapotban görnyed a Millerin papírlapjai felett, s a megszállottak erejével kezd neki a Don Carlosnak. Mire számít a kegyelemkenyéren élő elcsapott katonaorvos? A valóságtól való elrugaszkodása ezekben a hónapokban józan ésszel alig követhető, ezt szerelmi ügyei is bizonyítják.

Dalberget már nem ostromolja leveleivel. A lipcsei kiadó, akinek felajánlotta a Luise Millerint, olyan előnytelen szerződést adna, amelyet ő nem hajlandó elfogadni, mert a Haramiák eladósodott írója önbecsülésből is megszabja műve árát. Hol fellegjáró bizakodás tölti el, hol meg úgy érzi kétségbeesetten: a sors ellene döntött.

"Nem vagyok az, akivé válhattam volna. Nagy ember válhatott volna belőlem, de a sors korán ellenem fordult. Szeressen és becsüljön engem azért az emberért, aki kedvezőbb csillagzat alatt lehettem volna..." - írja a közeli Meiningenbe az udvari könyvtárosnak, Reinhardtnak, aki idővel a sógora lett.

Mélyponton, érzelmi zűrzavarban, lélekben, testben kielégítetlenül kapta kézhez Dalberg levelét. Az intendáns az évad folyamán tizenhét darabot mutatott be; valamennyi megbukott egészen vagy félig-meddig. Streicher még egy szolgálatot tehet barátjának, mielőtt más tisztelők veszik át szerepét: az intendáns fülébe juttatja a hírt, hogy Schiller hatásos polgári szomorújátékot ír. A műfaj ekkor volt népszerűsége csúcsán.

Dalberg már nem akadékoskodik: Württemberg hercege beérte a szökött katonaorvos nevének törlésével a szolgálati listáról, diplomáciai bonyodalmaktól nem kell tartani. Az intendáns felkéri Schillert, nyújtsa be mielőbb új drámáját, sőt a Fieskót is hajlandó előadni. Kívánságára a szerző átdolgozza a darab végét, a becsvágyó árulással szerzett diadala magaslatán nem pusztul el a puritán köztársaságpárti Verrina kezétől. (Valójában, rövidesen az összeesküvés sikere után a tengerbe fulladt.) Az eltorzító hatalom drámája helyett - amelyet hányszor, hányféle módon és milyen döbbenetes hitelességgel ábrázol majd: Fülöp király, Wallenstein, Erzsébet királynő, Demetrius alakjában - itt megbékélés. Fiesko lemond kivételes helyzetéről, despotából Genova boldog polgárává válik, egyenlővé az egyenlők között.

A drezdai színháznak küldött változatban Schiller visszatér az eredeti megoldáshoz: Verrina leszúrja Fieskót. Turóczi-Trostler József joggal állapítja meg, hogy a közönség mindkét esetben tanácstalanul áll szemben a cselekménnyel, hiszen végül Verrina is meghódol Genova ura, Doria herceg előtt, s így megszilárdítja a zsarnokság uralmát.

Maga Schiller is hamarosan eltávolodott ettől a munkájától. Ami miatt mégis jelentős a Fiesko: a fiatal drámaíró felfedezi önmaga számára a történelem világát.

A Fiesko mindössze két előadást ért meg Mannheimben. Az Ármány és szerelem címet viselő szomorújátékot a Haramiákéhoz hasonló siker fogadta. Dalbergnek talán voltak nyugtalan percei a szomorújáték színre nem lépő figurája, az alattvalóit katonának eladó herceg miatt, de sejtette, hogy Württemberg uralkodója nem lesz hajlandó magára ismerni. A darab egyébként nem Mannheimben, hanem néhány nap különbséggel Frankfurtban került először színre, itt is hatalmas visszhangot keltve.

És már beleütközünk a megválaszolatlanul maradó kérdésbe, amely a megválaszolatlanság rejtélye miatt kétszeresen izgalmas. Honnan tett szert a stuttgarti katonaorvos, a bauerbachi remeteségben élő fiatalember a színpad bámulatos ismeretére?

Minden nagy drámaíró színházközelben élt. Shakespeare, Molière, Ibsen, Brecht színházat igazgatott, Corneille, Racine szoros kapcsolatban volt a színpaddal. Schiller a meghökkentő kivétel. Az Ármány és szerelemtől kezdve szinte túlságos tökéletességgel, tankönyvekbe kívánkozó mesterségbeli tudással alkotja meg a szerkezet vázát, helyezi el a hatásos fogásokat. Olykor csak egy lépés választja el attól, hogy hatásvadászó legyen, rikítóan patetikus, harsány, puffogó, de azt az egy lépést nem teszi meg.

A dráma felépítése szilárd, feszült. A hatalmas miniszter, Walter báró fia és Miller városi muzsikus lánya, Lujza szerelme, a "palota és kunyhó" szövetségének ebben a korban újszerű, különböző variációkban másfél évszázadig tömegeket vonzó témája a darabban vádirattá nő a társadalom ellen. A szerelmi tragédiának a közélet romlottsága, a zsarnokság létrehozta bűnszövetkezet az oka. A miniszter a fejedelem kegyencnőjét, Lady Milfordot akarja feleségül vetetni fiával; terveinek aljas eszköze titkára, Wurm. Ferdinánd vonakodik a kényszerű házasságtól, a titkár csapdát állít. Millert a miniszter elfogatta, Wurm kicsikar Lujzától egy Kalb udvarnagynak szóló szerelmes levelet, ez az ára a zenész szabadulásának. A lány, hogy apját kiszabadítsa, megírja a végzetes sorokat, Wurmnak pedig gondja van rá, hogy Ferdinánd kezébe jussanak. A rajongó fiatalemberben egy világ omlik össze, hiszen Lujza a levélben, amelyet a miniszter tudtával Wurm diktált neki, nemcsak a Kalb iránti szenvedélyét bizonygatja, hanem megvetően gúnyolódik is szerelmesén.

Ferdinánd felháborodása az önkívülettel határos: "A te lelkedet siratom, Lujza! Az istenséget siratom, mert itt elhibázta végtelen jó szándékát..."^[2] Arzénes itallal megmérgezi Lujzát és önmagát. A haldokló lány bevallja ártatlanságát. Ferdinándnak még maradt annyi ereje, hogy megvádolja apját, majd a miniszter szeme láttára meghal.

A kitűnő expozíció feszült jelenetben közli a szükséges tudnivalókat, s egyszersmind a kispolgári Miller-ház rajzát, a szigorúan erkölcsös puritán apa s a butácska anya jellemzését is nyújtja. A cselekmény érzelmek és érdek vezette szálai változatos színekben bontakoznak ki; a Miller-házból hol a kegyencnő palotájába, hol a miniszter dolgozótermébe, majd ismét vissza Millerékhez vezetnek, hatásos erővel bonyolódnak.

Az Ármány és szerelem polgári szomorújáték, amely - már szó esett róla - szervesen összefügg a közélettel, s ebből a lényeges szempontból távlatnyitóan különbözik angol és francia irodalomtörténeti elődjétől, a merőben családi drámától. Schiller színművében a mereven tagolt társadalom, az embertől elidegenített állam valamiként állandóan jelen van, olyannyira, hogy a cselekményt valójában a hatalom élvezői és kiszolgálói irányítják, áldozataik pedig elszenvedik azt, ami rájuk zúdul. Olykor a közélet ténylegesen betör a polgári házba, így a második felvonásban, amikor a miniszter a törvényszolgákkal elhurcoltatja a Miller házaspárt, és pellengérre akarja vonatni Lujzát, vagy a zárójelenetben, ekkor már igazságszolgáltatás formájában: a leleplezett, összetört miniszter és Wurm a törvényszolgáktól körülvéve vonul ki. Hegel alighanem elfogultan szigorú, amikor megállapítva az aránytalanságot Schiller fiatalkori drámáiban a nagy célokra irányuló szenvedély és a szereplők elszigetelt, egyéni problémái közt, azt írja az Ármány és szerelem szerelmespárjáról: "a nyomasztó, ocsmány körülmények közt apró ügyekkel és kicsinyes szenvedélyekkel gyötrik magukat".

Már a Haramiákból kiderül, hogy a színház világától távol élő drámaíró a hatásos befejezésekhez is mennyire ért. A dráma Karl Moor szavaival zárul: "Emlékszem, idejövet találkoztam egy szegény fickóval, aki napszámban keresi meg tizenegy élő gyermeke kenyerét... Ezer aranyat ajánlottak fel annak, aki a nagy rablót élve keríti kézre. Segítsünk a szegény fickón!" (A mannheimi súgópéldányból hiányzik ez a rész, Dalberg kihagyatta.) Az Ármány és szerelemben a haldokló Ferdinánd kezét nyújtja bocsánatért könyörgő apjának. "Miniszter (a többiekhez): Most már vihettek!"

A drámát befejező messze hangzó akkordra felfigyelhetünk valamennyi Schiller-színműben. Magába foglalja a cselekmény legfőbb motívumait, arra késztet, hogy gondolatban folytassuk a történteket. Hátra- és előresugárzó ereje sorsokat idéz, elmélkedésre késztet, büntet, feloldoz.

Ott a Don Carlos híressé vált befejezése, amelyben II. Fülöp halálra ítéli fiát: "Király (hidegen és csendesen a főinkvizítorhoz):Bíboros, a magamét én megtettem. Most ön következik." A Wallenstein: trilógiát lezáró sor (A Wallensteint eláruló Piccolomini grófnak átadják a császár jutalmazó levelét): "Piccolomini hercegnek." A végső szavak a Tell Vilmosban: "S szabaddá teszem jobbágyaimat!" Vagy A messinai menyasszony zárómondata: "A legfőbb jó nem az élet maga, a legnagyobb rossz azonban a bűn."

A Haramiák nyers erejű, naturalista, a Sturm und Drangra jellemző prózáját az Ármány és szerelemben árnyaltabb, gazdagabb, de még mindig a Sturm und Drangra jellemző "érzékeny" stílus váltja fel. Tempóváltások követik egymást. Rövid, csattanó párbeszédek, aforisztikus kijelentések után Lady Milford és főként Ferdinánd vívódásai hosszú lélegzetű kitörésekben csapódnak a magasba. A választottjával szökni, menekülni akaró Ferdinánd eget-földet ostromló szavak áradatában beszél: "Nem követelhetünk már semmit a világtól, miért kolduljuk tetszését?... A két szemed éppúgy ragyog majd, ha a Rajna vagy az Elba tükrözi vissza, vagy akár a Balti-tenger. Ott az én hazám, ahol szabadon szerethetsz. Jobban érdekel a te lábnyomod a vad, homokos pusztában, mint idehaza a székesegyház. Nekünk nem hiányzik a városi fényűzés. Bárhol leszünk, felkél a nap és lenyugszik este - olyan színjáték ez, amely mellett elhalványul a legszárnyalóbb művészet is! Nem lesz templomunk, ahol Istent imádjuk? Minden éjszaka lelkesítő borzongással borul fölénk az ég boltozata, a hold prédikál nekünk, és velünk imádkozik a csillagok egész áhítatos gyülekezete. Beleunhatunk-e szerelmünkbe, amikor egyetlen mosolyod elég élmény egy évszázadra..."

Rövid, kitűnő Schiller-tanulmányában Dürrenmatt joggal szól a Schiller-drámák pátoszáról, retorikus vonásáról, joggal emleget operadramaturgiát, s jóllehet ez inkább a Don Carlosra meg az utána következő színművekre jellemző, az Ármány és szerelemben is valami áriaszerű van a lelket feltáró, leleplező, vádoló vallomásokban. Az egymást követő, felerősödő vagy feloldó kontrasztok is, a prózai szöveg ellenére, az operát idézik. S a drámaírónak még arra is van gondja, hogy Ferdinánd robbanó erejű tirádáival Lujza visszafogott mondatait állítsa szembe, kényszerítve a nézőt és olvasót, hogy a ki nem mondott szavakat gondolatban kiejtse. Dieter Borchmeyer Schiller dramaturgiájával foglalkozó könyvében találóan említi Lujza "néma beszédét".

DÁNIEL ANNA